Az olasz könyvtári katalógusok tárgyszójegyzékét (Soggettario per i cataloghi delle biblioteche italiane) a Firenzei Központi Nemzeti Könyvtárban (BNCF) dolgozták ki, eredetileg az ötvenes években. Készítői mind az elvek, mind a megjelenítés szempontjából messzemenően figyelembe vették a kor legismertebb segédeszközét a tárgyi katalógusok készítéséhez: az USA Kongresszusi Könyvtárának tárgyszójegyzékét (Subject headings), míg a tárgyszavak legtöbbje a BNCF 1925 óta épülő tárgyi katalógusából származott. A Soggetario 1956-ban jelent meg, kontrollált szótár formájában. Noha nem tartalmazott meghatározott és kifejezett szintaktikai szabályokat, példákkal mutatta be a kifejezéseknek – a dokumentum által tárgyalt téma szemantikai terjedelmének pontosítása érdekében használható – lehetséges kombinációit. A Soggettario a példákkal és a hivatkozásokkal egy bővíthető lexikán alapuló nyelvezetet kínált. Használatában a tárgyszó-elemek megjelenítési sorrendjét a fő címszó/alosztás elv határozza meg. Egy kifejezésnek a lánc elejére helyezését általában nem befolyásolja, hogy milyen logikai relációban áll a többi fogalmakkal; inkább, mint főcímszó, az indexelt dokumentum komplex témáját szándékozik kifejezni. A sorrend inkább passzív konstrukciójú (az entitás, mely elszenvedi a cselekvést, megelőzi magát a cselekvést), de kivételekkel. A Soggettario nyelvezete nem mindig engedi meg a dokumentum fogalmi tartalmával azonos kiterjedésű láncok létrehozását.

A tárgyszójegyzék a nemzeti bibliográfia készítése során fontos alkalmazási, s egyúttal állandó kísérleti terepet kapott. Története azonban minden olasz könyvtárossal összeköti, hiszen használták, és rendszeresen jelezték a használatával kapcsolatos gondokat, a javítás, a megújítás szükségességét. Ez elsősorban a szóanyag korszerűsítésre vonatkozott, hiszen terminológiai apparátusa szorosan összefügg a könyvtár által ténylegesen birtokolt kiadványok nyelvezetével. A BNCF keretei között már a hatvanas évek elején elkezdődött, majd az 1966-os árvíz után megújult erővel folytatódott a javító, fejlesztő tevékenység, mely a lexikai korszerűsítés mellett a strukturálás szabályait is igyekezett megszilárdítani. Ekkor azonban még hiányzott a nemzetközi tapasztalatok ismerete, s nem voltak szabványok, így elsősorban a lexikai gazdagításra koncentráltak. Így a Soggettario jelentékenyen bővült, ugyanakkor az új tárgyszavak elavult formákkal éltek együtt, és nem módosultak a szemantikai relációk, a szintaktika pedig gyakorlatilag változatlan maradt.

Mindezek nyomán fokozatosan kialakult a Soggettario teljes megújításának, egy új indexelő eszköz létrehozásának igénye. Az új eszközzel szembeni elvárások közt szerepelt a széles körű alkalmazhatóság, a különböző könyvtárak különböző szintű igényeinek kielégítésére, illetve a könyvtárak (különösen az Országos Könyvtári Szolgálat – SBN – keretében megvalósuló) együttműködésének támogatására. Fontos szempont lett az együttműködő környezetben a centralizált kontroll lehetősége, s természetesen a fejlett elektronikus technológiákhoz való alkalmazkodás. A megújítási tervekről a szakirodalomban 2000 elején adtak hírt először, októbertől kezdte meg munkáját a megvalósítási tanulmány elkészítésével megbízott munkacsoport, 2001 áprilisában pedig nemzetközi részvételű szemináriumon vitatták meg az elképzeléseket, a lehetséges célkitűzéseket és a munkacsoport első eredményeit.

A Soggettario megújításával kapcsolatos megvalósítási tanulmány elkészítésével megbízott munkacsoport első eredményeit javaslatok formájában tette közzé. A javaslatok megfogalmazását a következő lépések előzték meg:

1. A kiindulási elméleti és módszertani helyzetkép meghatározása, ezen belül a főbb témák körülhatárolása: különféle indexelési technikák közös elveinek feltárása; a más szakterületek, különösen a nyelvészet és a pszichológia kínálta adalékok hasznosítása; az on-line katalógusokban jelenleg folyó keresések módjainak értékelése; egy indexelő rendszer követelményei; a prekoordináció formái; a szintaktikai és szemantikai relációk közti különbségtétel; a szótár ellenőrzésének és strukturálásának modelljei.

2. Az indexelő rendszerek elemzése, melynek során az alábbi rendszereket, tezauruszokat és szabványokat tanulmányozták: LCSH (Library of Congress subject headings), SIPORbase (Sistema de indexa(o) em portugu(s), RAMEAU (Répertoire d'autorité-mati(re encyclopédique alphabétique unifié), RSWK (Regeln für den Schlagwortkatalog), MACS (Multilingual access to subjects), AAT (Art and architecture thesaurus), UNESCO Thesaurus, Root Thesaurus, TRT (Thesaurus Regionale Toscano), PRECIS, és az olasz könyvtáregyesület tárgyi indexelési munkabizottságának (GRIS) irányelvei (Guida all'indicizzazione per soggetto).

3. A Soggettario elemzése: a szintaktikai struktúra; a szemantikai struktúra; a tárgyszó-láncoknak a dokumentumhoz való hozzárendelésének módja (egyetlen, kiterjedt lánc, vagy plurális láncok) szempontjából.

Az elméleti és módszertani körkép lehetővé tette, hogy középpontba állítsanak néhány olyan alapvető választást, amelyek a javaslatok megfogalmazása mögött állnak, például: a nyelvezet pontossága, mint cél; a az egyedi, kiterjedt lánc felé orientáló indexelési politika; a prekoordináció szintetikus formája; a megjelenítési sorrend szabványosításának szükségessége; egy prekoordinált nyelvezet kontextusában alkalmazható tezaurusz.

A rendszerek elemzése a hasonlóságokat és különbözőségeket, az irány-vonalakat, az elvek konkrét megvalósításának módjait világította meg, továbbá a használt eszközöket, szabályokat és eljárásokat, valamint a tárgyi authority file (egységesített besorolási adatok) kezelésének módjait. A kézikönyvek és a katalógusok tanulmányozása mellett az elemzés kiterjedt a szakirodalom áttekintésére is, beleértve az IFLA friss dokumentumát (Principles underlying subject heading languages) is.

1. Frissíthetőség. A tárgyszójegyzékek egyik legsúlyosabb problémája azon világos elvek hiánya, amelyek lehetővé tennék a nyelvezet frissítését, azaz a szemantikai struktúrák alkotását, vagy módosítását. Ebből következik az első követelmény: a nyelvezet alapuljon világos és egyszerű elveken, amelyeket homogén és koherens szabályok fejeznek ki, a kivétel legyen kevés és jól körülhatárolható.

2. Taníthatóság. Az előző pontból következik. Mivel az indexelést – s különösen annak szemantikai és szintaktikai vonatkozásait – nem az egyéni tehetség és kreativitás határozza meg, hanem az egy szilárd és kifejtett nyelvészeti és osztályozási elveken alapuló tevékenység, mint ilyen tanítható és tanulható.

3. Egyszerűség. Minden módon el kell kerülni, hogy a nyelvezet haszontalanul összetett legyen, akár a relációk, akár a lánc szerkezete tekintetében. Olyan kezelési módokat kell találni, amelyek a legtöbb információt nyújtják a legkisebb erőfeszítés árán; a nyelvezet rendezésének módjai közül is az egyszerűbbet kell választani, még a nyelvezet gazdagságának árán is.

4. Modularitás, vagy fokozatosság. A nyelvezet különböző realitások, különböző kontextusok közepette is használható kell, hogy legyen. Prekoordináltnak tervezve is legyen használható (a szótárra korlátozva) posztkoordinált környezetben is.

5. Következetesség és egyöntetűség, azaz koherencia és homogenitás. Az egyszer meghatározott elveket következetesen kell alkalmazni az egész nyelvezetre, csak így érhető el előrelátható és megismételhető szerkezet.

Abban a környezetben, amit a virtuálisan rendelkezésre álló dokumentumok hihetetlen tömege és az adatbázisok egyre nagyobb mennyiségének létrehozása és összekapcsolása jellemez, egy indexelő rendszernek maximálisan megbízhatónak és hatékonynak kell lennie, azaz a használó által kívánt eredményt kell produkálnia, a használó számára leginkább „gazdaságos” módon. A kettős cél elérését az indexelés két szintje segítheti: a találati halmaz növelése a szótár kifejezéseinek szemantikai korrelációja és az index-kifejezések kapcsolatainak szintjén, a konkrét reprezentáció pontosságának növelése az egyedi dokumentum egyedi témájának (tárgyának) megfelelő index-kifejezések révén érhető el.

Egy definíciónak, s így egy téma (tárgy) definíciójának is, mindig két eleme van: a fogalmak, jelentésükkel, és a viszonyok (relációk), amelyek összekötik a definícióban jelenlévő fogalmakat, annak szintaktikai szerkezetét képezve. Egy tárgy reprezentációjának pontossága tehát e két összetevőnek a reprezentációban való pontosságából következik.

Az egyedi fogalmak pontossága a leírásukra használt kifejezések meghatározottságától függ. A maximális pontosság célkitűzése lexikai szinten a magas fokú terminológiai meghatározottság átvételével érhető el, ami minden reprezentálandó fogalomhoz az azt legpontosabban (a legegzaktabb módon) leíró kifejezést rendeli.

A tárgy meghatározásához szükséges fogalmak közötti szintaktikai viszonyok reprezentációjának pontosságához pedig:

• egyazon index-kifejezésben legyenek jelen az egy szintaktikai relációval összekötött fogalmak, s ez egy prekoordinált indexelési formát kíván;
• a szintaktikai relációk félreérthetetlen módon legyenek kifejezve, s ez megköveteli az index-kifejezésekben a megkülönböztető és világossá tevő rendező megnyilvánulások implicit (a megjelenítés sorrendje) vagy explicit (kötőelemek) módon való használatát.
• a szintaktikai relációk reprezentálják a téma definíciójának teljes szintaktikai szerkezetét, azaz minden téma definíciója legyen teljes egészében lefordítva egy egyedi, szintaktikusan strukturált kifejezés-sorozattá (lánccá).

A láncoknak ez, a dokumentum egyedi témájával azonos kiterjedése az indexelő és visszakereső rendszerek pontossága javításának hatékony eszköze. Ha az azonos kiterjedés kritériumát nem alkalmazzák, az index önmagában alkalmatlanná válik egy meghatározott téma dokumentumainak kiválasztására. Eléggé elterjedt az a hibás nézet, hogy a nem azonos kiterjedésű index-kifejezéssel végzett indexelés hátrányait a posztkoordináció útján kompenzálni lehet. Ez a vélemény azért megalapozatlan, mert egy posztkoordinált keresés során nem lehet a válogatás eszközeként használni a hatékony logikai relációt az index-kifejezésben megjelenített fogalmak között (s így nem lehet megkülönböztetni pl. a történelem tanítását a tanítás történetétől, s azt valamely tárgy tanításának történetétől), és mert a posztkoordinált keresés hatékonysága egyenesen arányos a válogatás kritériumaként egyidejűleg használt fogalmak számával, tehát annál alacsonyabb, minél kisebb az érdeklődés tárgyát meghatározó fogalmak mennyisége.

A javaslat szerint:

1. A nyelvezet alapelemei nem úgynevezett „fő címszavak” és „alosztások”, hanem azok a kifejezések, amelyek egyedi fogalmakat jelölnek.

2. E kifejezések szintaktikai szabályok szerinti kombinációja ad helyt a tárgyi láncoknak, amelyek az összetett tárgyakat reprezentálják.

3. A kifejezéseket, függetlenül a tárgy azonosításában betöltött különböző funkcióiktól, azaz a láncban elfoglalt helyüktől, egy strukturált szótár kontrollálja.

4. A láncok világos és egyszerű szabályok alapján készülnek, melyeknek biztosítaniuk kell a megérthetőséget és az uniformitást, a megjelenítési sorrend szabványosítása és más szintaktikai meghatározók révén.

A lánc egyedi kifejezésekből jön létre, amelyek, funkciójuknak megfelelően, meghatározott pozíciót foglalnak el a láncban. Szükség esetén a kifejezések egyedi szintagmává egyesíthetők valamilyen kötőelem (prepozíció, kötőszó, vagy az állandósult szókapcsolatok) felhasználásával.

Ezekből következően:

1. a szótár kontrollja kiterjed az indexelés minden kifejezésére, függetlenül a láncban betöltött különböző szerepüktől;

2. a kifejezés formájának azonosnak kell lennie, függetlenül szintaktikai funkciójától, azaz a láncban elfoglalt pozíciójától;

3. minden kifejezés egy kontrollált és strukturált szótári címszót képez;

4. prekoordinált nyelvezetről lévé szó, a szótár a szemantikai relációk megjelölésén túl, a szintaktikai relációk kontrolljához is nyújthat instrukciókat.

Egy korszerű indexelési rendszer a prekoordináció szintetikus formáját részesíti előnyben. Egy enumeratív nyelvezettel szemben, melynek kifejezései (tárgyi láncai) csak egy „authority” listán meghatározottak lehetnek, a szintetikus nyelvezet lehetővé teszi tárgyi láncok generálását a szótár kifejezéseinek a szintaktika szabályai szerinti kombinációjával. Ez utóbbi előnyei leginkább egyszerűségében és pontosságában lelhetők fel. Mivel az indexelés kifejezései egyszerű és egyedi fogalmakat reprezentálnak, a szótár kevésbé terjedelmes, mint egy olyan szótár, mely a kifejezések összes lehetséges kombinációját is felsorolja, az összetett tárgyak reprezentálására. A szintaxis is kevéssé komplex, miután néhány, általánosan alkalmazható szabályon alapul (szabványos megjelenítési sorrend). A pontosságot a láncok „méretre szabásának” lehetősége biztosítja, mivel a reprezentálandó témával azonos kiterjedésű lánc a visszakeresés során kizárja az irreleváns dokumentumokat.

A szintetikus nyelvezet különösen hatékony olyan kooperatív környezetben, ahol általános- és szakkönyvtárak működnek együtt, mivel lehetővé teszi a tárgy különböző szintű komplexitásának reprezentálását.

Végül, lévén a szintaxis mérsékelten komplex és a szótár visszafogott méretű, a szintetikus nyelv karbantartása is gazdaságosabb.

Az elsősorban szintetikus nyelvezetet az elsősorban enumeratívtól leginkább a következő jellemzők különböztetik meg:

1. egy strukturált szótár, mely az indexelés összes kifejezését kontrollálja;

2. szabványos megjelenítési sorrend, mely általánosan alkalmazható szabályokkal van meghatározva, és kontrollálja a láncok felépítését;

3. egy tárgy-archívum, mely a dokumentumok indexeléséhez a szótár kifejezéseinek a szintaktika szabályai szerinti kombinációjával létrehozott láncokból alakul.

Hogyan lehet csökkenteni az enumeratív nyelvezet szintaxisának komplexitását anélkül, hogy csökkenne a nyelvezet uniformitásának foka? Hogyan lehet megvalósítani a szemantika és a szintaktika különbözőségének és komplementeritásának elvét? Hogyan lehet újrastrukturálni a szintaktikai kontroll hagyományos elemeit? Azaz, a szintaktikai kontroll milyen formái felelnek meg leginkább egy elsősorban szintetikus nyelvezetnek? A szintaktikai relációk kontrolljának javasolt módjai:

1. a szabályzat (norma), amely meghatározza a megjelenítés szabványos sorrendjét;

2. a specifikus utasítások, akár egy kifejezés, akár egy egész kifejezés-kategória szintaktikai használatára vonatkozóan;

3. a tárgy-archívum, megkülönböztetve az indexelés kifejezéseinek szótárától, és összeköttetésben azzal.

A szintaktikai szabályok egyszerűsítésének igénye a jelenlegi indexelő rendszerek elemzéséből is adódó követelmény. Teljesítéséhez néhány alapelv megfogalmazására van szükség, amelyek biztosítják a megjelenítés sorrendjének állandóságát. Ezek az elvek, a terminológiai kontroll elveivel együtt kapnak helyet a szabályzatban.

Az uniformitás biztosításának szükségessége további, specifikus instrukciók megfogalmazását igényli, különösen a sajátos szintaktikai értékű kifejezések (pl. cselekvések, bizonyos tulajdonságok fogalmai) tekintetében. Ezek vagy a szótár címszaván belül (alkalmazási megjegyzésként), vagy egy kézikönyvben kaphatnak helyet.

A kontroll további eszköze a tárgy-archívum, azaz az olasz nemzeti bibliográfiai feldolgozás során és a partner-könyvtárak által létrehozott tárgyi láncok listája, mely összeköttetésben áll a szótár authority rekordjaival. Az archívum láncai alkotják a nyelvezetet, mely folyamatosan jön létre a dokumentumok indexelése során, s egyúttal lehetővé teszi a dokumentumok reprezentálásához használt szintaktikai struktúrák kontrollját. Az archívum példatárként szolgál egy-egy kifejezésnek az indexelésben való használatára, ezért a láncoknak a szótár minden szavától elérhetőnek kell lennie, függetlenül a láncban elfoglalt pozíciójától.

Egy szintetikus típusú nyelvezetben a lánc jelentéssel bíró elemeinek elhelyezkedési rendjét (megjelenítési sorrend) kategória-elemzésen és általános elveken alapuló szabályzat határozza meg.

Egy szabályzatnak, ahhoz, hogy általánosan alkalmazható legyen, nem egyedi esetekre kell vonatkoznia, hanem az entitások, jelenségek, körülmények stb. kategóriáira. A tárgyszólánc megalkotásának szabályai implikálják egy koherens logikai kategória-sor meghatározását, s ezek alkalmazása kategória-elemzést hoz magával, azaz szükséges az indexelendő témát meghatározó nyelvi elemek kategória szerinti hovatartozásának elemzése.

A közvetlen szintaktikai viszony elve szerint a témát definiáló fogalmakat a láncban lehetőleg lineáris rendben kell megjeleníteni, azaz ne jelenjen meg két közvetlen logikai relációban lévő fogalom között egy másik, illetve, ha két fogalom közt a logikai reláció közvetett, és ezt egy harmadik fogalom fejezi ki, ez a fogalom a láncban is a két másik között jelenjen meg.

A logikai függőség elve szerint két fogalom közül előbb jelenjen meg az, amelyik a másik funkciójának logikai feltétele, amelytől a másik logikai funkciójának megvalósulása függ. (V.ö. Ranganathan wall-picture principle; Vickerey cél-elve stb.)

A kifejezések alaki szabályozásának szempontjai a szám, a felbontás és az egyértelműsítés kérdései.

A tapasztalatok szerint a prekoordinált rendszerekben jobban alkalmazhatók a kevert, azaz egyes és többes számban egyaránt előforduló kifejezések, ugyanakkor az alkalmazást itt is elv: a megszámlálhatóság elve határozhatja meg. Általában tehát többes számú legyen a megszámlálható, egyes számú a megszámlálhatatlan dolgokat (anyag-fogalmak, elvont fogalmak stb.) jelölő kifejezések formája. Ez az elv nemcsak az egyes kifejezésekre, hanem a szótár egészére és az egyes kategóriákra is alkalmazandó, azaz vannak tendenciaszerűen plurális, illetve tendenciaszerűen egyes számú kategóriák.

Az összetett, azaz több szóból álló kifejezések általában egy, a vonatkozó fogalmak osztályát azonosító nominális részből ('fókusz'), és a differenciáló (vagy modifikáló) részből, azaz egy vagy több, a 'fókusztól' függő, annak kiterjedését szűkítő, vagy alosztályát meghatározó összetevőből állnak. A felbontás célja az indexelő kifejezések komplexitásának csökkentése, illetve a kifejezések szótára koherenciájának növelése. Módja lehet a szemantikai, illetve a szintaktikai (vagy morfológiai) felbontás. Itt az utóbbi jöhet szóba, amikor a több összetevőből álló kifejezések elemeit önálló, indexelésre alkalmas kifejezésnek fogadják el, az ISO 2788-ban meghatározott kritériumoknak megfelelően.

Az indexelő nyelvezet kifejezései nem lehetnek kétértelműek, azaz minden kifejezés egyetlen fogalomhoz kapcsolódhat, amelyet reprezentál. A természetes nyelv gazdagsága (és félreérthetősége) gyengített módon sem tükröződhet a kontrollált nyelvben, azaz mesterségesen meg kell szüntetni azt a jelenséget, amikor ugyanaz a kifejezés a természetes nyelvben két vagy több jelentéshez kapcsolódik.

Az indexelő nyelvek nem mondhatnak le a szótár és a szemantikai relációk formalizálásának elvéről. Ez a formalizálás néhány alap-szabályra vezethető vissza, melyek közösek minden, kontrollált szótárt használó nyelvezetben, pl.:

• egy fogalmat egy és csak egy kifejezés reprezentál, minden kifejezésnek egy és csak egy fogalom felel meg;
• a kontrollált szótárban kifejezett viszonyok mindig a priori relációk.

A relációk fajtái:

1. ekvivalencia: ha két vagy több kifejezésnek ugyanaz a jelentése, egyenértékűség (ekvivalencia, vagy szinonímia) áll fenn, ilyenkor az ekvivalencia-csoport egyik kifejezését kell kitüntetni, míg a többi nem preferált lesz. A valódi egyenértékűség mellett (ahol a természetes nyelv is szinonimaként értékeli a kifejezéseket) kvázi-szinonímia is van, azaz ahol a természetes nyelvben a kifejezéseknek eltérő jelentése van, az indexelés szempontjából azonban szinonimákként kezeljük azokat.

2. hierarchikus relációk: a szótár tartó struktúráját alkotják és az osztályozási kritériumok alapvető osztályait határozzák meg. Két kifejezés természetesen csak akkor lehet hierarchikus kapcsolatban, ha egyazon kategóriába tartoznak. A hierarchikus reláció lehet:

• generikus, amennyiben a nem és faj közötti relációt állapít meg;
• rész-egész, amit általában tipikus szintaktikai relációnak tekintenek, ugyanakkor vannak esetek, amikor a rész implikálja az egészet, s így a rész-egész relációt szemantikai relációként kezelik;
• példa-jellegű, ami egy köznévvel kifejezett osztály, és az abból elkülönített, tulajdonnévvel kifejezett példa.

3. asszociatív relációk: ide tartoznak azok a határozott relációban álló kifejezések, melyek sem ekvivalencia, sem hierarchia-jellegű kapcsolatban nem állnak.

Az új dokumentációs nyelv, az új Soggettario egy több részből álló rendszer, melynek három összetevője legyen:

Szabályzat. A megfogalmazott, koherens és egyszerű szabályok együttese az indexelési folyamat három momentumával: a fogalmi elemzés, a kifejezések kiválasztása és a terminológiai kontroll, a lánc-alkotás kapcsolatban.

Szótár. Kontrollált szótár, folyamatosan és együttműködés alapján frissítve, mely minden szóhoz tartalmazza a szemantikai relációk együttesét, valamint a szintaktikai (vagy az alkalmazási) instrukciókat.

Lánc-archívum. A nemzeti bibliográfia szerkesztése során konkrétan használt tárgyszó-láncok jegyzéke, mely az új nyelvezet legszélesebb és legautentikusabb példatára lesz.

Egy új Soggettario problémakörét tágabb horizontba helyezve, a bibliográfiai leírás teljességét érintő legfrissebb nemzetközi fejleményekhez viszonyítva nem maradhat el az FRBR figyelembe vétele.

Az FRBR (Functional requirements for bibliographic records – legyen mondjuk 'funkcionális rekvizítumok bibliográfiai rekordokhoz'; így maradhat az eredeti rövidítés) jelentés a rekord vizsgálatában a katalogizálás deszkriptív és szemantikai egységéhez vezet vissza. A tárgyat relációként elemzi a harmadik csoport entitásai: a fogalom, tárgy, esemény, hely és a mű entitás között. Igen helyesen nem állapít meg relációt a kifejezés és a megnyilvánulás tekintetében, hiszen a tárgy nem változik a különböző kifejezési és megnyilvánulási formákban. A harmadik csoport entitásai egy egyszerű, az absztrakt/konkrét ellentéten és az időbeli és térbeli meghatározottságon (temporális és spaciális determináció) alapuló kategorizálásnak felelnek meg, és csatlakoznak az egyes és kettes csoport entitásaihoz (mű, kifejezés, megnyilvánulás, példány, illetve személy, testület), melyek relációban lehetnek egy mű tárgyával.

Az FRBR nem elemzi a katalográfiai nyelvezeteket, ugyanakkor körvonalazza a rekord működésének egy modelljét. Ez a modell azonban alkalmatlannak bizonyul, ha a rekord szemantikai részére próbáljuk alkalmazni. Ekkor a modell néhány korlátja válik nyilvánvalóvá:

1. A tárgyakat individuális elemekként mutatja be, s mint ilyenek, példa jellegűek; a valódi tárgyak nagy többségükben ezzel szemben általánosan (generalizáltak), vagy olyan fogalmak, amelyek egyedek osztályát reprezentálják; a tipikus tárgy templomok, és nem Santa Maria Novella (mindazonáltal mindkettő lehet deszkriptor).

2. A tárgyakat atomizált egységekként mutatja be, a valóságban meglévő, más fogalmakhoz való kapcsolódásuk nélkül. Az egyedi entitásnak ebben az elszigeteltségben a szemantika is elveszettnek tűnik, amelybe pedig bármely tárgy szükségszerűen beletartozik.

3. Az attribútumok elemzése hiányos: a kifejezések entitások szerinti felsorolására korlátozódik, anélkül, hogy magában foglalna olyan elemeket, amelyek hasznosak lehetnének a tárgy által betöltendő funkciók kezelése szempontjából.

Az FRBR jelentés céljai a Soggettario megújításának hipotéziseihez képest eltérőek, mivel egy absztrakt rekord-modellt mutat be. Mindazonáltal az entitás-reláció (E-R) modell alkalmazása a tárgy struktúrája funkcionális elemzése során hasznos lehet.

Az FRBR alapjának tekintett E-R modell alapján végzett vizsgálódás eredményei kompatibilisnek tűnnek a megvalósítási tanulmányt készítő munkacsoport javaslataival. A javaslatok értéke tehát, hogy az új indexelési módszer kidolgozásának perspektíváit a legújabb nemzetközi szakmai kutatási irányba való illeszkedés is garantálja.

A BNCF, mint a projekt gazdája, számon tartja mind a szemináriumon felmerült számtalan megjegyzést és javaslatot, mind az ezt követőket. Az eddigi szakértői vélemények szerint legyen a nyelvezet akár enumeratív, akár szintetikus jellegű, a prekoordinált típusú rendszer marad annak legjobb formája, az elektronikus környezetben is, ahol a kontrollált szótárnak minden eddiginél kontrolláltabbnak kell lennie. Megfontolásra érdemes megjegyzés, hogy a szemantika és a szintaxis közti határok nem mindig kodifikálhatók mereven. A logikai-szintaktikai elemzésen alapuló megjelenítési sorrend (ami a munkacsoport javaslatában szerepel) esetenként integrálható egy olyan nézőponttal, amely más nyelvi struktúrákat vesz figyelembe, azaz, néhány korlátozott és jól meghatározott tárgyi kategóriában az általánosan ajánlottól eltérő megjelenítési mintát is el lehetne fogadni.

A szemináriumon kiviláglott, hogy a tárgyszó-láncnak a dokumentum fogalmi tartalmával azonos kiterjedése kétségtelenül kívánatos, de megjegyzendő, hogy ez néhány esetben problematikus lehet. Az a tény, hogy nem minden dokumentum válhat egyetlen, azonos kiterjedésű lánc révén visszakereshetővé, és esetleg egynél több lánccal indexelhető, nem jelenti azt, hogy az azonos kiterjedés elve ne lenne követendő. A rugalmasság, az egyszerűség, az eszközök alkalmazhatósága, világos, nem bonyolult és kevéssé számos szabály egy hatékony indexelő rendszer megmásíthatatlan előfeltételei.

Hangsúlyt kapott, hogy az új eszköznek igen különböző típusú dokumentumok és nem csak bibliográfiai anyagok indexelésére kell majd használni, természetesen a MARC struktúrával kompatibilis módon. A szabályoknak könnyen fordíthatóknak (Internet!) és könnyen taníthatóknak kell lenniük. A projektnek nagy figyelmet kell fordítania az osztott katalogizálás és a források megosztásának igényeire. Az olasz könyvtárak – különösen az SBN keretében összekötöttek – várják az a fordulatot, amely lehetővé teszi a tárgyi katalogizálást biztos, közös alapon, de figyelemmel az egyes könyvtárak specifikus szükségleteire és indexelési politikájára.