40. évfolyam, 1994. 3. szám

Archívum

Az értelmiség árulása, avagy mi a valódi szándéka a könyvtárak és könyvek ellenségeinek?

Michael Gorman

A könyvtárak, különösen az egyetemi könyvtárak még soha nem voltak olyan mértékű támadásnak kitéve, mint napjainkban. Az egyetemi könyvtárak ellenségei három csoportba sorolhatók. A bürokraták igen keveset, vagy semmit sem tudnak a művelődés és a könyvtárak fontosságáról. Csak azt tudják, hogy ezek a dolgok nagyon sok pénzbe kerülnek, s mindez megtakarítható lenne, ha a könyvtárak eltűnnének a technológia sűrű ködfellegében. A technokraták, legalábbis közülük jónéhányan abban hisznek, hogy a technológia képes valami olyasmit nyújtani, ami eléri vagy meghaladja a “hagyományos" könyvtári szolgáltatások színvonalát. A technovandálok tovább mennek: ők a tanulási-művelődési kultúra teljes lerombolására akarják felhasználni a technológiát, s a 90-es évek kibernetika-vízióját a hatvanas évek radikalizmusával keverve, ezt a világot a szerkezet és összefüggések nélküli “információ"-töredékek és képek sötét és kietlen pusztaságával kívánják lecserélni, amelyben a szerencsétlen egyén útirány és értékítélet nélküli bolyongásra van kárhoztatva. Figyeljük csak meg a következő szöveget:

“... a tanulók, felhagyva a nyomtatott szövegek szekvenciális, lineáris, irányított olvasatával és ezek hitelességi súlyának a tiszteletével, egyre nagyobb szabadságot élvezhetnek annak eldöntésében, hogy milyen tanulási utat követnek. Az információk gyűjtésének rendszerezésének és elemzésének a felelősségét az előállító helyett a használó veszi át. Ebben a hallgató-központú és a hallgató által felügyelt tanulási környezetben a tanulás strukturálatlanabbá, ugyanakkor asszociatívabbá, intuitívabbá, dinamikusabbá és esetlegesen kreatívabbá válik." (Leveraging the Future: The Telecommunications Plan for CSU/Academic Communications Network Committee of the Academic Resources Council. Tervezet. 1993. október, p.4.)

Pénz, hatalom és kultúra

E szavak, amelyek a saját egyetemem egyik tervtanulmányából származnak, talán mindennél jobban megvilágítják azoknak a gondolkodását és motivációit, akik az egyetemi könyvtárak lerombolására kötelezték el magukat. Hallgatóknak, oktatóknak és könyvtárosoknak egyaránt érdemes odafigyelni figyelmeztetésükre, az oktatást és a társadalom egészét érintő vonatkozásaikra.

Az egyetemi könyvtárak és tájékoztatási rendszerek helyzete és jövője feletti, legtöbbször burkolt formában zajló vitának valójában mindig a pénz és a hatalom a tétje. A vezetésben mindig van egy olyan csoport, amelyik a könyvtáraknak csak a költségeit ismeri, de az értékét nem. A könyvtárosok, oktatók és egyetemi hallgatók legtöbbje ezzel szemben tisztában van a könyvtárak értékével, de nincs felügyeletük az ezen értékek megőrzéséhez szükséges anyagi eszközök felett. A könyvtárak kizsigerelését zászlójára tűző irányítók egy része a könyvtári erőforrások számítógépes és egyéb technológiákra való fordításával egyszerűen hatalomhoz akar jutni. Ha a fenti idézetet tartalmazó jelentést komolyan vesszük, márpedig úgy kell vennünk, akkor látható, hogy a vita nemcsak a tanulást, a kultúrát és a szabadságot érinti, hanem a pénzt és a hatalmat is.

Könnyű célpontok

Az egyetemi könyvtárak kifosztásának és az ezzel járó hatalom megszerzésének a receptje egyszerű. Először figurázzuk ki a könyvtárakat s nevezzük őket “préselt facellulóz tárgyak múzeumai"-nak (ez a nagyszabású, kissé ízetlen definíció Raymond Kurzweil Library Journal-beli rovatának egyik írásából való), majd a karikatúra által kiváltott reakciókat tekintsük a jövőtől megijedő, begyepesedett könyvtárosok maradi locsogásának. Keverjünk hozzá egy csipetnyi nemi megkülönböztetést (a legtöbb könyvtáros nő, s így nem várható el tőlük, hogy megértsék a számítástechnika bátor, úttörő és férfias világát) és egy kevés “infohantát" információs szuper-országutakról, irattárca méretű és fal nélküli könyvtárakról, paradigma-váltásról, s íme: hamarosan mögöttünk áll egy egész hadsereg hiszékeny összeesküvő, akik uniszónóban bólogatnak mélyreható meglátásaink és progresszív gondolkodásunk elismeréseként.

Óvakodjunk a könyvellenes erőktől!

A könyvtár- és könyvellenes erők kapzsiságát és destruktivitását eltakarja, elfedi az a tisztelet, amellyel néhány olyan könyvtáros és kutató ruházta fel őket, akiket az ellenőrizetlen technológiai állításokkal sikerült félrevezetni.
Két dolgot feltétlenül meg kellene tennünk. Először is kérdőjelezzük meg a könyvtár ellenségeinek káprázatos ígéreteit. Másodszor, álljunk elő olyan konstruktív programokkal, amelyekben a technológia a könyvtári szolgáltatások javítását, az értékeink megőrzését, valamint új rendszerű szolgáltatások bevezetését szolgálja (lásd pl. Michael Buckland cikkét: Redesigning Library Services: A Manifesto. Professional Reading, 11/15/92).
Nem szabad megengednünk, hogy kollégáink és az őket kihasználó erők a technológia feltétel nélküli elfogadását felhasználják ellenünk. Úgy tűnik, hogy minden kevés, amivel ezt a tömeget ki lehetne elégíteni, s csak az örökre bezárt könyvtárajtók és könyvekből rakott örömtüzek engesztelnék ki őket. Ha bárki kételkedne ebben, olvassa csak el a számos prófécia valamelyikét egy bizonyos “új szekuláris etiká"-ról, amelyik a “nanomásodperc-Kultúrában, a virtuális közösségekben és a virtuális valóság élményeiben gyökerezik". (Ez a tipikusnak mondható idézet is a fent említett Leveraging the Future c. tanulmányból való.)

Szálljunk szembe a technovandálokkal!

Üdítő, de sajnos ritka élmény olyanokról olvasni vagy hallani, akik megkérdőjelezik a technovandálok által elképzelt könyv nélküli jövő gazdasági megvalósíthatóságát és gyakorlati értelmét. Még ritkábban találkozunk olyan emberrel, aki felteszi a kérdést: “Még ha meg is tudnánk valósítani ezeket a dolgokat, miért akarjuk ezt?" Ilyen kérdéseket tesz fel és fejt ki nagyszerűen Walt Crawford, aki számos előadásában foglalkozott az elképzelt elektronikus jövő gazdasági és technikai kérdéseivel, s jutott olyan következtetésekre, amelyek kivétel nélkül süket fülekre találnak az antikönyvtár mozgalom képviselőinek körében. Ezek közül csak kettőt szeretnék érinteni.
Crawford szerint vitathatatlan, hogy “nincs az az elektronikus hordozó, amelyik csak megközelítené a papír és a nyomdafesték olvashatóságát, különösen kitartó olvasás esetében." Az is vitathatatlan, hogy a közvetített fényben megjelenő karakterek legjobb felbontása is sokkal gyengébb, mint a nyomtatott szövegeknél a visszaverődő fényben olvasható karakterek legrosszabb felbontása.
Erre a problémára nincs előre látható megoldás. Ez azt jelenti, hogy a technovandálok elektronikus jövőjében a folyamatos olvasásra költséges, erőforrás-pazarló számítógépes nyomtatványokat kell majd használni, amelyek még mindig nem érik el a nyomdai nyomtatás színvonalát. Bár álljunk meg itt egy pillanatra! A technovandálok szerint ugyanis a szövegek kitartó, folyamatos olvasása szükségtelen, s már önmagában is helytelen tevékenység.
Logikus, hogy ebben a helyzetben csak kétféle álláspont képzelhető el. Vagy hiszünk az elmélyült olvasás erejében, s valljuk, hogy az olvasás megvilágosít, tanít és szórakoztat, s ezért lándzsát törünk a nyomtatott könyv mint a jelenleg legjobb s a jövőben is előreláthatóan az maradó technológia mellett, vagy a társadalom elbutításában hiszünk, ami a tömegeknek tudatlanságot, a gazdagoknak és a törtetőknek pedig “információkat" jelent.

Gazdasági anti-utópia

A technovandálok egyike sem foglalkozott még meggyőzően az általuk elképzelt világ gazdasági kérdéseivel. A vizsgálatok kimutatták, hogy a nyomtatott anyagok költségeinek a nyomtatás és terjesztés csak egyheted-egytized részét teszi ki. A többi rész mindenképpen megmarad, akár kinyomtatják, akár elektronikusan terjesztik a szövegeket. Tehát ha az elektronikus terjesztés elérné az ingyenességet (ami nem valószínű), a megtakarítás akkor is jelentéktelen,
Mindezt vessük össze a nyomdaipar lerombolásának és egy elektronikus rendszerrel való helyettesítésének gigászi költségeivel, amit ... ki is fog finanszírozni? Ha eltekintünk a digitalizált ismeretek és információk hipotetikus világának gazdasági megalapozottságától, akkor nem veszünk tudomást arról sem, hogy egy ilyen hipotézis mennyire fenyegeti a szabadságunkat.
Az a felmérhetetlenül hatalmas tőke ugyanis, amelyik a nyomtatott ismeretek elpusztításához és lecseréléséhez szükséges, csak a kormányzat és a nagyipar összefogásával teremthető elő. S aki adja a pénzt, az diktál, és aki milliárdokat fog befektetni egy új digitalizált világba, az felügyeletet is gyakorol majd annak minden szempontja felett. Mindez határtalan lehetőségeket rejt magában a cenzúra, az ismeretekhez és információkhoz való hozzáférés ellenőrzése és a szellemi szabadság korlátozása számára. Ha a könyvtárosok, kutatók és oktatók szemet hunynak e pusztítás felett, akkor hallgatásukkal a legnagyobb fokú árulást követik el a művelődés és a szellemi szabadság ellen.

Országos Széchényi Könyvtár Észrevételek (2000/04/12)