Bényei Miklós

Kétszáz esztendő a könyv és a könyvtár, tágabban az írásbeli közlésmód fejlődéstörténetében viszonylag rövid idő: a hosszú folyamatnak mindössze egyhuszonötöd részét (vagyis négy százalékát) teszi ki. Ugyanakkor e kurtának látszó szakaszban a rendkívül felgyorsult technikai, gazdasági, politikai és kulturális fejlődés következményeként vagy követelményeként a társadalmi mozgásnak ezen a szűkebb területén is mélyreható és nagy horderejű változások mentek végbe. Az információrögzítés és -közvetítés újabb és újabb eszközei jelentek meg; a nyomtatott könyv és az időszaki sajtó tömegessé vált és földrajzi hatóköre is kiterjedt; egyre több és többféle könyvtár létesült; megindult és kiteljesedett a könyvtárosképzés, a könyvtárosság önálló szakmává, külön hivatássá vált. A közelmúltban pedig a számítástechnika térhódításával valós közelbe került az emberiség régi álmának teljesülése: az információk szabad áramlása (a tér és az idő határainak legyőzése) és a könyvtári dokumentumok egyetemes hozzáférhetősége.

Ennek a bonyolult, szerteágazó folyamatnak a részletekig hatoló bemutatása, még inkább elemzése szétfeszítené egy erősen korlátozott terjedelmű esszé kereteit. Még a sokkal terjedelmesebb szöveggyűjtemény is csak a meghatározónak tartott motívumokat, mozzanatokat és a főbb állomásokat képes felvillantani. A kronológiai függelék pedig a fontosabbnak hitt eseményeket rögzíti. E helyen mindössze az utóbbi kétszáz egynéhány év jellemzőnek vélt könyv- és könyvtártörténeti, valamint – érintőlegesen – a keretül szolgáló, ösztönzően ható egyetemes történeti tendenciáinak számbavételére és felvázolására nyílik lehetőség. Bár ezek kiválasztása némileg önkényesnek tűnhet, ezt az érzetet a szakirodalom eredményeinek felhasználása ellensúlyozhatja.

A tárgyalt időszak kezdetét a közmegegyezés a francia polgári forradalom kirobbanásához köti. Az akkori politikai változások, köztük a polgári demokrácia formáinak kikristályosodása valóban hosszan, bizonyos értelemben máig tartó hatást gyakoroltak a világra. Lényegében a forradalmi folyamatban formálódott ki a felvilágosodás eszmerendszeréből a polgári fejlődés sajátosságaihoz termékenyen igazodó új ideológia, a liberalizmus, amely egyebek között magában foglalta a nyilvánosság gondolatát is. Nagyrészt egy időben bontakozott ki – bár valamelyest korábban kezdődött – Angliában az ipari forradalom, amely a technikai újítások és találmányok egész sorát indította el, és jelentékeny mértékben fellendítette a gazdaság fejlődését, átalakítva a termelés szervezését, a településszerkezetet és a közösségi élet normáit.

A három folyamat szorosan összekapcsolódott, áthatották egymást, s más – itt nem részletezett – történelmi tényezők szintén befolyásolták a fejlődés menetét, így a könyv- és könyvtári kultúra fejlődését is. A tizennyolcadik század végétől két alapvető tendencia vált meghatározóvá, elsősorban az európai és az európai kultúrkörbe tartozó országokban: a polgárosodás és a nemzeti öntudatosodás. A kapitalizmusba való átmenet ekkor gyorsult fel és jelentkezett mind több területen. Többnyire forradalmi úton (jellegzetes csúcspontja ennek a törekvésnek 1848) vagy fegyveres küzdelemben (például az amerikai polgárháborúban) igyekeztek elhárítani a polgárosodás akadályait, néhol az átmenet békés volt (pl. Japánban). Ezzel párhuzamosan a nemzeti gondolat jegyében szintén jelentékeny mozgalmak indultak: a nemzeti ébredés magával hozta a nemzeti identitás-tudat kialakulását, a feudális széttagoltság állapotában élő népek körében felerősödtek és több helyen sikerre vezettek az egységtörekvések (pl. Itália, Németország), mindinkább megfogalmazódott a nemzeti önrendelkezés igénye (pl. dél-amerikai függetlenségi háborúk, lengyel felkelések, magyar szabadságharc). A polgárosodás és a nemzeti öntudatosodás kettős tendenciája számos országban egymástól elválaszthatatlanul, egymást erősítve érvényesült. A modernizáció nemzetállami keretben haladt előre, és a kapitalista országok egyenlőtlen fejlődése, a különböző régiók eltérő fejlettségi szintje és a tőkés versenyharc következtében számtalan és súlyos konfliktussal terhelten: sok-sok helyi és gyarmatosító háború, két világháború, az erőviszonyok gyakori módosulása, az államhatárok többszöri átrendeződése, a heves ideológiai küzdelem stb. mindvégig jellemezte és jellemzi ezt a korszakot. A huszadik század elején új jelenség a gyarmati rendszer béklyóinak lazítására, majd felszámolására irányuló törekvés. Ekkorra érlelődtek meg a társadalmi-gazdasági modernizáció egyéb irányzatai, amelyek közül a szocializmus, elsősorban az oroszországi forradalom sikere nyomán tényleges alternatívának látszott, de riasztó torzulásai miatt elvesztette az iránta megnyilvánuló bizalmat és a huszadik század végére gyakorlatilag összeomlott. A létező kapitalizmus korrekcióját célzó fasiszta kísérlet embertelensége miatt szintén nem hozhatott tartós eredményt. A második világháborút követően sokáig a kapitalista és az ún. szocialista világrendszer szembenállása, a hidegháború vált meghatározóvá. A gyarmati rendszer megszűnésével létrejött az ún. harmadik világ, de a felszabadult országok jelentékeny hányada megoldhatatlannak tűnő gazdasági problémákkal küszködik és rendkívül lassan képes kitörni a kulturális elmaradottság állapotából.

Az utóbbi időben a kapitalista gazdaság lényegéből és a technikai fejlődés minőségéből fakadóan egy újfajta tendencia került előtérbe: a globalizálódás. Az élet minden területét – így a kultúrát is – átható folyamat magja, motorja roppant gazdasági hatalma és a műszaki fejlettség igen magas szintje révén az Amerikai Egyesült Államok, ily módon velejárója az amerikanizálódás, ami a kultúrában és a fogyasztásban valamiféle uniformizálódást jelent. A globalizálódás (és az amerikanizálódás) ellensúlyozására nem volt képes – csupán katonailag – szétesése előtt a Szovjetunió sem, s ma még nem látszik világosan, hogy a nemzeti újraébredés, a nemzeti kultúra és a lokális értékek védelme meghozza-e a várva várt eredményt.

Egyfelől a polgárosodás, a modernizáció, majd a globalizálódás következménye, másfelől mindennek előidézője, hatékony generátora a technikai fejlődés. A már említett ipari forradalom felfogható technikai forradalomként is. Több hullámban előre haladó, mindmáig tartó és egyre szélesedő folyamat, olyan kiemelkedő állomásokkal, mint a gőz-, majd az elektromos és az atomenergia hasznosítása, a gyár- és a nagyipar létrejötte, a gépi közlekedés több formája, a műanyagok feltalálása, a rádióhullámon zajló távközlés, a műholdak fellövése, a genetikai felfedezések és mintegy a jelenlegi csúcspontot szimbolizáló informatika. Ma már valamiféle elvont információs társadalomról beszélünk, mint a jelen és közeljövő valóságáról; más megközelítésben a virtuális tér vagy világ fogalma (vagy inkább óhaja) nyomul előtérbe; de szokás a tudás alapú gazdaság vízióját is előre vetíteni. Talán még indokoltabb az igen szemléletes, mert a mozgásra utaló információs szupersztráda kifejezést használni. Máris érzékelhető, hogy eközben változik az érintkezési kultúra, az egyén és a közösség viszonya. Noha ezek a fejlemények jelenleg csak a világ egy részét érintik, világosan jelzik a jövő egyik, sokak által döntőnek vélt irányát, nevezetesen a technikai fejlődés megállíthatatlan és globális jellegűvé válásának voltát, és elvezethetnek a tudás és az ismeretek demokratizálásához. Ebbe a folyamatba illeszkedett, illeszkedik a könyv- és lapelőállítás változásainak sorozata, az információrögzítés és -közvetítés újabb és újabb eszközeinek megjelenése, s elsősorban mindezek folyományaként a könyvtári kultúra nagymérvű átalakulása.

A tizenkilencedik század elejétől az ipari forradalom áramlatában gyökeres fordulat következett be a nyomdászat történetében: a kézműipari nyomtatást, a kézi sajtót felváltotta a gépipari nyomdászat. Csaknem azonos időben, 1799-ben a francia Robert megoldotta a könyv és az időszaki sajtó alapanyagául szolgáló papír gyártásának gépesítését is. Egy szász takács, Keller pedig 1840-ben rájött, hogy a faköszörületből kivont cellulóz szintén felhasználható papírgyártásra, vagyis egy folytonosan újratermelődő nyersanyagot talált. Először, 1810-ben a német König alkalmazta (Angliában) a gőz hajtóerejét a nyomtatásban (ez volt a gyorssajtó), majd ugyanő és társa, Bauer elkészítette a hengeres gyorssajtót (1812-ben), Applegath és Cowper pedig a négyhengeres gyorssajtót (1828-ban). Ezt mások tökéletesítették, bővítették, végül több lépcsőben (1846–1863 között) megszületett a napilapok előállításában korszakos újításnak minősülő rotációs nyomdagép. Közben gépesítették a betűöntést, a magasabb példányszámú többszörözéshez új nyomdafestéket kevertek ki, korszerűsítették a gipsz- és szabadalmaztatták a papír-sztereotípiát. Egyszóval fokról fokra haladva létrejöttek a könyv és az időszaki lapok tömeges előállításának technikai feltételei. A század utolsó harmadában számtalan kudarc után sikerült megoldani a nyomdai szedés gépesítését is: előbb Mergenthaler német órásmester Amerikában szabadalmaztatta a sorszedő gépet, a Linotype-ot (1886-ban), majd egy amerikai mérnök, Lanston kimunkálta a betűket szedő és öntő masinát, a Monotype-ot (1893), amely már a nem sokkal azelőtt keletkezett módszert, a lyukkártyás vezérlést alkalmazta.

A tizennyolcadik század végétől újabb nyomási eljárások is létrejöttek, amelyek elsősorban a képi ábrázolások sokszorozására születtek, de a szövegek többszörözésére is alkalmasnak bizonyultak. A síknyomásos litográfia vagy kőnyomat (Senefelder osztrák színész és színműíró, 1797), amelynek művelői intézményesen is elkülönültek a nyomdászoktól; a mélynyomás két változata (heliogravür és rakel – Klič cseh fényképész, 1878 és 1890); a huszadik század elején a szintén síknyomásos offset (Rubel amerikai nyomdász, 1904). Megújultak az illusztrációs technikák is: a mindinkább terjedő tónusos fa- és rézmetszet mellett megjelent a lágyabb linó- és a kissé rideg acélmetszet. Kialakult a kiadói kötés és a védőborító; az utóbbi csakhamar reklámcélokat szolgált. A század vége felé már a gépi kötést is bővülő körben használták.

A technikai újítások zöme a polgárosodás élenjáró országaiban (Anglia, Amerikai Egyesült Államok, Franciaország) született, a más nemzetiségű (pl. a német) feltalálók, alkotók egy része is ezekben dolgozott. Érdekes jelenség, hogy a nyomdaipar és a papírgyártás tökéletesítésében sikeresen közreműködők közül többen eredendően nem nyomdászok (vagy betűöntők), hanem ún. kívülálló szakemberek vagy amatőr érdeklődők.

A felsorolt vívmányokon kívül még egy sor egyéb technikai újítás, lelemény járult hozzá a könyv- és lapelőállítás műszaki bázisának kiszélesedéséhez. Az első világháború idején megtorpant fejlődés a második világháborút követően ismét nekilendült (fényszedés, xerográfia, műanyag-sztereotípia, újfajta klisék stb. elterjedése), majd a komputerek nyomdászati alkalmazásában, az automatizálásban, a könyvgyártó gépsorok működésében teljesedett ki.

A tizenkilencedik század derekától datálható az időszak, amikor az információrögzítés új eszközei is megjelentek. Először a fotográfia (fényképezés), vagyis az emberi szem által érzékelt kép technikai rögzítése történt meg. A kezdet vitatott, az viszont nem, hogy a mai értelemben vett fotózás kimunkálója Daguerre francia díszletfestő, aki 1839-ben mutatta be találmányát, a dagerrotípiát. Kor- és vetélytársa, az angol Talbot 1841-ben a sokszorosítható fotót (kalotípia vagy talbotípia) alkotta meg, s ezzel megteremtette a fotótechnika majdani nyomdászati alkalmazásának elvi feltételét. Az alkalmazásra egyébként az újabb és újabb fényképezési módszerek kimunkálásával párhuzamosan hamarosan sor került, majd az 1870–80-as évektől fokozatosan háttérbe szorította a korábbi ikonográfiai eljárásokat. Nagyszerű humánus vívmány a húszas évek végén a vakírás létrejötte (legtöbben a francia eredetű Braille-írást használják); hasonló indíték szülte a hatvanas-hetvenes évtizedekben az írógépet Amerikában.

A tizenkilencedik század nagyszerű eredményeket produkált az információk továbbításában is. A kezdetlegességében is megbízható karos vagy optikai távíró először 1794-ben közölt jeleket a francia hadsereg számára. Sokkal hatékonyabb eszközként funkcionált a vezetékes távíró (1837), a Morse által megalkotott, kedvelt kódjeleivel, az ún. Morse-ábécével (1842). Közvetlenül hangjeleket továbbított a telefon, Bell skót fiziológus 1876-ban bejelentett találmánya. Az olasz Marconi (1894, 1898) és vele csaknem egy időben az orosz Popov (1895) a szikratávíró feltalálásával közel jutott a rádiózás (az elektromágneses hullámok sugárzásának) megvalósításához. Az utóbbi már a huszadik század vívmánya és a kezdeti kísérleteket, a hadászati alkalmazást követően 1920-ban zajlott le az Amerikai Egyesült Államokban az első, a nagyközönségnek szánt rádióközvetítés. Magyar szempontból kiemelendő a rádiózás előzményei közül a Puskás Tivadar által felállított telefonhírmondó (1893), amely az egy központból több állomás felé irányuló, egyidejű jeltovábbítás ötletét váltotta valóra. A fejlett országokban gyorsan terjedő rádió igazán az ötvenes évektől lett világszerte, tehát az alacsony gazdasági fejlettségű régiókban is tömegcikk, a tranzisztoros rádió forgalomba hozatalával (1954).

A rádióhullámok segítségével sikerült megoldani – szintén hosszas kutatások, párhuzamosan folyó próbálkozások eredményeként – a képtovábbítás problémáját. A televízió feltalálását több nemzet is magáénak tulajdonítja. A vita eldönthetetlen, mert tény, hogy több országban nagyjából egyszerre jutottak el a végső pontig, s az elfogulatlan technika-történészek nemigen vállalják az állásfoglalás kockázatát. Mindesetre annyi bizonyosan állítható, hogy a rendszeres televízió-adások 1936 őszén Angliában indultak meg, és a következő években még néhány helyen (Német-, Franciaország, Szovjetunió, USA) elkezdődött a sugárzás. Az Amerikai Egyesült Államokban 1949-ben már színes televízió is volt.

A rádiózás, a televíziózás, egyáltalán a jelek, információk közvetítésében újabb fontos fejlemény volt a műholdak felhasználása (1965) és a kábeltelevízió (1972). Miután ez nagyjából egybeesett a komputerek bekapcsolásával, majd pár éve a nemzetközi hálózatok kiépülésével, a távközlés ugrásszerű fejlődést mutatott. Sikerült ledönteni az információk áramlásában a tér és az idő korlátait: ma már a Föld különböző pontjain zajló események ugyanabban a pillanatban érzékelhetők a Föld bármely más pontján, egyebek között a hivatalos és a magánjellegű, továbbá a könyvtári információk – elvileg, technikailag – azonnal továbbíthatók bárhová és bármikor.

A számítástechnika és a távközlés fejlődése, összekapcsolása szerencsés módon igen előnyösen hatott a könyv- és lapelőállítás megújulására is: pl. felgyorsította a szedés és a nyomtatás folyamatát, valóra vált a csaknem teljes automatizálás, a lapzárta és a lap megjelenése közötti idő rendkívül lerövidült, a képszerkesztő berendezésekkel szembeötlően javult a könyvekben, időszaki sajtótermékekben közzétett képek (reprodukciók) színvonala stb. A számítógépek jóvoltából a könyv- és lapelőállítás új formái is létrejöttek, köztük olyanok is, amelyek minőségileg különböznek a korábbi, hagyományos formátumoktól.

Vagyis a közelmúlt, a jelen és még inkább a közeli jövő valósága – amelynek immár szemtanúi vagyunk – a könyv újabb formaváltozása. Az agyagtábla, a papirusz- és pergamentekercs, a kéziratos kódex, a nyomtatott könyv és az újság után az információrögzítés újabb formái, könyvtári terminológiával élve: újabb dokumentumtípusok alakultak, alakulnak ki. Részben valóban csak formaváltozásról van szó, azaz a nyomtatásban közzétett írásművek, képi ábrázolások (könyvek, időszaki sajtótermékek, ikonográfiai dokumentumok stb.) utólagos vagy egyidejű digitalizálásáról (leginkább CD-ROM-on); részben ténylegesen új minőséggel állunk szemben. A multimédiák ugyanis egyszerre, együtt képesek a különböző információhordozókat megjeleníteni, egyesíteni és a hipertext eljárással rögtöni összeköttetést teremteni közöttük. Megint más jellegű dokumentumok azok a digitális termékek, amelyek eleve számítógépen születnek és csakis ott, on-line érhetők el (adatbázisok, elektronikus folyóiratok stb.); ezek zöme folytonosan megújul, módosul.

Önkéntelenül felvetődik a kérdés: a könyv mostani formaváltása azt eredményezi-e, hogy az immár hagyományosnak mondható nyomtatott könyv idővel teljesen eltűnik (mint hajdan az agyagtábla, a papirusz-tekercs, a kódex stb.)? Vagyis eltűnik az emberi szellem egéről az évszáza- dokig világító Gutenberg-galaxis? Korai és felelőtlen dolog lenne jóslásokba bocsátkozni, hiszen a jövőt nem láthatjuk előre. Ma még a digitális korszaknak csak a kezdetén járunk, a számítástechnika fejlődésének gyors üteme a szakemberek számára is számtalan meglepetést tartogathat. Mindenesetre két tény feltétlenül elgondolkodtatja az érdeklődőt. Az egyik a nyomtatott könyv változatlan népszerűsége, a kiadott könyvek számának az utóbbi két-három évtizedben is tapasztalható emelkedése. A másik a számítástechnika szakembereinek újító kedve, találékonysága, az elektronikus (vagy digitalizált) könyvek új és új formáinak megjelenése, s számuk szintén jól érzékelhető, statisztikailag is pontosan kimutatható emelkedése, valamint az a tény, hogy a digitalizálás alkalmasnak látszik a nyomtatott könyvekben rejlő, fizikailag veszélyeztetett információk megmentésére és átörökítésére. A jelenlegi ismereteink szerint, figyelembe véve a közelmúlt tapasztalatait, talán mégis megkockáztatható az a jóslat (sokunk számára: remény), hogy a formaváltás nem hozza magával a régi megszűnését, hanem az írásbeli közlés e két formája (a nyomtatás és a digitalizálás) egymás mellett élhet, bizonyos funkcionális elkülönüléssel (mint ahogy a kézírás is megtartotta pozícióit a kommunikáció fejlődésében, de – ritka kivételtől eltekintve – kiszorult a könyvelőállításból). A nyomtatott könyv talán az olvasás, az elektronikus információrögzítés pedig – mivel erre lényegesen alkalmasabb – az információtárolás és visszakeresés elsődleges eszköze lehet.

A polgári forradalmak, tágabban a politikai hatalomra törő polgárság, még tágabban a polgárosodás táborának fontos, nem egyszer elsőrendű követelése volt a szólás és a véleménynyilvánítás szabadsága, és ennek keretében a szabad sajtó (vagyis a vélemény nyomtatott formában, könyvekben és időszaki kiadványokban való közzététele és terjesztése). A konzervatív erők viszont a sajtó (a könyv és a folyóiratok, az újságok) ellenőrzését, a kiadás engedélyhez kötését fontos hatalmi eszköznek tekintették, ezért fenntartását szükségesnek vélték. Ilyen vagy olyan formában a két fél (természetesen rendkívül differenciált összetételben) küzdelme végigvonul a tárgyalt korszak egészén. A polgári törvények általában kinyilvánították a sajtó szabadságát, ám gyakran előfordult még a polgári demokratikus berendezkedésű államokban is, hogy a mindenkori kormányzat különböző indítékkal és leginkább az utólagos ellenőrzés eszközeivel (megintési rendszer, hírlapbélyeg stb.) korlátozta a könyv- és lapkiadók, a szerzők mozgásterét. Néhol és olykor a mondvacsinált társadalmi vagy a hagyományos egyházi cenzúra kapott erőre. Még egy-egy országon belül is megfigyelhető a hullámszerű mozgás; talán Franciaország a legeklatánsabb példa a sajtószabadság megvalósulásának vontatottságára. Végső soron a polgári fejlődés megkövetelte a nyomtatás szabadságát, tehát a kapitalista országok zömében érvényesült a sajtószabadság. A feudális maradványokkal terhelt vagy gyarmati sorban lévő országokban, majd a diktatórikus államokban azonban sokáig ragaszkodtak a sajtóellenőrzés különböző formáihoz, vagy adott pillanatban visszaállították azokat; jellemző példa rá a két világháború között a fasiszta Németország és a szocialista Szovjetunió. A jogi biztosítékok között fontos polgári vívmány a szerzői jog védelme. Angol példára honosult meg az európai, amerikai és egyéb államokban, történetileg meglehetősen lassan. A tizenkilencedik század végén aztán egy nemzetközi egyezmény is született, a kölcsönösség jegyében. A huszadik században a jogvédelem tovább bővült, de ez sem tudta megakadályozni, hogy időnként, különösen a nyolcvanas években a kevésbé fejlett országokban el ne terjedjen a kalózkiadás.

A kapitalista gazdaság létrejötte átalakította a könyvkultúra szervezeti kereteit is. Az urbanizáció, az iskolázottsági szint emelkedése és egyéb tényezők hatására az olvasóközönség nőtt, differenciálódott. A könyvelőállítás technológiai forradalmával egy időben a civilizált emberiség az ún. intenzív olvasási korszakba lépett át. A könyvkiadás szerkezete és tartalma módosult s megváltozott a könyvkereskedelem. Eleinte a munkamegosztás jelei voltak a meghatározóak: különvált az immár gépesített nyomda, a könyvkiadó és a könyvkereskedő; a könyvkiadásban szintén érvényesült – jórészt a konkurenciaharc következtében – bizonyos feladatmegoszlás (elsőként a német könyvkiadás egyik centrumában, Lipcsében figyelhető meg a kiadók szükségszerű szakosodása). A könyvkultúra központi elemévé egyre inkább a könyvkiadó vált: ő adta a megrendelést a nyomdának, illetve adta tovább (leginkább bizományba) terjesztésre a kiadványokat a könyvkereskedőnek. A koncentráció folyamatában a könyvkultúra terén mozgósítható tőke nagy része néhány könyvkiadó kezében összpontosult, létrejöttek a kiadói részvénytársaságok, amelyek egy-egy országban uralták a könyvpiacot, sőt némelyikük – a tőke nemzetköziesedésének megnyilvánulásaként – külföldi fiókcégeket is alapított. A nagyobb, anyagilag erősebb kiadó mihamar nyomdát vásárolt (vagy létesített) és saját kezébe vette a könyvek terjesztését is, tehát a század közepe táján már kibontakozott az integrálódás tendenciája is. A nagy kiadók mellett csakis a szakosodott, specializálódott közép- és kis kiadók tudtak megmaradni hosszabb ideig. Szembeötlő a könyvkultúra terén is az igen élénk mozgás: sok kiadó jön létre, ugyanakkor a versenyben alulmaradó, megszűnő vállalkozások száma is magas; gyakori, hogy a nagy cégek megfojtják vagy megvásárolják a kisebb kiadókat. A nagy kapitalista kiadók alkalmazták először a könyvkiadásban és -terjesztésben a gazdasági élet más szektoraiban jól bevált üzleti fogásokat: pl. az ügynöki rendszert és a részletüzletet; ők vezették be a lektori intézményt is. A kapitalista országokban jelentek meg először az utcai és pályaudvari könyvpavilonok, a szakosított könyvesboltok, az áruházi könyvárusító helyek stb. Fellendült a könyvexport és a könyvimport.

A kiadásban elsődlegessé vált az üzleti haszon, ez azonban csak részben hozott a tartalomban visszaesést. A polgárosodás és a nemzeti öntudatra ébredés folyamatában ugyanis fokozatosan emelkedett az iskolázott emberek száma, a társadalmi átrétegződés során létrejött egy művelt, igényes középosztály, az irodalom, a tudományok és a művészetek egyidejű fejlődése szintén garanciája volt a magas átlagszínvonalnak. Értékes sorozatok, szerzői gyűjtemények, kitűnő szépirodalmi és tudományos munkák, szép képzőművészeti albumok láttak napvilágot, megszületett az ifjúsági és a női irodalom, az útikönyv műfaja, nagy népszerűségnek örvendtek az ismeretterjesztő könyvek és a különféle lexikonok stb. Kétségtelen viszont, hogy a könyv tömeges előállítása, a profitra való törekvés kedvezett az alacsonyabb színvonalú tömegterméknek. Nem véletlen, hogy e korszak szülötte a giccs, a bestseller és a lektűr, újabb hullámban tört előre a ponyva. Majd a huszadik század elején könyv alakban is felbukkan és óriási sikert arat a képregény, a harmincas években pedig kialakult a tömegolvasmány új, tartalmilag meglehetősen vegyes, eklektikus változata, a paper back (livre de poche, zsebkönyv). Ezek diadalútja a második világháború után is tart, napjainkban pedig a globalizálódás jegyében az uniformizálódás (amerikanizálódás) is megfigyelhető.

A tömegtermelés elkerülhetetlen velejárója volt a tipográfiai színvonal romlása, a könyvtest és az illusztráció összhangjának megbomlása. Talán csak Franciaország és néhány kis nyomda képezett kivételt. A kiadók és a nyomdászok kevésbé törődtek a könyv esztétikai megformálásával vagy igazodtak (több évszázados hagyományt folytatva) a divatos stílusirányzatokhoz. A művészi könyv elkötelezettjei a hetvenes-nyolcvanas években emelték fel a fejüket és szavukat, illetve tettekkel próbáltak változtatni a nekik nem tetsző helyzeten. Számos könyvművészeti irányzat, kísérlet bontakozott ki, amelyeket a közös cél kapcsolt össze: a tipográfia esztétikai összhangjának helyreállítása. Közülük az angol szocialisztikus gondolkodó és sokoldalú művész, költő, William Morris kezdeményezései, a művészet és a hasznosság elvének ötvözésére irányuló törekvései voltak a legnagyobb hatásúak. Gyakorlati munkásságában azonban az anakronisztikus kézműipari eljárással csak részsikereket érhetett el. Esztétikai programja több európai országban követőkre talált, ösztönzően hatott és ennek nyomán a könyvművészeti mozgalom internacionalizálódott. A németek a századfordulón már valóban a szép tömegkönyvvel jelentkeztek a piacon, általuk valósult meg a „tömegbibliofilia.” E téren a magyarok is figyelemre méltót alkottak: főleg két vidéki tipográfus, a gyomai Kner Imre és a békéscsabai Tevan Andor munkái arattak osztatlan sikert. A könyvművészeti mozgalom hatása érvényesült a kapitalista könyvkiadás felső vonalában is: a nagy kiadók esztétikai átlagszínvonala megemelkedett. A szép könyv nimbusza mindmáig tart, világszerte jelentékeny erőket és komoly anyagiakat fordítanak a tervezésre.

Az első világháború végéig az egyetemes könyvkultúra fejlődésében a kapitalista vonások, az üzleti jellegű tömegtermelés jegyei voltak a dominánsak, csaknem kizárólagosak. Szovjet-Oroszországban (majd a Szovjetunióban) viszont létrejött egy másfajta, igazi alternatívát jelentő modell is. Ennek jellemzői tömören a következőkben foglalhatók össze. A könyvkiadás és a könyvkereskedelem állami feladat; a könyvkultúra mindhárom ágát államosították és centralizálták. A könyvkiadókat állami költségvetésből dotálták, ennélfogva a könyv olcsó lett. Az állami dotáció részben művelődéspolitikai (népnevelő), részben (olykor elsődlegesen) agitációs és propaganda célokat szolgált, ebből következően egyaránt megjelentek az értékes irodalmi és tudományos alkotások (nemzetközi összehasonlításban is igen magas példányszámban), valamint az efemer jellegű politikai brosúrák, kiadványok. Messzemenően érvényesült az állami felügyelet, egy külön erre a célra létrehozott állami szerv (a könyvkamara, 1920) gyakorolta a deklaráltan nem létező, de a gyakorlatban a kiadványok előzetes jóváhagyása révén igenis alkalmazott cenzúrát. A kommunista párt vezető szerepéből fakadóan e területen is szigorú volt a pártellenőrzés, így a politikai-ideológiai szempontok túlhangsúlyozása és az ezzel együtt járó szubjektivizmus szükségszerűen vezetett a kirekesztő szemlélethez. A könyvkiadás profilozott (szakosított), vagyis mindegyik kiadó csak egy meghatározott szakterület vagy a szépirodalom körülhatárolt körének termékeit tehette közzé. A modell a második világháborút követően az ún. szocialista országok csoportjában is érvényesült, továbbá a gyarmati sorból felszabadult országok némelyike szintén ezt vette át. Bizonyos elemeiben a szovjet föderáció szétbomlása után is megmaradt néhány államban.

Nem érdektelen néhány szót ejteni a korszak másik fő fejlődési tendenciájának, a nemzeti öntudatosodásnak a könyvkultúrára gyakorolt hatásáról sem. A centrumban, vagyis a polgári fejlődés élén járó országokban a nemzeti nyelvű könyvkiadás a tizennyolcadik század végére már természetes jelenség, a periférián viszont éppen a polgárosodás áramlatában teljesedett ki, országonként eltérő ütemben. A gyarmatokon pedig hosszú ideig az ún. anyaország nyelvén kiadott könyveket olvasták, egy ideig vagy jórészt még a helyi könyvkiadás is a gyarmatosítók nyelvén folyt. Ez a jelenség a gyarmati rendszer felbomlása után is fennmaradt, bár a volt gyarmati országok zömében kibontakozott a nemzeti könyvkiadás (de ez csak részben jelentett anyanyelvűséget). A szóban forgó időszak kezdeti szakaszában a könyvkiadás nemzeti keretek között szerveződött; később a nagyobb könyvkiadók némelyike – mint ahogy arról már szó esett – átlépte az országhatárokat. Majd a monopolkapitalizmus kialakulását követően a könyvkiadás is fokozatosan multinacionális jelleget öltött, ez viszont – a gyarmatok kivételével – nem jelentette a kiadás nemzeti nyelvűségének módosulását. E tekintetben az utóbbi évtizedek globalizációs fejleményei sem hoztak érdemi változást, bár egyes szakterületeken már tapasztalható az új internacionális nyelv, az angol vitathatatlan előretörése. Voltaképpen a korszak kezdetétől megfigyelhető jelenség, bár igazán a huszadik században erősödött fel, hogy főleg az ún. kis nyelvek államai – olykor a nagyobbak is – saját kulturális értékeik nemzetközi meg- és elismertetése céljából íróik, tudósaik, művészeik alkotásait idegen nyelven is közzéteszik (néha eleve így írják őket).

Az időszaki sajtó fejlődésében a polgárosodás szintén jól érzékelhető változásokat hozott. A sajtószabadság és a demokratikus formák a politikai, a gépipari nyomdászat és a hírközlés, a közlekedés új eszközeinek (távíró, telefon, illetve vasút, repülőgép) megjelenése a technikai, a kapitalista viszonyok a gazdasági, az iskolázottsági szint emelkedése a kulturális feltételeket teremtették meg ehhez az átalakuláshoz. A tizenkilencedik század közepére, második felére létrejött a nagy példányszámú tőkés üzleti sajtó és ez vált meghatározóvá; felgyorsult a koncentráció, majd a konszernek szervezése, a lapok összevonása, a lapcsaládok kialakulása. A század közepén létesültek az első hírügynökségek, majd a század végén a cikkügynökségek. A sajtó a könyvvel azonos rangú információhordozó és -közvetítő eszköz lett, sőt tömeghatásában hamarosan megelőzte azt; ekkor alakult ki az a máig megfigyelhető szerkezet, hogy a bővülő, rétegeződő olvasóközönség igen jelentékeny hányada csak folyóiratot vagy még inkább csak újságot (napi- és hetilapot, magazinokat) olvas. Fokozatosan – és történelmi idővel mérve meglehetősen gyorsan – kiteljesesedett a sajtó hármas társadalmi funkciója: a közvélemény-formálás (hírközlés, a politikai, közéleti állásfoglalás befolyásolása, a nézetek ütköztetése, ezáltal komoly szerep a politikai, eszmei folyamatokban, küzdelmekben stb.); a műveltségi javak terjesztése (és a közízlés formálása); a gazdasági szerep (a lapkiadás gazdasági tényező, a tőke érdeklődésének tárgya, a sajtó beilleszkedik az új, kapitalista gazdasági rendbe, a lapkiadás nyereséges gazdasági ággá válik).

Az utóbbi tekintetben rendkívüli jelentőségre tett szert a hirdetés. A napi és hetilapok számára a tizenkilencedik század harmincas éveitől a legfontosabb bevételi forrás lett, s miután lehetővé tette a lapárak csökkentését, az olcsóbb lapokat többen megvásárolhatták, amely újabb többlet-bevételt eredményezett. Az újságkiadás és a hirdetés szoros kapcsolatba, egymást erősítő kölcsönhatásba került egymással: ha többen hirdettek, a lapot többen megvehették; ha többen megvették, szaporodott a hirdetések száma; az újabb forrás újabb árcsökkentést vagy terjedelembővítést tett lehetővé, vagyis ismét nőtt a vásárlók, az olvasók száma – és így tovább. A folyóiratokat rendszerint az újságok hasznából, egyesületi, akadémiai forrásokból, vagy más támogatók jóvoltából adták ki, ezek ugyanis az esetek túlnyomó többségében nem válhattak nyereséges vállalkozássá.

A francia forradalom első éveiben alakult ki először a politikai sajtó pártok, áramlatok és irányzatok szerinti differenciálódása, ezek ugyanis igyekeztek saját orgánumra szert tenni. Ezzel együtt új jelenség a politikusok aktív közreműködése (szerkesztőként vagy újságíróként) a sajtóban. A harmadik újdonság, amely a forradalmi időszakhoz köthető, egy azóta is gyakran ismétlődő történelmi paradoxon: a hatalomra törő politikai erők a demokrácia jelszavára hivatkozva sürgetik, követelik a sajtószabadság deklarálását, a hatalom birtokában aztán ugyanazok az erők előbb vagy utóbb korlátozzák a sajtó szabad mozgását, sőt adott esetben szigorú, kíméletlen eszközökkel is fellépnek ellene (mint a jakobinusok a guillotine-nal).

A francia forradalom példájára a polgárosuló államokban elterjedt a politikai sajtó pártok, politikai-ideológiai irányzatok szerinti tagolódása. Majd a hirdetések nyomán a pártokhoz való kötődés lazult, sőt meg is szűnt. A pénzügyi önállóság lehetővé tette az ún. független lapok létrejöttét (ezt a jelzőt előszeretettel tüntették fel címükben vagy alcímükben). A függetlenség ez esetben több mindent jelentett: mindenekelőtt a pártoktól, politikai csoportosulásoktól való különállást, a pártonkívüliséget vagy még pontosabban a pártok felettiséget; a biztos vagy biztosnak látszó anyagi bázis létét; a tájékoztatásban a tárgyilagosságra való törekvést. Valóban: átmenetileg ezek a szándékok érvényesültek, a legnagyobb, legerősebb lapok meg tudták őrizni tényleges függetlenségüket, sőt – éppen a tárgyilagosság révén – még színvonaluk is emelkedett. A tőkés verseny azonban hamarosan elsodorta ezeket a vívmányokat: látensen vagy nyíltan egy-egy tőkéscsoport (a legnagyobb hirdető vagy hirdetők) befolyása érvényesült, a politikai különállást a rejtett (burkolt) elkötelezettség váltotta fel, az olcsó tömeglapok az újabb és újabb haszon reményében és az olvasók megtartása érdekében komoly színvonalbeli engedményeket tettek. A kezdetben ígéretes újításnak tartott bulvárlap (amelyet csak az utcán árusítottak) hamarosan pejoratív megjelölésnek minősült. A szenzációhajhász, gátlástalan lapok, továbbá a zuglapok, az ún. revolverező sajtó létrejötte is ekkorra, a tizenkilencedik század utolsó harmadára tehető. Csekély hányadban megmaradtak a pártlapok is; tudatosan vallották elkötelezettségüket, hovatartozásukat a munkásmozgalmi sajtó képviselői.

A polgárosodás folyamatában új laptípusok születtek és módosult a szerkesztés, a tördelés gyakorlata is. Ekkor keletkezett a politikai folyóirat, a magas tudományos és irodalmi színvonalat produkáló revü, az irodalmi divatlap, a tallózó újság, a képeslap és az élclap, valamivel később a már említett bulvárlap. A század első (vagy az előző század utolsó) évében, 1800-ban jelent meg az első tárca; állandósult a rovatszerkezet; a század vége felé a magyar származású amerikai újság-cézár, Joseph Pulitzer találta ki a feltűnő címfeliratokat és a tartalmi kivonatot közlő kopfot (a cím alatt), ugyancsak ő közölt először képes történetet (comics-ot) az egyik lapja vasárnapi mellékletében; hosszas kísérletezés után önálló műfajjá vált a képriport stb.

Az első szocialista forradalom az időszaki sajtó kiadásában is érdemi változást hozott; igaz, egyelőre csak a szovjet állam területén. A sajtó szovjet (vagy szocialista) modellje voltaképpen a centralizált modell egyik válfaja: államosított (tehát állami költségvetésből finanszírozott, fenntartott), profilozott, a kommunista párt által felügyelt, az állami hírszolgálat által megszűrt információkat felhasználó lapkiadás folyt, többnyire igen magas példányszámban. Ehhez társult bizonyos hierarchizálódás is: a pártlap, a Pravda központi szerepet játszott, az össz-szövetségi lapokat és köztársasági újságokat, folyóiratokat, valamint a helyi lapokat külön-külön kategóriába sorolták. A bolsevik párt és az állam erősen preferálta és a termelési agitáció szolgálatába állította az üzemi lapokat. Széles hálózatát építették ki a lapok munkás levelezőinek, akiknek elvileg a hatalmat gyakorló munkásosztály hangját, véleményét kellett volna a széles nyilvánosság előtt megszólaltatni, a gyakorlatban viszont a mindenkori hatalmi érdekek a politikai propaganda kiszolgálására kárhoztatták őket. A két világháború között létrejött a centralizált modell másik változata is: a német nemzeti szocialista propaganda-gépezet a fasiszta ideológiai és a hitleri nagyhatalmi, háborús törekvések szolgálatában, bár a lapkiadás mechanizmusában és finanszírozásában egyes kapitalista vonások fenntartásával. A szovjet modellt a második világháború után átvették az ún. szocialista országok és a gyarmati sorból felszabadult államok egyes csoportjai (többségükben korábban is folyt – eltérő mértékben – helyi lapkiadás), de sem korábban, sem ekkor ez a forma nem tudta megtörni a kapitalista sajtóviszonyok óriási befolyását. Ezt bizonyítja, hogy a szocialista rendszer szétesése során az érintett államokban a sajtó kapitalista struktúrája állt helyre.

A második világháborút követő mintegy fél évszázad fejleményei közül okvetlenül megemlítendő a sajtókoncentráció folyamatának felgyorsulása, az államhatárok átlépése, a nemzetköziesedés. Nemzetközi hírügynökségek, multinacionális lapkiadó-konszernek, a tömegtájékoztatás elektronikus eszközeit is magukba olvasztó médiabirodalmak jöttek létre, kialakultak az ún. világlapok. Ezzel párhuzamosan az utóbbi két-három évtized szembeötlő jelenségévé vált a helyi információk iránti érdeklődés megnövekedése és ennek következtében a lokális lapok számának és példányszámának emelkedése. Rendkívül népszerűvé váltak a hírességekkel kapcsolatos információkat, intimitásokat közlő ún. szivárványlapok, a szórakoztató képes magazinok és egyes sportlapok. Keresettek a tallózó (másodközlő) újságok, folyóiratok is, mivel a jól tájékozottság érzését keltik. A képi kultúra térhódítása nyomán egyre nagyobb arányt foglal el a napi és hetilapokban a kép (a fotó), illetve egyre több képes újság lát napvilágot. Noha egykori monopolhelyzetét elvesztette, ez ideig a nyomtatott sajtó – többszöri és többirányú módosulása révén – még állja a versenyt a tömegtájékoztatás másik két eszközével, a rádióval és a televízióval, legalábbis a kiadott lapok számának és példányszámának hullámvonalszerű, ám fokozatos emelkedése erre utal. Egyelőre az elektronikus médiák (mint például az Internet), illetve a digitális sajtótermékek sem jelentenek számára legyőzhetetlennek látszó vetélytársat.

A polgári átalakulás és a nemzeti öntudatosodás kettős folyamata lényeges változásokat hozott magával a könyvtári kultúrában is. A fordulat nem egy csapásra következett be, még a művelődés területén vezető országokban is lassú volt az átmenet, világviszonylatban, az alacsony gazdasági fejlettségű országokban pedig napjainkig tart, illetve az utóbbi helyeken többségében voltaképpen csak most, az utóbbi évtizedekben bontakozik ki a könyvtári kultúra.

Az átalakulás egyik motiválója, katalizátora a dokumentumtermés mennyiségi növekedése. A kiadott könyvek száma tetemesen megemelkedett, a tudományok fejlődése és a közönségigény nyomán tartalmilag és jelleg szerint erősen differenciálódott, fokozott mértékben követelt helyet magának a könyvtárakban a szintén felduzzadt és sokrétűvé vált időszaki sajtó, a tizenkilencedik század politikai, gazdasági és kulturális fejleményei nyomán egyre több aprónyomtatvány látott napvilágot, a század utolsó harmadától pedig az újfajta információhordozók jelenlétével is számolniuk kellett a könyvtáraknak. (Bekerülésük üteme látványosan gyorsult: az első hanglemez több mint másfél évtizeddel később, 1903-ban került a Library of Congress állományába, a videokazetták viszont szinte másnap helyet kaptak a gyűjteményekben.) A huszadik században a mennyiségi gyarapodás folytatódott, újabb és újabb kihívások elé állítva a könyvtárügy szervezőit, irányítóit, a könyvtárak fenntartóit és vezetőit, a könyvtárépületek tervezőit és az egyes munkafolyamatok lebonyolítóit.

A másik szembeötlő változás szemléleti. Korábban a könyvtárak elsődleges feladatának az őrzést tartották, a tizennyolcadik század végétől viszont fokozatosan a szolgáltatás került előtérbe. A szemléleti váltás nem következett be egyik napról a másikra: talán mindennél egyértelműbben jelzi ezt a múzeumi keretek hosszú fennmaradása, vagyis az a tény, hogy a sokáig élő szerveződési forma, a múzeum és könyvtár szerves egysége nagyon sokáig megmaradt, bizonyos könyvtárfajtáknál a legutóbbi évtizedekig (pl. a British Library vagy az Országos Széchényi Könyvtár a második világháború után önállósult). A szemléleti fordulatot mozdította elő a nyilvánosság eszméjének e területre való kiterjesztése (állampolgári jog lett a könyvtárhasználat). Ennélfogva a polgári kor könyvtári struktúrája módosult. Addig a könyvtárak különböző típusai a tulajdonlás szerint különültek el, most viszont a társadalmi-kulturális életben betöltött funkció vált a csoportosítás elsődleges szempontjává, amihez képest a tulajdonos, a fenntartó ki- vagy mivolta másodlagos (állam, helyhatóság, társulat, egyház, iskola, alapítvány, vállalat, párt, magánszemély stb.). Ilyenformán öt típust szokás megnevezni a polgári kor könyvtári szerkezetében: a nemzeti, a tudományos, az iskolai, az ún. közművelődési és a házi könyvtárakat. Ezek jellemzőit, megkülönböztető jegyeit indokolt röviden vázolni.

A tudományosnak nevezett könyvtárakat két alcsoportba sorolhatjuk, mégpedig általános gyűjtőkörű és speciális gyűjtőkörű könyvtárakat különböztethetünk meg. Közös vonásuk az állomány tudományos jellege, a tudomány vagy a gyakorlati élet szolgálata, és az, hogy a szakbibliográfiák műhelyei. Az első alcsoportba sorolt gyűjtemények a tudományok és az ismeretek több vagy valamennyi ágára kiterjedő gyűjtést folytatnak, a tudományos kutatómunka és a felsőoktatás szolgálatára. Leginkább az akadémiai és a tudományegyetemi könyvtárak tartoznak e kategóriába, de néhány más, korábban enciklopédikus jellegű gyűjtemény (pl. a nagyobb egyházi, udvari és városi könyvtárak) és az újonnan alapított, többkarú főiskolai könyvtár szintén ideértendő. A specializált gyűjtőkörű könyvtárak egy-egy szakterület (majd egyre inkább a határterületek) dokumentumait őrzik, részben a kutatás, részben a felsőoktatás, részben a gyakorlati szakmai tevékenység támogatására. A szakosított kutatóhelyek, a szakegyetemek és szakfőiskolák, a hivatalok, ipari és mezőgazdasági üzemek, a bankok, a szakegyesületek és ehhez hasonlók hoztak létre és működtettek szakkönyvtárakat. Létükkel és feladataiknál fogva ezek az intézmények – főként az általános gyűjtőkörű tudományos és a kutatóhelyi, szakegyetemi szakkönyvtárak – váltak a tizenkilencedik század nyolcvanas éveitől kibontakozó dokumentációs, tágabban szakirodalmi tájékoztató tevékenység elsőszámú központjaivá és más újítások meghonosítóivá is. Az utóbbi évtizedek újabb fejleménye, hogy a vállalati, kutatóintézeti szakkönyvtárak egy része megszüntette nyilvánosságát az üzleti titok védelmében.

Az iskolai könyvtárak a közoktatási intézmények gyűjteményei. Régóta meglévő típus, a polgárosodás időszakában azonban többféleképpen differenciálódtak. Kézenfekvő az oktatás szintjei szerinti elkülönülés: az elemi és a középiskolák, illetve a közbeeső iskolafokozatok (pl. polgári, tanítóképző intézet) könyvtárai. Középszinten jól érzékelhető eltérés tapasztalható az általánosan képző gimnáziumok és a szakképző intézmények gyűjteményei között: az előbbiek az általános, az utóbbiak a szakkönyvtári gyűjtőkör felé mozdultak el. A harmadik megemlítendő különbség a korabeli pedagógiai elvekből és a történelmi előzményekből fakadt: a középfokú oktatási intézményekben szinte mindenütt és a nagyobb elemi iskolákban is külön könyvtárat tartottak fenn a pedagógusok (tanárok, tanítók) és a tanulók számára. (Ezeken kívül számos helyen egyéb – pl. önképzőköri, tanáregyleti, jótékonysági – könyvtár is működhetett a tanintézetben.) A tanári (tanítói) gyűjtemények elsődleges célja a pedagógiai és a kutatói tevékenység elősegítése volt; a tanulói könyvtárakban pedig részben a kötelező irodalmat, részben a szabad idő hasznos eltöltésére szolgáló szép- és ismeretterjesztő irodalmat őrizték. A különállás sokáig megmaradt. Majd a huszadik század derekán, második felében jelentkező újabb reformpedagógiai irányzatok hatására megváltozott a könyv (tágabban az információhordozók) szerepe az oktatás-nevelés folyamatában, szakítottak a tankönyv-központúsággal, szorosabb együttműködést, aktív közreműködést várnak az iskolai könyvtárostól, s ehhez kellett igazítani az iskolai könyvtár munkáját. A tanári és tanulói gyűjteményeket összevonták. Mindennek következménye az iskolai könyvtár új szerepköre: mintegy a tanintézet, az oktatási-nevelési folyamat forrásközpontja, információs centruma.

Az ún. közművelődési könyvtár kifejezés egy igen összetett, szerteágazó csoportot ölel fel. Eredendően azokat a gyűjteményeket foglalja magában, amelyek a társadalom különböző rétegeinek a szabad idő eltöltéséhez, az önműveléshez, a szórakozáshoz, a mindennapi tájékozódáshoz kínálnak olvasni valót, információkat (főleg szépirodalmi és ismeretterjesztő olvasmányokat, folyóiratokat, újságokat, majd az újabb audiovizuális információhordozókat). A korábbi kezdeményezések után különböző módon jöhettek létre és működésük módja is lényeges eltéréseket mutat. Csak néhány példa erre: közművelődési könyvtárakat alapíthattak önkormányzatok, egyesületek, kaszinók, szakszervezetek, gazdakörök, egyházak, pártok, ifjúsági szervezetek, magánszemélyek stb.; tulajdonképpen e körbe tartoznak az üzleti alapon létesített és működő kölcsönkönyvtárak is. Az idők folyamán a közművelődési könyvtáraknak két markáns változata vált meghatározóvá: az ún. nyilvános könyvtár és az ún. népkönyvtár. A nyilvános vagy közkönyvtár (public library) az angolszász országokban (az Amerikai Egyesült Államokban – 1833 és Nagy-Britanniában – 1845) a polgári demokrácia gyakorlásának segédeszközeként, az állampolgári jogok gyakorlásához elengedhetetlen tájékozottság előmozdítására, a szabad választás eszméjének jegyében formálódott, többnyire közadóból tartották fenn. Hamarosan újszerű szolgáltatásokkal válaszolt a lakossági igényekre: hosszú nyitva tartás, tájékoztatás, gyermekrészleg, ajánló bibliográfiák, szabadpolcos kiválasztó tér, fiókkönyvtárak stb. A népkönyvtár (Volksbibliothek) német földön vált jellegzetes intézménnyé (Berlin – 1850): az aufklärizmus jegyében született, az irányított művelődés eszköze, eleinte társulati alapon, majd a városi hatóságok közreműködésével szerveződött, többnyire megragad a kölcsönzés (esetleg a helyben olvasás) szintjén. A megnevezés tudatos utalás arra, hogy a szervezők szándékosan különítették el, különböztették meg a korábban is létező, tudományos jellegű városi könyvtáraktól. E két alapváltozat terjedt tova más országokba (a public library főleg a skandináv államokban aratott osztatlan sikert, a Volksbibliothek a német nyelvterületen és a közép-európai országokban vált népszerűvé). Kétségtelen, hogy a későbbiek során, a huszadik század derekától a különbségek csökkentek, a határvonalak fokozatosan elmosódtak, de a szemléleti különbség a legutóbbi időkig megmaradt. A kettő sajátos és némileg módosított ötvözeteként is értelmezhető a Szovjetunióban szorgalmazott és minden településen létrehozott tömegkönyvtár: ezt állami forrásokból, felülről lefelé haladva hozták létre, egyrészt a public library gondolatára támaszkodva, másrészt a német irányítottság népkönyvtári eszményét is átvéve, s mindezt a felvilágosítás, a művelődés (a népesség kulturális színvonalának emelése) és a politikai-ideológiai agitáció szolgálatába állították. A további változatok közül sajátosságai folytán talán a bulgáriai csitalistye érdemel említést: a török uralom alóli felszabadulás után a meglehetősen homogén kisparaszti társadalom olyan intézményei voltak ezek, amelyek az olvasás, a kulturális munka és a politikai mozgalom színhelyei, azaz voltaképpen az olvasókör, a művelődési ház és a politikai klub, a párthelyiség szerepét is betöltötték. A közművelődési könyvtárak vállalták a világtalanok (vakok) könyvtári ellátását is. A második világháború után a korábbi funkciók fenntartása, illetve kiteljesítése mellett előtérbe került a tájékoztató feladat (jó néhány intézmény eleve tájékoztató centrumnak épült, mint például a párizsi Pompidou Központ 1977-ben), pár esztendeje különösen a közösségi (vagy gyakorlati) információszolgáltatás, továbbá a helyismereti tevékenység. Kikerülhetetlen vállalás a szociális funkció. A közművelődési könyvtárak belső elrendezésükkel is igyekeztek igazodni az olvasói igényekhez: a sok-sok kísérlet közül talán a szakrészlegesítés és az ún. kétfedeles (vagy családi) könyvtár emelendő ki.

A házi könyvtár megnevezés nem igazán találó, csak némi magyarázattal derül ki, mit takar. Mindenképpen hasonlít a feudális jellegű magánkönyvtárakhoz (amelyek egyébként a polgári korban is számos országban megmaradtak és ilyen vagy olyan funkciót töltenek be, tehát a most vázolt struktúra bármely eleméhez – a nemzeti könyvtár kivételével – besorolhatók), mert ez is magántulajdonban van. Ugyanakkor funkcionálisan igencsak eltér attól: elsősorban a tulajdonos munkájához, önképzéséhez és szabad ideje eltöltéséhez (hobbijához, szórakozásához) szükséges, kiválasztott könyveket, folyóiratokat, egyéb dokumentumokat foglalja magában, másodsorban a bibliofil szenvedély tárgya. Az utóbbi esetben általában szakosított (specializálódott) gyűjtemény: pl. első kiadások, valamely szerző minden kiadása, sajátos dokumentumféleségek, egy-egy szakterület irodalma, bibliofil kiadványok vagy azok egy csoportja. A rendkívül nagy számban létező házi könyvtárak közül azok a legjelentősebbek, amelyek alkotó személyek (írók, tudósok, művészek, ritkábban politikusok) tulajdonában vannak, mert a szóban forgó személy munkásságán, alkotásain keresztül a dokumentumokban tárolt információk a művelődési folyamat szerves, aktív részévé válnak, hozzájárulnak az emberi kultúra, tágabban az emberi társadalom fejlődéséhez. Más szempontból fontosak a bibliofil gyűjtemények: ezek a szellemi javak és az esztétikai értékek megőrzését és átörökítését tehetik lehetővé (ha hozzáférhetővé váltak és később közgyűjteménybe kerülnek).

Ezek a könyvtártípusok az utóbbi évtizedek felgyorsult technikai-kulturális fejlődése közepette is megmaradtak, igaz – mint láttuk – funkcionális módosulásokkal. Ugyanakkor az újfajta információhordozók megjelenése, elterjedése magával hozta a hagyományos közgyűjteményekben vagy azok mellett új intézménytípusok kialakulását: hangtárak, fotótárak, filmtárak, videotárak; szokás egybefoglalóan a médiatárak kifejezést is használni. Az információközvetítés és a tájékoztatás folyamatában születtek azok az intézmények vagy részlegek, amelyek részben a könyvtárakban, azok elkülönült részlegeként, osztályaként, részben a könyvtáraktól függetlenül – főleg a gazdasági-műszaki igények által kikövetelten – szerveződtek. Eleinte dokumentációs központoknak, részlegeknek, intézményeknek nevezték őket, újabban a számítógépes információszolgáltatás térhódítása nyomán inkább az információs jelző, megnevezés használatos. (Nálunk a szakirodalmi tájékoztatási intézmény terminológia is elfogadott.) Tulajdonképpen hasonló feladattal – az információk összegyűjtése, feltárása, rendezése (szervezése), szétsugárzása – jöttek létre a különféle számítógépes adatbankok is.

Az utóbbi két évszázadban a könyvtárügy szerveződésének, a könyvtárak alapításának két alapvető modellje alakult ki: a centralizált és a decentralizált. Ezek mellett más, átmeneti változatok is megfigyelhetők; természetesen az sem ritka, hogy egyazon országban különböző modellekkel kísérleteztek. A centralizált modell állami eszközökkel és felügyelettel, a központból, állami irányítással és rendszerint állami költségvetésből, többnyire felülről lefelé építkezik, a fölé- és alárendeltség hierarchikus elvét valósítja meg, a társadalmi kezdeményezések kevésbé jelentősek; legismertebb példái a franciaországi könyvtárügy, valamint a Szovjetunióban és a szocialista államokban kialakult struktúra, de jó néhány volt gyarmati vagy közepesen fejlett kapitalista ország is ezt a módozatot választotta. A decentralizált modell alulról felfelé építkezik, a helyi és társadalmi kezdeményezés a meghatározó. Az állam közvetlen beavatkozása nélkül, de nem egyszer az állam segítségével és annak törvényességi felügyeletével működik. A könyvtárak a kölcsönös előnyök felismerésével kapcsolódnak egymáshoz, nagy szerepe van az önkormányzati és az egyesületi tehervállalásnak, esetleg a magántőke támogatásának is. Tipikus példája ennek az észak-amerikai és a nagy-britanniai, de az itteni kedvező tapasztalatok nyomán ezt honosították meg (csekély eltéréssel) a skandináv országokban, majd még sokfelé a világban. Az átmeneti formációra szintén több példa hozható fel, így Olaszország az állami egység megteremtését követően vagy Németország a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján, Magyarország a két világháború között stb.

Noha e helyen nincs mód részletes kifejtésre, mindenképpen utalni kell azokra a lényeges változásokra is, amelyek a könyvtárak belső életében, az egyes munkaágakban végbe mentek. Mindenekelőtt a könyvtárépítés és a raktározás új fejleményeiről kell szólni. A polgári korban az állomány növekedése (a nagy gyűjteményekben milliós, több milliós, majd több tízmilliós) és az újfajta szolgáltatások kialakulása egyaránt megkövetelte a gyűjtemény elhelyezésének megnyugtató megoldását. A korábbi és sokfelé még jó ideig épülő teremkönyvtárak helyébe egyre inkább a palotaméretű könyvtárak léptek, amelyekben a reprezentativitás a kultúra magasabbrendűségének a jelképe is volt. Kiemelkedő példája ennek a szemléletnek a British Museum 1857-ben felépült grandiózus, kör alaprajzú, kupolás olvasóterme, amely a demokratizmus elvének sajátos érvényesülése az ülőhelyek elrendezésével és a szabadpolcra tett kézikönyvtári állománnyal. Ebben az épületben alkalmazták először a vasállványokat, ezáltal nagymértékben növekedett a tűzvédelmi biztonság. Majd az ún. magazin-rendszer vált általánossá (remek példája 1916-ban a lipcsei Deutsche Bücherei), a huszadik század elejétől, még inkább közepétől pedig a könyvtárépítésben is az ún. funkcionalizmus került előtérbe. Ekkortól létesültek a főépülettől távol felállított újságraktárak (az első a British Museum számára Londonban, 1906-ban), majd az első tároló raktárak (Boston – 1942), továbbá a tömör és a toronyraktárak. Az észak-amerikai nyilvános könyvtárakból terjedt el a szabadpolc használata, amelyet később a tudományos és szakkönyvtárak egy része is átvett. A helymegtakarítás lehetőségét kínálta a mikrofilmezés, amely az állományvédelemben és a hiányzó dokumentumok pótlásában is kiváló eljárásnak bizonyult.

Az állomány elhelyezésénél jó ideig tovább élt az országonként, sőt rendszerint könyvtáranként változó szakrend, illetve némely helyen az ugyancsak hagyományos nagyságrendi csoportosítás. A Dewey-féle tizedes osztályozás adaptálásával kialakított raktározási táblázat kínálta az első esélyt az egységesítés felé, és a közművelődési könyvtárak zöme előbb vagy utóbb át is tért erre a szisztémára.

A feltárás, a katalógusépítés rendkívül eltérő módon és színvonalon folyt a könyvtárakban, ha egyáltalán folyt, mert a kisebb gyűjteményeknek jó esetben is csak nyomtatott jegyzékeik voltak. A tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején aztán két fontos lépés is történt. A németek körében elfogadottá vált és elterjedt a leíró katalogizálás ún. porosz instrukciója (1899), amelyet a nyelvterület és a vonzáskör országai is átvettek. Az amerikai és az angol könyvtáros egyesület szintén kidolgozott egy leírási szabványt (1908). Mindkét akció az egységesítés irányába mutatott. Legalább ilyen lökést adott e folyamatnak a washingtoni Library of Congress azon kezdeményezése, hogy katalóguscéduláit nyomtatott formában készítette el (1901) és az előfizető könyvtáraknak forgalmazta. Hasonló hatást a nagy nemzeti könyvtárak (angol, francia, amerikai, német) nyomtatott katalógusai is gyakoroltak, amelyek természetesen rendkívül fontos bibliográfiai segédletként is funkcionáltak. A német és az angol-amerikai szabályzat közelítésére tett kísérletek az elvi alapok eltérése miatt nem vezethettek eredményre, noha az egységesítés szándéka világszerte jelentkezett. Végül a számítógép könyvtári alkalmazása hozta meg a fordulatot, és születtek meg a hetvenes évek közepétől a dokumentumok bibliográfiai leírásának általános és egyetemes szabványai, illetve születtek meg a számítógéppel olvasható MARC-formátumok különböző nyelvi változatai. Napjainkban az elektronikus (vagy digitális) dokumentumok bibliográfiai számbavétele és leírása okozza a legtöbb fejtörést, de a globalizálódás bíztató jele, hogy a szakemberek immár közösen keresik a mindannyiunk számára előnyös megoldást.

A tartalmi feltárás terén a kép még tarkább volt, mint a leíró katalogizálásban. Az egyedi szisztémák némelyike mindmáig fennmaradt (pl. a Kongresszusi Könyvtárban), ugyanakkor a Dewey-féle tizedes osztályozás (1876), majd az ebből kifejlesztett egyetemes tizedes osztályozás (első kiadás: 1905) széles körben elterjedt és a második világháború után – folyamatos karbantartással, azaz módosítással – használata csaknem általánossá vált (a szakkönyvtárak egy részében specializált változatban). A huszadik században mind többen próbálkoztak a tárgyszókatalógus építésével, majd a számítógépesítés nyomán a tartalmi feltárásnak ez a módozata villámgyorsan tört előre, már-már az ETO kiszorítása is megvillan, mint lehetőség.

A számítógépes katalógusok igen nagy előnye, hogy mind a formai, mind a tartalmi feltárásban lehetőséget kínálnak a többdimenziós visszakeresésre, mégpedig úgy, hogy a tételt (a rekordot) csak egyszer rögzítik. A hálózati összeköttetés pedig az osztott (vagy közös) katalógusok építését tette lehetővé.

A könyvtárak szolgáltatásai az elmúlt két évszázadban folytonosan bővültek. A jórészt helyben olvasásra és/vagy kölcsönzésre korlátozódó szolgáltatások mellett kialakult a referensz-szolgálat, a szakirodalmi tájékoztatás, gyarapodási jegyzékek és referáló lapok jelentek meg, az 1880-as években a műszaki és természettudományok igényeire válaszolva kifejlődött a dokumentáció, a közművelődési könyvtárakban gyermek- és zenei részlegeket szerveztek, a könyvtárakban helyet kaptak a különféle kulturális rendezvények. A második világháború után terjedt el a másolatszolgáltatás. A számítógépek tovább tágították ezt a kört. Talán a legfontosabb fejlemény, hogy ma már gyakorlatilag nincs szükség arra, hogy a könyvtári szolgáltatás igénybe vevői feltétlenül személyesen keressék fel az intézményt (vagy telefonon érdeklődjenek), mert a számítógépes és távközlési hálózatok jóvoltából az otthoni vagy munkahelyi terminálon is hozzáférhetnek a könyvtári információkhoz, netán dokumentumokhoz. A bibliográfiai és faktográfiai, újabban a szöveges adatbázisokat on-line elérhetik és használhatják, s ha jogilag lehetséges, az információkat vagy dokumentumokat letölthetik, kinyomtathatják. Ennélfogva a könyvtári olvasó fogalma is megváltozott, a fogalom tartalma bővült, némelyek szerint maga a kifejezés is idejét múlta, mert célszerűbb és indokoltabb könyvtárhasználóról vagy információ-használóról beszélni.

A könyvtári munkafolyamatok változásai szükségszerűen hozták magukkal a könyvtári személyzet átalakulását, létszámbeli növekedését, belső differenciálódását. A hajdani tudós-könyvtáros eszmény egy ideig még tovább élt, sőt a szakmai követelményekhez igazodóan némely helyen mindmáig érvényesülhet. Ma azonban már inkább tudományosan képzett könyvtári alkalmazottakra van szükség. Mindazonáltal egyre inkább a főhivatású, idegen szóval professzionalista, vagyis e szakterületre, majd a szakterület valamelyik szektorára szakosodott értelmiségi munkakörré vált. A könyvtárosság, mint pálya önállósult, gyakorlása immár hivatás, amely megfelelő szakmai felkészültséget igényel. A hivatás kiformálódásának folyamatát előnyösen vitték előre a gyarapodó szakfolyóiratok, valamint a nemzeti és nemzetközi keretekben létrejött szakmai szervezetek. A munkamegosztás előre haladásával a „könyvtáros” kifejezés fokozatosan gyűjtőfogalommá tágult, ma már csupán a kisebb könyvtárakban alkalmazható. A nagyobb gyűjteményekben már régóta sokkal helyesebb konkrétabb, a feladatvégzést pontosabban megjelölő megnevezéseket alkalmazni: feldolgozó (leíró, szakozó), tájékoztató, informatikus, zenei és gyermekkönyvtáros, bibliográfus stb.

A tárgyalt korszakban is szép számmal akadtak olyan művelői ennek a szakmának, akik az átlagosnál jóval nagyobb mértékben járultak hozzá a könyvtárügy fejlődéséhez. Csak néhány példa, messze nem a teljesség igényével: az angliai Panizzi, a francia Delisle, a német Schrettinger, Ebert és Harnack, az amerikai Dewey és Putnam, az indiai Ranganathan stb. Megérdemlik az elismerést, a tiszteletet azok a politikusok és kormányférfiak is, akik szintén sokat segítettek egy-egy ország könyvtári kultúrájának előbbre jutásában; mint például a brit parlamenti képviselő, Edwards vagy a porosz kultuszminisztérium tanácsosa, Althoff. A professzionalizálódás egyik előidézője, ugyanakkor részben folyománya is a könyvtári tevékenységgel összefüggő elméleti vizsgálódások kiszélesedése és elmélyülése, a szakirodalom számottevő bővülése, majd a könyvtártudomány önállósulása. Az idők előre haladtával ennek tematikája is bővült: előbb a tájékoztatástudomány, újabban az információtudomány kifejezéssel jelenik meg szóösszetételben (a hazai képző intézmények szívesen használják a könyvtártudományi és informatikai szópárt is), jelezve a számítástechnika könyvtári alkalmazásának szemléleti következményeit, azt a tényt, hogy ma már mind többen hajlanak azon felfogás felé, amely a jelen és a jövő könyvtárainak elsődleges feladatát a rögzített információk szervezésében látja. (A képzésben ennek lecsapódása az „informatikus könyvtáros” szak vagy az információs menedzser, netán könyvtári menedzser szakirány.) A könyvtár- és információtudomány tehát éppen ennek a feladatnak a tudományos vetülete, a végrehajtás elméleti és metodikai kérdéseit tárgyalja.

Az új típusú könyvtárosok iránti igény követelménye, az elkülönülő hivatás feltétele a speciális szakképzés megteremtése és a meghatározott képesítés előírása. Bár bizonyos könyvtári ismereteket (főként történeti stúdiumokat) már a tizenkilencedik század elejétől oktattak, kifejezetten könyvtárosokat hosszú ideig nem képeztek. Ennek igénye a nyolcvanas évek elejére, derekára érlelődött meg, amikor csaknem egy időben az Amerikai Egyesült Államokban és Németországban két különböző kísérlet kezdődött. A tetterős, kezdeményező kedvű, igen fiatal Dewey a Columbia Egyetem keretében (és jóváhagyásával) szervezte meg 1887-ben az első könyvtáros iskolát (School of Library Service), vagyis tanfolyamot. A tekintélyesebb korban lévő Dziatzko pedig a göttingeni egyetemen 1886-ban alapította meg a könyvtári segédtudományok tanszékét, ahol rendkívüli (azaz nem kötelező) kurzust indított az érdeklődő hallgatók számára. Követőkre egyelőre nemigen találtak, a könyvtáros-képzés roppant lassan tört utat. Mindazonáltal a két korai akció már a kezdeteknél jelezte, hogy az amerikai és az európai út különbözik egymástól: az előbbi elsősorban a gyakorlati irányú képzést, a technológia megismertetését, az utóbbi főként az elméleti alapozást tartotta fontosnak. A két világháború között a szovjet hatalom állami költségen létrehozott egy optimálisnak látszó képzési struktúrát, négy fokozattal: alapfokú tanfolyamokon oktatták a tiszteletdíjas könyvtárosokat, a középfokú képzés könyvtáros technikumokban folyt, a felső szintet a könyvtáros és a pedagógiai főiskolák alkották, végül a negyedik fokozat, a tudományos képzés aspirantúrán volt elérhető. A könyvtáros-képzés voltaképpen a második világháború után valósult meg a fejlett országok többségében, különféle megoldásokkal. Az utóbbi időben erőteljesebb lett az informatikai irányultság, igazodva az ún. információs táradalom igényeihez.

A formai és tárgyi feltárásról szólva már konkrét utalás is történt a könyvtárügyben jelentkező egységesítési törekvésekre. Szerényebb, földrajzilag szűkebb változatai ezeknek az egy-egy országon belül megfigyelhető együttműködési szándékok, illetve eredmények. A centralizált (vagy ehhez közel álló) modellekben a központi, felső kezdeményezés a domináns, a decentralizált szerveződési struktúrákban viszont a spontán, a kölcsönös előnyökre alapozott együttműködés a meghatározó. Legtöbb eredményt a gyűjtőköri elhatárolásban, a könyvtárközi kölcsönzésben, a központi katalógusok építésében tudtak és tudnak felmutatni. A huszadik században sokfelé elterjedt a rendszer-szemlélet, és az ennek megvalósítására tett kísérletek egy része sikeresnek is mondható. A rendszer-szemlélet lényege tömören: az olvasó (a könyvtárhasználó) a rendszer bármely pontján lép be, igénybe veheti a rendszer valamennyi elemének (tagjának) szolgáltatásait. Jó példa erre az angliai könyvtári ellátási rendszer (Országos Központi Könyvtár – 1930), ilyet szerettek volna megvalósítani – kevés sikerrel – a hálózati szisztémában a szocialista országok, egyes részterületeken kiválón működtek a dániai és svéd rendszerek stb. A tényleges, az egész országot átfogó könyvtári rendszer technikai esélyét a számítógép és a távközlési hálózat adja. Az információs központok, a könyvtárak információs részlegei, az adatbankok többnyire rendszerbe, hálózatba kapcsolódva dolgoznak: nemzeti, regionális vagy nemzetközi (egyetemes) jelleggel.

A nemzetközi méretű együttműködésnek is számos kezdeményezése volt és eredménye van: kiadványcsere, könyvtárközi kölcsönzés, nemzetközi szervezetek sokasága, a nemzetközi dokumentumazonosító számok bevezetése stb. Mindezek közül különös figyelmet érdemel két belga ügyvéd, Otlet és La Fontaine ötlete a tizenkilencedik század végén. Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a gondolkodó fők régi, még az ókorban fogant álma, az egységes világkönyvtár eszménye a dokumentumtermés hatalmas mennyisége miatt fizikailag kivitelezhetetlen. A két jogász arra viszont lehetőséget látott, hogy az újonnan megjelenő könyvek címleírásait egyetlen katalógusban, cédulán összegyűjtsék. Nemzetközi támogatással létre is hozták a Nemzetközi Bibliográfiai Intézetet (1895), amely el is kezdte a világbibliográfia szerkesztését. Noha a kezdeményezés ebben a formában különböző, objektív okok miatt nem valósulhatott meg, a gondolat és maga az intézet megmaradt, igaz, átalakulva, Nemzetközi Dokumentációs Szövetség (FID – 1937), majd Nemzetközi Dokumentációs és Információs Szövetség (FIID) néven. Hosszú ideig gondozta az ETO-t és más tevékenységi formái is hozzájárultak az egyetemes könyvtári kultúra fejlődéséhez.

E vonatkozásban kiemelendő a Könyvtári Egyesületek Nemzetközi Szövetségének (IFLA – 1927) munkássága, amely megalakulásától kezdve kongresszusaival, kiadványaival és egyéb akcióival pótolhatatlan szerepet játszik a könyvtárosok közötti kapcsolatok kiépítésében és elmélyítésében, számos kezdeményezésével mozdítja elő a könyvtárügy egyes területeinek fejlődését, jelentékeny részt vállalt és vállal a könyvtári szakirodalom színvonalának emelkedésében stb.

Az IFLA elevenítette fel 1973-ban – igazodva a megváltozott technikai és történelmi feltételekhez – az Otlet-La Fontaine-féle világbibliográfia gondolatát is. Felismerve a számítógép kínálta esélyt, kidolgozta az egyetemes bibliográfiai számbavétel sokat ígérő és a gyakorlatban is megvalósítható koncepcióját és programját. A koncepció magja roppant egyszerű: minden ország számba veszi a saját területén megjelent dokumentumokat (első lépésben a könyveket), ezek bibliográfiai leírásait kompatibilis formátumban számítógépen rögzíti, ezek a nemzeti bibliográfiai adatbázisok összekapcsolódnak, és ily módon a világ bármely pontján elérhetők a bennük tárolt információk. Természetesen a program kiteljesítésének számos gyakorlati akadálya van, de az elképzelés közel viszi a könyvtárakat a rögzített információk valóban egyetemes számbavételéhez. Az ehhez szorosan kapcsolódó másik IFLA-program, a kiadványok egyetemes hozzáférhetőségének célkitűzése (1973) pedig azt a jövőt vetíti elénk, amikor a könyvtárak szolgáltatásai világméretekben alkotnak egy egységes rendszert.

Egy olyan időszak küszöbéhez érkeztünk (talán már át is léptük), amikor az informatika és a távközlés jóvoltából megvalósulhat a nem éppen helyénvaló, de a szaknyelvben eléggé általános használt kifejezéssel illetett virtuális könyvtár. Némelyek inkább a falak nélküli vagy az elektronikus (netán a digitális) jelzőt kedvelik, mások inkább – jórészt az állomány összetételére utalva, vagyis a papírhordozón és a számítógéppel olvasható dokumentumokat egyaránt magában felölelő – hibrid vagy dinamikus, netán integrált könyvtár megnevezés mellett voksolnak. A lényeg persze nem az elnevezésben rejlik. Ha a jelzett szólelemények mindegyike kihullik a jövő rostáján, az nyilván azért történik, mert a szakemberek vagy a rokonszenvező kívülállók jobb, pontosabb kifejezést találnak, vagy mert a fejlődés a mostani képzeletünket felülmúló jelenségeket, fejleményeket produkál.

Miről is van szó tulajdonképpen? Pár mondattal nehéz ezt megfogalmazni, de azért meg kell kísérelnünk. A könyv- és könyvtári kultúra történeti fejlődése a huszadik század végére eljutott arra a pontra, amikor a nyomtatott és az audiovizuális dokumentumok mellett megjelent az információhordozók egy minőségileg új, a digitális (vagy elektronikus) csoportja. A számítástechnika és a távközlés összekapcsolása, a globális információs infrastruktúra révén lehetővé vált az információk csaknem akadálytalan áramoltatása. A könyvtárnak létrejötte óta sajátos társadalmi funkciója a rögzített információk és az őket hordozó dokumentumok őrzése, közvetítése; az új helyzetben ezt a feladatát csakis akkor láthatja el megfelelően, ha újszerű módon közeledik ahhoz, ha alkalmazkodik az újfajta információs környezethez. Ha ezt megteszi, megmarad, nem válik puszta könyv- (sajtó-, hanglemez-, hangszalag-, videó- stb.) múzeummá, hanem mint történelme folyamán mindig, élő, tevékeny részese lesz az információközvetítés egyre szélesebbé váló és egyre nagyobb adattömeget hömpölyögtető folyamának, a műveltségi javak át- és továbbörökítésének. Az utóbbi évek törekvései, szakmai teljesítményei biztatóak: a professzionalizálódott szakma képviselői nemzetközi és országos szervezetei, a könyvtár- és információtudomány művelői a jelek szerint képesek pozitívan reagálni a társadalmi és technikai kihívásokra, eredményesen keresik a jövőbe átvezető megoldásokat és módszereket. Az ún. virtuális könyvtár valósága tényleg könyvtári valóság lehet. Továbbvivője, tovább éltetője az utóbbi kétszáz esztendő előre mutató törekvéseinek, egyáltalán a több ezeréves könyvtári kultúra pozitív örökségének.