40. évfolyam, 1994. 1. szám

Archívum

Célok a tanácsi könyvtárügyben

Szervezetszociológiai elemzés

Ladosné Varjú Irén

A szervezetek "célkövető rendszerek" - írja Jávor István Ackoff és Emery nyomán nemrég megjelent egyetemi jegyzetében¹ . Sarkítva ez azt jelenti, hogy szervezetszociológiai értelemben nem tekinthető szervezetnek az a társadalmi csoport, amelynek nincsen célja.
A szervezeti cél kijelölése hatalmi viszonyok függvénye. Részben hatalmi kérdés az is, hogy a kitűzött cél hogyan valósul meg, milyen átértelmezésen, torzuláson megy át közben, megvalósul-e egyáltalán. Hatalmi kérdés, hogy egy szervezetnek mennyire van módja önállóan kijelölni céljait, illetve mennyire jelölik ki kívülről. Zieleniewski² külön névvel illeti a szervezet által választott és a kívülről feladott célokat, ez utóbbiakat "feladatnak" nevezve. Bár kétségesnek tartom, lehetséges-e ebben az esetben egyértelmű elkülönítés (az általam vizsgált időszaknak éppen az az egyik sajátossága, hogy a formálisan belülről kijelölt célok is szervezeten kívüli hatalom akaratát tükrözték), a probléma azonban létező.

A célok, ahogyan a könyvtárakban megjelentek

Előfeltevésem szerint a korszak egészében központi célok (az adott szervezethez képest" kívülről kijelölt célok) uralták a könyvtárügyet. S itt nem szükséges különbséget tenni, "fentről" származtak-e az utasítások vagy a helyi tanácstól, hiszen a tanácsok a központi irányítás eszközei voltak, s mégha szándékukban állt is a helyi igények képviselete, felépítésüknél és politikai - társadalmi környezetüknél fogva alkalmatlanok voltak rá. Ezzel kapcsolatban elég, ha két dologra felhívom a figyelmet. Egyik a tanácstestületek tényleges döntési jogosítványainak a hiánya, a másik pedig a szakigazgatási szervek kettős alárendelésének a ténye, amely ugyan hivatalosan 1971-ben megszűnt, de informálisan továbbra is fennmaradt.
A központi céloknak nem voltak vetélytársai a helyi célok, a könyvtár tényleges vagy potenciális közönségének érdekei csak "suba alatt", a központi ellenőrzés hiányosságait kihasználva jelenhettek meg, illetve groteszk módon központilag próbáltak kijelölni "helyi" célokat.
Az igazi harc a politikai és az ágazat által képviselt szakmai célok között zajlott. Az ötvenes évek teljes átpolitizáltsága után a hatvanas években alárendelten már szakmai szempontok is megjelenhettek, s az 1970-es Népművelési Konferenciát a szakmai értékek térnyerésének szokás tekinteni. Azért 1970 után is jelentős szerepet játszottak a könyvtárak életében a politikai célok, tehát csupán hátrébb szorultak, de el nem tűntek. Nem szabad elfelejtkeznünk továbbá arról, hogy a használók szemszögéből az ágazat által képviselt célok ugyanúgy központiak voltak, mint a politikai hatalom által képviseltek. Sőt a tanácsi könyvtárak számára is hasonlóan jelentek meg: ugyanaz a szervezeti struktúra közvetítette számukra mindkettőt, sokszor egymással párhuzamosan.

Központosítás

A szocialista propaganda szerint Magyarországon a semmiből teremtettek könyvtári rendszert az ötvenes években, s ez valóban így is volt. A semmiből teremtették, mivel nem építettek a meglevő hagyományokra sem úgy, hogy felhasználták volna a meglévő szervezeti-tárgyi feltételeket (sokszor a helyi olvasókör helyiségét sem), sem úgy, hogy megpróbálták volna a jól működő olvasókörök tapasztalatait beépíteni a munkába.
A semmiből teremtés lehetővé tette, hogy a népkönyvtári rendszer minden ízében ellenőrizhető legyen, s mivel mellette megsemmisítettek minden olyan képződményt, ami nem volt központilag irányítható, ezzel gyakorlatilag lehetővé vált a közkönyvtárügy totális ellenőrzése.
A falusi népkönyvtárakra az 1945 előtti és utáni időkben is jellemző volt, hogy felülről telepítették. A gond is ugyanaz lett velük mindkét rendszerben: telepíteni sokkal könnyebb volt egy könyvtárat, mint folyamatosan működtetni. 1949-től ezt a feladatot a körzeti könyvtárakkal kísérelték meg megoldani, nem túl nagy sikerrel. A megoldás fő hibája az irányítás alacsony hatásfoka volt, és az, hogy nem terjedt ki minden könyvtárra. Keresni kellett egy alsóbb szintű, de minden szempontból megbízható irányító centrumot. Ez lett a megye. A körzeti könyvtárakat beolvasztották a városi könyvtárakba, a városi könyvtárakat pedig kivették a város kezéből, s a megyei, illetve a járási tanács kezébe adták. Kialakították a csaknem a rendszerváltásig érvényes hierarchiát, amelyben a községi könyvtárak fenntartói feladatait a helyi tanácsokra bízták, szakmai felügyeletét pedig a járási könyvtárak közreműködésével a megyei könyvtárra, illetőleg a megyei tanács művelődési osztályára. A könyvtári rendszer hálózattá fűzésével a művelődési irányítás két legyet ütött egycsapásra: megoldotta a városi könyvtárak központi irányítását, s biztosította a falusi könyvtárak működtetését. Az ellenőrzés fő formái a módszertani tevékenység és a szakfelügyelet voltak, amelyek deklarált különbségeik ellenére, igen hasonló szerepet játszottak a lakóhelyi könyvtárak életében: feladatuk a központi értékrend és elvárások megismertetése és lehetőség szerinti megvalósíttatása volt.
A könyvtári rendszer felvázolt formájában az ötvenes évek második felére nagyjából ki is alakult. Felépítését tekintve alkalmas volt arra, amire létrehozták, hogy a központban kijelölt célokat végrehajtsa, s alkalmatlan arra, hogy a felhasználói igényeket képes legyen szervezeti céljában tükrözni. De ez utóbbit sokáig nem is kérte rajta számon senki.

Politikai célok

Két alapkérdést feltétlenül fel kell tenni, mielőtt konkrétan vizsgálnánk egy kulturális szervezet céljait.

• Milyen sajátos célja volt a hatalomnak a kultúrával?
• Milyen célokat állított a kulturális intézmények elé?

A második kérdésre dokumentumok alapján könnyű egy egész listát felsorolni. A legfontosabbak valószínűleg a következők voltak:
- A kulturális esélyegyenlőség elősegítése;
- Az általános és szakmai műveltség emelése;
- Kulturális nevelőmunka a szocialista embertípus kialakítása céljából.
Most úgy módosíthatnánk az első kérdést, hogy adhatunk-e rá olyan választ, amelyet a másodikkal kapcsolatban nem fogalmaztunk meg? Azaz egybeestek-e a hatalom deklarált és valóságos céljai? Természetesen nem. A szocialista hatalom számára a kultúra elsősorban az ellenőrzés és a propaganda eszköze volt.
A kulturális szervezetek előtt a második kérdéssel kapcsolatos célok, illetve ezek operacionalizált változatai jelentek meg főcélokként, míg az elsővel kapcsolatosak alárendelt szerepet kaptak, sőt a szervezetek nem is mindig voltak tudatában ezeknek. Ha azonban egy szervezet úgy lát el bizonyos funkciókat környezetében (akár szándéktalanul is), hogy arra mint kimeneti értékre nem törekszik, nem célról, hanem rendeltetésről beszélünk³. Ennek ellenére nem kívánok lemondani az ellenőrzés és a propaganda vizsgálatáról, mert egyrészt kulcskérdésnek érzem szerepüket a könyvtárügyben, másrészt izgalmas elemzési szempontot ad annak vizsgálata, milyen hatással van egy szervezetre (szervezetrendszerre), ha cél és rendeltetés ilyen távol esik egymástól. Ha pedig nem a szervezetek, hanem a hatalom szempontjából vizsgáljuk a kérdést, akkor a deklarált és a valóságos célok távolságáról beszélhetünk, ami szintén izgalmas probléma.
A következőkben a politikai hatalom által preferált célokat és funkciókat vizsgálom (helytakarékosság miatt a célok közül csak kettőt), majd megkísérlem felvázolni az ágazati irányítás szerepét a célkialakításban és -befolyásolásban.

Propaganda

Propagandán kiemelkedő teljesítmények, eredmények propagandisztikus hatását értem, s nem értem alatta a propaganda terjesztését. Természetesen ez utóbbit is be lehetne sorolni a könyvtár céljai közé, hiszen propagálniuk kellett a marxizmust, a téeszesítést, a sztahanovista mozgalmat és mindenekelőtt az olvasást - de meg akarom különböztetni a "propagandának levést" mint rendeltetést az olyan alcéloktól, mint pl. a szocialista embertípus kialakítását szolgáló szocialista eszmeiségű irodalom propagandája.
Kicsit furcsán hangzik a "propagandának levés", de ez fejezi ki leginkább a könyvtárak propaganda funkcióját, hogy ugyanis ők maguk voltak a propaganda, vagy az, amit csináltak, anélkül, hogy propaganda célból csinálták volna. 1950 és 1955 között több mint 6 ezerrel nőtt a könyvtárak száma, 5 millióval a könyvtári állomány (2 millió helyett 7 millió)⁴, s miközben ezeket az adatokat harsogták a pártvezetők és a tömegkommunikációs eszközök, a könyvtárakba betérő olvasók kedvszegetten tapasztalták, hogy kevés a könyv (falvakban csupán néhány száz), s ami van, annak is nagyrésze olvashatatlan, a kiszolgálás pedig lassú és nehézkes.
Talán érthetetlennek tűnik, hogy propagandisztikus célokból rosszul vagy sehogy se működő könyvtárak ezreit alkotják, hiszen elképzelhető lenne sokkal gazdaságosabb propaganda. Erre legegyszerűbben azt válaszolhatnánk, hogy nemcsak a könyvtárak létesítése vált propagandává, hanem minden. Az emberek mindennapi életének mozzanatai, étkezésük, munkavégzésük, pihenésük, művelődésük minden jellegzetessége mutatószámmá vált egy olyan grafikonon, amelyen a szocialista értékek szemmel látható növekedést mutattak, a felszámolandónak ítélt jelenségek pedig látványos csökkenést. Azonban tudjuk, hogy ez a kultúrával még inkább így volt. A szocialista vezetésnek szüksége volt a kiemelkedő kulturális teljesítmények legitimáló erejére. A propaganda összekapcsolódik egy manipulációs folyamattal, amelyben eleve a politikai propaganda szempontjából választják ki a szervezet elé állítandó célokat. Tehát már maga a célállítás propaganda. Ahhoz, hogy egy cél több legyen deklarációnál, két dolog okvetlenül szükséges: 1) olyan pontosan megfogalmazni, hogy akinek meg kell valósítani, az tudja, miről van szó. 2) Olyan feltételeket biztosítani, hogy lehetséges legyen a megvalósítás. Véleményem szerint ezek a feltételek nem teljesültek. A célok az intézményeken kívül propaganda célokká lényegültek át, belül azonban komolyan kellett venni őket. Azok a feltételek azonban, amelyek közt tevékenykedtek, nem tették lehetővé, hogy az elvárásokat teljesítsék. Ha a továbbiakban vizsgált néhány cél elemzésében van közös vonás, akkor az a lehetséges és elvárt között feszülő óriási ellentét.

Statisztika

A statisztika uralma az intézményrendszer kialakításával nem ért véget. Sőt, ekkor kezdődtek az igazi harcok a statisztikával. Az ötvenes években minden évben nőtt a könyvtárak állománya, nőtt az olvasók száma, nőtt a kölcsönzők és a kölcsönzött kötetek száma. Nem volt olyan kölcsönzési adat, amelyet ne kellett volna túlteljesíteni. A könyvtári tevékenység egyetlen mércéje az előző évi, sőt az előző havi eredmények túlteljesítése volt.
Valljuk be, mással mint a beiratkozottak és a kölcsönzések számának növekedésével népkönyvtárosaink akkoriban nemigen tudtak dicsekedni. Igen sok könyvtárnak még önálló helyisége sem volt, a külön olvasóterem pedig még nagyobb könyvtárakban is ritkaságszámba ment.⁵ A szabadpolcos kölcsönzés csak a hatvanas évek elején jött divatba könyvtárainkban, a könyvtárosok képzetlenek voltak és az elvégzendő feladathoz képest kevesen. A pultok előtt hosszú sorok álltak, a könyvtárosok egyenként szaladgáltak a könyvekért a raktárba. Mit lehetett elvárni ilyen helyzetben a könyvtárosoktól? Elsősorban azt, hogy legyenek lelkesek. A Könyvbarát lapjain történeteket olvashatunk lelkes könyvtárosokról, akik aratásidőben felolvasnak ebédszünetben az aratóknak, vagy házról házra járva propagálják az olvasást. A lelkesek.
A realisták (azt hiszem, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy akkoriban valaki realista legyen) rámutattak az olvasólétszám növelésének nehézségeire. Dienes László, a Szabó Ervin Könyvtár vezetője az I. Országos Könyvtáros Konferencián felszólalásában ezt mondta: "A múlt évben a Népművelési Minisztérium azt a feladatot adta a Fővárosi Könyvtárnak, hogy a 40 000 olvasói létszámot emelje fel 80 000-re. Én erre határozottan kijelentettem, hogy ezt nem lehet megcsinálni. Év végére meglett a 80 000, most megvan a 100 000. Tapasztalatunk az, hogy nem minden arany, ami fénylik, s hogy ez a nagy szám nem jelent mindig ugyanolyan eredményes kultúrmunkát. Mert mi történt? Nem tudtuk ugyanolyan arányban gyarapítani a könyvtárak személyzeti létszámát. Most itt állunk 100 000 olvasóval, akiknek nagy részével nem tudunk foglalkozni. Az eredmény az, hogy az olvasók egy része elmarad."⁶
Természetesen akadtak szép számmal olyan könyvtárosok, aki sem lelkesek, sem bátrak nem voltak. Akik csak élni akartak. Ők produkálták a statisztikai adatokat. Bármi áron. A mecseknádasdi népkönyvtár 1954-ben 865 könyvével havonta átlag 1200-as forgalmat bonyolított le, de májusban 1800 könyvet kölcsönöztek.⁷ 1951-ben Jászdózsán a nyári hónapokban is havi 396 könyv kölcsönzését jelentették, de az ellenőrzésnél kiderült, hogy a könyvtárnak nincs is nyilvántartása, Kenderesen ugyancsak ellenőrzéskor derült ki, hogy a 200 jelentett könyvtári tag közül csak 9 rendszeres olvasó.⁸ A lebukás azonban nem volt jellemző. Nyílt titok volt, hogy kozmetikázni kell a statisztikákat, s aki erre nem jött rá, szégyent vallott. Valószínűleg a "beavatatlanság" okozta egyszemélyes könyvtárakban könyvtárosváltások esetén a hihetetlen forgalomcsökkenési adatokat. Ez lehet a kulcsa annak az 54-ben a Könyvtáros Pellengér rovatában megjelent cikknek, amely a tiszteletdíjas könyvtárosokat felváltó teljes fizetésű könyvtárosok szemére veti, hogy forgalomnövekedés helyett sokuknál feltűnő forgalomcsökkenés mutatkozott, néhol az előző tizedrészére esett a forgalom.⁹
Az 1970-es Népművelési Konferencián¹⁰ számoltak le hivatalosan az olvasólétszám végtelen növelésének illúziójával. Kimondták, hagy az előző időszakban a könyvtárak teljesítőképességénél gyorsabban növekedett az olvasók száma, s az olvasók száma csak olyan arányban képes növekedni, ahogy a könyvtárak működési feltételei javulnak.
A statisztika azonban nem veszett el, csak átalakult. A könyvtáros munka egy részét - pl. az olvasókkal való foglalkozást - ugyanis nagyon nehéz ellenőrizni. Ilyen esetekben segít a statisztika. Jávor István Etzionira hivatkozva a célrendszer egyik torzító tényezőjének azt tartja, hogy a mérhető célok háttérbe szoríthatják a kevésbé mérhetőket.¹¹ Így a célok teljesítésének egyik legfőbb momentuma dokumentálásuk lett. Sokszor éppen a könyvtár érezte szükségesnek, hogy számokkal bizonyítsa munkájának értékét, különösen ott, ahol a tanács bizalmatlan volt vele szemben. Az egész korszakra jellemző, hogy sok helyen a helyi hatalmak teljesen értetlenül álltak a könyvtári munka előtt, nem tudták, milyen értékelési szempontokat érvényesítsenek. (Ez azonban sokkal inkább általános kulturális színvonal, s nem politika kérdése, ezt bizonyítja sok új helyi hatalom, akik ugyanilyen értetlenül állnak a könyvtárakkal szemben.)
Hogy mennyire élő probléma volt a statisztikai adatok mindenáron való teljesítése még a 70-es, sőt 80-as években is, személyes élményekkel is tudnám bizonyítani, de talán hitelesebb, ha Lipp Tamásra hivatkozom. Szociográfiai regényének, a Hályogkovácsoknak két szereplője is könyvtáros pályafutása meghatározó élményeként említi a, statisztikai adatok manipulálásának kényszerét.¹²

Szocialista embertípus

Nehezen tudnám meghatározni, milyen a szocialista ember. Általában önmagával magyarázták a fogalmat: szocialista ember az, aki marxista-leninista világnézettel rendelkezik, és szocialista módon él, gondolkodik, dolgozik. Nem árul el sokat a szocialista embertípusról a következő idézet sem, mégis árulkodó: "Pedig meg kell értetnünk mindenkivel, hogy a szocialista forradalom az egész élet és az egész ember megváltoztatására törekszik: felhasználva mindazt az értéket, amit az emberiség felhalmozott, új társadalmat, új kultúrát, új erkölcsöt, új szokásokat, új életet és új embereket kell teremtenünk."¹³
Aczél György beszéde 1970-ben hangzott el, azaz az emberek átnevelése még több mint húsz évvel a szocialista uralom hatalomra jutása után is kiemelt elvárás volt a művelődési intézményekkel szemben. Értelmezni azonban senki sem értelmezte: sem azt, hogy milyen irányba történjen a változtatás, sem azt, hogy milyen módszerekkel.

Nevelés a könyvtárban

Kulturális esélyegyenlőség

"A kultúra eszközeivel segíteni a szellemi és fizikai munka, valamint a város és a falu közötti lényeges különbség csökkentését, végső fokon megszűntetését." (A Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési politikájának irányelvei, 1958.)
"A könyvtárosoknak is hozzá kell járulniuk ahhoz, hogy csökkenjen a szellemi és fizikai munka közötti különbség, a falun és tanyán élők kulturális ellátása közelítsen a városi lakosokéhoz." (IV . országos Könyvtárügyi Konferencia, 1981.)
A két idézet szemléletesen bizonyítja, hogy létezett olyan állandó cél a könyvtárügyben, amelyik az egész korszakot változás nélkül jellemezte. Ezt volt az a gumicsont, amin rágódhatott a könyvtárügy, sőt az egész művelődésügy, 1958-ben ugyanúgy, mint 1981-ben.
Most elmélkedni kezdhetnék arról, hogy mit jelent a fizikai és szellemi munka közötti különbség csökkentése, csökken-e mondjuk a szalag mellett álló munkás és vállalatigazgató munkája közötti különbség, ha a szalag mellett álló munkás Bulgakovot és esztétikát olvas. A könyvtárosoknak természetesen nem értelmezniük kellett a kapott feladatokat, hanem megvalósítani.
Először is a munkások és a parasztok olvasása nem ugyanaz. A munkások olvasása politikai kérdés volt, a parasztoké sokkal kevésbé. Azt is mondhatjuk, hogy a munkások olvasásából lehetett politikai kérdést csinálni, a parasztokéból nem.
A munkások városokban laktak, ahol voltak nagy könyvtárak, szakképzett személyzettel, a parasztok falvakban, ahol nem voltak. A munkahelyen is sokkal elérhetőbbek, szervezhetőbbek voltak a munkások, mint a parasztok, hiszen sokan dolgoztak egy helyen. A szakszervezeti könyvtárak pedig a tanácsihoz hasonlóan jól kiépített hálózatot alkottak, minden üzembe eljutottak, így a munkások már munka közben beszervezhetők voltak mindenféle kampányba. Sok szó esett a munkásokról a könyvtárakban, sok könyvtáros nem kis fáradságába került az éppen aktuális vetélkedők, felmérések, jelentések stb. elkészítése "munkásügyben", de nagyon kevés olyasmi történt, amitől a munkások valóban jobban érezték magukat a könyvtárban. (Ami történt, az pedig jobbára a tanácsi könyvtárügy bomlása idején, a nyolcvanas évek második felében történt.)
A falusi lakosok művelődési esélyeinek javítását célzó talán egyetlen reális kísérletről, a tanácsi könyvtári hálózat központosított rendszerré való fejlesztéséről az ágazati célok között írok majd, s ott jelzem fenntartásaimat is ezzel kapcsolatban. Esélyegyenlősítő törekvésnek kell tekintenünk az ötvenes évek népkönyvtári rendszerének kialakítását is, amikor rengeteg falu jutott végre könyvhöz. Ezek a népkönyvtárak azonban nem váltak túl népszerűekké, sőt sokuk a szakma minden jó szándéka ellenére idegen test maradt a falu életében.
Utoljára valószínűleg a szabadművelődés korszakában próbálták meg komolyan a művelődés szakemberei, hogy parasztokra méretezett kulturálódási lehetőségeket biztosítsanak a falunak. (Természetesen itt a tanácsi korszak utáni művelődésügyről nem szólok:) Abból indultak ki, hogy a művelődés szervezeti feltételeit és tartalmát a hagyományokhoz igazítsák. A paraszti gazdakörök, művelődési egyesületek nem kölcsönzőhelyek voltak, hanem a falusi férfiak közéleti fórumai, amelyek sokféle funkcióit betöltöttek tagjaik életében az újságolvasástól a biliárdozásig, s általában nem túl sok, de társadalmi állását tekintve meglehetősen homogén tagja volt. Kovalcsik József²¹ az 1973-as Magyar Nemzetből idéz riportot egy még működő olvasókörről. A riporter kérdésére, hogy miért nem járnak inkább a szép új művelődési otthonba, az egyik tag azt válaszolta: "Messze esik tőlünk. Ide jószágetetés után csak elugrunk, még kiöltözködnünk sem kell."
A parasztember az olvasókörben fesztelen együttlétet keresett, közös politizálgatást, híreket. Ferge Zsuzsa kifejezésével "hétköznapi tudást", míg a kultúrházban "ünnepnapi tudást" akartak rátukmálni²², legalábbis úgy érezte, ki kell öltözni hozzá. Olvasási szokásairól pedig annyit, hogy könyvet inkább a feleségének vitt haza, maga viszont okvetlenül elolvasta az újságot. (Vagy valaki felolvasta.) Ehhez képest a népkönyvtárak csak kölcsönzőhelyek voltak, gyakran önálló helyiség nélkül. Katsányi már említett tanulmánya mellett²³ hivatkozhatok pl. Arató-Simon 1969-es tanulmányára²⁴, melyből kiderül, hogy a hatvanas években még a kiemelt községekben sem volt helybenolvasási lehetőség, s igen kevés volt a sajtótermék. A hetvenes években ugyan sok modern községi könyvtár épült, különösen Békés megyében, de a falusi könyvtárügy általában továbbra is hátrányos helyzetű maradt. Nem is lehetett ez másként. Az 1971-es településfejlesztési koncepciót követő, elsősorban a községeket sújtó elosztási rendszer egyre növekvő területi egyenlőtlenségeket eredményezett. Ilyen helyzetben a területi egyenlőtlenségek művelődési eszközökkel történő csökkentéséről beszélni cinizmus.
De hogy munkásokat sújtó területi hátrányokat is említsek, először is sokuk községből járt be, s így egyszerre érintették a község rosszabb infrastruktúrájából és a bejárásból eredő hátrányok, aki viszont városlakó volt, különösen, ha faluról származott, nagy valószínűséggel a külvárosban vagy a lakótelepen telepedett le, s ezek voltak a kulturális ellátás fehér foltjai. S ha most elvonatkoztatunk az akcióktól és a statisztikai hókuszpókusztól, s azt kérdezzük, milyen könyv tárba jutott el a munkás vagy a paraszt, nincs is olyan nagy különbség. Az egyik városszéli fiókkönyvtárba vagy üzemi szakszervezeti könyvtárba, a másik községi, sőt kisközségi könyvtárba. Éppen ezek azok a közművelődési könyvtárak, amelyek az átlagnál gyakrabban voltak kis alapterületűek, esetleg önálló helyiséggel sem rendelkezőek, s olvasóikat az átlagnál gyakrabban fogadta képzetlen könyvtáros, szegényes gyűjtemény.
Ennél is nagyobb gond azonban, hogy az esélyegyenlőség megteremtése nem lehet pusztán kultúrpolitikai feladat. A politikai vezetés olyan feladatot jelölt ki és kért számon a könyvtáraktól, amelynek fő részét sokkal átfogóbb társadalompolitikai intézkedésekkel lehetett volna csak megoldani.
Anélkül, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítanék egy olyan mérőszámnak, mint a könyvolvasás gyakorisága, talán megengedhető, hogy megpróbálom vele a kulturális esélyegyenlőség érdekében tett intézkedések eredményességét érzékeltetni. Addig, míg az értelmiségieknek és a vezetőknek csak 2%-a, illetve az alkalmazottaknak 12%-a nem olvasott 1978-ban, addig a munkásoknál ez az arány 42%, a parasztoknál pedig 72%. 1964-hez viszonyítva az értelmiségieknél 3%-kal csökkent a nem olvasók aránya, a nem olvasó alkalmazottak száma változatlan maradt, viszont a munkások közül 8%-kal többen nem olvastak, a parasztok esetében pedig a romlás 12%-os.²⁵

Ellenőrzés

1956 augusztusában Győri György tollából vitát kavaró cikk jelent meg Könyvtári életünk demokratizmusáért! címmel²⁶. Egy részlet belőle: "Tudományos könyvtáraink - felsőbb utasítások és nyomás következtében - a fasiszta könyvek után lázas szenvedéllyel vetették magukat minden könyvre, amely az éppen érvényes politikai felfogás szerint gyanús vagy kétes volt. Sorra kerültek a munkásmozgalom kezdeti korának könyvei, úgy hogy a magyar olvasó eredeti művek alapján képtelen áttanulmányozni a munkásmozgalom ideológiaí történetét; sorra kerültek a klasszikus polgári közgazdászok; filozófusok és irodalomtörténészek, vallástörténészek és pszichológusok; és a hamis perek szította beteges légkörben a félretaszítottak könyvei; sorra kerültek szépírók, költők, esszéisták, s mindenki, aki abban a pillanatban nem állott a párt oldalán, nem értett mindenben egyet a szocialista országok kül- és belpolitikájával, vagy szerencsétlenségére néhány évtizeddel korábban elhunyt, s nem foglalhatott állást a szocializmus aktuális kérdéseiben. Hovatovább olyan zárt anyagok keletkeztek, melyek újabb, hatalmas könyvtárakként terpeszkedtek az eredeti könyvtár mellett, s ha így folytatódik, nemsokára a zárt könyvtárak messze maguk mögött hagyták volna az eredeti könyvtárakat. Egyetlen példa: A Szabó Ervin Könyvtárban a "Fokozott Védelem" anyagának kötetszáma meghaladja . a félszázezret!"
A zárt anyag és a tudományos könyvtárak problémája azonban a kérdésnek csak egyik metszete. "Megrakott teherautók karavánjai szállították a közkönyvtárakból kivont teméntelen könyvet... "- írja Győri később.²⁷ Ezekhez a könyvekhez azonban a hozzájutás a továbbiakban nem egyszerűen antidemokratikus volt - a közkönyvtárak olvasói számára ezek a könyvek nem léteztek többé. Ma már elég sokat tudunk azokról a listákról, amelyek az ötvenes években megcsonkították a könyvtári állományokat (eltűntek pl. Gárdonyi, Kodolányi, Reményik, Tamási Áron művei), így ezek történetét nem ismertetem.²⁸
Végeredményben nem is az a legfontosabb, hogy mi van rajta a listán, hanem maguknak a listáknak a léte. Az ellenőrzés ugyanis a hatalom szempontjából nemcsak azt jelenti, hogy a károsnak tartott dolgokat megtiltja, hanem elsősorban azt, hogy ő dönti el, mi káros és mi nem. A kultúrirányítás liberálisabb " 3 T-s" korszakában pedig a könyvtári nevelőmunkának - s ebben tért el a politikai vezetés és az olvasásszociológusok véleménye - nem valamiféle abszolút értelemben vett érték felé kellett vezetni az olvasókat, hanem afelé, amit a hatalom értéknek minősített. S minden könyvtáros tudta, hogy Dosztojevszkij és Csehov művei nem egyszerűen azért szerepelnek az olvasópályázat anyagában, mert művészileg értékesek, hanem mert ráadásul oroszok is. Fehér-Heller-Márkus: Diktatúra a szükségletek felett²⁹ című művében Mussolinira utalva kiemelik, hogy a totalitárius társadalom minden értéke homogenizál. Totalizáció és heterogén értékpreferenciákon nyugvó értelmezések ellentmondanak egymásnak. A totális hatalom folyamatosan minden kérdésben állást foglal, s ezekben az állásfoglalásokban nem a következetesség, hanem az állásfoglalások ténye a lényeges. Sőt, a változó, akár egymásnak ellentmondó határozatoknak funkciójuk van: a népesség ellenőrzöttségét mérik fel. A népesség ugyanis akkor igazán jól ellenőrzött, "ha késznek mutatkozik arra, hogy tetszőleges kérdésben, véleményét egyik pillanatról a másikra megváltoztatva, kövesse a pártot."³⁰
Bár a teljes totalizáció csak a . korszak első évtizedét jellemezte, a politikai vezetés a 80-as évekig magának tartotta fenn a jogot, hogy értékkérdésekben döntsön. Amikor tehát az olvasásszociológusok irodalomelméleti - azaz hatalmon kívüli - szempontokat kínáltak az értékeléshez, minden fenntartásunk ellenére el kell ismernünk, hogy ezzel a könyvtári tevékenység ellenőrzöttségének a csökkentéséért harcoltak.
Itt kell megjegyeznünk, hagy a közművelődési könyvtárügy története során a könyvtárosok többször tanújelét adták a civil kurázsinak. Sajnos még senki nem írta meg a "névtelen könyvtári ellenállók" történetét, így csak visszaemlékezésekből tudhatunk az 50-es 60-as évek könyvmentési akcióiról, amikor a könyvtárosok zúzdába szánt könyveket dugdostak a raktárak sötét sarkaiban, a 80-as években pedig egyesek megvették a szamizdatot is, s persze azt is jól eldugták. A könyvtári ellenállás hétköznapi hőstettei voltak az Új könyvek ajánlása ellenére több példányban megvásárolt TŰRT kategóriába tartozó könyvek, amelyekbe a fenntartó éppúgy beleköthetett, mint a hálózati módszertanos.
De a hatalom nemcsak azok által ellenőrzött, akik teljesen behódoltak neki. A "különutas" értelmiségi akkor tudott Konrádból több példányt vásárolni, ha forgalmazta a Könyvtárellátó, ha kapható volt a könyvesboltokban vagy legalább az antikváriumban. A szamizdatot, ha bátor volt, beszerezte, de a polcra nem rakta ki. A rendszer logikája alapján azt a szerepet játszotta el, ami ki volt rá osztva, s kis lázadozásai csupán a szabadság illúzióját nyújtották, nem valódi szabadságot.
1989 januárjában egy riport jelent meg az Országos Széchényi Könyvtár zárolt kiadványok tárának vezetőjével.³¹ A beszélgetéshez tudni kell, hogy egy 81-es miniszteri utasítás alapján³² könyvtári anyag zárttá nyilvánítása - legalábbis részben - a könyvtár kompetenciájába tartozott. A riporter két kérdést feszegetett: Mi alapján kerül be valami a zárolt kiadványuk közé, és kinek engedélyezik a kutatását. Válaszában az osztályvezető többször kiemelte, hogy csak addig tartanak bent a zárolt kiadványok között egy könyvet, amíg okvetlenül szükséges, például amikor elkezdtek beszélni Wallenbergről, ők azonnal kivettek minden Wallenberggel kapcsolatos irodalmat, a kutatás pedig ugyan megbízólevélhez van kötve, de már többször tettek kivételt. Azzal fejezte be, hogy a gyakorlattal nincs baj, azt kell eldönteni, kell-e egyáltalán zárt anyag a könyvtárban. A könyvtár tehát, mivel miniszteri utasítás rendelkezett arról, hogy van zárt anyag, bizonyos anyagokat elzárt az olvasó elől, bár nem volt meggyőződve arról, hogy valóban szükséges zárt anyag. A beszédszituáció már maga is szimbolikus. A zárolt kiadványok tárának vezetője nyilatkozik, aki tehát nem lenne vezető, ha nem lenne ilyen osztály, de mivel létezik ez az osztály, elzárnak bizonyos kiadványokat, hiszen ez a munkájuk. Ugyanígy a kulturális intézményrendszer az intézményekben dolgozó egyének szándékaitól függetlenül létével ellenőriz, azzal, hogy olyan, amilyen, s azt teszi, amire be van programozva.
Az ötvenes évek totális ellenőrzésétől a nyolcvanas évek puha diktatúrájáig az ellenőrzés fokozatos visszavonulásának tehetünk tanúi. Erre hívja fel a figyelmet Heller-Némedi-Rényi: A nyilvánosság szerkezetváltozása című tanulmányában.³³ Egyre több terület kikerült az ellenőrzés alól, az ellenőrzöttség csökkenése azonban sokkal inkább észlelhető volt a magas kultúra szintjén mint a hétköznapokban. Míg egyetemi előadásokon az előadó szabadon kritizálhatta a marxizmust, a csernobili katasztrófa által okozott sugárszennyezés mértékét meghamisították a tömegkommunikációs eszközök, hogy az emberek nyugodtan menjenek május elsején felvonulni.
Azt is mondhatnánk, hogy míg egy szűk értelmiségi elit valóban el tudta érni, hogy tevékenysége kikerüljön az ellenőrzés alól, addig a többség ellenőrzéséről a hatalom nem mondott le.
Hann Elemér-Vásárhelyi Mária: Ha nyugathoz mérjük magunkat című vizsgálatában³⁴ találtam néhány elgondolkoztató adatot. Egy táblázatban ábrázolják, hogyan ítélik meg a felnőttek Magyarországot Nyugathoz viszonyítva 1981-ben és 1986-ban.³⁵ Csupán néhány kiragadott példát említek: A gyermekek megfelelő felnevelésének a tekintetében 1981-ben a felnőttek 98%, 1986-ban 87%-a úgy látta, hogy Magyarország áll jobban, a véleménynyilvánítás szabadságában 74%, illetve 67% az arány szintén Magyarország javára, árubőség tekintetében pedig 81-ben 44%, 86-ban 34% látta úgy, hogy Magyarország áll jobban. 1986 úgy él az emlékezetünkben, mint amikor már mindenről lehetett beszélni, és minden információhoz hozzá lehetett jutni, s ekkor a válaszadók túlnyomó többsége még meg volt győződve róla, hogy Magyarországon szabadabban lehet véleményt nyilvánítani, 34%-uk pedig még abban is biztos volt, hogy Magyarországon nagyobb az árubőség. (Természetesen nem tudjuk kiszűrni a torzító tényezőket, például voltak, akik félelemből válaszoltak így, de az adatok annyira egyfelé mutatnak, hogy még ezt a torzítást is kibírják.)
Ilyenféle adatok alapján úgy gondolom, hogy tudatellenőrzés tekintetében mégiscsak jól végezte a dolgát a sajtó, az iskola, a könyvtár. S ha most valaki bebizonyítaná, hogy a könyvtári tagok sokkal nagyobb arányban válaszoltak tájékozottan, ez sem bizonyítaná az ellenkezőjét. Mert a könyvtár is része volt annak a mechanizmusnak, amely szervezetten álinformációkat közölt az emberekkel, elzárta előlük a valóságos információkat és kutatási engedélyhez kötötte, vagy csak olyan kódolt formában engedte nyilvánosság elé, amelyet a többség nem volt képes megfejteni.

Ágazati célok

"A ma követelménye az, hogy minden ember elérhető távolságon belül olyan könyvtárhoz jusson, amely - saját bázisából vagy más könyvtárak állományának és szolgáltatásainak közvetítésével - az általános tudományos szintű tájékozódás és a gyakorlati ismeretek magas szintjéig elégítse ki az igényeket. Az önmagában álló, csak saját lehetőségeire támaszkodó kis könyvtárak ideje lejárt, akárcsak a kézműiparé. A kis könyvtár csupán mint az általános tudományos szintet elérő könyvtártípus fiókja lehetséges és életképes"- olvashatjuk a már többször említett országos Népművelési Konferencia előkészítő tanulmányában.³⁶
Az önmagában álló népkönyvtárakkal szembeni alternatíva, a könyvtári rendszer szoros együttműködést feltételez a könyvtárak között. A könyvtári rendszer könyvtári értelmezésben egységesen irányított szervezetet jelent. Ebben az értelemben használja a kifejezést pl. Futala Tibor, Horváth Tibor és Papp István közös tanulmányukban : ". .. nem tartunk sem azokkal, akik azt mondják, rendszerként, szervezetként nem létezik a magyar könyvtárügy; de azokkal sem, akik rendszemek tekintik azt, ami még csak quasirendszer. Történelmi folyamatnak véljük a rendszerré való fejlődést, amelyet mindig az adott gazdaságig politikai, kulturális stb. feltételek határoznak meg alapvetően, de jelentősen befolyásolnak szubjektív tényezők is. "
"Minden szervezetnek azonban világosan megfogalmazott, minimális céllal kell rendelkeznie, mert ez adja meg léte értelmét Esetünkben ez a cél a dokumentum- és információellátás, amelyet a rendszernek garantáltan teljesíteni kell."³⁷
A 60-as évek második felében ismert okok miatt felértékelődött a tudás, a szakértelem, a hatékonyság. A könyvtári célrendszerben is előtérbe kerültek a szakmai célok. Lehetőség nyílt az elavult anyag selejtezésére, katalógusépítésre, a megyei könyvtárakban pedig bibliográfiai, repertorizálási munkák kezdődtek.
Ez a váltás azonban nem helyi szinten, hanem ágazati szinten ment végbe. A centralizált könyvtárirányítás megmaradt, sőt talán erősödött a járási könyvtárak helyzetének némi javulásával. Ezt a meglévő formát töltötte meg az ágazati irányítás olyan központi céllal, amely jól szolgálta az érdekeit. A könyvtári rendszer szervezetként való definiálásából ugyanis világosan következett a központi szerepkör erősödése, a deklarált minimális célból pedig (azaz, hogy a kisebb könyvtárak legyenek képesek a nagykönyvtárak szolgáltatásainak közvetítésére), adott fejlettségi szintjükön csak önállóságuk teljes elvesztése következhetett. Az Országos Népművelési Konferencia előkészítő tanulmányában egyébként ki is mondták, hogy "A kis könyvtár csupán mint az általános tudományos szintet elérő könyvtártípus fiókja lehetséges és életképes." (Kiemelés tőlem, L.V. I.) A kissé maximalista elképzelés alapján a magyar tanácsi könyvtárügy egyetlen nagy fiókrendszerré vált volna. Egyébként már maga az a tény, hogy a könyvtárügy vezetői közös célt kívántak megvalósítani az egész könyvtári rendszerben, kétségessé tette a falusi könyvtárak jövőjét. Olyan színvonalbeli különbségek jellemezték ugyanis egy hálózaton belül a könyvtárakat, hogy a közös cél követése a falusi könyvtár esetében csak azt jelenthette, hogy lemond saját céljairól.
Hogy egészen pontosan milyen módon alakultak ki az ágazati célok, annak elemezésére nem mernék vállalkozni. De az biztos, hogy az ágazati irányítás erősödésének nyertesei a megyei könyvtárak lettek, amelyek hálózati munkájukban sokkal függetlenebbé váltak a megyei tanácsoktól.
Az ágazati irányítás erősödésének feltétele és következménye a "szakmaiság" rehabilitálása volt. (Azt is mondhatjuk, hogy átemelése a tudományos könyvtárügyből; ugyanis néhány nagykönyvtár kivételével a tanácsi könyvtárügyben nem volt hagyománya.) A szakmai szemlélet érvényesülésének nagy eredménye a könyvtárosok számára, hogy deklarálódott: az olvasók ellátásához a könyvtárosok lelkességén kívül objektív feltételek is szükségesek, így helyiség, könyvállomány, szakképzett dolgozók. Ennek a változásnak egyik dokumentuma az 1973-ban megjelent Szakmai irányelvek. A személyi-tárgyi feltételek javítása mellett jelentős helyet foglalnak el az ágazati célok között a konkrétan szakmai orientációjú célok. Az alacsony presztízsű pálya alacsony önbizalmú könyvtárosai számára az értelmiségivé válás feltétele volt a szakmaiság erősítése. A bibliográfiai leírás és a szakkatalógus azt jelentette számukra, amit az orvos számára a betegségek latin nevei. Érdekes lenne például megvizsgálni, milyen hangsúlyt fektettek a tanácsi könyvtárügyben olvasóbarát katalógusok készítésére és gondozására - azaz olyanokra, amelyek használatához nem kell különösebb szakértelem. Tudomásom szerint például az ETO-szakkatalógusnál jóval könnyebben kezelhető tárgyszókatalógusok a megyei könyvtáraknak is csak kisebbik részében épültek. (A gyerekkönyvtárak kivételek!)
Addig azonban, míg a szakmaiság erősödése a nagyobb könyvtáraknak kifejezetten jól jött, elviselhetetlen helyzetbe hozott egyes falusi könyvtárakat. Nekik valóban nem volt másuk, mint a lelkesedésük, de míg olvasók agitálására ez is elég volt, katalógusépítésre már alig. S a probléma tovább gyűrűzött, mert a módszertanos könyvtárosok elkeseredve tapasztalták, hogy egyes falusi könyvtárakkal "nem lehet produkálni". Az "újrakörzetesítés" gondolata már a hatvanas évek végén felvetődött, Katsányi Sándor korábban már idézett tanulmánya a kisközségek számára a kiutat a letéti rendszer felújításában jelölte meg. A letéti rendszer ellentmondásosságát³⁸ jól jellemzi a következő eset:
"A körzeti ellátás bevezetését állományrendezés és selejtezés előzte meg. Az elhasználódott, ám megszokott, piszkos, de >>öregbetűs<< könyveket elvitték, és helyettük számukra többnyire értéktelen könyveket hoztak - igaz, darabszámra többet. Az egyik lelkes könyvtáros ezeket a kiselejtezett és mindenhonnan leírt könyveket visszavitte a községbe, megmentve a köz számára azt a könyvet, amit talán még a mostani gyerekek apja vagy anyja is olvasott gyerekkorában:
- Ezeket nem rakom a többi közé, mert ugye ezek a könyvek itt már nincsenek, de mégis ott szeretnek válogatni nagyon sokan, ahol ezeket tartom. Volt olyan olvasó is, aki a gyerekének külön elmondta, hogy azt a könyvet ő is innen vitte el fiatal korában, le se tudta tenni, még ki is kapott érte, hogy csak a könyvet bújja - olvassa csak el a gyerek is, nagyon tanulságos történet! Még az is előfordul, hogy veszekednek rajta, kié legyen !"³⁹
A letéti rendszer egyébként nem terjedt e! annyira, amennyire a könyvtárügyi vezetés szükségesnek tartotta volna, valószínűleg a más művelődési főhatóságok által sikeresebben képviselt szervezeti alternatívák miatt. (Ezek közül a legnagyobb publicitást az ÁMK-k kapták.)
Végezetül meg kell említeni, hogy először ágazati szinten jelent meg a felhasználói igények képviseletének a szükségessége is. Különös, skizofrén állapotot tükrözött egyazon dokumentumon belül annak deklarálása, hogy a közművelődési könyvtáraknak ki kell elégíteniük olvasóik igényeit, sőt igényfelméréssel eléjük kell menniük, s annak, hogy az olvasók ízlése elmaradott, s fejleszteni kell. E dokumentumok olvasójában felmerülhet a kétely, vajon melyiket gondolták komolyan.

Befejezés helyett

Az elemzés akkor lenne teljes, ha még két szereplő helyet kapna benne, a könyvtárosok, akiken állt vagy bukott a kijelölt célok sikere, s a könyvtár használói, akiket szolgálta vagy szolgálnia kellett volna. Sajnos e tanulmány kereteit szétfeszítené ennek a szempontnak a vizsgálata. Összességében annyit, hogy bizonyos általános vonások mellett igen nagyok voltak a különbségek rétegenként mind a könyvtárosok, mind az olvasók között a célkialakításba való beleszólást illetően. Az olvasók esetében ezt társadalmi státuszuk, illetve Bourdieu-vel szólva kulturális tőkéjük nagysága határozta meg, könyvtárosok esetében pedig könyvtáruk helye a könyvtári hierarchiában és beosztásuk. Befolyásuk azonban csupán árnyalni tudta, s nem meghatározni a célokat a könyvtárügy tanácsi korszakában.

Irodalom

1. JÁVOR István: A szervezetszociológia gondolati rendszerei. Bp. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993. 7.p.

2. ZIELENIEWSKI, Jan: Szervezés és vezetés. Bp. Kossuth Kiadó, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1973.

3. BLEICHER, Knut: Vállalatszervezet rendszerelméleti szemszögből. = A szervezet mint rendszer. Bp. Közgazdasági és Jogi Kvk., 1979. 183.p.

4. KISS Jenő: A magyar könyvtárak. Bp. Múzsák, 1988. 82.p.

5. KATSÁNYI Sándor: Kisközségek könyvtári ellátása. = Könyvtártudományi tanulmányok, 1968. 547-580.p.

6. Az I. Országos Könyvtáros Konferencia = Könyvbarát, 1952. 12.sz. 15.p.

7. Könyvtáros, 1954. 11.sz. 7.p.

8. Könyvbarát, 1951. 7.sz. 41 .p.

9. Könyvtáros, 1954. 12.sz. 24.p.

10. Országos Népművelési Konferencia, 1970. Előkészítő tanulmányok, 1-3. köt. Bp. 1970.

11. JÁVOR István: A szervezeti célok megvalósítását akadályozó tényezők. = Szervezés és vezetés, 1982. 78. sz. 207-210. p.

12. LIPP Tamás: Hályogkovácsok. Egy népművelő - könyvtáros évfolyam metszete. NPI, 53.p.; 68.p.

13. ACZÉL György: Eszménk erejével. Bp. Kossuth, 1971. 304.p.

14. KAMARÁS István: Az irodalmi érték esélye lektűrolvasóknál. Bp. NPI, 1974.
KAMARÁS István: Az irodalmi érték esélye lektűrolvasóknál. Kilenc olvasóportré. (Esettanulmányok). Bp. NPI, 1975.

15. Lásd: 10. tétel, 117.p.

16. Lásd: VIDRA SZABÓ Ferenc: A könyvtáros pálya egy szociológiai vizsgálat tükrében. Bp. OSZK KMK, 1988.

17. GONDOS Ernő: Olvasói ízléstípusok. Bp. Kossuth, 1975.

18. BALOGH Zoltán - KAMARÁS István: Élményalakzatok. 1. köt. Bp. NPI, 1978., 2.köt. Bp. Múzsák, 1978.

19. Lásd: 16. tétel

20. KAMARÁS István: Érték és mérték. = Könyvtári Figyelő, 1984. 30. évf . 1. sz . 44-52. p

21. KOVALCSIK József: A kultúra csarnokai. 3.köt. Bp. Művelődéskutató intézet, 1986. 222.p.

22. FERGE Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága. Bp. Akad. Kiadó, 1976.

23. Lásd: 5. tétel

24. ARATÓ Attila - SIMON Zoltán: A kiemelt községi könyvtárak helyzete a nagyközséges megyékben. = Könyvtártudományi tanulmányok,1969. Bp. NPI, 1970.

25. Az adatok forrása: GEREBEN Ferenc: A felnőtt népesség olvasási és olvasmánybeszerzési szokásai. Egy reprezentatív országos vizsgálat eredményei. Bp. 1989.

26. GYŐRI György: Könyvtári életünk demokratizmusáért! A Könyvtáros, 1956. 8.sz. 561-566.p.

27. Im. 562. .

28. Lásd: VÉRTESY Miklós: Mit olvashattunk és mit nem? Könyvtáros, 1988. 3. sz. 169-176. p. ; 5. sz. 305-309. p.

29. FEHÉR Ferenc - HELLER Ágnes - MÁRKUS György: Diktatúra a szükségletek felett. Cserépfalvi, 1991.

30. Im . 285. p.

31. Könyvtáros, 1989. 1.sz. 14-16.p.

32. 135/1981.MM. utasítás

33. HELLER Mária - NÉMEDI Dénes - RÉNYI Ágnes: A magyar nyilvánosság szerkezetváltozásai a Kádár-rendszerben. = Értékrendek és társadalmi - kulturális változások. Bp. ELTE Szociológiai Intézet, 1992. 109-118.p.

34. Idézi: SZABÓ Ildikó: Az ember államosítása. Politikai szocializáció Magyarországon című könyvében. Tekintet könyvek, 1991.

35. Im. 130. p.

36. Lásd : 10. tétel, 2. köt. 226. p.

37. FUTALA Tibor - HORVÁTH Tibor - PAPP István: Együttműködés vagy rendszerszervezés? = Könyvtári Figyelő, 1983. 29.évf. 5.sz. 455-456.p.

38. A téma kritikus elemzését lásd: CZUPI Gyula: Ellátási rendszerek jelen helyzete. Létrejöttük és jövőjük. = Könyvtári Figyelő. 1991. sz. 31-37.p.

39. VIDRA SZABÓ Ferenc: Kulturális intézmények falun. Könyvtár és társadalmi környezete. 3.köt. Bp. Múzsák, 1984. 112.p.

Országos Széchényi Könyvtár Észrevételek (2000/04/12)