Kókay György

Amikor emlékezni szeretnénk a Könyvtártudományi Tanszék megalakulására és első éveire, engedjék meg, hogy röviden vázoljam azt a történelmi hátteret, amelynek keretében mindaz történt, amit mi, az első évfolyamok hallgatói átéltünk, és ami a jelenlevők nagy része számára már csak történelem. Szükségesnek érzem ennek felvázolását, hiszen így talán, jobban megértik a fiatalabb nemzedékek képviselői, hogy miért nem lehet számunkra ez az emlékezés olyan egyértelműen vidám, mint ahogyan az emberek normális körülmények között ifjúságukra emlékezni szoktak. Még az azóta eltelt fél évszázad sem tudta idillikussá változtatni azokat az éveket, amelyeknek történései lidérces álmainkban még mindig kísértenek.

Akik 1949-ben, az akkor alakult könyvtár szak hallgatói lettek, többségükben 1947-ben kezdték meg egyetemi tanulmányaikat. Tíz évesek voltunk, amikor a második világháború kitört, 15-16 évesen ismerkedtünk meg a bombázások, deportálások, az ostrom, majd a sokszor évekig elhúzódó „malenkij robot”–ok és a kitelepítések borzalmaival, tanúi voltunk annak a sajnos csak rövid ideig tartó, reményteli csodának, amikor egy padlóra küldött ország két oldalról is kifosztva, szinte rongyosan és korgó gyomorral hidakat, házakat és hazát épített újjá. Mindehhez az erőt a remény szolgáltatta: egy új, emberibb, félelem nélkülinek ígért világ reménye.

Ez a remény azonban az érettségi előtti éveinkben egyre inkább olvadni kezdett. Nehéz volt nem észrevenni azokat a jeleket, amelyek egy újabb zsarnoki hatalom irányába mutattak. Az ellenzéki pártok és az egyházak elnyomása, a más nézeteket valló sajtó betiltása, a szociáldemokrata párt beolvasztása és a széles körben alkalmazott, sokakat megtévesztő szalámipolitika egyre tragikusabb eseményekhez vezettek.

Véletlenül éppen a könyvtári tanszék létrejöttével egyidejűleg került felállításra a hírhedt Államvédelmi Hatóság, amelynek emberei néhány hónappal később letartóztatták, majd koncepciós per keretében életfogytiglani börtönre ítélték Mindszenty József esztergomi érseket. Megszületett nálunk is, a hitleri idők választásainak mintájára, az első egypártrendszeri választás 96 %-os eredménye, majd sor került 1949 szeptemberében a következő koncepciós perre is, melynek során Rajk Lászlót és társait koholt vádak alapján halálra ítélték és kivégezték.

Ilyen légkörben született meg – az akkori egyetemi „reformnak”-nak talán egyetlen szakszerű intézkedéseként – a pesti egyetemen, a Könyvtártudományi Tanszék. E reform egyébként méltó bevezetője volt már az ún. „fordulat évének” és egy csapásra véget vetett annak a hagyományos rendszernek, ami a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészkarát sokáig jellemezte, a tanárok és a hallgatók számára egyaránt meglévő szabadságnak. Az 1947/48-as tanév folyamán még alkalmunk volt az egyetem régi, neves tanárait: Horváth Jánost, Alszeghy Zsoltot, Bisztray Gyulát, Kornis Gyulát és más nagy tudású professzorokat hallgatni. 1948-ban azonban valamennyiüknek távoznia kellett, igaz, hogy nem kímélték az egyetemen akkor már előadó két tekintélyes, marxista professzort, Lukács Györgyöt és Szalai Sándort sem.

De gondoskodtak a hallgatók megrostálásáról is: sokukat rúgtak ki az egyetemről csak azért, mert származásuk, világnézetük vagy politikai beállítottságuk nem volt megfelelő.

Az egyetemből kemény fegyelmezéssel és drillel, valamint megfélemlítéssel szigorú, a párt által irányított intézményt csináltak. Az órák látogatását kötelezővé tették, a jelenlétet külön, erre a célra rendszeresített füzetben gyűjtött bélyegzőkkel kellett igazolni. Ugyancsak bevezették a kötelező tanulóköröket, amelyeknek nemcsak tanulmányi rendeltetésük volt, hanem egyszersmind kiválóan alkalmasak voltak a hallgatók közelebbi megfigyelésére és káderezésére. Hamarosan megidézték újra a negyvenes évek elején meglévő militarista szellemet és előtérbe került a katonai előképzés- egyetemi keretekben. Részt kellett venni menetgyakorlatokon és közmunkákon, de ez utóbbinak inkább csak fegyelmező rendeltetése volt. Ugyanis az elvégeztetett munkának semmi haszna és értelme nem volt: történetesen egy külvárosi fatelepen fahasábokat kellett a telep egyik végéből a másikba hordani és ezt az áthordott famennyiséget másnap, egy másik egyetemi csoport ugyanoda hordta vissza. Út közben mozgalmi indulók éneklése fokozta a hangulatot. Ilyen és ehhez hasonló orwelli és kafkai tollra kívánkozó mozzanatokban bővelkedett akkor az egyetem élete, ezekkel is aláfestve a totalitárius állam létrejöttét.

Ilyen körülmények között figyeltünk fel arra a hírre, mely szerint néhány új szak – köztük könyvtár szak – létesült az egyetemen. (A másik kettő a levéltári és muzeológusi szak volt.) Igaz, akkor még nem sokat tudtunk a könyvtárosi munkáról és hivatásról, de úgy éreztük, hogy az adott körülmények között, még ez lehet a legnyugodtabb foglalkozás. A tanítástól, az iskolák egyoldalú politikai irányításának a kibontakozásával, még azoknak is elment a kedve, akik komoly pedagógiai hivatástudattal lettek bölcsészek.

Én a magam részéről, szinte az utolsó pillanatban kaptam észbe. Már javában harmadéves voltam, a félévi kollokviumaimat is letettem mindkét szakból, amikor az egyetemi tanulmányaim közeledő befejezésének gondolatára hirtelen pánikba estem. (Akkor – átmenetileg – a negyedik év végén befejeződött az oktatás és el kellett foglalni a felajánlott állásokat.) Felkerestem néhány barátomat, tanácskérés céljából, akikről tudtam, hogy már a könyvtári tanszék hallgatói voltak. Ellátogattam az Eötvös Kollégiumba, ahol Fodor András és Rádics József véleményét kértem, majd Fülöp Gézával is beszéltem e tárgyban. Mindhárman javasolták, saját kedvező tapasztalataik alapján, a szakváltoztatást.

Így lettem magyar–latin szakosból magyar–könyvtáros szakos hallgató. Amikor pótlólag is le kellett vizsgáznom a könyvtárosi szak félévi anyagaiból, többen megkérdezték, hogy miért gondoltam meg magam. Amikor – őszintén, de meggondolatlanul – azt válaszoltam, hogy mivel nem akartam tanítani, nem örültek túlzottan. Különösen elkeserítette ez az indoklásom szegény Kőhalmi Bélát. Őt egyébként mindnyájan tiszteltük kiterjedt könyvtári ismeretei, szerénysége és puritánsága miatt. A mi kezdeti hiányos hivatástudatunknál sokkal mélyebben elszomorította őt a csalódás egykori eszméiben. Ennek különösen világos tanújelét adta akkor, amikor a forradalom után sokak unszolására sem volt hajlandó visszalépni a pártba.

De a tanszék többi tanára is – főként emberi tartásával – kiemelkedett az egyetem meglehetősen felhígított oktatói karából. Nem igyekeztek, miként sokan tették, érdemeket szerezni a kialakuló új hatalom képviselőinél, és nem akarták bizonygatni jártasságukat a marxizmus-leninizmus terén. (Más szakokon, nem egy előadó azzal kezdte félévi előadásait, hogy ismertette Sztálin „alapvető” brosúrája nyomán a dialektikus és történelmi materializmus alapelveit.)

Varjas Bélának, a tanszék első vezetőjének látszólagos kimértsége és visszafogottsága mögött nemcsak kiváló könyvtörténészi és könyvtárosi szakmai felkészültség, hanem a hallgatók iránt is szinte baráti közvetlenség és jóindulat rejlett. Óráin nem volt nehéz megszeretni a régi könyvek világát.

Bár Kéki Béla temperamentumára nézve, szinte ellentétes karakter volt, ők ketten, mint a Széchényi Könyvtár főigazgatója és igazgatóhelyettese jól kiegészítették egymást, mégis ő is hasonló, közvetlen kapcsolatot tudott teremteni a hallgatókkal. Lelkesedéséből, ami eltöltötte a nagy európai ősnyomdászok művészi munkásságának ismertetése során, nehéz lett volna nem profitálni.

A tudós könyvtárosok sorába tartozott még a tanszék első tanárai közül Dezsényi Béla, a Széchényi Könyvtár akkor még létező Hírlaptárának vezetője, Szinnyei József méltó utóda is. Ő is nagy felkészültséggel –, mely mögött Eötvös kollégista múlt, svájci tanulmányút és jelentős sajtótörténeti kutatások voltak – tartotta a magyar és a világsajtó történeti fejlődéséről szóló előadásait, melyeknek érdekessége és újszerűsége mindnyájunkra nagy hatással volt.

Ugyancsak a legjobb hazai szakembertől sajátíthattuk el a paleográfiai és kézirattári ismereteket is: Mezey Lászlónak az Egyetemi Könyvtár kézirattárában tartott és a középkori kódexek világába bevezető előadásai élményt jelentettek még azoknak is, akiket a középkor kevésbé érdekelt.

Színvonalas és nagy felkészültségű előadóktól tanulhattuk meg a könyvtári munkával kapcsolatos gyakorlati alapismereteket is. A katalogizálás rejtelmeibe Goriupp Alisz, az OSZK Nyomtatványtárának vezetője vezetett be minket. Bár e téma nem tartozott a legvonzóbb és leginkább érdekfeszítő tárgyak közé, az előadó széles körű műveltsége és nagy szakmai felkészültsége révén elérte, hogy az ő óráira is érdeklődéssel jártunk. Különösen sokat jelentett azoknak a hazai és külföldi kézikönyveknek a megismertetése, amelyek a katalogizálás mellett még számos más könyvtárosi tevékenységnél is fontos szerepet játszottak.

A szakozás titkaiba is kiváló szakember, Haraszthy Gyula vezetett be. Neki köszönhettük, hogy könyvtári működésünk kezdetén könnyen el tudtunk igazodni a decimális rejtelmeiben.

Tanáraink – a könyvtári tanszék első előadói – kiknek sorát még folytathatnánk, jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy jól érezzük magunkat ezen az új szakon, melyre a legtöbben szinte vaktában, menekülésszerűen jelentkeztünk. E kiváló szakemberek a maguk területén valóban a legjobbak voltak, szinte mindegyikük könyvtárban dolgozott és legtöbben tudománnyal is foglalkoztak. Az általuk tartott kollégiumok nemcsak újszerűeknek bizonyultak számunkra, hanem sokuk előadásait élményszerűvé tette, hogy saját kutatásaik eredményeit is tartalmazták. Ilyenek voltak az éppen akkortájt elbocsátott tanárok előadásai is, amelyekben sokszor egy egész élet személyes kutatásairól adtak számot. A többi szakon azonban ekkor már, a legtöbb új előadónál, nem ezek az érdemek voltak a jellemzők.

A könyvtári tanszék első előadóinak magas szakmai színvonala mellett emlékeztetni kell arra a humánus légkörre is, ami a dehumanizálódás korában szinte felbecsülhetetlen érték volt. A félelem és szorongás éveiben az akkori Puskin utcában meghúzódó Könyvtártudományi Tanszék a béke és a nyugalom szigete volt.

Tanáraink sajnos már mindnyájan eltávoztak közülünk. Az emléküket megőrizzük, nemcsak úgy, mint a hazai egyetemi könyvtárosképzés legelső oktatóiét, hanem mint olyan emberekét is, akik mindig megőrizték emberségüket. Remélhetőleg így fognak rájuk emlékezni a mi utódaink is, hiszen már mi is távozóban vagyunk.

Sajnos, a könyvtár szak legelső hallgatói közül sokan már nem emlékezhetnek velünk. A közelmúltban kellett váratlanul búcsút vennünk Fülöp Gézától, aki szintén évfolyamtársunk volt és akinek élete és munkássága jelentős részben éppen e tanszékhez kapcsolódott, eleinte előadói majd tanszékvezetői minőségben. Hallgatónak és barátnak is olyan volt, mint amilyennek későbbi munkatársai megismerték: tehetséges, lelkiismeretes és vidám társ és jó barát. Humorérzékének is köszönhettük, hogy e depressziós időkben is sokat tudtunk nevetni egymás között, pedig ez a nevetés és a mögötte lévő irónia legtöbbször a közállapotokra és gyakran a sokak által rettegett helyi kiskirályokra vonatkozott, és ez nem volt veszélytelen mulatság.

Nem régen távozott el közülünk Fodor András évfolyamtársunk is. Az ismert költő szintén a könyvtár-szak első hallgatói közé tartozott. Csendes, szerény társunk volt, többünknek jó barátja. Bár folyóiratokban már 1946-tól kezdve jelentek meg versei, első önálló kötete csak 1955-ben láthatott napvilágot. 1950-ben, tehát még könyvtár szakos hallgató korában, mégis megjelent már egy kis könyve, melynek mindnyájan nagyon örültünk. Miképpen nagy példaképei közül többen, ő is műfordítással kezdett foglalkozni: ennek a korszaknak volt első kötetes terméke Puskin Ruszlán és Ludmillája. Eredeti költeményeinek akkoriban csak mi lehettünk az olvasói: kéziratban lévő verseit nagy élvezettel olvastuk – többnyire az unalmasabb órák alatt. Így ismerhettük meg az 1949-ben született szép Bartók versét is. Mivel a vers a párt kultúrpolitikájával ellentétben, mely Bartókot dekadens, formalista szerzőnek bélyegezte, másról szólt, a költemény sokáig nem jelenhetett meg nyomtatásban. Jól emlékszem, – hogy még nagyobb legyen a kontraszt – e verset Fodor András Andics Erzsébet egyik óráján mutatta meg, a padok alatt. A két világháború közti időszak magyar történelmének szenvedélyes hangú meghamisításánál jobban lekötötték figyelmünket versének a Cantata profanaról és a Divertimentóról szóló szép sorai:

Számunkra is biztatás volt e vers, mint ahogy az volt Fodor András példája és költészete is. Többünkkel ő ismertette meg behatóan Bartók művészetét. Hangversenyekre jártunk, és bár szervezetlenül, de néhányan rendszeresen jelen voltunk a decemberi Kodály-hangversenyeken a Zeneakadémián, amelyek a mester szinte tüntetés-számba menő ünneplésébe torkolltak.

Fülöp Géza és Fodor András példája is azt mutatja egyébként, hogy indokolatlan volt azok aggodalma, akik fájlalták, hogy a könyvtár szak választása többünk részéről negatív választás volt, hiszen mindkettőjük – mint ahogyan legtöbbünk is – szinte egész életében kapcsolatban maradt valamilyen módon a könyvtárosi munkával. Évfolyamtársaink nagy része könyvtáros lett, sőt néhányan, mint Bruckner János, Bredár Gyula és Nemes Éva híres külföldi gyűjtemények munkatársaiként dolgoztak.

Tárkányi Gyula, aki különleges lexikális ismereteiről volt nevezetes, rövid ideig a Széchényi Könyvtárban dolgozott – miután az évfolyam legszolídabb és talán legszegényebb hallgatója, megismerkedhetett a politikai fogság keserű kenyerével. A könyvtárban átlagon felüli könyvtári tudásával a régi és tapasztalt könyvtárosok elismerését is kivívta. Sajnos, nagyon korán elragadta a halál: ő volt évfolyamunk első halottja. De nincs már köztünk Bayer József sem, aki talán a leglelkesebb könyvtár szakos hallgató volt.

Léczes Károly az Országos Pedagógiai Könyvtárban töltött el sok időt, ezt megelőzően a könyvtári tanszék munkatársa volt. Évfolyamtársnőink közül a legtöbben, így Bába Magda, Olajos Anikó, és Perczel Mária műszaki könyvtárakban, Debreczeni Kornélia az OSZK-ban, Drechsler Ágnes pedig a Szabó Ervin Könyvtárban dolgozott.

Magam a Széchényi Könyvtár Hírlaptárának lettem a munkatársa, ahol Dezsényi Béla irányításával a magyar sajtó, majd a magyar irodalom felvilágosodás kori történetével kezdtem foglalkozni. Később bibliográfiai tevékenységem is kapcsolódott a könyvtár szakon tanultakhoz.

Fél évszázad telt el azóta, utánunk számos évfolyam vette kézhez a könyvtárosi oklevelet. A kezdetekre emlékezni talán tanulságos azok számára is, akik más korszakokban, más körülmények között, más tanároktól tanultak könyvtártudományi ismereteket. Reméljük, hogy a következő fél évszázad végén is lesznek olyanok, akik szükségét érzik annak, hogy visszatekintsenek a kezdetekre.

Tudom, hogy ma is van ok a félelemre, ha más is, mint ötven évvel ezelőtt. Félünk a társadalom végzetes kettészakadásától, a kultúra háttérbe szorításától, a természet elpusztításától. De amíg lesznek, akik ilyenektől félnek, talán még bizakodhatunk is, mert – miként Fodor András írta harmadéves könyvtár szakosként az 1949-ből idézett Bartók-versében:

„ … csak az halhatatlan, aki fél, de
ki félelmét is biztatásként
hagyja reánk, a rokonokra.”