A XVIII–XIX. század fordulójától kezdődően (hazánkban kissé megkésve, inkább talán a XIX. század derekától) a könyvtárosság önálló hivatássá válása – tehát a legkülönfélébb szaktudományokat művelő tudós emberek mellékes szinekúra elfoglaltságából „főfoglalkozás”-sá alakulása – szükségszerűen magával hozta azon ismeretkör körülhatárolását, valamint értelemszerűen egységes logikai rendben való összefoglalását és közzétételét, amely „valamelly könyvgyűjtemény' czélszerű felállítását és elrendezését, biztos el- és fenntartását, használata sebes, könnyű és biztos módját, 's minden részben helyes igazgatását”¹ foglalja magába. Ezt az ismeretkört a könyvtárosság – és a könyvtári szakirodalom – története során többen és többféle megnevezéssel illették: a legmegtisztelőbb elnevezés Schrettingernél olvasható, aki híres művében (Versuch eines vollständigen Lehrbuches der Bibliotheks-Wissenschaft. 1–2. München, 1808–1829.) „könyvtártudomány névvel tisztelte meg e' tanítmányt”²; de ezen kívül használatos volt még – a teljesség igénye nélkül – a könyvtudomány, bibliológia, a bibliotekonómia, a könyvtártechnika és könyvtártan³ kifejezés is.

A könyvtári ismereteket tartalmazó, gyakorlati (esetleg oktatási) célokra készített, legtöbbször egy szerző tollából származó összefoglaló jellegű alapműveket vagy akár a többek által írott tanulmányok (előadások) egybeszerkesztésével létrejövő szakkönyveket a szakma (tartalmuk után) leginkább „könyvtártan”-nak nevezi. Ezeknek a kiadványoknak nagy szerepük volt egyrészt a szakmai műveltség terjesztésében, a könyvtári munka gyakorlatának egységesebbé tételében, a szaktudományi kommunikáció fenntartásában és az eltérő felfogások ütköztetésében, másrészt az önmagára találó könyvtárosság társadalmi megítélésének, presztízsének emelésében.

E műfaj magyar képviselői közül elsőként Toldy Ferenc tervezett munkáját⁴ fontos kiemelni, amely igaz, hogy csupán töredék maradt, ám a közzétett szinopszis tartalmi csomópontjai is mutatják, hogy a könyvtári munkához szükséges tudnivalók minden területére kiterjedő summázatát adta volna.

Szakmánk magyar képviselőinek pontosan fél évszázadot kellett várniuk az első teljes kézikönyvre, Kudora Károly sokat támadott, de mégis hiánypótló művére.⁵ A XX. század első fele a nemzetközi és a hazai könyvtárügy valamennyi ágában jelentős előrelépést hozott – a formai és tartalmi feltárás új módszerei, a központi katalógusok megszervezése, a világbibliográfiai törekvések, próbálkozások a magyar „public library” megteremtésére, a könyvtárosképzés intézményesülésének kezdetei –, mindezek a változások kikényszerítették a szakirodalom frissítését: így hazánkban szintén sorra láttak napvilágot – természetesen a Magyar Könyvszemlében és később a Múzeumi és Könyvtári Értesítőben közzétett tanulmányok mellett – az azokat is feldolgozó, az újabb és újabb fejleményeket az eddigi tudáskincsbe integráló összegzések:

• Kudora Károly : Könyvtártan. Budapest : Dobrowsky és Franke, 1893.
• Ferenczi Zoltán : A könyvtártan alapvonalai. Budapest : Athenaeum, 1903.
• Gulyás Pál : A népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelése. Budapest : Athenaeum, 1909. /A 2. kiadás 1913-ban jelent meg kibővítve és némiképp átdolgozott tartalommal, de éppen a katalogizálást bemutató részben nem történt érdemi változtatás./
• Könyvtári előadások : Az 1937. évi február 1. – márc. 23. közt tartott könyvtárosképző tanfolyam előadásainak összefoglaló vázlata. Budapest: kiad. a tanfolyam hallgatói, 1937.
• Gulyás Pál : A bibliográfia kézikönyve. 1–2. kötet. Budapest : A Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtára, 1941–1942.⁶
• Káplány Géza : Könyvtárak korszerű rendezése és fejlesztése. 1. köt., Vezérfonal tudományos- ... és magánszakkönyvtárak szakszerű kezelésére. 2. köt., Az Egyetemes Decimális Osztályozórendszer. Budapest : A Technológiai Könyvtár Barátainak Egyesülete, 1943.

A könyvtári munka egyik alapvető tevékenysége, az összegyűjtött „könyvek” használhatóvá tételének egyik előfeltétele az állományt tükröző katalógus elkészítése. Jelen dolgozat feladata annak vizsgálata, hogyan jelenik meg ez a tevékenység (a címtárazás, bibliografizálás, katalogizálás, címfelvétel, címleírás) a könyvtártani összefoglalásokban. (A különféle dokumentumtípusok formai feltárására vonatkozóan külön-külön rendelkezések is születtek, az alapvető, meghatározó tendenciák azonban nyomon követhetők csupán a könyvek katalogizálási módszerének elemzése során is.)

Az éppen uralkodó katalogizálási elképzelés, metódus, iskola vagy szabályzat szerint a megjelent kézikönyvek különféle korszakokba sorolhatók:

• Kudora munkáján egyértelműen a német katalogizálási gyakorlat hatása érződik, de még legjelentősebb képviselője, a Porosz Instrukciók létrejötte (első kiadása: 1899.) előtt készült;
• Ferenczi és Gulyás összefoglalásai a Porosz Instrukciók magyarországi megismerésének, elfogadásának és – több bibliotékában is – bevezetésének időszakában születtek;
• a Könyvtári előadások, a Bibliográfia kézikönyve, és Káplány Géza műve súlyozottan az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ (OKBK) által készített első magyar szabályzat alkalmazását, a központi címjegyzék katalogizálási szabályait mutatja be.

Mivel azonban a magyar (nagy)könyvtárak katalogizálási gyakorlatában az 1952-ben elkészült – és 1953. július 1-jén hatályba léptetett – első, országosan kötelező érvényű szabvány megjelenéséig speciális adottságaik, saját hagyományaik éltek tovább, feldolgozó munkájukban még az egyes korszakokon belül is meglehetősen nagy eltérések figyelhetők meg (úgyszintén eltérések mutatkoznak meg az egyes forrásokban található feldolgozási irányelvek, alkalmazott és alkalmazandó eljárások tekintetében is), ezért szerencsésebb a változásokat nem a korszakok szerint, hanem a katalogizálás legfontosabb (elvi) kérdései köré csoportosítva végigkísérni.

A továbbiakban az alábbi területeken bekövetkezett változások felvázolására kerül sor:

• a könyvészeti adatok regisztrálása, az adatok sorrendje;
• a szerző neve alatti felvétel, a társszerzőség és a közreműködők megjelenítése a katalógusban;
• rendszóválasztás a testületi kiadványok leírásánál;
• az anonimák rendszavának megválasztása;
• a sorozatok feldolgozásának alapelvei;
• a betűrendbe sorolás és az azonos rendszavú tételek sorrendje.

A könyvtári katalógusok fejlődésében először az inventár (leltár) jellegű címtárak jelentek meg, amelyek leginkább az állomány leltáraként illetve helyrajzi katalógusaként működtek; a könyvek tartalom szerinti, szisztematikus elrendezésével alakultak ki a szakkatalógusok; a mai értelemben vett leíró katalógusok pedig valójában a könyvtermés jelentős mennyiségi növekedése miatt és a nagy könyvtári állományok feltárásánál – és Goriupp Alisz még azt is kiemeli⁷, hogy a numerus currens szerinti raktározás térhódításával – váltak igazán szükségessé. A „legrövidebb címleírás”⁸ elemei – tehát a rendszó (a szerzői név, annak hiányában a címszó), cím, a kiadás és a megjelenés – csupán állományjegyzékek építőkövei, a felvett adatok körének bővülésével került előtérbe a könyvtári katalógusok bibliográfiai funkciója. Fitz József gondolatát idézve⁹: „Katalógus és leltár között a különbség az, hogy a leltár jogi instrumentum, célja, hogy igazoljon, hogy elszámolás végett igazolja a beszerzett anyag bekebelezésének megtörténtét, – a katalógus viszont tudományos instrumentum, célja a tájékoztatás, az útbaigazítás a használat felé. A leltár okmány, bizonyító eszköz, – a katalógus rendszerező tudományos segédeszköz.”

A leírás könyvészeti adataira vonatkozólag az első magyar könyvtártan szerzője, Kudora Károly a következőket írja¹⁰:

Ferenczi Zoltán és Gulyás Pál könyvtártanai a Porosz Instrukciók megszületése után és magyarországi – inkább önkéntes, mint egységes és tudatos – elfogadása, elterjedése időszakában íródtak. A későbbi szakirodalom Ferenczi munkáját tartja ezen katalogizálási iskola egyik legfontosabb népszerűsítőjének¹¹ – ugyanez már nem mondható el Gulyás Pálról, aki Ferenczivel majdnem egy időben írott könyvében több tekintetben is a német hagyományokkal ellentétes megoldásokat javasolt. A következő táblázat is érzékletesen mutatja Ferenczi ragaszkodását az alapul szolgáló szabályzathoz, néhány adat (lapszám és alak; kiadó és év) sorrendjén kívül érdemi eltérés csak a könyv tartalmának (a gyűjteményes munkát alkotó egyes művek címoldalon szereplő adatainak) jelölésében mutatkozik meg. (A Porosz Instrukció „cím” /Titel/¹² alatt nem és nemcsak a könyvet elsődlegesen megjelölő címet – mai terinológiával élve főcímet – érti, hanem részének tekinti többek között a könyv „megnevezésére szolgáló”¹³ tárgyi címet /Sachtitel-t/, de ezenfelül a címlapon szereplő olyan járulékos információkat is, mint a mai értelemben vett párhuzamos és alcím, közreműködők, a kiadvány elkészítésének indítékára, a'propos-jára és céljára vonatkozó közléseket és úgyszintén a leírás egészét. Ezen adatok sorrendjét a leírásban a címlap eredeti rendje határozza meg. Ferenczi nem tér ki ilyen részletesen a „cím” tárgyalására és tagolására, csupán az alcím – a kötetben található részek címe – és a többnyelvű címek felvételéről rendelkezik.)

Gulyás Pál „A népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelése” című munkájában a „czímtározás” bemutatása során – mint látható – több szempontból is eltér a Porosz Instrukciók és a német – magyar gyakorlat megoldásaitól. Az adatok felvételére és sorrendjére vonatkozó előírásokban a legpregnánsabb különbség a „címben” a kötetcímek részletezése, sőt önálló megnevezés hiányában zárójelben a tartalomra utaló kifejezéssel való kiegészítése, pl. 1. köt. (Költemények), valamint a kiadás megjelölésének hátravetése a „terjedelmi adatok” mögé. (A sorozatok feldolgozásával kapcsolatban ld. később.)

A többi elemzett szakkönyv már egy új korszakban keletkezett. 1924-ben készítette el Prohászka Lajos – az OKBK megbízásából – az első magyar katalogizálási szabályzatot. A Központi Címjegyzék katalogizálási szabályairól²⁰ megalkotója a következőket vallja: „Katalogizálásunk kapcsán ui. rövid szabályokba foglalom a követendő eljárást. Ily módon néhány hónapon belül a Porosz Instrukciókhoz hasonló (amelyet különben nagyjából átveszünk) útmutatásunk lesz az egységes katalogizálásra.”²¹ A felvétel adataira és sorrendjükre vonatkozó előírásokban nincs eltérés a mintául vett dokumentumhoz képest²². Az új szabályzat olyannyira ragaszkodik a Porosz Instrukció rendelkezéseihez, hogy még a Ferenczinél megnyilvánuló különbségeket is eltünteti – Prohászka imént idézett levelében ezt a mintakövetést tudatosan vállalja és meg is indokolja: „Ezzel a központi katalógus is könnyebben lesz megvalósítható, mert áttérhetünk a porosz módszerre, de azt hiszem a közönség szempontjából is hasznos lesz, ha nem kell minden könyvtárnál más módszerhez alkalmazkodnia.” Mindazonáltal Pasteiner Ivánnak, az OKBK igazgatójának azon terve, hogy az első, 1924-25-ös címjegyzék elején közzétegye a szabályzatot, valamint hogy „rendeletileg a VKM fönnhatósága alá tartozó könyvtárakra 1926-tól kezdve ezt az egységes katalogizáló eljárást írja elő”²³, nem vált valóra. (Az első országosan és egységesen kötelező érvényű magyar szabvány – mint köztudott – csak 1952-ben látott napvilágot Könyvtári címleírási szabályok címen.) Így az 1928 utáni kézikönyvek – jóllehet a felvétel adatainak lényegi kérdéseiben a Porosz Instrukciók és az OKBK szabályzata által fémjelzett vonulatba tartoznak – sok esetben nem egyetlen követendő eljárás, egységes előírás, hanem az egyes (nagy)könyvtárak azoktól eltérő gyakorlatának bemutatásai.

Goriupp Alisz például az impresszum adataival vagy a lapszámozással kapcsolatban a központi címjegyzék katalogizálási szabályai mellett több jelentős bibliotéka²⁴ rendelkezéseire is utal. A kiadás adatainál eltérő elbírálás alá esik, hogy a példányszámra utaló '4. ezer' kifejezés a leírásban feltüntetendő vagy sem. (Érdekes, hogy ezek a könyvtárak sem követik minden esetben az OKBK szabályait, holott mindegyikük törvényileg kötelezett, vagy – miként a Fővárosi Könyvtár – önként vállalta, hogy külföldi beszerzéseit a központi címjegyzék számára bejelenti.²⁵)

„A bibliográfia kézikönyve” tematikája nem öleli fel az egész könyvtári munkát, csak könyvészeti kérdéseket tárgyal, amelyek természetesen a könyvtári munkában – a formai és tartalmi feldolgozásban – fontos szerepet játszanak; így indokolt, hogy Gulyás Pál műve is a jelen vizsgálódásban „könyvtártan”-nak minősüljön. A szerző ebben az írásában is kissé eltér a szokásos gyakorlattól, itt nem a regisztrálandó adatok sorrendjében, inkább az egyik „adatcsoport”, az „impresszum” értelmezésében; őnála – a többi magyar forrástól eltérően – az impresszum „valamely nyomtatvány megjelenési körülményeire és terjedelmére vonatkozó adatok összessége. Ezek a kiadás és nyomtatás helye és éve, a kiadó és a nyomtató neve, a formátum, terjedelem s esetleg a példányszám”²⁶; ugyanez a definíció olvasható azonban Cutter-szabályzatában 257. pontjában is.²⁷

Káplány Géza munkája elsősorban a szakkönyvtárak könyvtárosai számára íródott, így érthető, hogy a „címfelvétel”-re és a „betűsoros szerzői katalógus” szerkesztésére vonatkozó tudnivalók sokkal kisebb hangsúllyal szerepelnek, mint a tartalom szerinti visszakeresést biztosító eszközök és készítésük bemutatása. (Ezt tükrözi az is, hogy a mű első része átfogóan rendszerezi és reprezentálja a könyvtári munkához szükséges ismeretek összességét „Vezérfonal tudományos ... és magánszakkönyvtárak szakszerű kezelése” címmel, a szerző a második kötetet teljes egészében „Az Egyetemes Decimális Osztályozórendszer”-nek szenteli.)

A szerző neve alatti katalogizálás már a középkori könyvtárakban is elfogadott volt – nyilván az ókori hagyományok továbbéléseként –, ezt az elvet standardizálták az eleinte csak egyes könyvtárak helyi rendelkezései, majd a (XVIII–)XIX–XX. század igen kiterjedt hatáskörrel rendelkező szabályzatai. Ez a princípium két – logikailag tulajdonképpen elfogadható, de egymásnak ellentmondó – alapelv mérlegelése során vált általánosan elfogadottá. A cím alatti nyilvántartást indokolta volna, hogy különösen a nyomtatott könyvek között kevés akad, melynek ne lenne címe, ezzel szemben – akár tágabb értelemben vett – szerző nem nevezhető meg minden esetben. A másik kiindulási pont viszont az, hogy amennyiben van szerzője egy könyvnek, ez az adat feltehetően könnyebben megjegyezhető és a kiadványt – legalábbis más szerzők munkáitól, tehát elsődlegesen – pregnánsabban határolja el, mint a sokszor hosszú, bonyolult, nem kifejező vagy nem megkülönböztető cím. Ezen alapelv mellett szól az egyes szerzők műveinek egy helyen való összegyűjtésére irányuló törekvés is.²⁸

Abban mindegyik kézikönyv és szabályzat egyetért, hogy „a betűrendes névczímtár főfeladatának [annak megválaszolása, hogy valamely keresett mű megvan-e illetve mi van meg a könyvtárban, és hol található a könyv] akkor felel meg, ha egy és ugyanazon szerző nevei vagy egy és ugyanazon tárgyra vonatkozó rendszavak egymás mellett foglalnak helyet”²⁹; így törvényszerűen abban is közös állásponton kell lenniük, hogy a személynevek eltérő változatait a katalógusban egy verzió alatt kell regisztrálni és a mellőzött névformákat az „egységesített név”-vel utaló(k)nak kell összekötni, tehát olyan „czímlap”-nak, „mely a keresőt a könyv eredeti felvételéhez vezeti vissza, vagyis azon rendszóhoz, mely alatt a könyv részletes felvétele történt.”³⁰ (Terjedelmi okok miatt nem feladata e dolgozatnak, hogy az egyes források összes név-egységesítési rendelkezéseit összehasonlítsa.)

A szerzői név egységesítése tehát lehetővé teszi, hogy egy-egy személy összes, önállóan alkotott műve a katalógusnak egyetlen helyén összegyűjtve legyen megtalálható. Mint ismeretes, a leíró katalógusnak a mai felfogás – a párizsi nemzetközi katalogizálási konferencián kidolgozott tervezet – szerint három alapfunkciója van, éspedig annak megmutatása, hogy:

1. megvan-e a könyvtárban egy bizonyos könyv;

2. egy bizonyos szerzőnek milyen művei (természetesen a szerzői oeuvre nemcsak az önállóan, hanem a társszerzőként írott könyveket valamint a személy közreműködésével létrejötteket is tartalmazza³¹) és

3. egy bizonyos műnek milyen kiadásai vannak meg a könyvtárban.³²

Így – visszatekintve – érdemes megvizsgálni azt is, hogy a korábbi rendelkezések mennyiben vállalkoztak a szerző teljes életművének regisztrálására, illetve egybegyűjtésére és, hogy van-e, és ha van, milyen összefüggés figyelhető meg a katalóguskészítésnél alkalmazott technika és a katalógus által betöltött funkciók között.

A társszerzőség kezelésével kapcsolatban majdnem teljes az egység: Kudora könyvtártanában és Gulyás „A népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelése” című munkájában a kettő vagy több szerző meghatározás olvasható, a többi dokumentum – Káplány Géza könyvét kivéve – a társszerzőség határát három szerzőnél vonja meg. Az utóbbin kívül valamennyien az elsőként megnevezett szerző neve alatt regisztrálnak, a további névről – illetve nevekről – utalók készülnek, amelyek a „főfelvétel” rendszavához irányítják a keresőt. (Ez a metódus használatos a német katalogizálási irányzat hatáskörén túl is, a címlapon megnevezett további szerzőket az angol-amerikai iskola is utalókon szerepelteti.³³)

A közreműködőkre vonatkozólag Kudoránál „a nyugoti irodalomban a fordító neve nem vétetik figyelembe, még utaló lapot sem kap”³⁴, a későbbiekben általánosan elfogadottá vált utalókon való megjelenítésük, de nem minden esetben kötelező jelleggel: az OKBK-szabályzata „célszerűség szerint”³⁵ készíttet utalót, Gulyás bibliográfiai kézikönyve pedig az illusztrátorról csak akkor, ha a „kiadvány különös műbecse indokolja.”³⁶

A katalógusfunkciók és a katalogizálásnál alkalmazott technika összefüggéséről kimondható, hogy a példányonként, külön-külön készített katalógus-bejegyzéseknél, illetve céduláknál használt – speciális vagy részleges, tehát valamely konkrét leírás rendszavára vonatkozó – utalók eljuttatják az olvasót a mindenkori főfelvételhez, ahol a könyv lelőhelye (jelzete) is fellelhető. Így az a kérdés, hogy hol található a könyv az utalókon szereplő visszakeresési szempontok alapján nem válaszolható meg közvetlenül. A ma elfogadott alapfunkciók közül a teljes életmű egyberendezését sem teszi, nem teheti lehetővé ez a módszer: a második vagy harmadik társszerzőként valamint a közreműködőként végzett munkásság az utalók mentén, ahelyett hogy „összegyűlne”, a katalógus különféle helyeire szóródik szét. A cédulasokszorosítás bevezetése az alapja annak, hogy – amint Goriupp Alisz és Káplány Géza is írja – „a sokszorosító könyvtáraknál a felvétel mindig egész teljességében kerül a katalógusba, csupán a mű címének egy másik elemét emeljük ki, aláhúzással, mely alatt a mű keresése feltételezhető.”³⁷ (A katalóguslapok kézi vagy írógéppel történő átmásolásai újabb és újabb hibaforrást, elírást hozhat magával, ezért célszerű az utalólapok adattartalmát csupán a legszükségesebbekre korlátozni.) Az adréma (az OSZK-ban 1936 tavaszán kezdődött e rendszer bevezetése³⁸) és egyéb többszörözési technikák is hozzájárultak a későbbi szabványokban a melléktételek létrejöttéhez, amelyek további visszakeresési szempontok alapján is közvetlenül vezetnek el a példány lelőhelyadataihoz, így – a melléklapok segítségével – megvalósítják a szerzői oeuvre összegyűjtését a katalógus egyetlen pontján. A Technológiai Könyvtárban 1943-ra a sokszorosítás már megvalósult, Káplány munkája ennek bemutatása, ezért nem ír részletesen az utalókról. A többszerzős műveknél csak az első kettőt veszi fel, de mindkettőjükhöz teljes adattartalmú cédulát sorol – ugyanez lehet az eljárás az összes regisztrált közreműködővel is (azonban e könyvtár speciális szolgáltatásai ezt nem teszik mindenkor szükségessé).

A német és az angol-amerikai irányzat közötti egyik nagy vízválasztó a testületek szerzői minőségének elismerése, illetve negligálása és ebben az esetben kiadványaik cím – a címből választott rendszó – szerinti besorolása a katalógusba. „Jewett megkonstruálta a testületi szerző fogalmát”^39, végleges kodifikálása Cutter nevéhez fűződik, aki szabályzatának első pontjában⁴⁰ kimondja, hogy a leírás rendszava mindig a szerző, legyen akár személy, akár testület. Cutter – és az őt követő angol-amerikai gyakorlat – „szerzősíti” a nem valamely természetes személy vagy személyek alkotásait, így következetesen keresztülviszi a 'szerzői név' alatti regisztrálás elvét, bár gyakorlati megvalósítása és a katalógus használhatósága a későbbiekben sok vitára adott okot. Ezzel szemben a német iskola a testületek szerzői voltát olyannyira tagadja, hogy vagy meg sem említi a problémát (a vizsgált források közül erre példa Ferenczi és Gulyás könyvtártana), vagy a hatóságok kiadványait egyértelműen szerző nélkülinek minősíti, mint Kudora munkája. A Porosz Instrukciók és a mintájára készített OKBK-szabályzat csak családnevet tartalmazó elnevezésű testületek kiadványait veszi a testület, helyesebben mondva a vezetéknév szerinti címfelvétellel „személlyé minősített” testületi név alá – egyébként (más formájú testületi neveknél és közreadó intézményeknél) tárgyi vezérszó alatti felvételt rendel el. Mindamellett, hogy a központi címjegyzék szabályzata nem fogadja el (igazán) a testületi név alatti katalogizálást – tehát nem kényszerül arra, hogy az angol-amerikai szabályzatokra jellemző módon számtalan és átláthatatlan intézkedést alkosson a különféle típusú, jogállású, fenntartójú és funkciójú testületek nevének egységesítésére -, a kiterjedt utaló-apparátusnak köszönhetően mégsem mond le teljesen az intézménynevek és hatóságok jelentette visszakeresési pontok biztosításáról.

Ugyanígy elutasítja a közreadó neve alatti regisztrálást Káplány Géza, a Könyvtárak korszerű rendezése és fejlesztésében; figyelemre méltó viszont, hogy Goriupp Alisz elfogadott, bevett gyakorlatként, Gulyás Pál A bibliográfia kézikönyvében pedig kifejezetten követendő eljárásként mutatja be a testület neve (országos igazgatási szerveknél az országnév és intézménynév; országos intézményeknél a név; nem országosaknál, testületeknél a székhely és a név; illetve Gulyásnál mindkét utóbbi esetben a székhely és a testületi név) alatti katalogizálást. (Műveik megjelenésének időszakára már egyre több ország csatlakozott az angol-amerikai katalogizálási iskolához, így – holott egyéb tekintetben a magyar gyakorlatot meghatározni hivatott szabályzat szellemében mutatják be e munkafolyamatot – tükröződik bennük, hogy a testületi szerzőség kérdésének nemzetközi megítélése is egyre inkább megváltozott. Ezt mutatja az is, hogy a két egymással szembenálló katalogizálási iskola mellett köztes álláspontot képviselő újlatin irányzat is egyre szélesebb körben ismerte el a testületi név alatti regisztrálást és ezzel mindinkább az angol-amerikai irányzatot erősítette.)

A anonim munkák rendszavának megválasztásával kapcsolatban legelőször körül kell határolni azon esetek, esetcsoportok körét, amikor egy kiadvány név nélkülinek tekintendő. Mindegyik feldolgozott forrás anonimnak minősíti azokat a könyveket, amelyekből szerzőjük neve nem állapítható meg – így címük valamely előnyben részesített rövid változata alatt kell besorolni a vallások szent könyveit és a népeposzokat; a többi névtelenül megjelentetett kiadványt pedig címükből választott vezérszó alá sorolják, például a sok szerző munkáit tartalmazó különféle gyűjteményeket (többen így kezelik a sorozatokat is, róluk bővebben a következő részben lesz szó). A szerző megnevezése nélkül vagy nem állandó (írói név), hanem különféle álnevek (névbetűk, apellativumok, kriptonimák) alatt közzétett, valamint a vitatott szerzőségű könyvek bibliografizálásakor (katalogizálásakor) általában cím alatti felvételt részesítik előnyben, de az egyes könyvtárak gyakorlata – hagyományaiktól függően – eltérő lehet⁴¹. A testületi szerzőségről vallott felfogásból következően Kudora, Ferenczi, Gulyás Pál népkönyvtári kézikönyve, Káplány könyvtártana, illetve – a családnevet tartalmazó nevű testületek kiadványainak kivételével – a Porosz Instrukciók és a Központi Címjegyzék szabályzata névtelennek tekinti a különféle intézmények, hatóságok kiadványait. Magától értetődő, hogy a névtelen művek visszakereshetőségének biztosításában nagy szerepe van a megfelelő utalásoknak is.

A testületi szerzőség megítélése mellett a cím szerinti besorolás rendszavának megválasztása a másik olyan alapvető különbség, amely a katalogizálási gyakorlatot két egymással kibékíthetetlenül ellentétes irányzatra osztja. Az angol-amerikai és az újlatin iskola a mechanikus besorolás híve: a cím első szava a rendszó – a határozott vagy határozatlan névelő kivételével –; a német irányzat pedig a grammatikai elv képviselője. A „substantivum regens” (vezérfőnév vagy főnévként használt szó) megválasztásának is több metódusa ismeretes: lehet az első nyelvtanilag nem függő helyzetű főnév, vagy már kissé leegyszerűsítve az első alany esetű főnév, de elfogadott volt az első főnév számának /egyes- vagy többes számú/ nominatívusa⁴² valamint a kiadványra, annak tartalmára legjellemzőbb főnév szerinti besorolás is.⁴³ A vezérszó kiválasztása így nem csak azért jelenthet nehézségeket, mert nem minden cím tartalmaz főnevet, vagy külön nyelvtani elemzés szükséges annak eldöntéséhez, hogy egy jelzős szerkezet állandó szókapcsolat vagy csak alkalmi összetétel-e, vagy mi a teendő a kötőjeles kifejezésekkel, hanem azért is, mert az eltérő eljárások más-más betűrendi helyet jelölnek ki ugyanannak a címnek. („A M. Kir. Földművelésügyi Minisztérium kiadványai” címet a mechanikus elvet követve a „M[agyar]”-hoz, a német gyakorlat szerint általában – az első alanyesetű főnévhez -, illetve a legjellemzőbb főnév szerint „Kiadványai”-hoz , de az OSZK korábbi szabályzatában szereplő „első főnév számának nominatívusa” meghatározás alapján „Minisztérium” rendszó alá kell sorolni.⁴⁴)

A magyar könyvtárak ebben a tekintetben az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ szabályzatában foglaltaknak köszönhetően szakítottak a német hagyományok és leghíresebb képviselője, a Porosz Instrukciók gyakorlatával – szabályzatban először ekkor fogalmazódott meg a címek mechanikus besorolása. Egyetlen kivétellel elmondható, hogy a Prohászka Lajos szabályzata előtti kézikönyvek a grammatikai elvet hirdették, a Könyvtári előadásokkal kezdődően pedig az első szó (nem névelő vagy prepozíció vagy kötőszó) rendszóul választása az uralkodó nézet és követendő eljárás.

Az egyetlen kivétel Gulyás Pál 1909-ben megjelent munkája, A népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelése. A szerző e kérdést tárgyalva bemutatja a szóba jöhető eljárásokat: „1. a czímben alanyesetben előforduló legelső főnév a rendszó; 2. a czímben előforduló legjellegzetesebb főnév a rendszó; 3. a cím kezdőszava a rendszó, a határozott vagy határozatlan névelő kivételével”, majd személyes meggyőződésének hangot adva kimondja: „Részünkről a harmadik szabálynak adjuk az elsőséget, már csak azért is, mivel az első két szabály következetesen nem vihető keresztül: hiszen igen sok czímben vagy egyáltalán nincs főnév, vagy ha van is, nem áll alanyesetben.”^{45 (}Igaz ugyan, hogy a grammatikai elvű besorolás létjogosultságát már egészen korán megkérdőjelezték, leghíresebb példa erre R. Gradmann 1908-ban közzétett tanulmánya⁴⁶, amelyben az 1760-as könyvvásár és a berlini Királyi Könyvtár 1906-os gyarapodás- és folyóiratjegyzékének címeit illetve a különféle módszerekkel történő visszakeresésük hatékonyságát vizsgálta és bebizonyította, hogy a substantivum regens szerinti besorolás – melynek szabványbéli kodifikálása úgyszintén a „Messkatalog”-ok időszakára tehető – csak a XVIII. századi és korábbi címeknél bizonyult hatékonyabbnak. A későbbiekben is heves és hosszas nemzetközi vita próbálta a két irányzat igazát és elsőbbségét igazolni és a másik nézet képviselőit meggyőzni, de a XX. század első évtizedeiben a nemzetközi egység megteremtését mindkét iskola követői lehetetlennek tartották.) Az a tény, hogy Gulyás egyértelműen a mechanikus besorolás mellett foglal állást, felveti annak lehetőségét, hogy ismerte ennek a kibontakozó vitának szembeállított nézeteit, valamint hogy saját felfogása kialakításában – és ezzel egyidejűleg könyve megírásában – teret engedett az angol-amerikai iskola hatásának.

A szerző a könyvtártanának elkészítéséhez felhasznált források között felsorolja James Duff Brown: Manual of library economy és The small library című munkáit⁴⁷, amelyek úgyszintén a mechanikus besorolást írják elő. Brown harmadik alapvető munkája (A manual of practical bibliography. London : Rutledge ; New York : Dutton, 1906.) szintén nem volt ismeretlen Gulyás számára – erről tanúskodnak a könyvekről írott recenziói⁴⁸. Az „A manual of practical bibliography” ismertetése méltatja a „minden ízében praktikus, a modern élet követelményeit szemmel tartó s a vaskalaposság hagyományait bátor kézzel félrelökő irányzatot, mely Brown írásait oly érdekessé és használhatóvá teszi”. Gulyás teljes egészében elfogadja a szerző gondolatmenetét és osztja állásfoglalását a 'vezérfőnév kontra első szó' vitában: „Az egyik a czímszavak legjelentősebbikét kívánja péczeszóként kiemelni; ez eljárás hívei szabályukat azzal indokolják, hogy a sokszor hosszú czímekből az ember gyarló emlékező tehetségében rendesen a lényeget magában foglaló legfontosabb rész marad meg s így az észszerűség azt parancsolja, hogy ebből a részből válasszuk ki a szükséges péczeszót. Ez első pillantásra igen tetszetős okoskodás azonban nem állja meg a kritikát: egyrészt igen sok esetben nemcsak egy, hanem két, vagy három egyformán fontos szó van a czímben; másrészt az emberi emlékező tehetség oly bizonytalan alap, hogy arra a czímfelvételnél építeni szinte képtelenség.”⁴⁹ Gulyás hagyatékában fellelhető jegyzetek⁵⁰ dokumentálják, hogy hogy a szerző Cutter szabályzatát is tanulmányozta – a Rules for a dictionary catalog 120. pontja⁵¹ is az anonim munkák első szó szerinti besorolására utasít.

A könyvészeti adatok regisztrálásának módszerével, azok elrendezésével és a katalógus alapfunkciójával is összefüggésben van a sorozatok kezelése. A német katalogizálási iskola – és leghíresebb reprezentánsa, a Porosz Instrukciók is – a sorozatban megjelent könyveket a sorozat címe („gyűjtőcím”) alatt tartja nyilván, az egyes művek saját adataik szerint közvetlenül nem kereshetők vissza, csupán utalót kapnak; ez a metódus olvasható Kudora Károly és Ferenczi Zoltán munkáiban is.

Gulyás Pál könyvtártanában felveti a kérdést, hogy a sorozat keretében megjelent könyveket egyenként vagy a gyűjtőcím alá rendezve célszerűbb-e feldolgozni. Ismét a Porosz Instrukciókban foglaltaktól eltérő megoldást javasol: a kötetek önálló kiadványokként szerepeljenek a katalógusban, a sorozat címéről történő utalással. Ez az elgondolás újra az angol-amerikai katalogizálási szabályok ismeretét, elfogadását sőt – az uralkodó hazai gyakorlat ellenében – előnyben részesítését látszik alátámasztani. A Library of Congress előírásában⁵², Brown munkáiban és Cutter már említett szabályzatában úgyszintén a szerzői név alatti regisztrálás élvez prioritást⁵³. Cutter szabályzatának első pontja értelmében az elsődleges besorolás – amikor csak lehet – mindig a könyv szerzője alatt történik; az impresszum után pedig fel kell venni a sorozatra vonatkozó közlést. Ezek az adatok a sorozat szerinti további besorolásban hasznosíthatók⁵⁴.

A címből vett rendszó megválasztásának illetve a sorozatok feldolgozásának eltérő felfogása valamint Gulyás Pál könyvismertetései és jegyzetei alapján (természetesen nem teljességében, csak töredékeiben feltérképezett) szakirodalmi műveltsége, tanulmányútjaira való utalások⁵⁵ arra engednek következtetni, hogy nemcsak a népkönyvtárak, kiskönyvtárak számára „egyszerűsített” szabályokat foglalt írásba, hanem a nemzetközi történéseket, fejlődést, vitákat nyomon követve tudatosan döntött a Porosz Instrukciók hagyományaitól, rendelkezéseitől való eltávolodás mellett.⁵⁶

Az egyik korabeli – bár már Gulyás munkájának megjelenése utáni – forrásban⁵⁷ a német iskolával ellentétes eljárás azon indoklása fogalmazódik meg, hogy nincs olvasó, aki egy sorozat minden kötetét el akarná olvasni, sokkal inkább – és ez a XX. század első felében a könyvtári katalógus alapfunkciójaként kimondatott és elfogadtatott – egy bizonyos könyv vagy egy meghatározott téma irodalma iránt érdeklődik. Így nem a sorozat egybetartása a fontos, hanem egy konkrét könyv gyors és egyszerű megtalálásának biztosítása – így e tekintetben némi ellentmondás figyelhető meg a germán irányzathoz tartozó szabályok és az általuk megfogalmazott cél(ok) között.

Az OKBK szabályzata is a sorozatoknak ítéli a főlapot (mai értelemben főtételt), de a Porosz Instrukcióktól való elhajlást, eltávolodást mutatja, hogy „az összes bibliográfiailag önálló [...] részek, melyek a sorozat [...] céduláján felsorolást nyertek, külön cédulákon bibliográfiailag teljes leírással veendők fel.”⁵⁸ A központi címjegyzék szabályait követő munkákban (Könyvtári előadások, Gulyás Pál: A bibliográfia kézikönyve) mindkét megoldás fellelhető, de mindenképpen az összefüggések kiemelését és ennek megvalósításában az utalások nélkülözhetetlenségét hangsúlyozzák. Káplány Géza viszont a főcédulát egyértelműen a könyv rendszavának adja és a többi forrásnak megfelelően jelöli a leírás végén a sorozat címét; utaló készítéséről nem tesz említést, de a cédulasokszorosításból következően – mai értelemben véve melléktétellel – a sorozat címe szerint is visszakereshetővé teszi az egyes könyveket.

Az OKBK szabályzata előtti könyvtártanok a betűrendezésről nem fogalmaznak meg egységes és következetesen alkalmazható szabályokat – éppúgy, ahogyan a kor lexikonjai, szótárai sem egyöntetű elvek alapján rendezték a szócikkeket. Kudora a magyar ábécéből indul ki, de az o – ö és u – ü elkülönítésén túl az ékezetes magánhangzókat az ékezet nélkülivel egyenértékűnek tekinti. Az idegen nyelvű rendszavaknál pedig az adott nemzet gyakorlatának követését írja elő. Ferenczi és Gulyás munkái a „betűrendes czédula-czímtár” elrendezésének legalapvetőbb szabályáról csak egészen röviden rendelkeznek: Ferenczi a lehető legtömörebben fogalmaz és a „legszorosabb szótári rend” betartására szólít fel (ami szótárról-szótárra más és más rendet jelent) és az i-vel és y-nal is írott neveket az i-vel írott változathoz teszi, Gulyás is csak az ö-t és ü-t kezeli külön magánhangzóként, az idegen diftongusokat pedig elemeire bontva sorolja be a katalógusba.

A központi címjegyzék szabályainak 179. §-a értelmében „a beosztás a latin abc betűinek sorrendjében történik”⁵⁹, a többjegyű mássalhangzókat külön jelekként, az ékezetes vagy diakritikus jellel ellátott betűket az alapbetűnek megfelelő helyre kell besorolni (a = á; ç = c), ezzel szemben a 40. paragrafus⁶⁰ az idegen neveknél az ä, ö, ü és äu feloldását (ae, oe, ue, aeu) rendeli el. Feltűnő a két intézkedés közötti ellentmondás és elképzelhető, hogy mindkét szabály betartása milyen nehézségeket okozott a katalógus használójának (Tür = „tur”, de Dürer = „Duerer”). Goriupp Alisz még az OKBK utasítására hivatkozva az „idegen nyelvű anyagnál”⁶¹ – tehát nemcsak az idegen neveknél, ahogyan az OKBK szabályzatának 40. §-ában olvasható – a feloldás mellett van. A továbbiakban a gyakorlat némi egységesülése és egyszerűsödése figyelhető meg, a kétjegyű mássalhangzók következetesen külön jelekként soroltatnak be, a magánhangzók közül pedig csak az ä, ö és ü ékezeteit kell figyelembe venni.

A betűrendes katalógus szerkesztésének másik lényeges – és az előbbieknél még inkább elvi – kérdése az azonos rendszavú „tételek” sorrendjének megállapítása; meg kell határozni azon bibliográfiai vagy egyéb (pl. életrajzi) adatok körét, amelyek konzekvens figyelembevételével el lehet különíteni a katalógusban az azonos nevű szerzők „életművét”, illetve egymás mellé lehet rendezni egy-egy szerző munkáin belül az egyes műveket (kiadásváltozatokat, fordításokat stb.). Igaz ugyan, hogy a Kudorától Káplányig terjedő időszakban a szerzői életmű és az egyazon munka összes kiadásainak egybetartása még nem tartozott a katalógus directe és explicite megfogalmazott alapfunkciói közé – a társszerzők, közreműködők és a sorozatok regisztrálásának módja ezt nem is tette volna lehetővé –, de mindegyik könyvtártanban szerepelnek olyan előírások, amelyek a logikailag összetartozó cédulák egymás mellé rendezéséről és rangsorukról szólnak.

Kudoránál a következő néhány alapszabály olvasható:

Kudora irányelveinél sokkal nagyvonalúbban, mondhatni kissé differenciálatlanul rendelkezik Ferenczi Zoltán: az azonos nevű szerzők keresztnevük vagy koruk, előnevük, illetve születési helyük szerint elkülönítendők – a keresztnév nélküliek állnak a vezetéknéven belül legelöl; műveik összkiadások, egyes művek és fordítások – a nyelvek betűrendje szerinti csoportokba rendezve – megjelenési idejük sorrendjében követik egymást. A több nyelvben előforduló rendszavak nyelvek szerint csoportosítandók.

A Porosz Instrukciók – és (a legalábbis ebben a tekintetben) elgondolásait követő művek: Gulyás Pál 1909-es és 1941-es munkái, az OKBK szabályzata és Goriupp Alisz azt magyarázó előadása – a következő szabályokat fogalmazzák meg: Az azonos rendszavaknál a tárgyi áll elöl, azt követi a személynév (Gulyás 1941-es írásában köznév, helynév, keresztnév, családnév rangsorban); azonos személynevek – a név típusától és formájától valamint a rendelkezésre álló adatoktól függően – születési évvel, hellyel, társadalmi állás vagy tudományterület megnevezésével illetve méltóság/rang megjelölésével különítendők el egymástól. Egy szerző művein belül az összes művek, válogatások, töredékek, szemelvények „csoportokat” követik betűrendben az egyes művek, azon belül poliglott, eredeti nyelvű (a Központi Címjegyzék szabályzatában csoportként eredeti és valamely fordítású, tehát bilingvis), végül fordításban közzétett kiadások a megjelenés éve (Goriupp Alisznál következő rendező elem a kiadás száma), ha szükséges a megjelenési hely majd a kiadó nevének betűrendjében.

Káplány Géza könyvtártana, mivel hangsúlyozottan alkalmazott tudományos gyűjtőkörű szakkönyvtárak számára íródott, nem tér ki részletesen a betűsoros szerzői katalógus szerkesztésének kérdéseire, csak a szerzői nevek elkülönítésére, „mert a helyen az alfabetikus szerzői kartotékoknál a szakkartoték kifejlesztése a fontosabb jellegű.” ⁶²

Az 1893 és 1943 közötti fél évszázad könyvtártanainak és az azokban bemutatott katalogizálási instrukcióknak a vizsgálata, összehasonlítása során jól nyomon követhető, hogy hogyan indult el – Kudora Károly munkájával – Magyarországon a katalogizálás „tudománya” valamely minta eleinte még inkább ösztönös követésétől, Ferenczi könyvtártanában a már tudatos elfogadáson keresztül és Gulyás Pál munkájában, „A népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelésé”-ben a tudatos megkérdőjelezéséig. Az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ szabályzata annak ellenére, hogy nyíltan vállalja a Porosz Instrukció irányvonalának követését, elhagyja annak egyik legfontosabb jellemzőjét, a grammatikai elvű besorolást, sőt a kor „kényszerítés”-ének engedve más szempontból is eltávolodik tőle; a „Könyvtári előadások”, „A bibliográfia kézikönyve” és Káplány Géza „Vezérfonal”-a az első magyar szabályzat gyakorlati alkalmazását, a korábbi hagyományokkal és a könyvtártechnika fejlődésével való ötvöződését mutatják be – így a címleírási szabályokból és bibliográfiai leírási szabvány időszakából visszatekintve megmutatkoznak azok a pontok, amelyekből a mai felfogás, az alapfunkciók, az alkalmazott eljárások kibontakoztak.

Összességében elmondható, hogy az első magyar könyvtártanokban a katalogizálás prezentálása nyomon követte a könyvtártudományi nézetek alakulását, a könyvtárügy fejlődésének legújabb eredményeit, tudósított a kialakult viták eltérő álláspontjairól, így a szakma kortárs művelőinek jól használható kézikönyvei voltak, de az utókor tudománytörténet iránt érdeklődő olvasói számára is haszonnal forgatható alapművek, amelyek hozzájárulnak a későbbi fejlődés mélyebb megértéséhez.