Bizonyára neked is voltak olyan pillanataid, Laci, amikor elgondolkodtál azon: mi is köt annyira ehhez a nem igazán látványos és talán kellően meg sem becsült munkaághoz? Miért fogan újabb és újabb bibliográfiai ötlet az agyadban? Miért ülsz olyan nagy türelemmel a könyvek és sajtótermékek halmazai előtt? Miért keresed oly elszántan és lankadatlan szorgalommal egy-egy vidék, város, község vagy egy-egy helyi személy bibliográfiai adatait? Miért rakosgatod át az ideális szerkezet reményében a cédulák százait, ezreit? Miért igyekszel minél jobb és helyes irányt adó mutatókat készíteni? S ha tényleg elgondolkodtál, nyilván azt válaszoltad magadnak – mert mi mást is válaszolhattál volna –, hogy azért, mert örömet találsz mindebben. Örömet és szellemi izgalmat, e sajátos és a kívülállók számára olykor értetlenül szemlélt alkotási folyamat különleges, felemelő érzését; annak jóleső érzését, hogy tudatosan és készséggel vállalt erőfeszítéseiddel, az egyébként rejtve maradó információk felszínre hozatalával és közvetítésével mások munkáját segíted. Segítesz a kutatónak, a pedagógusnak, az írónak, a közművelőnek, az újságírónak, a diáknak és persze másoknak is, köztük talán legtöbbet a kollégáidnak, a könyvtárosoknak.

Bár erről sose beszélgettünk, mindig úgy éreztem, a te bibliográfusi ars poeticád éppen ez: a segíteni akarás alázata. Felhozni az írott betűk tengeréből egy-egy gyöngyszemet, felfedezni a magyar kultúra ismeretlen vagy rejtőző tájait, egybegyűjteni egy-egy jeles alkotó műveit és azt, amit róla írtak, és mindezzel hozzájárulni az emberi tudás gyarapodásához, a nemzeti művelődés, a magyar tudományosság fejlődéséhez. Te nemcsak őszintén hitted, hanem számtalanszor leírtad, elmondtad, hogy a szellem világában nincs országos és nincs helyi szint, hogy a lokális értékek is a nemzeti, sőt az egyetemes kultúrát gazdagítják, hogy a nemzeti és a helyismereti bibliográfiai feltárás szervesen kapcsolódik vagy kapcsolódnia kellene egymáshoz. Ezért is fordítottál olyan nagy figyelmet és oly sok energiát a központi és helyi lapokban megjelent szépirodalmi közlemények számbavételének tervezetére, egy olyan tervezetre, amelynek kivitelezése még mindig előttünk álló feladat.

Már csak ezért sem vádolhatott senki provinciális befelé fordulással. Hogy mennyire téves lett volna ez a vélekedés, azt a Magyar Könyvtárosok Egyesülete bibliográfiai bizottságának élén eltöltött tíz esztendőd igazolta. Ekkor vált mindenki előtt világossá, hogy a kiváló helyismereti bibliográfus, a folyóirat-repertóriumok és az újságcikkek számbavételének egyik mestere hasonló színvonalon alkalmas e kis szakma országos képviseletére, szervezésére is. A szakma legjobbjai álltak melléd, mögéd egy olyan nehéz időszakban, amikor a régi rend válságba került, az új pedig formálódott, és ezzel egy időben a könyvtárosság hazai művelői is szembe kerültek a technikai haladás áldásos, ám eleinte idegenkedve fogadott vívmányának, a számítógépnek a kihívásaival. Az elsősorban általad szorgalmazott és gördülékenyen levezényelt második országos bibliográfiai értekezlet éppen e szakasz- vagy inkább korszakváltás fordulópontján zajlott. Máig emlékezünk ottani, debreceni bevezető előadásodra, amely nemcsak összegezte az előző évtizedek eredményeit, hanem látnoki erővel felvázolta a jövendő feladatait, irányait, így a mostani jelen és a közeli jövő tennivalóit is. Mély fájdalommal tölt el bennünket, hogy te már nem lehetsz társunk a megvalósításban. Az örökség, a te örökséged azonban kötelez és folytatásra vár.

Fizikai valódban elvesztettünk, és mégis itt maradsz közöttünk: itt maradnak mintaszerű bibliográfiáid és repertóriumaid, tanulságos elméleti és módszertani eszmefuttatásaid, itt marad rokonszenves egyéniséged emléke.

Kedves Laci! Mi, kollégák, hálásan köszönjük mindazt, amit tőled kaptunk. Mély tisztelettel és könnyező szemmel hajtunk fejet hamvaid előtt. Szomorú szívvel búcsúzunk, mert most már valóban el kell válnunk. Búcsúzik a Magyar Könyvtárosok Egyesületének tagsága és elnöksége, búcsúzik egykori elnökétől az egyesület bibliográfiai szekciója, búcsúzik a szeretett kollégától maroknyi szakmánk. Virágaink elkísérnek végső utadra. Utolsó üzeneted – hiszem – az lehetne, amit Jókai Mór közel száz évvel ezelőtt így öntött szavakba: „Ami bennem lélek, veletek megy, ott fog köztetek lenni mindig [...] s mikor emlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.”

Emlékezni fogunk rád, Laci.
Nyugodj csendesen, béke poraidra!

Bényei Miklós