Széljegyzetek a magyar közkönyvtárügy 50 évére

Papp István

Kedves Elvtársak és Elvtársnők, Kartásnők és Kartársak, Kolleginák és Kollégák, Barátnéim és Barátaim, tisztelt Uraim és Hölgyeim! Íme, megszólításokban a magyar közkönyvtárügy legutóbbi ötven éve. A megszólítás változott, az arcok ugyanazok maradtak; sokan közülük azonban már csak a sírkeresztekről és fényképekről, vagy a gyorsan oxidálódó, facsiszolatos papírlapokon tünedező, nyomtatott szövegekből pillantanak vissza ránk.

Most, amikor megpróbálok sine ira et studio, azaz elfogulatlanul szólni a magyar könyvtárügy futballpályáján lezajlott és most is zajló ötvenéves meccsről, azt veszem észre, hogy nem tudom megkülönböztetni a csapatokat. Mindenki ugyanabban a csapatban játszott volna? Vagy mindenki egyszerre volt tagja mindkét, vagy akár több csapatnak is? Mely célokért, kivel és ki ellen küzdöttek a csapatok? Melyik kapura rúgták a gólokat? Ha a pályáról 1999. augusztus 31-én felkerültem is a tribünre, vagy inkább csak a pályát övező futópálya mentén húzódó vaskorlát külső oldalára könyökölhettem, ahonnan ugyan nehezebb áttekinteni a pályán történteket, de jobban hallani a játékosok lihegését, nem állíthatom, hogy kiegyensúlyozottabb képem kerekedett volna. Ezért elnézésüket kérem, ha a mondandómmal valakit is – akaratlanul – megbántanék.

Az igaz ugyan, hogy alkalmazottként csak 1955. július 18-án kerültem kapcsolatba a könyvtárüggyel, amikor hétfőn beálltam a zalaszentgróti Járási Könyvtár vezetőjének. Lehet, hogy a kinevezésemen a július 15-ei dátum szerepel, de számomra az az öt kilométeres séta marad felejthetetlen, amelyet a zalaegerszegi Megyei Könyvtár igazgatójával, Fülöp Istvánnal tettünk meg a türjei állomástól a vasúti sínek mellett vezető gyalogúton Zalaszentgrótig, július 18-a meleg nyári napján. No, de 1949 elején rúgtak ki a zalaegerszegi gimnáziumból, s egyben zártak ki az ország valamennyi középiskolájából, akkor, amikor megnyílott a Körzeti Könyvtár a Kossuth Lajos és a Petőfi Sándor utca sarkán, egy ügyvéd tekintélyes házában. Az ügyvéd, gondolom, keresett magának, vagy kerestek neki más szállást, de kétséges, hogy ő maga könyvtárnak szánta volna polgári otthonát. Adásvételi szerződésről, pénztárhoz való járulásról nem hallottam. Alighanem az ország más részein is hasonlóképpen teremtődött meg közkönyvtáraink jó részének épületalapja.

Én ezzel, persze, nem sokat törődtem. Egy magántanulónak bizony igyekeznie kell, ha mégis ambicionálja a középiskola elvégzését, ezért aztán a Körzeti Könyvtár gyakori látogatója lettem. Elsősorban a népi írók műveivel ismerkedtem meg a Körzeti Könyvtár vezetője, valamilyen Erzsi vagy Ilonka (csinos, szőke lány volt, később a pápai könyvtárba került) és Németh Laci (ő lett a Megyei Könyvtár igazgatója 1956 után) jóvoltából. Ezért tartom úgy, hogy személyesen is végigéltem ezt a bizonyos ötven közkönyvtári évet.

Azt már korábban is sejtettem, hogy a könyveknek itt valamiféle szerepük lesz, mert már 1949 előtt is felbukkantak nagy könyvkupacok annak a háznak a lépcsőházában, amelyet egy ideig közösen használt apám cukrászdája a földszinten, s a Magyar Kommunista Párt az első emeleten. A társbérlet utóbb megszűnt a Magyar Dolgozók Pártja javára, s a cukrászdával együtt a könyvkupacok is eltűntek. Hősiességem és könyvszeretetem nem terjedt addig, hogy akár egy kötetet is elemeltem volna belőlük. Mindenesetre később Zalaszentgróton a kastélyban, – ahol gyógypedagógiai intézet működött –, nem volt nyoma sem a Batthyány-könyvtárnak. Lehet, hogy ennek a köteteit kereste a Megyei Könyvtár igazgatója az ötvenes évek első felében, amikor a Könyvelosztó által felajánlott valamennyi könyv katalóguscéduláját lepecsételtette titkárnőjével: igénylem, igénylem, s ezt is igénylem.

Persze, érkeztek könyvek a Népkönyvtári Központtól is. Nem ósdi salabakterek, hanem az aktuális olvasói igényeknek megfelelő kiadványok. A minden kocátólon kezdve a Rézsűs területek művelésén át az Új barázdát szánt az ekéig. Csak úgy kapkodták az olvasók őket. De még a politikai brosúrákat is. Akkor raktuk le a magyar könyvtári statisztika alapjait. (A statisztikáról még annyit, hogy Egyed Géza népkönyvtáros, az alig 250 lelket számláló Bókaházáról negyedévenként 3000-4000 kötetes forgalmat jelentett. Bolond lettem volna ellenőrizni, inkább kifizettem a 180 forintos tiszteletdíját, hiszen a Járási Könyvtár teljesítménye is ettől függött.)

Ezeket a könyveket aztán elláttuk tulajdonbélyegzővel, leltári számmal, bevezettük az egyedi és a csoportos leltárkönyvbe. Csak úgy égett a kezünk alatt a munka. Ám, hál’ istennek nem fogyott el, mert utána valamennyit átleltároztuk, amikor a Körzeti Könyvtár tulajdonából átkerültek a Járási Könyvtárba, majd a községi könyvtárak tulajdonába. Megettük az egy tál lencsét (ugyan kolbász nélkül, mert a tanácsosítás messze nem hozott annyit a könyvtárak konyhájára, mint azt Szekeres Pali bácsi, a derék, öreg kommunista a minisztériumban gondolta), de az atyai örökség nem reánk szállt. Aztán sziszifuszi erőfeszítéssel (ugyebár tetszik ismerni a kőgörgető görögöt? Cox György: Görög regék. Ford. Komáromy Lajos. 5. kiad. Bp. 1942, Franklin ny. 439, 5 p.; nekünk még a tisztelendő bácsi olvasta fel belőle Perszeusz történetét egy lyukasórán) építettek fel akadályt nem ismerő kollégák némely helyen az országban kiskörzeteket, szervezték meg a központosított ellátást egy-egy járásban vagy kisebb területen, később némely felvilágosult város körül, de kevésnek a falai bírták az idők viszontagságait. (Pedig nem kevés könyvtárosvért kevertek a malterbe.) Ezért jóval később, a Nemzeti Kulturális Alap könyvtári kollégiuma kötelezve érezte magát, hogy legalább morzsákat juttasson az örökségből a már működő és a megalakítandó ellátási rendszereknek.

Igen, a kistelepülések központosított ellátási rendszerében megvalósuló könyvtári szolgálatnak mécsesét a módszertanos kollégák ápolták, hogy manapság már egyre több helyen meleget is adjon. Hogy mi és ki is az a módszertanos? Innen nézve all round szakember, onnan nézve semmihez nem értő, linkóci dumafranci. Eminnen nézve, önfeláldozó hittérítő, amonnan soha fülön nem csíphető lógós. Fentről a kultúrpolitika ancillája, lentről a tehetetlenek kijáró embere. Srégvizavi a társadalmi berendezkedés kritikusa, másként gondolkodó, de még nem marginális, fehér asztalnál a potentátokkal szót értő mi-kutyánk-kölyke. A nézőpontokat fölösleges tovább sorolnom, mindannyian ismerjük őket. Magam is módszertanos voltam évekig, sőt életem derekán egy módszertannal foglalkozó intézetet is vezettem. (Ezért ismerem a KMK rövidítés mindkét feloldását.) Egyébként a módszertanos terminus csak a Lajtától keletre eső országokban ismeretes és használatos.

Ámbár, és még egyszer ámbár. A kezembe került egy angol versike, amely arra enged következtetni, hogy Albion csodált könyvtárügyében is léteznie kellett ennek a munkakörnek, bár a brit könyvtártörténet-írók sikeresen tüntették el még a nyomát is. A freudi Verdrängung – elfojtás – tipikus esete. Hadd idézzem e költeményt először angolul, majd megközelítő fordításban:

Ha ezzel nem jellemeztük volna kielégítően a munkakört, forduljunk az ellenkező irányba. A franciás műveltségű Stefan Gruia, az azóta megszűnt bukaresti könyvtári folyóirat főszerkesztője, a nemzetközi munkásmozgalomba a két világháború közt bekapcsolódó nagyváradi Gruja Pista (aki szebben beszélt magyarul, mint sokat közülünk) alighanem egy La Fontaine mesére utalt, amikor a két legyet idézte, akik így szóltak egymáshoz a lejtőre felérkezve: „Mennyit dolgoztunk, míg felhúztuk ezt a megrakott szekeret a dombra. De belefáradtunk a lovak fülének csipkedésébe!”

De valószínűleg Sallai Pista bácsi hasonlata jár legközelebb az igazsághoz, amikor a módszertanost ahhoz az úszómesterhez hasonlította, aki a trambulin szélén egy botra kötött kötél végén kapálódzó szerencsétlennek magyarázza, hogyan kell úszni, s amikor véletlenül beleesik a vízbe, megfullad.

Tehát, én is módszertanos voltam. Egyébként ők érezték legközvetlenebbül bőrükön annak az ördögi szerződésnek előnyeit-hátrányait, amit a könyvtáros szakma a politikai hatalom birtokosaival kötött. Az aufklérista, népboldogító-népmegváltó, a társadalmat modernizálni, a világ élvonalától elválasztó szakadékot betömni vágyó könyvtáros társaság meggyőződésből, hitből, cselből, megalkuvásból paktumot kötött a hatalommal: ha tényleg kapunk tőletek pénzt arra, hogy megcsinálhassuk a modern magyar könyvtárügyet, akkor szolgálni fogunk benneteket. Kerek zárójelben pedig azt gondolták, hogy a polcok között aztán már az olvasón múlik, hogy melyik könyvet veszi kézbe tudata formálására. Ez a magva a szabadpolcért folytatott harcnak. A másik fél zárójele: alapvetően a könyvkiadás határozza meg, hogy az olvasó mit vehet le a polcról. T és T és még egyszer T. Könyvtárosi szögletes zárójel: ha az olvasó csupa második kategóriás T-t vesz le, az már majdnem olyan, mintha a harmadik T-t olvasná.

A paktum alapján a könyvtáros egy viszonylag tisztességes, európai mércével mérhető közkönyvtári rendszert hozott létre. Más kérdés, hogy a benne lévő tartalom mennyire felelt meg a tényleges szükségleteknek. Ez valóban a könyvkiadás függvénye volt. Az Új Könyvek szerkesztőségétől mindkét fél, a könyvtárak és a felsőbbség is mást és mást várt el. A szerkesztőség virágnyelvét nagyon is jól értették a könyvtárosok. Néha ugyan a főszerkesztő fejére csaptak felülről, de ez hozzátartozott az itt-a-piros-hol-a-piroshoz. A könyvek aztán lassan kicserélődtek a könyvtárakban, ám a szervezet és az anyagi alapok megmaradtak. A könyvtárosok is. A nagy könyvkivonási kampányokat felfoghatjuk a könyvtárosok lelkiismeretvizsgálatának, bűnbánatának nem is annyira amiatt, hogy fölöslegesen költöttek el annyi pénzt, hanem inkább amiatt, hogy mit vásároltak érte. Végső soron, feloldozást nyertek, mert csak szaporodtak a könyvtárak, gazdagodott az állomány, s a könyvtárak társadalmi presztízse is nőtt. Csak ne kellene az olvasók számát összehasonlítani azokéval az országokéval, amelyekről egyébként a példát vesszük.

A paktummal a hatalom is jól járt. Olcsón sikerült egy viszonylag hatásos kozmetikumot beszereznie arca kikészítéséhez. A hozott anyagból – vagy inkább lopott holmiból? – olcsón lehetett könyveket kiadni, olcsón lehetett munkaerőt venni, s alig került valamibe egy-egy lakást, bolthelyiséget, kocsmát könyvtárrá átalakítani. Ezzel még hencegni is lehetett, bel- és külföldön egyaránt. (Magam is egy beszálló vendéglő, a szentgróti Korona két szobácskájában kezdtem a könyvtároskodást.) De még azzal is, hogy ezredik, kétezredik, háromezredik népkönyvtár, viharos gyorsaság, nincs település könyvtár nélkül, fellendült az olvasási kedv. Amikor az lelohadt kissé, akkor Olvasó Népért mozgalmat hirdettünk, ami ismét alig került valamibe.

A közkönyvtárügy nem vitt el sok pénzt, kacagott markába az ördög, a könyvtárosok pedig még azt is megígérték neki, hogy „egyenirányúsítják” az olvasók agysejtjeit. Az ördög meg, amilyen buta volt, el is hitte. Vagy nem hitte, csak úgy tett, mintha elhinné? A papír gyulladási hőfokából mindenki más-más következtetéseket vonhatott le.

Isten tudja, kik voltak kedvesebbek az ördögnek, amikor a tudatformálást tűzte ki célul. A könyvtárosok-e, a népművelők-e? Mi határozottan úgy éreztük, hogy a népművelők, s ez az érzésünk máig is megmaradt. Úgy látszik, hogy a hatalom ördöge egyre jobban bízik a közvetlen és csoportos tudatformálási módszerekben, mint a szerző és az olvasó párbeszédében. Az ember kénytelen erre a következtetésre jutni, ha az egyikre és a másikra fordított pénzösszegeket, társadalmi megbecsülést hasonlítja össze. Persze, nem szabad azt hinnünk, hogy csak mi, szegény magyar könyvtárosok kényszerültünk a kapcsolatszervezés, a PR, a propagandamunka terén versenyfutásra előnyösebb startpozícióban lévő versenytársainkkal. Ez történik szerte a világban, tőlünk nyugatra is. S ott is érezhető az a nyomás, amely az intézményi integráció, a komplex felé szorítja a könyvtárakat. Őszintén szólva, annak idején magam is nagyon rühelltem ezt a tendenciát, mostanában azonban, mintha másként vélekednék róla. Azon kapom magam, hogy esélyes kollégáimat magam próbálom rábeszélni egy-egy ilyen közös vállalkozás vezetésének az elvállalására. Nem betonozhatjuk be magunkat a vesztes pozíciójába. S talán kevesebb a vesztenivalónk is. A cédulakatalógusainkat már nem sokáig kell védelmeznünk, a kölcsönzési adminisztráció sem igényel felsőfokú végzettséget, s előtérbe kerül a könyvtárosi hivatás tényleges értelme: a források ismerete és az olvasók ismerete, s e két tényező egymásra találását előmozdító ismeretek és eljárások.

A múltban azonban mégis csak rosszulesett, hogy az iskolarendszerbe törekvő könyvtárosképző szaktanfolyamok vállán vonult be a népművelés is a tanítóképző főiskolákra, s a klubkönyvtárakat egyértelműen a művelődési otthonok intézményrendszerébe sorolták be, még ha gyakorlatilag csak a könyvtári szolgálat működött is bennük. S ez még a jobbik eset volt, mert számos olyan példáról tudunk, ahol egyszerűen lehervadt a könyvtár a klubról. Arról aztán nem is beszélek, milyen volt a viszony a klubkönyvtárvezető és könyvtárosa között a munka és az anyagi megbecsülés terén.

Az ember azon vette észre magát, hogy kitalált valamit a könyvtárak előnyére, s másnap már amazok éltek vele. Futala Tibor barátunk ezt az „Öcsikének kejj!”-szindrómának nevezte. Ugyanis gyerekkorában, ha kezébe vett egy játékszert, vagy készített magának valamit, öccse meglátván, hangosan felkiáltott: – Öcsikének kejj! A szülők persze, az ordítást és verekedést megelőzendő, a nagyobbik testvértől várták el a belátást: – Add oda neki! A nagyobbiktól, aki maga is kicsi volt. Így történt ez, amikor valamelyik országos könyvtári konferencia előtt Futalával közösen kitaláltuk, hogy a könyvtár voltaképpen a társadalom alapintézménye, másnap a művelődési otthon is azzá lett. Amikor elkészültek a szakmai irányelvek, azon vettük észre magunkat, hogy a népművelőknek még szakmaibb, még „irányelvebbjeik” lettek. Ha van könyvtári törvény, legyen népművelési törvény is. (Ami szerintem lényegi ellentmondást hordoz.) De minek folytatni? Lehetséges, ha a könyvtáros a politikus fejével gondolkodnék, talán maga is a népművelésnek adna elsőbbséget. A tizenéveseket még csak be lehet csábítani a Petőfi Csarnokba, de a könyvtárba már nehezebben.

Ennek ellenére – oly sok rút viszály közben és után –, a felülről, voluntarista módon létrehívott könyvtári szervezet kezdte kiásni alapjait, felhúzni falait. E nélkül ugyanarra a sorsra jutott volna, mint az elmúlt két század oly sok könyvtári kezdeménye. Ezért nem követte a süllyesztőbe a Népkönyvtári Központ vándorládája (amelyen oly sokszor borozgattunk a szentgróti Járási Könyvtár letéti raktárában) a Magyar Királyi Földművelődésügyi Minisztérium ugyan sokkal szebb, de utánpótlás nélkül maradt tulipános könyvtárládáját. (Én még láttam egyet a budaörsi Községi Könyvtárban, de már bor nélkül). Bár lehetséges, hogy az a sok könyvtári kezdemény, amely a magyar könyvtárügy első 150 évét jelenti, mind szükséges volt ahhoz, hogy valamelyest alkalmas legyen a talaj a mag befogadására. Be sokszor feledkeztünk el arról, s talán éppen ma is, hogy a magyar közkönyvtárügy nem 1949-ben kezdődött! Hanem jóval korábban. Itt-ott látjuk még a múlt maradványait, néha meglepődünk a fennmaradt állománytöredékek láttán, s hitetlenkedve olvassuk szorgos helytörténészek tanulmányait kaszinókról, egyletekről, olvasókörökről. Mindezek többsége elpusztult. Elpusztították. Elpusztítottuk? Ezért alakulhatott ki az a közkeletű nézet, hogy a magyar közkönyvtárügy indulási évének 1949-et tekintjük. (Én mindenesetre Tolsztoj gróf Háború és békéjét a zalaegerszegi ipartestület könyvtárából kölcsönöztem ki 1948-ban. A könyvtáros a helyi kádármester volt.) Az indulás az idők kútjába vész, szinte lehetetlen egy dátumhoz kötni. Mélyre ásson az, aki ezt keresi. 1949 egy nagyon is ambivalens dátum a magyar könyvtártörténetben.

A pusztítás mellett tehát megindult az építkezés is. Történelmi stopperrel mérve meglehetős gyorsasággal. Nézzük akár az állományokat, az épületeket, a személyzetet, a szakmai ismereteket, a berendezést, a felszerelést. Hadd érzékeltessem ezt a fejlődési ívet néhány személyes tapasztalattal. A szakdolgozatom készítésekor sajátítottam el a gépírás alapjait. Szentgróton a kultúrtól kölcsönkért írógépen másoltam a katalóguscédulákat. A könyvtárosképző szaktanfolyamon kötelező tantárgy lett a gépírás. A stencilt és az ormigot elektromos írógépek, majd más cédulasokszorosító eljárások szorították ki. Utolsó aktív éveimben már szövegszerkesztővel nyomtam a szöveget, s azon voltam, szüntessük meg a cédulagyártást.

Zalaszentgróton egy lemezvillás, de lehet, hogy teleszkópos 125-ös Csepel állt rendelkezésemre. Igaz, hogy egyszer sem sikerült beindítanom, ezért járműként a kezem alatt úgy funkcionált, hogy egyszer végigtoltam a zalaegerszegi főutcán, be a Megyei Könyvtárba. Aztán elővettem jó öreg kerékpáromat, s azzal jártam be a Zala völgyét északra és délre. A szél azonban, sajnos, mindig szemből fújt. Aztán megjelentek a művelődési autók (hej, zöld színű Moszkvicsok, be szépek, fényesek voltatok!), furgonok és személygépkocsik. Öröm volt lenni módszertanosnak, hát még könyvtárigazgatónak. Bár a tanácsi apparátus alkalmanként még őalóluk is einstandolta az autót. Bibliobusz! Először régi, átalakított járgányok, majd egy-két új. Aztán eltűntek a könyvtári térképről, de még nem lefutott a játszma. Most már azt látom, hogy hellyel-közzel a könyvtáros saját kocsiját használja a szolgálathoz. (Persze valószínű, hogy nem a saját fizetéséből, hanem a család jövedelméből vásárolta, de mindenesetre a használatért a fenntartó fizet. Remélhetőleg.)

Számítógép. Olvastunk róla. Aztán már láttunk is egyet-kettőt. Peremlyukkártya, fénylyukkártya, gépi lyukkártya. Komondorok. PC-szerűségek. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1986–1990-re szóló ötéves tervébe nagy merészen beírtam, hogy a központ számára két, a hálózat számára egy, azaz egy PC-t szerezzünk be. Összesen hármat. Öt év alatt. Aztán, amikor a Központi Könyvtár új épületének számítástechnikai programját állítottuk össze 1996-ban, azt mondtuk, hogy csak itt 1500 terminálra lesz szükség. Attól tartok, ismét alábecsültük a szükségletet és lehetőségeinket.

Képzés. A legendák ködébe vesző hónapos, öthónapos iskolák. Sas-hegy, Szentendre. Könyvtártudományi tanszék az ELTE-n. Tanszék a budapesti Tanárképző Főiskolán. Hiányzó középfokú képzés. Könyvtáros-gimnázium. Könyvtárosképző szaktanfolyamok. Főiskolai képzés. Asszisztensek. Ma ott tartunk, hogy aggasztóan sok helyen folyik a könyvtárosok oktatása, s a szétforgácsoltság miatt egyre kisebb a valódi kutató-képző műhelyek kialakulásának az esélye. Azt mondják az okosok, hogy esetünkben legalább 20-30 fős tanszemélyzet jelenti a kritikus tömeget.