41. évfolyam, 1995. 2. szám
Archívum

A könyvtárosok végzettsége

Vidra Szabó Ferenc

 

A kilencvenes évek Magyarországán végbement változások nem hagyták érintetlenül a könyvtárakat sem: a társadalmi környezet igényei megváltoztak, és megváltoztak a könyvtárosokkal szemben támasztott igények is. Mindezen változásoknak a képzésben is tükröződniük kell, a korszerű könyvtári munka korszerű könyvtárosképzést, megfelelő szakemberellátottságot tételez fel. Kutatásunkban, amely 1995 januárjában folyt az OSZK-KMK Olvasószolgálati kutató osztályán elsősorban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy milyen a könyvtárak szakemberellátottsága, milyen végzettségű, milyen szakképzettségű munkatársakra van szükségük, milyen végzettségű könyvtárosokból van hiány, milyen végzettségűekből felesleg. Ezen belül megvizsgáltuk, hogy a képzési struktúra, valamint az egyes képzési formák tartalma mennyire felel meg a jelenlegi igényeknek, illetve hogy mennyiben lehet prognosztizálni a következő évek elvárásait.
A vizsgálatba a felsőoktatási intézetek könyvtárai, valamint azok az egyéb könyvtárak kerültekbe, amelyek kapcsolódnak a felsőoktatáshoz. (Tehát Budapesten a nagy szakkönyvtárak, vidéken az adott település közművelődési könyvtárai.) A képző intézmények közül lépcsőzetesen, véletlenszerűen választattunk mintát. Tekintettel arra, hogy a mintának egyszerre sok szempontnak kellett megfelelnie (településtípus, intézménytípus, nagyságrend), ezért meglehetősen nagyra kellett konstruálni. Végül is a mintába 14 egyetemi, 14 főiskolai könyvtár, 7 nagy szakkönyvtár, 7 megyei könyvtár és két városi könyvtár került be. Az így kiválasztott intézmények jól reprezentálják az országos helyzetképet, az összegyűjtött tapasztalatok alkalmasak általános érvényű tanulságok levonására. A kutatás során felkerestük azokat az egyetemeket és főiskolákat is, amelyekben könyvtárosképzés folyik, összesen tehát 50 intézményben gyűjtöttünk adatokat.
A könyvtárakban kérdőíves adatgyűjtést folytattunk, melynek során megvizsgáltuk, hogy az egyes munkakörökben, beosztásokban milyen végzettségű, milyen szakképzettségű személyek dolgoznak, milyen továbbképzéseken vettek részt, milyen a nyelvismeretük. A 44 könyvtárból összesen csaknem 1500 kérdőív (1432 db) gyűlt össze, ebből a szakkönyvtárakból 573, az egyetemi könyvtárakból 413, a főiskolaiakból 59 és a közművelődési könyvtárakból 387. A vizsgálat nem terjedt ki a városi, községi, munkahelyi és iskolai könyvtárakra, a megállapításaink tehát ezekre az intézményekre nem érvényesek. Valamennyi felkeresett intézményben interjút készítettünk a vezetővel, esetleg a helyettesével, illetve egy-egy speciális területet jól ismerő munkatárssal (személyzeti vezető, számítógépes szakember, hálózatért felelős személy stb.) A könyvtárakban 72 interjú készült, a képző intézményekben 11, tehát összesen 83.

Szakemberellátottság

Iskolai végzettség, szakképzettség

A különböző beosztásúak iskolai végzettségét tekintve megállapíthatjuk, hogy a felsővezetők között 7 olyan személyt találunk (11 %), akinek nincs egyetemi diplomája, csak főiskolai. A középvezetők között 84%-nak van egyetemi, 15%-nak főiskolai végzettsége. A beosztottaknál 35 % egyetemi, ugyanennyi főiskolai és 28 % középiskolai végzettet találunk és vannak néhányan, akiknek nincs középiskolai végzettségük sem: 3%-nak.
A szakkönyvtárakban a dolgozók felének egyetemi végzettsége van, és negyedének főiskolai. A felsőoktatási intézetek könyvtáraiban kisebb az egyetemi diplomával rendelkezők aránya: 38 %, és magasabb a főiskolai végzettségűeké: 35%; a középiskolát végzettek is többen vannak valamivel: 25%. A megyei könyvtárakban a főiskolai végzettségűek dominálnak, (41 %) majd az érettségizettek következnek (31 %), és az egyetemi diplomával rendelkezők vannak a legkevesebben (27%).
Általános tapasztalat, hogy a diplomások arányát nagyon sok helyen magasnak tartják. Sok olyan munkakörben foglalkoztatnak diplomást, amelyben elegendő lenne jól képzett könyvtártechnikust alkalmazni. A számítógépek terjedésével egyébként is sok munkafolyamat lerövidült. A diplomásoknak - főleg az egyetemet végzetteknek - sokkal inkább irányítói, munkaszervezői feladatokat kellene ellátni. Gyakran abból a megfontolásból alkalmaznak diplomásokat, mert ők szükség esetén elvégzik a rutinmunkát is, míg a képzetlen munkatárs nem képes magasszintű feladatok ellátására. Másik magyarázó ok, hogy a vezetők szeretik magukat túlbiztosítani: ha egy megüresedett állás betöltetlen marad, félő, hogy elveszítik.
Fontos mutatója a szakemberellátottságnak a legmagasabb könyvtáros szakképzettség is. Egy 1993/94-ben lefolytatott országos vizsgálat1 során az derült ki, hogy az összes megkérdezett 13%-ának volt egyetemi szintű könyvtárosi szakképzettsége, 32-nek főiskolai, 27%-nak középfokú és 28%-nak semmilyen. A most vizsgált könyvtárakban dolgozók 31 %-ának van egyetemi szakképzettsége, 19%-ának főiskolai, 31 %-ának középszintű és 20%-nak semmilyen sincs.
Ha csak a felsőoktatási intézeteket vetjük össze, akkor azt látjuk, hogy az egyetemi végzettség aránya 18-ról 21 %-ra nőtt, a főiskolai 29-ről 26-ra csökkent, a középfokú 24-ről 28-ra emelkedett, végül a képzetlenek tábora 29-ről 26-ra csökkent. A néhány százalékos elmozdulásból arra lehet következtetni, hogy a felsőoktatási intézetek könyvtáraiban az utóbbi 10 évben nem történt jelentős változás a szakképzettség tekintetében. Ha az egyetemek könyvtárait külön kezeljük, akkor sem változik meg lényegesen ez a megállapításunk, míg ha a főiskolaiakat választjuk le, akkor azt látjuk, hogy azokban az intézményekben inkább főiskolai szintű szakképzetteket találunk: a dolgozók 42%-át. (Főleg azokra a főiskolákra jellemző, ahol könyvtárosképzés is folyik, hogy szinte csak a saját intézményükben végzetteket alkalmaznak!)
Kiugró változásnak lehetünk tanúi viszont a szakkönyvtárak esetében, ahol az egyetemi szakdiplomával rendelkezők aránya eléri az 50%ot! Ezekben az intézményekben nem szívesen alkalmaznak főiskolai szakképzettségű dolgozókat, mert mindössze 7 % az arányuk, míg a középszintű dolgozóknak 26, a szakképzetleneknek pedig 18%. A legrosszabb a szakemberellátottság a megyei könyvtárakban: az egyetemi szakdiplomások aránya csupán 15%, a főiskolai végzettségűeké 28%; a középszintűek uralják a mezőnyt 42 %-kal, és 15% azoknak az aránya, akinek nincs szakképzettségük. Összefoglalva tehát azt állapíthatjuk meg, hogy az egyetemek könyvtáraiban szinte egyenletesen oszlanak meg a végzettségek a négy szint között, 21 és 28% közötti mezőben mozogva; a szakkönyvtárakban nagyon erős az egyetemet végzettek aránya, és szinte teljesen hiányoznak a főiskolai diplomások; a főiskolák könyvtáraiban viszont a diplomások nagy része főiskolát végzett. A megyei könyvtárakban a középszintű szakemberek vannak túlsúlyban, és egyetemi végzettségből van hiány.

1. sz. táblázat
A különböző beosztásúak könyvtáros szakképzettsége (fő)

Ma már könyvtárvezető szinte kizárólag egyetemi végzettséggel képzelhető el, a megkérdezett felsőszintű vezetők közül ötöt találtunk, akinek csupán főiskolai végzettsége van. Hasonló a helyzet a könyvtáros szakképzettség területén is. A megváltozott jogszabályok ezen a téren jelentős változást hoztak. Míg 10 évvel ezelőtt azért panaszkodtunk, hogy a felsőszintű vezetők közül csak 42%-nak volt egyetemi szakdiplomája, és 18%-nak nem volt semmilyen könyvtárosi szakképzettsége, addig ma a vizsgálatunkban résztvevő felsővezetők 67%-ának van egyetemi könyvtárosdiplomája, és 15%-ra csökkent azoknak az aránya, akiknek semmilyen szakvégzettségük nincs.
Az 1.sz. táblázat alapján pontos képet rajzolhatunk a különböző beosztásúak szakképzettségéről, hiszen nemcsak a szakképzettség fokát tüntetjük fel, hanem azt, is hogy milyen formában szerezték azt. Kitűnik, hogy a főiskolai szintű szakképzettséget szinte mindenki tanárképző főiskolán szerezte. Nem találtunk senkit, akinek az ún. komplex államvizsga alapján kiállított diploma lenne a legmagasabb szakképzettsége. Ezekben a könyvtárakban elenyésző azok száma is, akik valamilyen tanítóképző keretében tanultak volna. Bár arányuk nem magas, mégis figyelemreméltó az asszisztensképzőt végzettek jelenléte, és a legerősebben képviseltetik magukat a középszinten a szaktanfolyamot, illetve a könyvtárkezelői tanfolyamot végzettek. Főleg a beosztottakra jellemző a kétpólusúság: fölül igen erős arányban az egyetemi és főiskolai diplomával rendelkezők vannak (az összes beosztott 38%-a), alul pedig a szaktanfolyamot vagy könyvtárkezelői tanfolyamot végzettek (24%), akikhez csatlakoznak természetesen azok, akiknek semmilyen végzettségük nincs (21 %).

2. sz. táblázat
A felsőszintű vezetők legmagasabb iskolai végzettsége és könyvtáros szakképzettsége

3. sz. táblázat
A középszintű vezetők legmagasabb iskolai végzettsége és könyvtáros szakképzettsége

4. sz. táblázat
A beosztottak legmagasabb iskolai végzettsége és könyvtáros szakképzettsége

A 2-4. sz. táblák még pontosabb áttekintést adnak, hiszen nemcsak a legmagasabb könyvtáros szakképzettséget mutatják meg, hanem azt is, hogy azok milyen egyéb iskolai végzettséggel párosulnak.
A felsőszintű vezetők markáns csoportját az egyetemi szakdiplomával rendelkezők alkotják, ők 41-en vannak (az összes felsővezető 61%-a). Bár számszerűen csak kilencen vannak, mégis érdemes felfigyelnünk azokra, akiknek az egyetemi diplomájuk mellett nincs semmilyen könyvtáros szakképzettségük. A középvezetők között is az egyetemi szakképzettséggel rendelkezők uralják a mezőnyt, az összes középvezető 68%-át sorolhatjuk ide. A beosztottak között a legtöbben az egyetemi szakvégzettségűek vannak (az összes beosztott 20%-a), de csaknem ennyi azoknak az aránya is, akik a könyvtáros diplomát tanárképző főiskolán szerezték. (18%). Az alsó mezőben is két markáns csoportot figyelhetünk meg: egyrészt azokat, akiknek nincs semmilyen diplomájuk, viszont könyvtárkezelői tanfolyamot végeztek (11 %), és azokat, akiknek egyetemi diplomájuk van ugyan, de semmilyen könyvtáros végzettségük nincs (8%).
Ennek a kiemelt hat tipikus csoportnak a nyelvismeretét is érdemes szemügyre venni, bár a nyelvismeret kérdését később részletesen is tárgyaljuk. Az egyetemi szakvégzettségű felsővezetők 41 fős csoportjában lévők közül 68%-nak van nyelvvizsgája, zömében felsőfokú. A kilenc fős egyetemi diplomával rendelkező, de szakképzetlen vezetőből hatnak felsőfokú nyelvvizsgája van, háromnak viszont nincs semmilyen. Az 55 egyetemi végzettségű középvezető közül valamivel kevesebbnek, 61 %-nak van nyelvvizsgája, pontosan fele-fele arányban középfokú és felsőfokú. A 254 egyetemi szakdiplomás beosztott közül csak 33%-nak van nyelvvizsgája, szintén fele-fele arányban középfokú és felsőfokú. A tanárképző főiskolán diplomázott 229 főből viszont már csak 7%-nak van felsőfokú és 24%-nak középfokú nyelvvizsgája, összesen tehát 31 %-nak. A könyvtárkezelői végzettséggel rendelkező beosztottak közül pedig a 139-ből csupán tíznek (7%) van nyelvvizsgája, ebből négy főnek felsőfokú, és hatnak középfokú. Erős a nyelvtudásuk azoknak a beosztottaknak, akiknek az egyetemi diplomájukhoz nem párosul szakvégzettség: a száz főből 49-nek felsőfokú nyelvvizsgája van, 25-nek középfokú, és csak 26 olyan személyt találunk közöttük, akinek egyáltalán nincs nyelvvizsgája. Vagyis ők azok, akiket a nyelvtudásuk miatt (is) alkalmaznak, akik egyéb szakterületen is jártasak.

Fontos szakemberek

A diploma önmagában nem sokat ér! - ebben a kérdésben teljes volt az egyetértés. Leginkább azokból a szakemberekből van hiány, akik rugalmasak, gyorsan tanulnak meg új dolgokat, akik tudnak reagálni a környezet változó kihívásaira.
Általános tendencia, hogy nagy a kereslet "kemény tudású" szakemberekre (nyelv, számítógép, "tisztességes" szakma), és nagyon sok munkakörben nincs igazán szükség könyvtárosi ismeretekre. "Nem hagyományos könyvtárosok kellenek, hanem olyanok, akik nyelveket tudnak és eligazodnak a hálózatban, a különböző adatbázisokban!" - fogalmazta meg az egyik szakkönyvtár vezetője és mivel az általa felvázolt kép tipikusnak mondható, érdemes hosszabban idézni a szavait:
"Annak ellenére, hogy az országban munkanélküliség van, ha könyvtárost keresek, nem találok. A szakmában nincsen olyan munkakör, amire embert lehetne találni, legyen az osztályozó, címleíró, vagy akár raktáros. Ha ritkán akad, azt nem tudjuk megfizetni. Nem érzékelhető a könyvtárosképzés. Itt soha nem lehet embert találni, aki friss diplomával el szeretne helyezkedni. Minden évben felhívom a tanszéket, de még soha nem sikerült embert szereznem. Nekem korszerű könyvtárosokra lenne szükségem! Minden könyvtárat két téma érdekel: a fejlesztés és a működtetés. Akik a fejlesztésben profik, azok megfizethetetlenek. Ilyen ember néhány van, de azokat nem lehet megtalálni. Nekem is van néhány kiemelkedően magas képességű és képzettségű munkatársam, kész csoda, hogy itt vannak, és nem mentek el. Ezek speciális lelkivilágú emberek, úgy összenőttek az intézménnyel, hogy nem akarnak elmenni.
A megoldás kulcsa a magasabb bér lenne, és egy rendes képzési rendszer. Kellenének külföldi képzési lehetőségek - de hogy ez nincs, az sem teljesen igaz. Kaptam egyszer egy francia ösztöndíjat, az egész könyvtárban nem találtam egy embert, aki elment volna. Végigtelefonáltam az összes könyvtárat, végre találtam valakit, aki megtette azt a
szívességet, hogy elment Párizsba. Amikor visszajött, pár hónap múlva átment dolgozni az idegenforgalomba.
Egy-két szelep működik. Egy nagyon jó munkaerőt úgy tudok megtartani, ha kap lehetőséget, hogy részt vegyen külföldi szakképzésen, és ha három hónap alatt megkeresi az egész évi jövedelmét, akkor a fennmaradó időben hajlandó itt dolgozni. Ilyen céget máshol nem talál, én meg örülök, hogy a munkaereje egyharmadát megkapom.
Ide nem hagyományos könyvtárosok kellenek! Vegyük a referens munkát: kitűnően kell tudnia nyelveket, ismernie kell a távközlési módokat, hálózatban kell tudni dolgoznia, adatbázisokat kell használnia. Ha korszerű tudású embert szeretnék, az egyetemről nem kapok, mert a modern nagyobb könyvtárak jóval előbb tartanak, mint a tanszék, amely kullog a dolgok után. Olyan típusú embert, mint amilyen a fejlesztésben kell, olyat a tanszék nekem nem tud produkálni!
Külső forrásokkal van lehetőségem arra, hogy "megcsináljak" egy embert, de ha ez tényleg sikerül, akkor nem tudom megtartani. Ennek ellenére van egy réteg, amelyik beletörődött abba, hogy ugyanabban a könyvtárban éli le az életét. Ez a réteg, amelyik nálunk dolgozik, nem butább, mint a nyugati könyvtárosok, több dologhoz ért, nyitottabb, de a részterületeket azok ismerik jobban. Azoknak nem kell másra figyelniük, csak a saját kis részterületükre, nem kell lesniük a tetőt, hogy beázik-e."
A szakkönyvtárak és a felsőoktatási intézetek könyvtárainak fontos igénye, hogy a könyvtáros szakképzettségen túl a könyvtár profiljának megfelelő szakirányú végzettséggel is rendelkezzenek legalább néhányan. Ezt az igényt olykor meglehetősen nehezen lehet teljesíteni: orvosegyetemi könyvtárban nem találni orvosi diplomával rendelkező könyvtárost, de ugyanilyen nehéz közgazdászt vagy jogászt találni.
Ilyen szempontból a legrosszabb helyzetben a műszaki, kereskedelmi, pénzügyi főiskolák vannak, valamint a gyógypedagógiai főiskola: ezekben az intézményekben nincs egyetlen olyan munkatárs sem, akinek a szakképzettsége megegyezne az iskola profiljával. A Képzőművészeti Főiskolán az öt könyvtárosból van egy művészettörténet-könyvtár szakos, a Zeneművészetin viszont a 16 főből kettőnek van zeneművészeti főiskolai végzettsége, és két főnek magyar-ének szakos tanárképző főiskolai. Az agrártudományi egyetemek közül a gödöllőin találunk négy helyben végzett szakembert, akik közül az egyik elvégezte az ELTE-n az informatika kiegészítő szakot is. A debreceni agráregyetemen két agrárvégzettségű munkatárs van, mindketten a KLTE informatikus-könyvtáros szakán is végeztek. Az Országos Mezőgazdasági Könyvtár 20 dolgozója közül egy fő végzett biológia szakon tanárképző főiskolán, egy másik pedig a Kertészeti Egyetemen tanult. A vizsgált orvosegyetemeken természetszerűen nem találtunk orvosi végzettségű munkatársakat, ők a szakirányú képzést az 1, illetve 3 éves orvosi szakkönyvtáros továbbképzéseken kapták meg. A legjobbnak tűnik a helyzet a Műszaki Egyetemen, ahol a 67 dolgozóból tizenegyen végeztek a helyi egyetemen, ketten az ELTE matematika-fizika szakán, egy fő tanárképzőben matematika-rajz szakon, és egy fő az ELTE-n kémia-könyvtár szakon.
A közkönyvtárak különösen nehéz helyzetben vannak, hiszen nehezebben jutnak anyagi forrásokhoz, ráadásul velük szemben az olvasók differenciáltabb igényeket támasztanak. A felsőoktatásban résztvevő fiatalok - éppen a rossz könyvtári ellátás miatt - nagyrészt ezekben az intézményekben szerzik be a kötelező olvasmányokat. A közkönyvtárakkal szemben él még a hagyományos igény is: bizonyos szociális funkciók felvállalása, az olvasókkal való jó kontaktus fenntartása: "Én pillanatnyilag azt a típust hiányolom, amelyik a klasszikus műveltséggel bíró, tájékozott könyvtáros típusa, amelyik a könyvtári segédleteket, eszközöket nagyon magas szinten ismeri és kezeli, ugyanakkor amelyik az olvasókkal jó kontaktust teremt, és nagyon vigyáz arra, hogy a gépek okozta sokk, az elszemélytelenedés veszélye feloldódjon az olvasóban." (Megyei könyvtár munkatársa.)

Számítógépes ismeretek, nyelvtudás

Mint az eddigiekből kiderült, az igények a nyelvtudás, a számítógépes ismeretek, illetve a jól hasznosítható egyéb ismeretek környékén kristályosodnak ki.
A számítógépes ismeretek fontosságát senki nem vetette el, a 72 interjúból 33 foglalkozik vele érdemben; többségük elégedetlen a dolgozók számítógépes tudásával. "Az idősek nem szívesen ülnek oda" - mondta egy főiskolai könyvtáros. Mások úgy fogalmaztak, hogy soha, senkiben nem volt ellenállás; legalább affinitása mindenkinek volt; szükség lenne rá, de nincs, aki megszervezze a tanfolyamot. Vagyis megérezték az idők szavát, átérezték, hogy számítógép nélkül nincs könyvtár.
Zömében teljesen váratlanul érte a könyvtárakat a technikai változás, és sok helyen kellő irányítás, tájékoztatás nélkül vágtak bele a gépesítésbe. "A folyamatot nem tervezték, hanem egyszer csak észrevették, hogy lejátszódott!" mondta az egyik egyetemi könyvtár igazgatója. A régi, hagyományos tájékoztatáshoz értő emberek lassan nyugdíjba mentek, helyettük számítástechnikai végzettségűeket vettek fel. A számítógépes szakemberek nem eléggé könyvtárosok, a könyvtárosok nem értenek igazán a számítógépekhez - fogalmaztak többen, főleg a szakkönyvtárak és az egyetemi könyvtárak dolgozói közül. Olyan nincs, aki könyvtárosként számítógépes - rímelt erre még néhány megállapítás:
"Nálunk kettős feladatnak kell megfelelni. Az egyik, hogy üzemeltetni kellene a gépeket, a másik, hogy a könyvtárosokat kellene betanítani a szoftverhasználatra. Akit én erre elképzelek, az egy kicsit hardveres, egy kicsit szoftveres, megáldva nagy adag pedagógiai hajlandósággal és türelemmel, azért, hogy a könyvtárosokat is és a gépeket is egyaránt gondozni tudja." (Megyei könyvtár igazgatója.)
A szakemberek tekintetében tehát nem a számítógépektől való idegenkedés a gond, az alapszintű gépkezelés könnyen megtanulható, hanem az, hogy magasabb szinten képzett szakemberek - fejlesztő mérnökök, rendszergazdák, hardveresek nehezen illeszthetők a könyvtári struktúrába. Ennek egyik oka, mint a korábbiakból kiderült, hogy kevés a könyvtárak nyelvén értő számítógépes, a másik ok - mint annyiszor máskor - az anyagiakban keresendő. A legtöbb intézményben akkor sem tudnának megfizetni egy profit, ha lenne rá pénzük, mert olyan bérfeszültség teremtődne, amit az intézmény nem bírna elviselni.
Hasonlóan elszomorító a helyzet a nyelvtudás területén. Elengedhetetlen, nagyon fontos szempont, rosszul állunk ezen a téren - hallottuk a legkülönbözőbb helyszíneken. "A folyóiratos nem tudja lefordítani a folyóiratok címét." "Ha tud nyelveket, akkor sem fizethetek neki." Az egyik egyetem könyvtárában arról panaszkodtak, hogy jó néhány munkatársuknak hozzájárultak a nyelvtanulásához, akik azután valamennyien elmentek. Egy másik könyvtárban azt hallottuk, hogy senkit nem engedhetnek nyelvet tanulni, mert egyik kollégájuk főiskolára jár, és több továbbtanulót nem bírnának el.
"Van egy informatikus-könyvtár szakos hallgatónk, ő kicsit már tud angolul, korábban senki nem tudott nyelveket. Két kollégánknak van passzív nyelvtudása, de ha valaki véletlenül jön hozzánk, nem tudnak vele beszélgetni. Nagyon rosszul állunk; sem angol, sem német... Próbálkoztunk belső nyelvtanfolyammal, de abbamaradt, meghalt, nem volt kellően inspiráló..." (Megyei könyvtár igazgatója.)
Az egyik nagyhírű egyetemi könyvtárban hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ott jó néhány embernek van nyelvvizsgája, de beszélni egyikük sem tud. "Ha jön egy német vendég, akkor az öt német szakos közül egy se meri vállalni. Voltak, akik csak azért merték behozni a bizonyítványukat, mert megígértük nekik, hogy csak a fizetésben fog megmutatkozni, de ha jön egy orosz vendég, nem kell tolmácsolni."
A nyelvtudás passzivitása máshol is előkerült, nemcsak a külföldi vendégek, hanem a külföldi diákok miatt is. Nem nagyon növeli a könyvtárak presztízsét, ha még a leggyakoribb világnyelveken sem lehet kommunikálni senkivel.
A nyelvtudással a kérdőíves vizsgálat során is foglalkoztunk. A közép- és felsőfokú nyelvvizsgát, valamint a nyelvszakos diplomát fogadtuk el, és az ír-olvas-beszél típusú válaszokat nem. A válaszokat először öt kategóriában dolgoztuk fel, de az értelmezés során kiderült, hogy egyes kategóriákban nagyon kevés elemszám került, ezért háromra csökkentettük a számukat. Az elsőbe azok kerültek, akiknek felsősokú nyelvvizsgájuk van, vagy nyelvszakosok, a másodikba azok, akiknek csak középfokú, a harmadikba pedig azok, akiknek egyik sem. (A korábbi felosztás szerint a nyelvvizsgák számát is figyelembe vettük.)
Mint várható volt, a legmagasabb nyelvismerettel a felsőszintű vezetők rendelkeznek, felsőfokú nyelvvizsgája 40 százalékuknak van, középfokú pedig 33%-nak. Ugyanezek az arányok a középvezetőknél: 35 és 26%, a beosztottaknál viszont 16, illetve 20%. Meghatározó a nyelvtudás szempontjából az iskolai végzettség is: az egyetemet végzettek 35%-a rendelkezik felsőfokú nyelvtudással, 27%-a pedig középszintűvel; a főiskolai végzettségűeknél ezek az arányok: 23, illetve 22%; a középiskolát végzetteknél pedig 3 és 10%.
A könyvtáros szakképzettség határozza meg leginkább a nyelvtudás szintjét: az egyetemi szakképzettségűek 26%-ának van felsőszintű nyelvismerete és 27 %-ának középfokú; a főiskolai végzettségűeknél ezek az arányok: 10 és 26%; a középszintűeknél 7 és 15%; végül a képzettséggel nem rendelkezőknél 11 és 8%.
A nyelvtudás megoszlását szemléletesebben mutatja, ha azokat emeljük ki, akiknek egyáltalán nincs nyelvvizsgájuk: a felsővezetők 33%-a, a középvezetők 40%-a, a beosztottak 65%-a tartozik ide. Az egyetemi diplomával rendelkezők 38%-ának nincs nyelvvizsgája, a főiskolai végzettségűek 69%-ának, a középiskolát végzetteknek pedig a 87%-ának. Végül a könyvtáros szakképzettség szempontjából: az egyetemi könyvtáros szakképzettek 46 %-ának nincs nyelvvizsgája, a főiskolai szakképzettségűek 63%-ának, a középszintűek 78%-ának és a szakképzetlenek 81 %-ának.
A nyelvtudás szintjének eltéréseit még egy szempontból vizsgáltuk: az életkor függvényeként. Arra számítattunk, hogy a nemrég végzett fiataloknak - a képzés korszerűsödésével párhuzamosan - magasabb szintű nyelvismerete van, mint az idősebbeknek. Ezzel szemben az derült ki, hogy az életkor előrehaladtával egyenes arányban emelkedik a nyelvismerettel rendelkezők aránya is. Különösen szembetűnő ez a jelenség a felsőfokú nyelvismerettel rendelkezők esetében, ahol korcsoportonként ugrik a nyelvet tudók aránya: a 21-30 évesek 11 %-ától az 55-60 évesek 29%-áig, nem is beszélve a 61 éven felüliek 47%-áról! A középszintű nyelvtudással bírók tábora is nő az életkorral, de ott az 55. évnél megtorpan a növekedés - valószínűleg a nyugdíjba vonuló nők "viszik magukkal" a nyelvismeretet is. Érdemes kiemelni, hogy a derékhadat adó, legnagyobb létszámú korcsoportban (a 31 és 50 év közöttieknél), a megkérdezettek 18%-ának van felsőfokú nyelvvizsgája és 21 %-nak középfokú.

A képzés strukturális és tartalmi problémái

Rendet kellene teremteni...!

A strukturális kérdéseket vizsgálva alapvető problémaként említhetjük, hogy a korábbi egyértelmű képzési szisztéma felbomlott, a helyzet kuszává, áttekinthetetlenné vált. A korábbi rendszer, amelyet az alapfokú, középfokú, valamint a főiskolai és egyetemi képzés jellemzett, a tanítóképzők felsőszintűvé válásával összekuszálódott - mint ahogyan ezt többen felvetették. Az asszisztensképzés megjelenése valós igényt elégített ki, mely szerint szükség volt nagyszámú, alapos szakmai ismeretekkel rendelkező középszintű szakemberre. A problémát az jelentette, hogy nem alkalmazkodott a meglévő struktúrához, hanem elindítói arra számítottak, hogy majd a rendszer igazodik hozzájuk. Az asszisztensképzéssel most nem kívánunk részletesen foglalkozni, hiszen a véleménykülönbségek közismertek, több konferencián megvitatták, számos cikk látott napvilágot ez ügyben.2
Egyébként is bonyolult a helyzet, hiszen - az autonómiára hivatkozva - bármelyik felsőfokú tanintézet képezhet könyvtárosakat, anélkül, hogy a kellő feltételek meglennének. Sok helyen üzletet jelent könyvtárosokat képezni - anélkül indítanak kurzusokat, hogy előtte bárki felmérné, szükség van-e rájuk, vagy nincs. Sajátos helyet foglalnak el a képzésben a tanítóképzők is. A könyvtári szakkollégium nem épült be a képzési rendszerbe, a végzettekkel a könyvtárügyi vezetés nem számolt, holott alkalmasak lennének kisebb községekben - tanítói munkájuk mellett a közös iskolai és községi könyvtár irányítására, önálló iskolai könyvtár esetében annak a vezetésére, nagyobb közművelődési könyvtárakban a gyermekkönyvtárakban való munkavégzésre stb. Néhány éve több tanítóképző intézet a tanítói szak mellett önálló könyvtáros szakot indított, négyéves időtartamban, körülbelül olyan időkeretben, óraszámban, mint a tanárképző főiskolákon. Problémát jelent viszont, hogy az egyetem nem teszi lehetővé a tanítóképzőben végzetteknek a kiegészítő szakon való továbbtanulást.3
A kérdezettek egyetértettek abban, hogy tömegképzés indult be, kontrollálatlan szakmai színvonalon, tervezés nélküli létszámban. "Boldog-boldogtalan indít képzést" - fogalmazott egyik interjúalanyunk. "A képzés nagyon eklektikus" - mondta egy megyei könyvtár igazgatója. - "Nem lehet látni az elejét és a végét. Összevissza lehet képesítéseket szerezni itt, ott, amott, de nem lehet biztos abban a szakma, hogy a kiadott bizonyítvány mit ér."
Megindult a harc a potencionális jelöltekért, amiből következik, hogy különböző érdekek ütköznek egymással. A szakma teli van presztízsharcokkal, egyéni érdekek, magánindulatok uralják a mezőnyt. "Óriási érdekellentétek feszülnek a háttérben. Ezt nagyon negatívnak tartom és nagyon kétségbeejtőnek, mert arról van szó, hogy a könyvtárak nagyon nehéz helyzetben vannak, a jövőjük kerül veszélybe, és most kellene összefogni, hogy a legkevesebb energia bevetésével, a tudás összpontosításával, a jó szervezettséggel és a megfelelő forma kitalálásával megteremthessük a lehetőségeket, és nem lenne szabad személyes problémákon elcsúszni." (Egyetemi könyvtár vezetője)
A képzés területén mutatkozó kaotikus állapotokért a kérdezettek egyértelműen a megfelelő koordináció hiányát említették. A megkérdezettek a mindennapi munkájuk során nem érzékelik, hogy van minisztérium, van KMK, mert nem kapnak tőlük segítséget. A képzés koordinálása a két intézmény feladata lenne - vélik. Kellene egy irányító testület, amelyik elfogadtatja azokat a legfontosabb elveket, amelyek a képzés érdekeit képviselik, és azután ellenőrzi, megköveteli a végrehajtást. "Valakinek, valahol előbbre kellene tartani"- fogalmazott egy főiskolai könyvtár igazgatója.
Az iskolarendszeren belüli, illetve kívüli képzésről megoszlottak a vélemények. A véleménynyilvánítók körülbelül egyharmada fogalmazott úgy, hogy a forma mindegy, inkább a tartalom a lényeg; csaknem felük voksolt amellett, hogy inkább iskolarendszeren belül folyjon a képzés, míg a fennmaradó hányad csak bizonyos feltételek megléte esetén tudja elképzelni az iskolarendszeren kívüli képzést.
A jól megszervezett, tematikailag jól felépített iskolarendszeren kívüli képzés és továbbképzés sokszor többet nyújt, mint az iskolarendszeren belüli; nagy hátránya viszont, hogy nem ad végzettséget. Jó példa erre az egyik egyetemi könyvtár vezetőjének esete: "Tavaly fejeztem be a KMK-ban az informatikus-könyvtáros szakot. Teljesen egyforma tananyaggal, tematikával dolgoztunk, mint a Kossuth Egyetem KMK-ba kihelyezett humáninformatikus tagozata. Ugyanazokat az előadásokat hallgattuk, ugyanakkor vizsgáztunk, ugyanazoknál az embereknél. Minden párhuzamosan folyt. Ennek ellenére a második év elején tudtam meg, hogy kapunk ugyan bizonyítványt, aminek az elbírálása teljesen szubjektív. Tehát a fenntartóra van bízva, hogy elfogadja-e, vagy nem. Állami oklevelet nem kapunk."
Az iskolarendszeren kívüli képzést ellenzők táborából idézzük egy másik egyetem könyvtárvezetőjének a véleményét:
"A képzés az iskola feladata, mert tanítani is meg kell tanulni. Mutassanak nekem olyan helyet, ahol egyetemen vagy főiskolán kívül képeznek magyar tanárt, orvost vagy bányamérnököt! Ezeket a komolytalan dolgokat meg kellene fegyelmezni!"
Ehhez a témához kapcsolódik a hallgatói létszám kérdése is. Nemcsak a képzőhelyeket tartja soknak a megkérdezettek zöme, hanem a képzettek létszámát is. Alapvető hiba, hogy nem a szükséglet, hanem a képző intézmény dönti el, hogy hány embert vegyenek fel. Többen javasolták, hagy kevesebb intézménybe kellene koncentrálni a szakembereket, hiszen jó néhány képző intézmény küzd szakembergondokkal.
Arra is tettünk kísérletet, hogy a könyvtárvezetőkkel megbecsültessük azt, hogy milyen lesz a szakemberigényük. Be kell ismernünk, hogy próbálkozásunk kudarcba fulladt. Azt még csak meg tudták fogalmazni, hogy jelenleg milyen szakemberek hiányoznak, de a jövőbeni igényeket nem tudták felmérni. Egy megyei könyvtár igazgatójának szavaival: "Nehéz prognosztizálni, hogy öt év múlva milyen társadalmi környezetben lesz a szakma, milyen felvevőpiaca, milyen anyagi kondíciói lesznek és milyen szakemberekre lesz szükség. Hol van az a képzés, vagy hol van az a társadalom, amelyik meg tudja mondani, hogy öt év múlva milyen könyvtáros kell, hány könyvtáros kell?"
A létszámigénynél mindenképpen különbséget kell tennünk a vágyálmok és a realitás között. "Az ideális létszámról azért nem gondolkodtunk, mert teljesen reménytelen a helyzet. Két okból is: egyrészt státusz terén, de reménytelen olyan szempontból is, hogy ha most kapnék három munkatársat, nem tudnám hová leültetni, mert nincs helyünk. Az egész könyvtár a topográfiai helyzeténél fogva meghatározott és nem bővíthető." (Főiskolai könyvtár vezetője)
Egy 1989-es felmérés szerint évfolyamonként egyetemi szinten 100 fő, főiskolai szinten 160 főre lett volna igény.4 Nem tudom, milyen módszerrel történt az igényszint megállapítása, hogyan lehetett kiszűrni olyan tényezőket, hogy például a végzetteknek hány százaléka helyezkedik el könyvtárban; a könyvtárosok közül hányan mennek GYES-re, hányan kapnak külföldi ösztöndíjat, hányan változtatnak időközben munkahelyet, hányan dolgoznak a nyugdíjkorhatár elérése után stb.
"Nagyon nehéz megbecsülni, hiszen attól is függ, hogy a társadalmi igények milyen mértékben fokozódnak. Ha jelentősen nem emelkedik a könyvtárak forgalma, akkor szerintem 10 év múlva is a jelenlegi létszámmal lehet menni. A gépesítés legalább öt évig nem jelent megtakarítást, hiszen amíg az új rendszerbe átkerülnek az adatok, az többlet munkaerőt igényel. El kell telnie öt vagy tíz évnek ahhoz, hogy egy sor manuális munkát végző embernek nem lesz kenyere. Tehát én lényeges növekedésre országos szinten nem tudok számítani, még derűs jövőképet figyelembe véve sem. Nem derűs jövőképet figyelembe véve drasztikus csökkenés is elképzelhető, főleg a közművelődési területen." (Megyei könyvtár igazgatója)

Tagozat, szakpárosítás

A nappali-esti-levelező tagozat problémaköréhez csaknem minden megkérdezett hozzászólt. Meg kell jegyeznünk, hogy a vélemények igen eltérőek voltak. Általában a nappali képzés elsődlegességét emelték ki, a tartalmasabb tudás miatt, de ezzel az érvvel szembeállították, hagy a nappalin végzettek jelentős hányada nem könyvtárosként helyezkedik el. (Ugyanez az érv ismétlődik majd az egyszakos-többszakos dilemmánál is.)
A válaszadók egy része (7 fő) nem tartja megvetendőnek az esti-levelező képzést, véleményük szerint szükség van rá; nem látnak különbséget a nappalival szemben; úgy vélik, hogy mindent meg lehet tanulni levelező képzés keretében; nem a formát tartják lényegesnek, hanem a tartalmat. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy nagyon hiányzik a kétszakos levelező képzés, éppen azért, mert egyes könyvtárakba nem jelentkeznek nappalin végzettek, és a szakemberhiányt csak levelezősökkel lehet megoldani. {Ez az érv főleg vidéki közművelődési könyvtárakban hangzott el.) Két válaszadónk kifejezetten úgy fogalmazott, hogy nagyon fontos lenne a levelező képzés fejlesztése. (Mindketten ugyanannak a megyei könyvtárnak a munkatársai.)
Egyikük - az igazgató - azzal érvelt, hogy munka közben derül ki, hogy ki az alkalmas. A főiskoláról kikerülő fiatalok - még a jószándékúak, jó eredménnyel végzettek is - teljesen kezdők. "Az információs irodában dolgozik egy kislány, teljesen tipikus példa. Rendkívül rendes, jóindulatú, igyekvő, de az égvilágon semmilyen gyakorlati ismerete nincs. Nem ismeri a körülöttünk lévő társadalmi környezetet. Ha megkérdezel egy főiskolát végzett könyvtárost, hogy a megyei önkormányzat hogy néz ki, fogalma sem lesz róla."
Szintén ketten voltak, akik úgy vélték, azért célszerűbb az esti-levelező képzés, mert a gyakorlati idő alatt a hallgatók olyan problémákkal találkoznak, amelyekre az oktatás során rákérdezhetnek, tehát az elméletben tanultakat azonnal fel tudják használni, illetve kapcsolni tudják a konkrét gyakorlathoz. Ugyanez fogalmazódott meg a másik oldalról is: az egyik szakkönyvtár munkatársa szerint igaz, hogy a nappali tagozatos hallgató egész nap szakemberek között van, de a tanultak a levegőben lógnak, nem tudják semmihez kötni azokat.
Ehhez a táborhoz csatlakoznak azok is, akik a nappali képzést bírálják, egyrészt azért, mert a nappalin végzettek elhagyják a pályát, másrészt mert elkényelmesednek, hiszen mindent a szájukba rágnak, megmondják, hogy minek hol kell utánanézni. Egy főiskolai könyvtár vezetője úgy fogalmazott, hogy a nappalisok kifejezetten üvegburában élnek. "Jártak már nálam nappalisok gyakorlaton. Nem voltam megelégedve velük, mert lehet, hogy nagyon tudnak címleírni, vagy nagyon alapos bibliográfiai ismereteik vannak, de nem voltak eléggé felkészülve arra, hogy a másikkal együtt dolgozzanak. Hiányzott belőlük a kapcsolat teremtése a munkához, hogy valamit úgy tudjanak átadni a másiknak, hogy azt én biztosan megcsináltam, nem kell ellenőrizni. A könyvtárosi munka sokkal inkább igényli azt, hogy másokkal kapcsolatot tartsunk. Nagyon kell ismernünk egymás feladatát, s az egésznek úgy kell működnie, mint egy kamarazenekarnak. Hogy ha nem számíthatok a másik biztos belépésére, akkor az egész dolog fals. Úgy érzem, hogy a nappalisokat erre nem készítik fel. Nem tudom, hogy mennyit tanulnak szociológiát vagy munkapszichológiát, de több gyakorlatot kellene beépíteni az életükbe!"
Ha az eddigiekhez hozzávesszük azt a három személyt is, akik úgy fogalmaztak, hogy mindkét formát meg kellene tartani, de színvonalasan, valamint azt a véleményt, amely szerint a nappali képzés sokféle munkakörre készít fel, de felszínesen, akkor láthatjuk, hogy az esti-levelező tagozatot támogatók, vagy legalábbis megengedők tábora igen népes, a témáról véleményt alkotóknak a fele (62 főből 34).
Mivel érvel a másik fél, azok, akik egyértelműen a nappali képzést szorgalmazzák?
A levelező képzést többen is azért utasítják el, mert sokan a rossz tanulmányi eredményük miatt jelentkeznek (nappalira nem vették fel őket), illetve mert felszínes tudást kapnak. Sokan fogalmazták meg (9 fő), hagy az első diplomának mindenképpen nappalinak kellene lennie, és a másoddiploma megszerzése történhetne esti vagy levelező formában.
A nappali képzés elsődlegessége mellett érvelők főleg az értelmiségivé válás folyamatának fontosságát emelik ki, vagyis a diákévek személyiségformáló erejét. Szemléletesen mesél erről az egyik egyetemi könyvtár igazgatóhelyettese: "Az egyetemhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy betanulok adatokat, vagy ismereteket elsajátítok, hanem a légkör is. Az, hogy valaki tizennyolc évesen bekerül egy intellektuális légkörbe, ahol megtanul magas szinten beszélni, társalkodni emberekkel, hall ilyen-olyan problémákról, tehát kémikus létére összetalálkozik meteorológussal, vagy egy francia szakossal, és megtanulja azt, hogy más is létezik. Sokkal szélesebb látókörrel jön ki az, aki négy vagy öt évig járt oda, még akkor is, ha a felét ellinkeskedte, mint az, aki érettségi után beáll ide dolgozni, és estin vagy levelezőn úgy végzi el az egyetemet, hogy azzal a légkörrel nem ismerkedett meg. Az ember egyetemi élményei nem a tanulásból állnak, hanem a barátokból, tanárokból, balhékból tevődnek össze."
A képző intézmények egyértelműen a nappali képzést szorgalmazzák. A korábbi kétszakos levelezőképzés megszűnt, néhány intézményben azonban - a másoddiplomás képzés mellett újra indítottak egyszakos levelező évfolyamokat. Ennek oka a társadalmi nyomásban keresendő: a közalkalmazotti törvény hatására nagyon megnőtt azoknak a száma, akiknek fontossá vált a könyvtáros diploma megszerzése. Néhány év elteltével alighanem végleg megszűnik ez a forma, amelyet egyébként is mostohagyermekként kezelnek sok helyen, vagy éppen - a tandíj lehetősége miatt - pénzbeszerzési forrásnak, a nappali tagozat működtetését megoldó jövedelemnek.
Viszonylag kevesen szavaztak az egyszakos képzésre. Véleményüket leginkább azzal a közismert indokkal támasztják alá, hogy a kétszakos könyvtárosok más pályán helyezkednek el, főleg akkor, ha a másik szak valamilyen keresett tudást ad, például nyelvismeretet vagy matematikai tudást. Az így gondolkodók a könyvtárosokat szinte erőszakkal akarnák kényszeríteni, hagy a pályán maradjanak, vagyis azt szeretnék elérni, hogy ne értsenek semmi máshoz. A többiek lényegében azt javasolják, hogy egyszakos képzés legyen, de szakon belüli specializációval, tehát az általános könyvtárszak párosuljon vagy egészüljön ki valamilyen egyedi képzéssel, pl. iskolai, közművelődési specializációval, esetleg nyelvvel, számítógépes ismeretekkel. (Hasonlóan képzelik el, mint pl. az orvosok esetében.) Véleményük szerint a könyvtárosnak nagyon műveltnek kell lenni, és ezt a műveltséget csak akkor lehet megszerezni, ha nem kell megosztani az energiát két tudomány között.
A népesebb tábor tagjai viszont a két- vagy több szakos képzés mellett állnak. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy a könyvtártudomány nem igazi tudomány. Egy másik vélemény szerint: "A csak könyvtáros végzettségű nagyon jó technikai ember lehet, de nincs rálátása, nem tudja átérezni a kutatásnak a folyamatát. Ráadásul nekem az a tapasztalatom, hogy az egész könyvtárosi folyamatot másként fogja fel egy természettudományos gondolkodású ember. Jobban lehet velük haladni, okosabbak, logikusabbak, egészen másként fogják meg a kérdést, nem ködösítenek, nem misztifikálnak, egyből nekiszaladnak a kérdés megoldásának."
A kérdésre adott válaszokat úgy lehetne summázni, hogy a többség a két- vagy többszakos képzést tartja jónak, ráadásul nem csak humán tárgyakkal párosítva, hanem minél színesebb kombinációkban. Különösen előnyösnek tartják a könyvtár-informatika-nyelv összetételű képzést, mint ahogyan arról a szakemberellátottságról szóló fejezetben részletesen szóltunk!

Alap - közép - felsőfok

E kérdés lényegét tekintve egyetértettek a megkérdezett szakemberek. Egyrészt azt vallották, hogy jól el kellene különíteni a különböző szinteket, másrészt pedig a különböző szinteknek egymásra kellene épülniük.
A szintek elkülönülését úgy értelmezik, hogy a főiskolai és egyetemi képzést jobban el kellene választani az alapszintű vagy középszintű képzéstől. Az alap- és középszintű képzésnek meg kellene maradni a betanított munkás, szakmunkás szinten, nem lenne szabad összekeverni a főiskolai, egyetemi szinttel, mint ahogyan a kőműves végzettséget sem szokták összekeverni a műszaki főiskolai vagy mérnöki diplomával. Sokan vannak ugyanakkor, akik a főiskolai képzést féltik. Abban az esetben, ha a tanárképző főiskolák egyetemi rangra emelkednek, kérdésessé válik, hogy a könyvtártanszékek is automatikusan betagozódnak-e az egyetemi szisztémába, vagy sem. Továbbra is szükség lesz ugyanis a jó erős főiskolai képzésre, és nem valószínű, hogy ezt az űrt a tanítóképzőben folyó oktatás ki tudná tölteni. "A főiskola ne legyen egyetem!" - fogalmazott sommásan egy megyei könyvtár igazgatója.
Az is egyértelműen kicsengett az interjúkból, hogy a színvonalas középfokú oktatásban résztvevők létszámát kellene emelni, hiszen most nagyon sok esetben a mechanikus munkát is a diplomások végzik.
Igen heves reakciókat váltott ki, amikor a különböző képzési szintek egymásra épüléséről kérdeztünk. Ugyanazt kezdik tanulni újra meg újra a különböző szinteken. Egyikük elmesélte, hogy tanárképző főiskolán szerzett könyvtárszakos diplomát, majd az egyetem kiegészítő tagozatán tanult tovább. Az egyetemen volt olyan tanár, aki nem fogadta el a saját maga által korábban adott jegyet, holott szóról szóra ugyanazt tanította ott is.
Ha valaki elkezdi a tanulmányait az asszisztensképzőben, majd főiskolára iratkozik, végül pedig egyetemre, akkor abban a szerencsés helyzetben lehet, hogy ugyanazoknak az ismereteknek háromszor is nekifuthat.
"Van két kollégám, az egyik asszisztensképzőbe jár, a másik egyetemre. Ugyanabból a jegyzetből tanulnak mind a ketten, ugyanannál a tanárnál vizsgáznak. Az egyik kap egy asszisztens diplomát, a másik egy másoddiplomát."
Többen is javasolták, hogy kellene egy alapképzésnek lenni, amit mindenki elsajátítana, aki könyvtári területen dolgozik. Erre az alapképzésre épülne a felsőfokú képzés, amely egy bizonyos szintig egyforma lenne, és utána lehetne szakosodni. Egy másik vélemény szerint az alsó lépcsőfokon raktárosokat kellene képezni, a második szinten nagyon erős, stabil középfokú képzést adni, és a legfelső szinten helyezkedne el az egyetemi képzés.
Sokan javasolták azt is, hogy egyes nyugati mintákra csak posztgraduálisan kellene képezni a könyvtárosokat, az egyik szakkönyvtár igazgatója pedig azt javasolta, hogy az egyetemi képzés egy része külföldön történjék.
Nagyon fontosnak tartják az átjárhatóságot. "Legyen átjárhatóság, legyen kredit rendszer, legyen olyan sávos oktatás, amely biztosítja, hogy minden könyvtár megtalálhassa a saját szakembereit. Tehát át lehessen menni főiskoláról egyetemre, vagy egyik egyetemről a másikra. Ezt úgy lehetne megvalósítani, hogy lenne egy alapképzés, ami országosan ugyanaz, és utána szakosodhatnának a hallgatók. A szakok tematikájának országosan viszonylag egységesnek kellene lenni, hogy ne jelentsen az gondot, ha valaki átmegy Debrecenből Budapestre vagy Szegedre."

Tartalmi kérdések

A képzés tartalmának vizsgálatát azzal kezdhetjük, hogy a megkérdezett 72 könyvtárosból kettő volt, aki elégedett a képzéssel - mindketten szakkönyvtárban dolgoznak. A többiek - vérmérsékletüktől függően - hevesen, illetve visszafogottan, de szinte alapjaiban bírálták a képzés tartalmát.
Előre kell bocsátanunk, hogy a beszélgetésekből kitűnik: a kérdezettek zömének nincsenek ismereteik arról, hogy a legtöbb képző intézményben az utóbbi egy-két évben jelentős tantervi reformok zajlottak. Ezek az évfolyamok még nem végeztek, így a kritikai észrevételek még a korábbi képzési tematikát érintik. Voltak néhányan a megkérdezettek között - főleg a kisebb könyvtárak idősebb vezetői -, akiknek szinte semmilyen információjuk nincsenek a jelenlegi képzésről. Tudatlanságukat azzal próbálták magyarázni, hogy ők már régen végeztek, friss diplomás pedig nincs náluk.
A kritikai megjegyzések általában az elmélet-gyakorlat és a korszerű tudás kérdéscsoportok körül mozogtak, sokszor egymásnak is ellentmondva. "Nem érzek különbséget az egyetemi és a főiskolai végzettség közölt" - vélte egy egyetemi könyvtárigazgató és egy szakkönyvtári igazgatóhelyettes, velük szemben egy másik egyetemi könyvtár vezetője így fogalmazott: "Óriási a különbség az egyetemet végzettek és a főiskolát végzettek között! Az egyetemet végzettek lesznek a vezetők, a tervezők, a programalkotók. A főiskola végzettségűek középszintű vezetők és végrehajtók lesznek." "A főiskolán használni, az egyetemen alkotni tanítják meg a hallgatókat" - vélte egy megyei könyvtár igazgatója is. Ugyancsak ő fogalmazta meg azt is, hogy nagyobb különbségnek kellene lenni az egyetemi és a főiskolai képzés között: "Minden főiskola úgy szeretné önmagát rangosítani, hogy olykor még szigorúbb, mint az egyetem. Több kötelező irodalommal és iskolásabb módszerekkel kérdezi vissza az ismereteket, mint az egyetem, tehát nagyon nagy ismeretbeli különbség nincs. Inkább az eredendő szelekció dominál: a tájékozottabb, a jobban felkészült, az intelligensebb figura kerül az egyetemre. Tehát nem az intézmény által adott tudásanyag több, hanem az eleve meglévő és a személyiségben adott többlet az, ami az egyetemi diplomához tapad."
Az elmélet-gyakorlat kérdés megvitatása előtt fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a kérdés nagyon szubjektív, és nehéz igazságot tenni. Egy felmérés során megkérdezték a végzetteket, hogy az egyetemen szerzett tudás megfelel-e a szükségletnek. Az első évben a többség azt mondta, hogy kevés volt a gyakorlati tudás, és sok az elméleti. A 3. évben azt mondták, hogy az elméleti és a gyakorlati képzés is egy kicsit kevés volt. A későbbiek során viszont úgy látták, hagy túl sok felesleges gyakorlat volt.
A saját vizsgálatunkban résztvevők zömének véleménye szerint a képzés túlságosan elméleti, kevés a gyakorlat, életközelibb oktatásra lenne szükség. A diákoknak nagyon sok feleslegesnek ítélt ismeretet kell megtanulniuk, a képző helyek nem ismerik a valós könyvtári igényeket. "Ma Magyarországon minden második könyvtárosnak történeti különgyűjteményben kellene dolgoznia!" - fogalmazott az egyik szakkönyvtár vezetője. A történeti tárgyak oktatását mindenképpen csökkenteni kellene, fölöslegesnek érzik például a szabványok bemagoltatását csakúgy, mint a régen elavult könyvtári törvényeket.
"Az is előfordult, hogy szegény feje megtanult egy szabványt, és mire munkába állt, a szabvány megváltozott, kezdődött elölről az egész. Általánosabb szinten kellene tanítani, nem szabványokat magoltatni, mert arra is van példa, hogy szóról szóra az éppen uralkodó szabványokat kérik vissza. Változtatni kellene ezen a hagyományos felépítésen, hogy könyvtártörténet két évig, bibliográfiai leírás két évig, utána osztályozás... " (Egyetemi könyvtár igazgatója)
Van olyan képző intézmény, legalábbis az elbeszélésekből ez derült ki, ahol olyan jegyzetből tanulnak, amit már a 15. változatlan utánnyomásban adtak ki, máshol még ma is tanítanak például lyukkártyás feldolgozást. "A friss diplomások inkább a cédulakatalógusra képzettek!" - fogalmazott egy egyetemi könyvtárigazgató, "holott az oktatásnak előbbre kellene járni, mint a könyvtári gyakorlatnak". A most végzettektől azt várják, hogy rengeteg újdonságot hozzanak, frissítsék fel a régiek szemléletét. "A tanároknak be kell vinniük a változást az egyetemre, és a hallgatónak tovább kellene hoznia hozzánk. Ma már nemcsak a bogarászó típusú, aprómunkát végző könyvtárosokra van szükség, hanem olyanokra is, akik a változás ütőerén tartják a kezüket."

Összefoglaló

Korszerű könyvtárakba korszerű könyvtárosok kellenek! - ez a felismerés indította el vizsgálatunkat, melynek során arra tettünk kísérletet, hogy kiderítsük, milyen a könyvtárak szakember-ellátottsága jelenleg, illetve hogy milyen igényeket támasztanak a képzéssel szemben. Mivel a kutatás a nagy szakkönyvtárakra, a felsőoktatási intézetek könyvtáraira és a megyei könyvtárakra terjedt ki, megállapításai csakis ezekre az intézményekre érvényesek. Nem tudhatjuk, hogy a városi, községi, munkahelyi és iskolai könyvtárakban mi a helyzet - erről egy újabb kutatás során alkothatnánk képet. Egy hasonló vizsgálat annál is inkább fontos lenne, mert minden jel arra mutat, hogy a könyvtárak két táborra szakadnak: a nagy, jól felszerelt, korszerű szolgáltatásokat nyújtó könyvtárak fejlődnek, ugyanakkor a kisebb, a szociális funkciót is felvállaló, az emberi kapcsolatokat is ápoló könyvtárak visszafejlődnek, esetleg megszűnnek.
A vizsgálatban szereplő négy intézménytípus is sok mutatót tekintve polarizálódott, a szak- és az egyetemi könyvtárakban több férfi dolgozik, magasabb az egyetemet végzettek aránya, korszerűbb a technikai felszereltség. A főiskolai könyvtárak a nagy testvérek árnyékában húzódnak meg, el-elkapkodva bizonyos morzsákat, míg a megyei könyvtárakra leginkább a szerepzavar a jellemző: egyrészt azért, mert a hálózatok megszűntével eltűnt az irányítói, koordináló funkciójuk, másrészt nagyon sok esetben - egyes felsőoktatási intézetek rossz könyvtári ellátása miatt a diákok náluk próbálják csillapítani szakirodalmi éhségüket.
A vizsgált könyvtárakban magas a diplomások aránya, különösen így van ez a szakkönyvtárakban, ahol a könyvtárosok fele egyetemi diplomával rendelkezik, körülbelül negyede főiskolaival, és ugyancsak negyede középiskolai végzettségű. Az egyetemi végzettség ebben az esetben egyetemen szerzett könyvtáros szakképzettséget is jelent, amiből az következik, hogy teljesen hiányzik a főiskolai szintű könyvtáros szakember. Vagyis a dolgozók fele egyetemi szintű könyvtáros diplomával rendelkezik, a másik fele viszont középszintűvel vagy semmivel. Minden középszintű végzettségű vagy képzetlen munkatársra jut tehát egy egyetemet végzett könyvtáros, holott az egyetemet végzetteknek sokkal inkább irányítói, munkaszervezői feladatokat kellene ellátni, és a rutinmunkát középszintű szakemberekkel, illetve szakképzetlenekkel elvégeztetni.
A többi három könyvtártípusban is körülbelül fele-fele a diplomás és a nem diplomás szakképzettségűek aránya. Az egyetemi könyvtárakban szinte egyenletesen oszlik meg a négy szint (egyetem, főiskola, középfok, semmi), a főiskolai könyvtárakban a diplomás egyértelműen főiskolai diplomát jelent, a megyei könyvtárakban pedig a középfokú végzettségűek vannak többen, és viszonylag kevesebben a teljesen szakképzetlenek.
A könyvtárosok társadalmán belül jól körülhatárolható csoportokat fedezhetünk fel. Az egyik tipikus csoport a felsőszintű szakemberekből verbuválódik, akik általában a nagyobb könyvtárak vezető beosztásaiban dolgoznak, egyetemi szakdiplomával rendelkeznek, felsőfokú nyelvismeretük van. Róluk szoktuk mondani, hogy ők a szakma hangadói, a hazai könyvtárosélet legfőbb meghatározói.
Hozzájuk csatlakoznak azok a középvezetők, akiknek szintén egyetemi szakdiplomájuk van, bár azt zömében kiegészítő tagozaton szerezték; nyelvismeretükre a középszint a jellemző. Ők azok, akikre bátran lehet számítani, akikre azt szokták mondani, hogy ők viszik a hátukon az intézményt.
A beosztottak között négy tipikus csoportot figyelhetünk meg. Az elsőbe az egyetemi szakdiplomások tartoznak, azonban közülük csak minden harmadiknak van nyelvvizsgája, körülbelül fele-fele arányban középfokú, illetve felsőfokú. A második csoportot a tanárképző főiskolát végzettek alkotják, közülük is minden harmadiknak van nyelvvizsgája, de kevés a felsőfokú. Számuk nem nagy, mégis figyelemre méltó csoport azoké, akiknek egyetemi végzettségük van ugyan, de nincs semmilyen könyvtáros diplomájuk, viszont van egyéb, jól hasznosítható szakismeretük. Közülük minden második felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezik, minden negyedik pedig középfokúval. Ők azok a fontos szakemberek, akikre a szakkönyvtárakban és a felsőoktatási intézetek könyvtáraiban óriási szükség van. Végül a negyedik sajátságos csoportot azok alkotják, akiknek könyvtárkezelői végzettségük van. Közülük nagyon kevésnek van nyelvtudása, szakmunkásszintű munkavégzésre alkalmasak.
A jelenlegi bizonytalan társadalmi helyzetben a megkérdezett szakemberek nem tudták megbecsülni, hogy hány frissen végzett diplomásra lenne szükség. A kutatás során nem vállalkozhattunk arra, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, mert erre a kérdésre nem lehet választ adni. Egyrészt bizonytalan a könyvtárak jövője az ország gazdasági helyzetének függvényeként. Nem lehet tudni, hogy honnan hány embert kell elbocsátani, nyugdíjba küldeni. Megválaszolhatatlan a kérdés azért is, mert azt sem lehet megbecsülni semmilyen módszerrel, hogy a jelenleg könyvtárban dolgozók négy-öt év alatt milyen arányban válnak meg az intézményüktől. Hány - egyébként jó szakembert - szorítanak rá a körülmények arra, hogy jobban dotált állást keressen; milyen lesz azoknak az aránya akik külföldön vállalnak munkát, akik otthon maradnak a gyerekükkel, akik a nyugdíjkorhatár után is dolgozni szeretnének. Harmadsorban azért sem lehet megbecsülni, mert nem lehet tudni, hogy a könyvtárszakos diákok végzés után milyen arányban akarnak könyvtárosként dolgozni. A felvételi keretszámokat nem a szakma igénye, hanem a képző intézmények döntik el - szűrhettük le a tapasztalatot, de hozzá kell tennünk azonnal, hogy a szakma nem tudja megfogalmazni ez ügyben az igényét.
Sokkal inkább megfogalmazta ezzel szemben a tartalmi vonatkozású elvárásait. A megkérdezettek véleményéből az derül ki, hogy a képző intézetek többségében korszerűtlen tudásanyagot adnak át, egyes könyvtárak sokkal előrébb járnak, mint a könyvtáros tanszékek. Különösen az ELTE-n folyó oktatást érte sok bírálat. Túlságosan elméletinek, történetinek tartják az ott folyó képzést. A KLTE informatikus könyvtáros képzését éppen ellenkező oldalról bírálták, nem tartják igazából könyvtárosképző helynek, szerencsétlennek érzik, hogy nincs önálló tanszékük. Leginkább a szombathelyi képzéssel voltak megelégedve. Úgy tűnik, hogy ott érvényesül leginkább a team munka, a külföldi kapcsolatok is ott a legerősebbek.
Az alacsony bérek miatt kevés a jól felkészült főfoglalkozású oktató, ezért óraadókkal, külső szakemberek bevonásával próbálják tartani a színvonalat. Célszerű lenne a képző helyek számának csökkentése, a meglévő erők koncentrálása. Így nem fordulhatna elő, hogy két-három fős tanszékek működnének. A jelenlegi helyzetben a tanszékeken nem alakulhatnak ki szellemi műhelyek, a különböző tárgyak oktatása nem válik szerves egységgé. Különösen világosan kirajzolódik mindez az informatikai tárgyak és a hagyományos tantárgyak között: a két terület nem kapcsolódik egymáshoz, külön-külön életet él mindkettő. Ennek következménye, hogy a könyvtárosoknak nincs számítógépes szemléletük, a számítógépeseknek pedig nincs könyvtárosi.
A könyvtárak és a könyvtárosok ellenérdekeltek a továbbtanulás, továbbképzés tekintetében. A könyvtárak azokat a továbbképzéseket támogatják, amelyeket nem nekik kell finanszírozni, kevés munkaidő-kieséssel járnak, a képzés befejezése után nem kell bért emelni. A dolgozók viszont azokra járnának szívesen, amelyeket a munkáltató kifizet, amelyek munkaidő-kedvezménnyel járnak, és amelyek elvégzése után emelkedik a fizetésük.
A továbbképzések színhelyét tekintve továbbra is a KMK-t tartják a legmegfelelőbbnek. Magasak az elvárások a KMK-val szemben a képzés koordinálása, a különböző irányvonalak közös mederbe terelése terén is. A képző intézmények között kibékíthetetlen érdekellentétek feszülnek, félő, hogy ezek feloldása megoldhatatlan feladat, pedig feltétlenül szükség lenne olyan közvetítőre, amelyik összeköttetést teremtene a különböző képző helyek és a könyvtárak között. Valakinek a legfrissebb ismereteket közvetítenie kellene, hogy ne fordulhasson elő, hogy valamilyen szakmai újdonságról a gyakorlatról visszatérő hallgató tájékoztassa az oktatóját.

Irodalom

  1. VIDRA SZABÓ Ferenc: A könyvtáros pálya egy szociológiai vizsgálat tükrében. Bp. OSZK KMK,1988.136. p.
  2. Lásd például:
    CSAPÓ Edit: Középtávú képzési koncepció. Vitaanyag. In: Könyv, könyvtár, könyvtáros.1994. máj.19-26. o.
    RÁDLI Katalin: Gondolatok a KMK által készített könyvtárosképzési koncepció kapcsán. In: Könyv, könyvtár, könyvtáros.1994. jún. 6-9. o.
    TÓTH Gyula: A BDTF Könyvtár-informatikai Tanszékének észrevételei az OSZK KMK középtávú képzési koncepciójáról az MKE Állásfoglalásához. In: Könyv, könyvtár, könyvtáros.1994. jún. 9-12. o.
    BÉNYEI Miklós: Hozzászólás a "középtávú képzési koncepció" c. vitaanyaghoz. In: Könyv, könyvtár, könyvtáros. 1994. június 12-15. o.
    HORVÁTH Tibor: Vélemény. In: Könyv, könyvtár, könyvtáros. 1994. jún.15-17.0.
  3. FÜLÖP Géza: Könyvtárosi pálya - könyvtárosképzés. In: Könyvtáros.1991.11/12.sz. 645-651. o.
  4. ZSIDAI József: Javaslat a könyvtárosképzés fejlesztésére. (Tervezet, munkaanyag.) Miskolc,1989.

Országos Széchényi Könyvtár
Észrevételek (2000/04/12)