39. évfolyam, 1993. különszám		 Archívum

Bevezető

Elmondhatják-e magukról a demokratikus társadalmak állampolgárai, hogy jól informáltak? E társadalmakra egyfelől jellemző, hogy információk tömegét zúdítják az emberekre a tömegkommunkációs eszközökön, újságokon, könyveken, prospektusokon keresztül, még az országutakon is reklámoktáblákról, fényújságokról árad az információ. Másfelől a túl sok információ ellenére, az emberek mégis úgy érzik, hogy alulinformáltak. Egy-egy meghatározott kérdésben, adott időben felmerülő problémáikkal nem mindig tudnak kihez fordulni információért. Az információ tulajdonsága, hogy illékony. A másodpercek tört része alatt közölt híreket, az elhangzott reklámokat már meghallgatásuk pillanatában elfelejtjük, az átfutott újságszövegeket ideig-óráig jegyezzük csak meg. Csekély a valószínűsége annak, hogy a számunkra szükséges kérdésre éppen akkor kapunk választ valamelyik forrásból, amikor arra a legnagyobb szükségünk van.
Mindezek miatt az információkat rendszerezve, lehetőség szerint elektronikus vagy nyomtatott eszközökön tárolva kell - bármikor és bárki számára - visszakereshetővé tenni és szolgáltatni. Kiknek a feladata mindez? Az információtömeg sugárzása mögött rendszerint üzleti érdekek húzódnak meg, cégek, szervezetek, intézmények, társaságok versengenek a fogyasztók kegyeiért, bombázzák őket információikkal. Ugyancsak üzleti céllal címtárakat, adattárakat adnak ki, amelyek, a bennük található hihetetlen mennyiségű adathalmaz miatt, csak magas áron forgalmazhatók.
Elektronikus információs bankok jönnek létre, amelyek szintén drágán, kevesek számára megfizethető áron szolgáltatnak. Nő tehát a szakadék a jól informáltak, és a drága információt megfizetni képtelenek között. A jól informáltak, az információk birtokában újabb előnyökhöz jutnak, míg az információt megfizetni nem tudók helyzete tovább romlik. Egy demokratikus berendezkedésű társadalomnak, a közszolgálati intézményekhez hasonlóan, gondoskodnia kell az információk közhasznúvá tételéről és az ehhez szükséges intézményekről is.
Ami az információk nagyobb körét kitevő szakirodalmiakat illeti, szolgáltatásuk a tudományos és szakkönyvtárakon keresztül megoldottnak tekinthető Magyarországon is, még ha pénzügyi korlátok miatt a könyvtárak átmenetileg kénytelenek is sok forrás beszerzéséről lemondani. A közhasznú információk módszeres gyűjtése és szolgáltatása nem tartozik egyetlen intézményrendszer kötelezettségei közé sem.
A Könyvtári Egyesületek Nemzetközi Szövetsége, az IFLA közkönyvtárakra vonatkozó, 1986-os irányelvei szerint a közkönyvtárak feladata "közhasznú, közéleti információk nyújtása a központi és helyi kormányzati szervek, valamint más szervezetek megbízásából; segítség a lakosságnak az ezekkel a testületekkel kapcsolatos ügyek intézésében; információ a helyi klubokról és társaságokról, a felnőttoktatási lehetőségekről, a sportszervezetekről és a szórakozási kínálatról".
A könyvtárosok szaktudásuknál fogva képesek az információkat begyűjteni, rendszerbe szervezni, visszakereshetővé tenni és szolgáltatni. Több országban - köztük hazánkban is - sok közkönyvtár fel is vállalja a közhasznú információk gyűjtését és szolgáltatását, levéve a kormányzat válláról e kötelezettségnek a gondját.
Magyarországon az 1976-os könyvtári törvény megengedi az ilyen jellegű tevékenységet, de nem írja elő. Nem biztosítanak tehát külön fedezetet sem erre a könyvtárak számára, amiből az adódik, hogy bár sok helyen lelkesen nekikezdtek a munkának, de megfelelő anyagi háttér hiányában előbb-utóbb felhagytak vele. Erről még később bővebben lesz szó. Az 1992-es LXIII. számú adatvédelmi törvény kimondja, hogy a törvény "célja annak biztosítása, hogy ... a közérdekű adatokat mindenki megismerhesse". A törvény értelmezésében közérdekű adat: "Az állami vagy helyi önkormányzati feladatot ellátó szerv kezelésében lévő, a személyes adat fogalma alá nem eső és a törvényben meghatározott kivételek körébe nem tartozó adat". Tovább tanulmányozva a törvényt, már nem olyan bíztató a helyzet, mert A közérdekű adatok nyilvánossága című III. fejezet az adatokhoz való hozzáférés módját is megmondja: "A közérdekű adat megismerésére irányuló kérelemnek az adatot kezelő szerv a kérelem tudomására jutását követő legrövidebb idő alatt, legfeljebb azonban 15 napon belül, közérthető formában tesz eleget. Az adatokat tartalmazó dokumentumról vagy dokumentumrészről, annak tárolási módjától függetlenül - költségtérítés ellenében - a  kérelmező másolatot kérhet": Rendelkezik még a törvény a kérelem megtagadása esetén szükséges 8 napon belüli értesítés kötelezettségéről, az adatközléssel kapcsolatos költségtérítésről és nem teljesítés esetén a bírósági eljárás lehetőségéről. Nem szorul külön magyarázatra - úgy véljük - hogy a tájékoztatásnak ez a formája a magyar átlagembert, akit eddig sem ösztönöztek túlzottan az információk gyakoribb igénybevételére, inkább csak elbátortalanítja az információforrások megkeresésétől.
Némileg biztatóbb az új könyvtári törvénytervezetben megfogalmazott könyvtárértelmezés: "Olyan könyvtári rendszer kialakítása kívánatos, amely alkalmas arra, hogy a társadalom értéknormáit tükrözze és a könyvtár típusától függően az értékközvetítés elveit megvalósítsa. Az államnak elsősorban a társadalmi nyilvánosság könyvtári intézményeit kell létrehoznia és fenntartania, abból kiindulva, hogy a demokrácia és pluralizmus egyik központi értéke a nyilvánosság. A könyvtári-tájékoztatási rendszernek a nyilvános terjesztésre szánt dokumentumok (információk) gyűjtő és közvetítő szerepét kell ellátnia."
Sok demokratikus országban külön intézményrendszert építettek vagy építenek ki a polgári információellátás érdekében.
A fentiekben említett közszolgálati, térítésmentes szolgáltatást nyújtó intézményeken kívül egyre több tájékoztatási vállalat jön létre. Ezek pénzért, üzleti vállalkozásként szolgáltatják az információt. Jellemzőjük, hogy az információknak elsősorban azt a körét terjesztik, amelyekre leginkább van fizetőképes kereslet, vagyis az üzleti információkat.
Németországban modellkísérlet folyik a polgári tájékoztatás "ideális" megoldására. Mindenki által alkalmazható ideális megoldás természetesen nem létezik, nem is létezhet. A helyi kisközösségek igényei és lehetőségei más természetűek, mint egy nagyobb településé. Abban azonban minden állampolgár egyforma, éljen bárhol, hogy csakis akkor bírható rá, hogy a közösségért felelősen gondolkodjon és cselekedjen, ha jól informált. Minden egyes állampolgárnak érdeke tehát, hogy olyan ínformációs rendszerek jöjjenek létre, amelyek ingyenesen, vagy alacsony árakon mindenki számára egyformán elérhetőek.
Szólnunk kell még az információk nyilvánosságáról és az információk iránti állampolgári igény kérdéséről. Nyilvánosságon itt azt értjük, hogy az információszolgáltatásra kötelezettek mennyire tartják magukra nézve kötelezőnek az információk nyilvánosságra hozatalát, vagy mennyire tartják vissza azokat? Magyarországon ezen a téren hosszan tartó tudatformálásra van még szükség. Ennek alátámasztására, összehasonlításul, két olyan dokumentumból idéznék, amelyek a közelmúltban kerültek könyvtárunkba: Az amerikai kormány nagyszabású információpolitikai elképzelései szerint (White House Conference, 1991) az információk nagy hányadát kitevő ún. kormányzati információkból "nemzeti adatbázist" kell létrehozni. Nem egyetlen adatbázisra gondolnak, hanem a különféle adatbázisok egységes rendszerbe szervezésére. Az adatbázisok létrejöttében, fenntartásában és a rájuk épülő szolgáltatásokban meghatározó szerepet szánnak a könyvtáraknak. A kérdésben érintett könyvtárak között egyformán megtalálhatók a tudományos és szakkönyvtárak, az egyetemi könyvtárak és a közkönyvtárak. Ez utóbbiak garanciái annak, hogy nyilvános voltuknál fogva, az információk is teljes nyilvánosságot kapjanak. A könyvtárosok feladatává tették, hogy a politikusokat és a közembereket egyaránt megtanítsák az információs eszközök használatára.
Ugyanerről a kérdésről, vagyis a kormányzati információk terjesztéséről a következőképpen gondolkodnak ma Magyarországon.
A magyar kormány 3296/1991. számú kormányrendelete a kormányzati IT (információtechnológia) bizonyos szervezeti és finanszírozási kérdéseivel foglalkozik. E rendelet alapján egy Informatikai Tárcaközi Bizottság (ITB) alakult meg 1991 végén. Feladata olyan program kidolgozása, amelyik az első lépéseket jelenti egy európai szintű információtechnológia alkalmazása felé a kormányzaton belül. "Fontos területek: információterjesztés; adatbázisműködtetés." Az ITB "az informatikai fejlesztések koordinálására, a kormányzati szintű ajánlások, szabványok, szabályozások létrehozására és érvényesítésére, a központi (nemzetközi) források optimális felhasználásának biztosítására" alakult. "A kormányzati informatika fejlesztésének javasolt útja az EK-ajánlások, bevált megoldások hazai adaptálása." Cél, hogy "lényeges előrelépés történjen ... a különböző kormányzati területek közti kommunikáció javításában". A feladatok sorába tartozik egy "számítógéphálózat kiépítése a kormányzaton belüli kommunikációs lehetőségek javítására." Nem tartalmaz azonban a kormányrendelet egyetlen utalást sem arra nézve, hogy ezek az információk hogyan lesznek hozzáférhetőek az egyes állampolgárok számára. Pedig közülük sok az állampolgárokra tartozik, róluk szól. Nem sikerült kideríteni, hogy a kormányrendelet véletlenül vagy szándékosan hagyta-e ki az állampolgárokat mint információfelhasználókat, mert nem óhajtják ezeket az információkat nyilvánossá tenni. Reméljük, hogy a fejlesztés további szakaszában már az információk nyilvánossá tételében alapvető szerepet betöltő intézményeket is kiépítik, vagy a meglévő intézményhálózatot - például a könyvtárakat - felhasználják.
Tudjuk azt is, hogy - bár elsősorban világbanki forrásból - komoly támogatást kaptak a tudományos és felsőoktatási könyvtárak a számítógépes hálózatok kiépítésére. Ugyanakkor a kormányzat nem gondolt a közkönyvtárak határozottabb támogatására az elektronizáció terén, jóllehet ezek azok a valóban demokratikus intézmények, amelyek mindenki számára egyformán nyitva állnak.
Az Informatikai Tárcaközi Bizottság fenti dokumentumában több helyen is hivatkoznak az európai normákhoz való igazodásra. Ezért éreztük szükségesnek, hogy összehasonlításul közzé tegyünk két táblázatot az Európai Közösség tagországainak információtechnológiai helyzetéről (ld. 1. és 2. ábra).

1. ábra
A kommunikációs eszközök száma az EK tagországaiban

2 ábra
A kommunikációs eszközök aránya alakosság körében az EK egyes tagországaiban

Az ábrákból világosan látható, hogy minden különösebb intézményi háttér nélkül is lényegesen jobbak a háztartásokban is elérhető eszközökön keresztül az információáramlás feltételei ezekben az országokban, mint hazánkban. Magyarországon a háztartásokban meglévő információforrásokból a rádió és a televízió van jelen szinte mindenhol, de már a telefon is jóval szerényebb mértékben, személyi számítógépek szinte alig, a videotex és számítógépkapcsolat pedig egyáltalán nem jellemző, nemhogy a háztartásokra, hanem az intézményekre sem. Ezért lenne különösen fontos Magyarországon a nyilvános hozzáférési pontok felállítása, legyenek azok közigazgatási szervezeteknél (pl. az önkormányzati hivatalok ügyfélszolgálati irodáiban), művelődési házakban vagy közkönyvtárakban.
Ami pedig az állampolgárok információk iránti igényét illeti, szintén csak hosszú "népnevelő" munkával lehet változást elérni. Mindenki számára természetessé kellene váljon, hogy ha valamit meg szeretne tudni, azaz információra van szüksége, forduljon a közkönyvtárhoz vagy az információs központhoz (ha lesz ilyen), s biztos lehet benne, hogy ott segítenek a kérdés megoldásában. Ennek olyan magától értetődőnek kellene lennie, mint annak, hogy aki beteg, az felkeresi az orvost a rendelőintézetben.
Szociológiai felmérések szerint az emberek információszerzési forrásai elsősorban informálisak: elsőként a szomszédot kérdezik meg, ha meg akarnak tudni valamit. E magatartás ma már, az információs társadalom korában nem követhető, bár sajnos mindaddig nagy változásra nem lehet számítani, amíg a jól szolgáltató intézmények hálózata nem épül ki Magyarországon.
Szakirodalmi tallózásunkkal az elinduláshoz szeretnénk segítséget adni azok számára, akik képesek felvállalni ezt a rendkívül fontos feladatot.

(K.E.)

Irodalom

Mit tervez a kormányzat? In: VGA Monitor, 1992. 2.évf. 34.sz.

Országos Széchényi Könyvtár
Észrevételek (2000/04/12)