40. évfolyam, 1994. 1. szám

Archívum

"…cselekvő életre vágytam…" (dr. Antall József)

Kapronczay Károly

1993. december 18-án vett végső búcsút az ország, az ismét függetlenné vált Magyarország, az 1993. december 12-én elhunyt miniszterelnökétől, dr. Antall Józseftől, aki kormányfővé választása előtt közel három évtizedig a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár élén állt. E helyen nem Antall József politikai életművét kívánjuk elemezni, hanem pályafutásának 1963-1990 közötti szakaszát követjük nyomon, amikor távol a politikai közélettől - amivel nemhogy osztozni, de egyetlen gesztust sem kívánt adni - alkotó és tudományszervező tevékenységet fejtett ki. Egyéniségéből fakadt, hogy mindig "építkezett", bárhová vetette az élet. Mindenben a rendet. a hagyományokra épülő, jól működő szervezetet kereste. Miután 1959-ben eltávolították a középiskolai katedrától, átmenetileg a fővárosi könyvtári hálózat Vadász utcai fiókkönyvtárában dolgozott, onnan került 1963 őszén - egyelőre szerződéssel és félállásban - a szervezés alatt álló Semmelweis Orvostörténeti Múzeumhoz tudományos munkatársnak. Ebben az időben - az 1963. évi ismeretes amnesztia után - már megengedték neki az esti tagozatos felnőttoktatásban is az óraadásos tanítást. 1964-től teljes állásban tudományos főmunkatárs, 1967-től helyettes igazgató, az intézet egyesítése után főigazgató-helyettes, 1974-től megbízott főigazgató, 1985-től - miniszterelnökké választásának napjáig - főigazgató volt az intézetben.
Amikor Antall József munkatársa lett az akkor szervezés alatt álló Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak, előtte új terület volt az orvos- és gyógyszerészet-történelem, az a világ, amelyet akkor zömében a gyakorlati pályától búcsút mondó orvosok, gyógyszerészek műveltek, vagy olyanok, akik a gyógyító munka mellett többre vágytak. E sajátos szakterületnek az 1960-as évek derekáig voltak ugyan hagyományai a magyar tudományos életben, de szervezettség hiányában a perifériákon helyezkedett el. E sajátos helyzet többekből fakadt: a 18. századi gyökerekre visszanyúló és a századforduló éveitől szépen fejlődő diszciplina 1945 után súlyos válságba került. Megszüntették egyetemi oktatását, kiváló művelőit - politikai nézeteik miatt - háttérbe szorították, akik viszont az 1950-es években helyükre kívántak lépni, a napi politikától átitatott szemléletükkel többet ártottak, mint használtak, és eltávolítottak mindenkit, aki nem osztozott nézeteikben. Ezekre az évekre mi sem jellemzőbb, mint hogy az orvostörténelem három, 1945 előtti egyetemi tanára gyári orvosi rendelőkben helyettesként működhetett, napi megélhetési gondokkal küszködve.
Ugyancsak -1948-ban - feloszlatták a Budapesti Királyi Orvosegyesületet, amely nemcsak művelte az orvostörténetet, hanem 1905-től orvostörténeti gyűjteményt (könyvtári, levéltári és tárgyi) és múzeumot létesített. Ugyancsak feloszlatták a Magyar Gyógyszerészeti Társulatot is, ahol az Orvosegyesülethez hasonlóan gyógyszerészettörténeti gyűjteményt alapítottak 1906-ban. (A harmadik nagy gyűjtemény, az 1928-ban alapított Közegészségügyi és Népegészségügyi Múzeum a főváros ostroma idején elpusztult.) A feloszlatott egyesületek orvos- és gyógyszerészettörténeti gyűjteményeit - sajnos, csak töredékeiben - vagy múzeumoknak adták át, vagy egyszerűen pincékbe hordatták le, és hagyták pusztulni, illetve gyűjtők vagy műkereskedők az értékesebb tárgyakat széthordták.
A tudományos társasági élet 1948 után kialakított új szervezeti formáiban az orvos- és gyógyszerészet-történelem - sajnos, egymástól mereven elkülönülő két területnek tekintették - nem kapott helyet, pedig a szovjet uralom alá került szomszédos államokban - Csehszlovákiában, Romániában, Lengyelországban, a Szovjetunióban - sem számolták fel szakterületünk egyetemi oktatását, tudományos társasági életének kereteit, nem szórták szét gyűjteményeit. Ugyan Magyarországon 1951-ben - a volt budai Irgalmas Kórház, ma az Országos Reuma és Fizikaterápiás Intézet egykori rendi könyvtárának három helyiségében - létrehozták az Orvostörténeti Könyvtárat (1952-től Országos Orvostörténeti Könyvtár), ahová a feloszlatott gyógyító szerzetes rendek könyvtárait, a megszüntetett Budapesti Királyi Orvosegyesület 1837-tői gyűjtött könyvtárának maradékát ömlesztve odaszállították. (Az utóbbi könyvtár azért vált feleslegessé, mert az Orvosegyesület volt székházában az Orvosok Szabad Szakszervezete és a Szovjet Orvostudományi Dokumentációs Központ kapott helyet, a mintegy 60-80 ezer könyvet pedig a szenespincékbe hordatták le. Így a még el nem tüzelt könyveket szállították 1951/52-ben az Orvostörténeti Könyvtárba.)
Az Orvostörténeti Könyvtár szerény költségvetéssel, három munkaerővel kezdte működését, raktár céljára pedig az Irgalmas Kórház volt kápolnáját kapta meg, azt is ideiglenes jelleggel, mert a kórház területén a kápolnának még az "emlékét" sem akarták megtűri. Az Országos Orvostörténeti Könyvtár 1956 tavaszán megkapta a Budapest, II. kerület, Török utca 12. szám alatti - magánpalotából kialakított ideiglenes kórház céljaira használt - épületet, amely ugyan nem felelt meg könyvtári céloknak, de egy helyen lehetett tartani az akkor 60-70 ezer könyvet, megkezdődhetett ezek feldolgozása és könyvtári célú használata. E könyvtár köré gyülekezett az orvos- és gyógyszerészet-történelem iránt érdeklődők nem nagy létszámú csoportja, akik önmaguk művelésére 1953-ban elindították az orvostörténeti előadások sorozatát, amelynek nyomtatott tükre 1955-től - az Országos Orvostörténeti Könyvtár gondozásában - megjelenő Orvostörténeti Közlemények lettek. Csak a forradalom után, 1958-ban jöhetett létre az Orvostörténeti Szakcsoport, ami az akkori tudományos társasági élet szervezeti formái között egy korlátozott mozgástérrel rendelkező társaságnak felelt meg. Ebben az évben alakult meg az Orvostörténeti Múzeumi Bizottság, hogy Semmelweis Ignácnak a második világháború alatt rombadőlt szülőházában egy emlékmúzeumot hozzon létre, ahol lehetőség nyílik bizonyos tárgyi gyűjtemények elhelyezésére, kiállításon történő bemutatására. Az alapot az a "gyűjtemény" adta, amely az orvosegyesületi könyvgyűjtemény átadásakor került az Országos Orvostörténeti Könyvtárba, s ami még szerepelt az Orvosegyesület 1910-ben megnyitott múzeumi kiállításán. A szervezés alatt lévő emlékház élére 1962-ben a nyolcvanadik évéhez közeledő Fekete Sándor nőgyógyász professzort nevezték ki, aki előtt ismeretlen volt nemcsak a múzeumi élet, de az orvostörténelemmel is kinevezése után ismerkedett meg. A múzeumot szervezetileg és költségvetésében elkülönítették az Országos Orvostörténeti Könyvtártól, ami épp olyan lehetetlen dolog volt, mint ahogy csak két tudományos munkaerőt engedélyeztek a múzeumnak. Ekkor került ide Antall József, akire mint történészre azonnal hatalmas feladatok vártak: ki kellett dolgoznia a múzeum gyűjteményi és gyűjtőköri rendszerét, a működéssel kapcsolatos összes szervezeti és működési szabályzatot, javaslatot kellett tennie a működést biztosító rendeletekre, tervezetet kellett készítenie a kiállításokra, a tárgyi gyűjtemények begyűjtésére stb. Az alaptervezetekben már külön kiemelte a Múzeum és a Könyvtár egyesítésének szükségességét, lehetetlen dolognak tartotta a párhuzamos, valójában azonos célokat betöltő intézmények fenntartását. Mindenben a rendet, a jól működő szervezetet kereste. Mivel az orvos- és gyógyszerészettörténetet nem tanították, az ifjabb nemzedéket erre nem készítették fel, csupán önképzéssel lehetett benne elmélyülni. Antall kiválóan képzett történészként felismerte, hogy a művelődéstörténet egyik sajátos területét képező orvos- és gyógyszerészettörténetet lehetetlen a humán és az orvos-gyógyszerészeti tudományos végzettségűek együttműködése nélkül feltárni, továbbá, hogy e munkát ki kell terjeszteni a rokon és érintkező tudományokra is. Ez a szemlélet ma már természetes, de az 1960-as években sokan idegenkedtek ettől. Ehhez kellett intézeti hátteret teremteni, ahol egy gyűjteményi egységet képez a múzeumi, könyvtári és levéltári területet. Ez a modell új volt - nemcsak hazánkban, hanem Európában is. Ezekben az években nemcsak a szervezés, a gyűjteményi rendszer kidolgozása és felépítése kötötte le energiáját, hanem az előbb említett "idegenkedés" feloldása is. Itt is érvényesült hatalmas diplomáciai érzéke, amikor a két szemléletet "tárgyalóasztalhoz" tudta leültetni, meg tudta nyerni elképzeléseinek az ellentétesen gondolkodókat, s végül eredményesen együttműködő társasággá formálta át. Soha nem titkolta politikai nézeteit, mindenki előtt nyíltan kifejtette álláspontját, még e szűknek ítélt területen sem tett kompromisszumokat, ami a másként gondolkodókban is tiszteletet váltott ki. Az intézet szervezésének éveiben megkeresett minden olyan értékes szakembert, akit az akkori politika háttér be szorított, működési lehetőséget kínált nekik, megnyerte vagy visszavezette őket arra a területre, ahol - ahogy gyakran mondta - sikerélményekhez juthatnak, alkothatnak, és az adott körülmények között kicsit jobban érezhetik magukat. Nemcsak a humán területek iránt érdeklődő orvosokat és gyógyszerészeket kellett megnyernie, hanem a humán tudományok művelőiben is le kellett győznie azt az idegenkedést, amit számukra a reál tudományok jelentettek. Valójában egy szemléletet kellett kiformálni, hogy a két - talán egymással ellentétes - szakterület igen is alkotóan tud együttműködni, egymást kölcsönösen kiegészítve újat teremteni.
Már a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum helyettes igazgatója volt, amikor a múzeumot 1968-ban egyesítették az addig külön intézményként működő Országos Orvostörténeti Könyvtárral, s az intézetet 1972-ben levéltári jogkörrel ruházták fel. Ezen részlegben a magyar orvos- és gyógyszerészettudomány történeti értékű társasági iratait, személyi fondokat, megszűnt intézmények iratállományát helyezték el. Az egyesített intézmény az 1970-es évek első felében indult gyors fejlődésnek. Antall József fiatal munkatársakat hívott meg, olyan tudományos közösséget formált ki, amely vállalta a nem mindennapi feladatot, hogy egyetemen nem oktatott szaktudománynak kötelezze el magát. Valójában az ő elképzelései szerint és irányítása mellett szerveződött meg az orvos- és gyógyszerészettörténet írott és tárgyi emlékeinek országos feltárása, begyűjtése és intézeten belüli gyűjteményi rendjének kialakítása, a tárgyakra vonatkozó kutatások megkezdése. A páratlan gyűjtemény tükre lett a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum állandó kiállítása (1968-ban, 1974-ben, 1981-ben átalakítva), a budai Várnegyedben levő Arany Sas Patikamúzeum, a vidéki orvos- és gyógyszerészet-történeti kiállítások (Győr, Sopron, Kőszeg, Székesfehérvár, Pécs, Kaposvár, Eger, Kecskemét, Nagykálló, Tiszavasvári stb.) sora, amelyből kiemelkedő a kőszegi és a soproni patikamúzeum, a védett gyógyszertári berendezésekkel működő patikák láncolata. A Semmelweis Ignác-emlékházból előbb valóban múzeum, majd 1972-ben országos múzeum lett. A gyűjtemények egyesítéséből kialakult intézményből a hazai orvos- és gyógyszerészet-történet tudományos bázisintézete lett. Jelentőségét csak emelte, hogy az 1980-as években orvosegyetemeinken és azok gyógyszerészeti karain megindult az orvos- és gyógyszerészet-történet oktatása, amelynek Antall József egyik szorgalmazója volt az 1970-es évek legelejétől. Tisztán látta, hogy jó szakember csak az lehet, aki alapjaiban ismeri választott szakterületének múltját, eszmerendszerének, gondolkodásmódjának fejlődését. Ennek szellemében alakította ki az intézet munkatársi gárdáját, gondosan ügyelt a szakképesítések sokszínűségére, arányaira, az új munkatársak nyelvtudására, sőt a munka melletti továbbtanulási lehetőségek igénybevételével újabb és újabb képesítések megszerzésére ösztönözte munkatársait. Az intézetben dolgozókat soha nem tekintette "beosztottjainak", mindenkit munkatársnak hívott meg, akiknek munkakörét egyéni adottságaik nagyban meghatározták. Nem szerette a "beskatulyázás" rendszerét, gyakran élt azzal a lehetőséggel, hogy a munkatársak alapfeladatkörének megtartása mellett más feladatokkal is megbízta őket, és sokoldalú, széles szaktudású munkatársi gárdát nevelt ki. Munkatársnevelő felfogására mi sem jellemzőbb, mint hogy az intézetből eltávozott volt munkatársai más intézményeknél csak vezető beosztásba kerültek. Az intézetbe vezetői állásra senkit nem hívott meg kívülről, mert ezen tisztségekre a munkatársi gárdából kérte fel azokat, akik elképzeléseinek megfeleltek, és eleget tudtak tenni szigorú követelményrendszerének.
Alapelve volt, hogy semmilyen munkakörben -- beleértve a speciális feladatokat is - nem szabad "szakbarbárrá" válni, ezért mindenki számára lehetővé tette az alapképzettségének és érdeklődési körének megfelelő tudományos tevékenységet. A sokszínűség és alaposság volt másik kívánsága munkatársaival szemben. Számtalan lehetőséget biztosított a tudományos ismeretterjesztéstől az elmélyült tudományos feltáró munkáig kollégái számára, ösztönzött, de senkit nem kényszerített a publikálásra.
Antall József tevékenysége nem korlátozódott kizárólag az intézeti munkára: a Magyar Orvostörténeti Társaság felfelé ívelő szakasza (1970-1985) főtitkársága, majd pedig elnöksége (1985-1993) idején következett be. 1966-ban lehetőség nyílt - az 1948 után kialakult helyzettel szemben - az önálló tudományos társaságok újbóli megalakítására, így 1986-ban megalakult a Magyar Orvostörténeti Társaság, a szakterületük iránt érdeklődő orvosok és gyógyszerészek tudományos egyesületeként. A megalakuláskor alig 40-50 tagja volt a Társaságnak: zömében azok alapították, akik az 1950-es években az Országos Orvostörténeti Könyvtár előadásait látogatták, s maguk is előadók voltak. Antall József 1968-tól a Társaság titkáraként és az Ovostörténeti Közlemények szerkesztőjeként tevékenykedett. Céljának tekintette - és következetesen megvalósította - a többi orvosi és természettudományi társaságokkal való kapcsolatteremtést, és ezt tette az MTA köré tömörülő humán és reáltudományi társaságokkal kapcsolatban is. A közös területek megtalálása után olyan tudományos rendezvényeket szervezett, vagy támogatta szervezésüket, ahol a legkülönbözőbb tudományágak képviselői közös pontokat és témákat találtak az orvos- és gyógyszerészet-történelemmel. Tágította a Magyar Orvostörténeti Társaság hazai és külföldi kapcsolatrendszerét, amit részben a Társaságon belüli szakosztályi rendszer, részben a személyesen vagy levelezés során kialakított kapcsolatok jelentettek. Külföldi kapcsolatokat szakterületünk nemzetközi szervezeteiben elsősorban Nyugat-Európában és a tengeren túli országokban keresett. Az 1970-es években ez nem volt természetes jelenség, és az agyonszabályozott nemzetközi kapcsolattartás viszonyai között sok nehézségbe ütközött. Nem egyéni ambíciók vezérelték, hiszen Nyugatra csak 1974-ben mehetett először, és később sem gyakran utazott Nyugat-Európába. Magyar nemzeti érdeknek tekintette, hogy minden európai fórumon tisztességesen képviselve legyen Magyarország, a magyar tudomány, és azok képviseljék, akik erre méltóak. Felemelte szavát - igaz, kezdetben csak levélben- minden olyan jelenség ellen, ami nem az igazságnak megfelelő formában tüntette fel a magyarságot, a magyar tudomány eredményeit. Tiltakozott minden olyan jelenség ellen, amikor rólunk nem az egyenlő elbírálás elve alapján nyilatkoztak, vagy elferdített tényeket közöltek. Legkeményebb összetűzései a szocialista országokkal való kapcsolattartásban voltak: nem tűrte a lekezelést, az "utolsó csatlóst" megillető bánásmódot, nyíltan és keményen védte a magyar tudományt. E szemlélet fórumává tette a szerkesztésében megjelenő Orvostörténeti Közleményeket, amely hamarosan a hazai és a külföldi szerzők nívós lapjává vált. 1970-ben kezdeményezte, hogy az 1974. évi nemzetközi orvostörténeti kongresszust Budapesten rendezzék meg, amelynek szervező főtitkára lett. Ez a kongresszus teljes nemzetközi elismerést hozott a magyar orvos- és gyógyszerészet-történelemnek, amit az 1981. évi budapesti nemzetközi gyógyszerészet-történeti kongresszus csak megkoronázott. Rokonszenves egyénisége, kiemelkedő tudása, rendkívüli diplomáciai érzéke, kapcsolatteremtő készsége rengeteg hívet szerzett az intézetnek és a Magyar Orvostörténeti Társaságnak. Ezekben az években az intézet kiállításait és kiadványait jobban ismerték külföldön, mint itthon. 1974 augusztusában, a nemzetközi orvostörténeti kongresszuson megjelenő nyugat-európai és amerikai szakemberek itt találkoztak először vele, pedig már évek óta szoros levelezésben álltak vele, ismerték nézeteit, véleményét, publikációit, gyakran kérték tanácsát, állásfoglalását.
Mielőtt még politikai pályára lépett volna, majd minden európai orvos- és gyógyszerészettörténeti társaság tiszteletbeli vagy levelező tagjává választotta. Tagja lett a Nemzetközi Gyógyszerészet-történeti Akadémiának, a Nemzetközi Orvostörténeti Akadémiának, és a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság 1990-ben egyik alelnökévé választotta. Ezek az elismerések nem a miniszterelnök Antall Józsefnek szóltak, hiszen mindegyik társaság és nemzetközi szervezet ismerte és nagyra értékelte intézetteremtő és szakirodalmi tevékenységét.
1967-ben megbízták az Orvostörténeti Könyvtár vezetésével. Még 1962-ben posztgraduális képzés keretében könyvtárosi diplomát szerzett. Záródolgozatát Eötvös és a Politikai Hetilap címmel írta, s bírálója már akkor publikálásra méltónak találta. Ezt a témát fejlesztette tovább bölcsészdoktori disszertációvá, mely nemcsak alapos politikai, hanem sajtótörténeti elemzést is adott a Politikai Hetilap 1865-1866-os működéséről. Könyvtárigazgatói feladatköre akkor is megmaradt, miután 1968-ban egyesítették a két párhuzamos intézetet. A könyvtár fejlődése az ő igazgatása alatt indult meg, nőtt a munkatársak létszáma, és kiszélesedett az intézet kapcsolatrendszere. A belső, szakszerű feldolgozást nem szervezte át, de az intézet egyesítése során kimondatta, hogy ez a gyűjtemény egy speciális szakterület "könyvmúzeuma", nem tartozik egyik könyvtári hálózatba sem, ennélfogva sajátos területként kell továbbfejleszteni. Az intézet anyagi helyzetén nem sokat segíthetett, de az adott lehetőségek között a legcélszerűbb és legértékesebb dokumentumokra irányuló állománygyarapítást követelt meg. A hazai orvosi könyvtárakból és nagyobb könyvgyűjteményekből átvette a régi orvosi könyveket, folyóiratokat, mindazt, ami azokban "elfekvő", feleslegesnek számított. Így szinte teljessé vált a magyar orvosi könyvkiadás 1900 előtti könyvállománya, miközben vásárlásokkal igen értékes ősnyomtatványokkal és 18. század előtti orvosi könyvekkel gyarapodott a gyűjtemény. Az 1960-as években rendkívül nehéz volt a "devizaigényes" nyugati szakmai könyvek és kiadványok megvétele, ugyanis a rendelkezésre álló keretet bővíteni nem lehetett. Ezért az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőjeként és a Könyvtár igazgatójaként levélben megkeresett minden európai és tengerentúli orvosi könyvkiadót, hogy a szakterületünkön megjelenő könyveket a lap referáló rovatában ismertetjük, a folyóiratot pedig cserepéldányként felajánljuk. E kapcsolatteremtésnek köszönhető, hogy az 1970-es években gyakran 1000-1800, amúgy csak devizáért beszerezhető kiadvány érkezett ún. tám- és cserepéldányként. Gyakran az okozott gondot, hogy az Orvostörténeti Közlemények referáló rovatának terjedelme nem volt elég a referátumok közlésére. Valóban, sok olyan szakkönyv és kiadvány érkezett a könyvtárba, aminek megvásárlására más forrásból nem lett volna lehetőség, többségük egyetlen példány hazánkban. A könyvtári állománygyarapítás másik elve, az orvos- és gyógyszerészettörténettel rokon szakágak és az általános történeti munkák gyűjteményeinek kialakítása, illetve fejlesztése. Két évtized alatt a könyvtár állománya 140 ezerre emelkedett, s az egyik legjobb kézi és segédkönyvtárral rendelkező történeti gyűjtemény lett. Az állománygyarapítás nem volt "öncélú", hiszen a kőszegi Patikamúzeum mellett kutatóhelyet alakítottak ki, amelynek közel tízezres könyvtárát az intézet könyvtárának duplumpéldányaiból állították össze. Az intézethez tartozik az Ernyey József Gyógyszerészettörténeti Könyvtár, amely a budapesti Mátyás téren működik, egy védett berendezésű, volt gyógyszertár helyén. A könyvtár közel húszezres állománya eredetileg a Semmelweis Orvostudományi Egyetem gyógyszerészeti karának egyik tanszékének pincéjében várta a jobb napokat. A könyvek a feloszlatott Magyar Gyógyszerészeti Társulat könyvállományának maradékát képezték, s ide szállították le a Kari Könyvtár ritkán használt régi könyveit is. Igazgatónk intézkedett az embertelen körülmények között tárolt könyvállomány feldolgozásáról, így az 1970-es évek elejétől már a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár tulajdonát képezte e gyűjtemény, majd 1981-ben a Mátyás téri volt gyógyszertár helyiségeiben - mint különgyűjtemény és szakmai történeti könyvtár -megnyílhatott az Ernyey József Gyógyszerészettörténeti Könyvtár. Nem az volt a cél, hogy beolvasszák a könyvtár állományába, hanem hogy egységben tartva szolgálja a szakirányú kutatást, s ehhez megfelelő körülményeket és "légkört" teremtsünk. Antall József tervei között szerepelt, hogy minden egyes vidéki orvos- és gyógyszerészet-történeti múzeum mellett hasonló kisebb kutatóhelyek szerveződjenek, melyek a helyi és helytörténeti vizsgálódások állomásai lehetnek. Ezzel a tervével megszüntetni kívánta e szakterületen belül is a Budapest központúságot. Ilyen jellegű elképzeléseket dolgozott ki az orvosegyetemek - elsősorban a Semmelweis Orvostudományi Egyetem - szakmatörténeti gyűjteményeinek kialakítására is. Budapesten két évszázad, a vidéki orvosegyetemeken (orvosi karokon) 50-60 év alatt értékes tárgyi, könyv és írott anyagok keletkeztek, amelyeknek mindenütt egységes gyűjteményt kell képezniük. Mintának a német egyetemi hagyományokat tekintette, ezt kívánta követni hazánkban is. Elképzelései sajnos, még nem valósultak meg maradéktalanul, de az alapok megteremtődtek, a végső megvalósítás viszont rengeteg pénzt igényel. Ezek az elvek vezérelték akkor is, amikor a Semmelweis Orvostudományi Egyetem közel kétszáz esztendős Kari Könyvtára helyzetének javítását, az önálló egyetemi levéltár felállítását szorgalmazta. Nem vezérelték "önző szándékok", hiszen a rendezetlen jogi állapotok mellett "egyszerűbb" lett volna ezen értékes gyűjteményeknek az intézethez való csatolását szorgalmazni. Mindig ésszerű rendszerekben gondolkodott, építeni és nem rombolni akart.
Antall József 1963-ban ismerkedett meg az orvos- és gyógyszerészettörténettel, előtte és utána is elmélyült tanulmányokat folytatott a magyar liberalizmus történetében. Elsősorban Eötvös József és a centralisták eszmerendszere foglalkoztatta. Alapjaiban tárta fel a centralisták munkásságának az államépítő, a társadalmat átformáló, a gazdaságot, a szellemi életet (oktatást) és a közegészségügyet érintő elméleti és gyakorlati megvalósító munkásságukat. Kiemelkedő tanulmányok születtek - igaz, nyomdai napvilágot sokszor csak jóval később láttak -. az oktatás- és egyetemtörténet, a neo-abszolutizmus, a kiegyezés témaköréből. Az orvostörténeti irodalom kutatása újabb kérdéseket ébresztett benne: az állam és az egészségügyi politika kapcsolata, a centralisták egészségpolitikája, a pesti orvosi iskola, a közegészségügy reformja a múlt század második felében, a magyar medicina nyugat-európai kapcsolatai stb. Politikatörténeti alapokon nyugvó tanulmányai iskolateremtőek lettek, munkatársait is erre ösztönözte. Igazgatósága idején - mint már említettem - nem volt kötelező a munkatársak számára a publikálás, csak tanácsolta, mégpedig úgy, hogy az ajánlott kutatási terület mindig "illett" az adott munkatárs képességeihez, tudásához és egyéniségéhez. Kutató- és alkotóműhely lett az intézet, ahol teret és lehetőséget kaptak olyan kutatók, akik politikai meggyőződésük miatt máshol nem működhettek volna. Ez vonatkozott a Magyar Orvostörténeti Társaságra is, ahol olyan előadások hangzottak el, amelyek máshol szóba sem kerülhettek volna.
Az intézetet életműve egy részének tartotta akkor is, amikor 1990 májusában lemondott főigazgatói tisztségéről, és vállaira vette a magyar kormány vezetését. Továbbra is megtartotta a Magyar Orvostörténeti Társaság elnöki tisztségét, és vállalta az intézeti tudományos tanács elnökségét.

Országos Széchényi Könyvtár Észrevételek (2000/04/12)