36. évfolyam, 1990. 5-6. szám

Archívum

Az irodalomtudományi bibliográfiai kutatások eredményei s e kutatások néhány problémája

Láng József

A hazai irodalomtudomány eredményeinek regisztrálását célzó, modern értelemben vett bibliográfiai tevékenység csaknem 125 éves múltra tekint vissza. E tevékenység azóta, hogy idősebb Szinnyei József 1876-ban a Figyelő hasábjain közzétette az említett év irodalomtörténeti tárgyú publikációinak jegyzékét, egy rövid időszakot, az 1890-1892-es éveket leszámítva napjainkig töretlennek mondható. Ha végigtekintünk eme örvendetesen hosszú bibliográfiai munkálkodás történetén, láthatjuk, hogy az irodalomtudományi bibliográfiai adatfeltárás és adatközlés csaknem századunk közepéig beérte az irodalomtörténeti írások adatainak évenkénti közzétételével, azaz a kurrens jellegű bibliográfiai adatszolgáltatással. Ezt tette 1876-tól 1889-ig a Figyelőben Szinnyei József, majd az ő nyomdokaiba lépve, de már az Irodalomtörténeti Közlemények köteteiben 1893-tól 1924-ig Hellebrant Árpád, 1925-től 1927 közepéig Goriupp Alisz, 1927 második felétől pedig Kozocsa Sándor. Az első jelentősebb retrospektív bibliográfiai vállalkozás eredménye ún. rejtett bibliográfiaként Pintér Jenő 1930 és 1941 között nyolc kötetben napvilágot látott magyar irodalomtörténetében jelent meg. Ezt követően jó másfél évtizeden át ismét csak nem történt érdemleges kísérlet az irodalomtörténeti írások könyvészeti adatainak visszamenőleges, összegző igényű publikálására. A kutatás csupán Kozocsa Sándor évenkénti bibliográfiai összeállításaira támaszkodhatott, melyek 1944-ig változatlanul az Irodalomtörténeti Közleményekben kaptak teret, de 1935-től a folyóiratból készült különlenyomatként viszonylag igényes borítóval az Irodalomtörténeti füzetek sorozatban önálló kiadványokként is forgalomba kerültek. Miközben Kozocsa Sándor töretlen odaadással, valóban nem lankadó lelkesedéssel még hosszú éveken keresztül állította össze éves irodalomtörténeti repertóriumait (ezek az 1944. évi anyagtól az 1965. évivel bezárólag már végleg csak önállóan, előzetes folyóiratközlés nélkül jelentek meg), kezdetét vette a magyar irodalomtudományi bibliográfia történetének eddigi legnagyszabásúbb vállalkozása. Az Akadémia akkor mindössze egyéves múltra visszatekintő Irodalomtörténeti (ma Irodalomtudományi) Intézete 1957-ben tervbe vette, hogy összeállítja s a magyar irodalomtörténet általánosan elfogadott korszakhatáraihoz igazodva több kötetben közreadja a magyar irodalomtörténet retrospektív bibliográfiáját. A bibliográfia létrehozását célzó munkálatok hamarosan be is indultak, s bár a kezdeményezők eredeti elképzeléséhez képest később, eredményesnek bizonyultak. Stoll Béla, Varga Imre és V. Kovács Sándor szerkesztésében 1972-ben megjelent a tervezett sorozat első, a magyar irodalom történetét a kezdetektől 1772-ig átfogó kötete, majd három évvel később, 1975-ben Kókay György összeállításában a második, az 1972 és az 1849 közti időszak irodalomtörténetére vonatkozó kötet. E kötetek súlyát, jelentőségét már pusztán az a külsődleges adat is sejteti, hogy az első kötet 638, a második 925 oldalra terjed. A szóban forgó köteteket 1982-ben és 1989-ben 959, illetve 789 oldal terjedelemben, Botka Ferenc és Vargha Kálmán szerkesztésében további kettő követte az 1905 és 1945 közti időszak íróinak munkásságára vonatkozó bibliográfiai adatokat téve közzé. A sorozat a jelenlegi négy kötetével pillanatnyilag ugyan meglehetősen hézagosnak mondható, a tényleges helyzet azonban jobb a látszatnál: ugyanis az 1849 és 1905 közötti irodalomtörténeti periódust átfogó rész két kötete közül az első (a sorozat 3. kötete) még ez év során a kutatók s más felhasználók kezébe kerül, miként a sorozatot záró 8. kötet is, mely az 1945 és 1970 közt tevékenykedett írókat illető adatanyagot teszi közzé. Némi gondot a szerkesztők számára csupán az 5., az 1905 és 1970 közti időszak irodalmi folyamatait, irodalmi jelenségeit, az irodalmi élet különböző eseményeit általánosságban tárgyaló írások adatait közzétenni hivatott kötet jelent. E gondok azonban már rég nem az anyag felgyűjtésével kapcsolatosak, hanem az elrendezés bizonyos elvi kérdéseivel függenek össze. Mindennek ellenére jó esély van arra, hogy a kötet - hasonlóan a sorozatból még ugyancsak hiányzó negyedikkel együtt - az elkövetkező három éven belül napvilágot lásson, s ezzel lezáruljon egy olyan vállalkozás, amely nemcsak hazai, de nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő jelentőségűnek tekinthető.
Számbavéve a magyar irodalomtudományi bibliográfiai tevékenység eredményeit, megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy míg az Irodalomtörténeti, illetve Irodalomtudományi Intézet falain belül, ha nem is mindig a kellő ütemben, de folyamatosan készült a nagy irodalomtörténeti bibliográfiai szintézis, ezzel párhuzamosan számos más bibliográfiai kezdeményezésre s azok megvalósítására is sor került. Részben ugyancsak az Intézet keretében, de nem utolsósorban más műhelyekben. Megelégedéssel nyugtázható mindenekelőtt, hogy az éves irodalomtörténeti repertóriumok megjelentetésére sor került akkor is, bár olykor akadozva, amikor erre Kozocsa Sándor koránál vagy épp a maga által felgyűjtött adatanyag sajtó alá rendezésétől hátráltatva nem vállalkozhatott. E repertóriumoknak 1962 és 1976 között ismét az Irodalomtörténeti Közlemények adott teret (összeállítójuk 1971-ig V. Kovács Sándor 1972-1974 között Bor Kálmán, 1975-ben és 1976-ban Stauder Mária volt), majd egy új és ugyancsak nagyszabású sorozatot indítva az Országos Széchényi Könyvtár vállalkozott a közreadásukra. Az utóbbi vállalkozásnak eddig nyolc vaskos kötet az eredménye, melyekben az 1976 és 1983 közti évek irodalomtudományi érdekű kiadványainak s egyéb publikációinak adatai találhatók meg. A sorozat szerkesztői és munkatársai ismereteim szerint intenzíven dolgoznak az 1983 utáni évek bibliográfiai adatainak sajtó alá rendezésén, illetve a legfrissebb adatok felgyűjtésén, terveik között szerepel ugyanakkor az 1971 és 1975 közti évek bibliográfiai anyagának együttes megjelentetése is, hogy ezáltal a sorozat szervesen kapcsolódjon az Irodalomtudományi Intézet bibliográfiai kézikönyvsorozatához, mely a bibliográfiai adatok publikálását ismeretes módon 1970-nel zárja. Az éves irodalomtudományi repertóriumokat illetően említést érdemel, hogy azok szűkített változata 1979 óta megjelenik a Hungarológiai Értesítőben, ami mindenekelőtt azért figyelemreméltó, mert ezáltal a világ legkülönbözőbb s tőlünk legtávolabb levő pontjain tevékenykedő hungarológiai műhelyek viszonylag könnyen értesülhetnek a hazai irodalomtudomány eredményeiről, hiszen a Hungarológiai Értesítő úgyszólván minden ilyen műhelybe eljut.
Az irodalomtudományi bibliográfiai munka eddigi eredményeit tovább lajstromozva meg kell említeni az Irodalomtudományi Intézet egy másik jelentős bibliográfiai teljesítményét, a Varga Rózsa és Patyi Sándor szerkesztésében 1972-ben megjelent, 940 oldalas népi írók bibliográfiáját, amely a mozgalom jegyében s a mozgalomról 1920 és 1960 között napvilágot látott írásokat regisztrálja, szólni kell, legalább utalásszerűen, azokról a bibliográfiákról, amelyek itthon vagy külföldön készültek, s a magyar irodalomról a környező országokban megjelent írások vagy irodalmunk külföldi recepciójának adatait gyűjtik egybe (gondolok itt Pastyik László Újvidéken kiadott éves összeállításaira, Réthy Andornak és Váczi Leonának a romániai recepciót igen nagy alapossággal feltáró vaskos bibliográfiájára, Käfer Istvánnak 1985-ben A szlovák és a cseh irodalom magyar bibliográfiája a kezdetektől 1970-ig címmel az Akadémiai Kiadónál megjelent terjedelmes munkájára, Demeter Tibor A magyar irodalom idegen nyelven című, sok kötetes, kéziratban maradt, de azért ismert művére stb.), szólni kell továbbá néhány jelentős személyi vagy írói bibliográfiai teljesítményről (Vitályos László és Orosz László 1972-ben, majd jelentősen bővített formában 1980-ban napvilágot látott Ady-bibliográfiájáról, Dér Zoltán Újvidéken 1977-ben megjelent Csáth Géza-bibliográfiájánál, Gedényi Mihály 1978-ban kiadott Krúdy Gyula-bibliográfiájáról, Pesti Ernő 1979-es Móricz-bibliográfiájáról, Busa Margit Kazinczy-bibliográfiájáról stb.) és végül, de talán nem utolsósorban említést kell tenni a Petőfi Irodalmi Múzeum 1972 óta folyó, eddig kereken 50 kötetet eredményező bibliográfiai vállalkozásáról. A felsorolás, a számbavétel természetesen nem teljes, s ez itt és most nem is lehet cél, az áttekintésnek inkább a vázlatos, a legfontosabb mozzanatokra utaló mérlegkészítés volt az indítéka. Ha ezek után megvizsgáljuk a mérleg serpenyőit, akár elégedettek is lehetnénk, megállapítva, hogy a magyar irodalomtudomány művelőjét gazdagon szolgálja ki a bibliográfiai kutatás. De valóban így van-e, valóban okunk van-e azt hinni, hogy a kép már-már rózsás?
Úgy vélem, az összkép túlzottan kedvező értékelése már csak azért is helytelen lenne, mert túl azon, hogy könnyen lehetne vitatni, inkább visszafogna a további erőfeszítésektől, mintsem ösztönözne arra. Hogy feltétlenül becsülendő s a fentiekben vázolt teljesítményei ellenére kielégítő-e az irodalomtudományi bibliográfiai munkálatok eddigi eredménye, az alapvetően a kutatás igényei felől ítélhető meg. S a e felől közelítünk, hamar előtünnek a munkálatok gyengéi vagy éppen nyilvánvaló hiányosságai.
A gyengeségek, hiányosságok legszembetűnőbb vonása, hogy a bibliográfiai kutatás túlzottan is csak a szakirodalomra koncentrált, s egészen a legutóbbi időkig kevés figyelmet fordított az irodalomtudományi kutatás tulajdonképpeni tárgyának, az irodalmi szövegeknek a feltárására. Jellemző erre, hogy a kurrens bibliográfiák csak 1945 óta regisztrálják az irodalmi műveket s ezek közül is csak azokat, amelyek önállóan, kötet formájában jelentek meg. Az akadémiai bibliográfiai szintézis is csupán a legfontosabb kiadásokra szorítkozik. Holott, mint közismert, az 1950-es évek eleje óta igen kiterjedt textológiai munkálatok folynak Magyarországon, nagyszámba jelennek meg kritikai kiadások, s ezek sajtó alá rendezőit minden szakirodalomnál jobban érdeklik a szövegek, azoknak első s a szerző haláláig megjelent további kiadásai. E széles körű kutatási területet a bibliográfiai feltáró munka úgyszólván napjainkig csak igen kevéssé segítette. Talán elsősorban e vonatkozásban értékelendő a Petőfi Irodalmi Múzeumban folyó vagy a múzeum által irányított bibliográfiai adatgyűjtés, mely kezdettől fogva tudatosan az írói szövegek feltárására koncentrált és koncentrál jelenleg is. Botka Ferenc kezdeményezése nyomán mindenekelőtt e cél érdekében indult meg azoknak a magyar folyóiratoknak a feltérképezése, precíz bibliográfiai leírása, munkatársaik nevének lajstromba foglalása, melyek irodalmi szövegeket tettek közzé, vagy ilyenek publikálására is vállalkoztak. Lakatos Éva kitartó, fáradságot nem ismerő munkájának köszönhetően a szóban forgó vállalkozás 12 füzet, illetve kötet megjelentetése után mára befejezése felé közeleg. Azonos céllal s lényegében azonos módszerrel kezdődött meg az 1970-es évek vége felé a magyar irodalmi antológiák és gyűjtemények felkutatása és számbavétele. Hogy ennek eredményeként immár tíz kötetből tájékozódhatunk a magyar antológiákban, gyűjteményekben rejtőzködő szövegek felől, elsősorban Madár Lajosnak köszönhető, aki sorozatát, a sajtó alatt levő kötetet is figyelembe véve, a Petőfi címszóig vitte eddig el. Az irodalmi szövegek feltárásának szándéka munkált a múzeum különböző sajtórepertóriumainak (Magyar Nemzet, Világ, Est-lapok), illetve több korábbi sorozatának (A magyar irodalom első kiadásai, folyóiratrepertóriumok) megindításakor is, és nagyobbrészt ugyanez vezérelte a múzeumvezetést, amikor OTKA-támogatással 1987 őszén XX. századi magyar írók személyi bibliográfiái címmel megindította az intézmény legfrissebb, jelentőségét, súlyát tekintve talán minden eddigi kezdeményezését felülmúló vállalkozását. A cél nem kevesebb, mint a 20. századi sajtó és más irodalmi szövegforrások egészének bibliográfiai feltárása. E munka sajnos nem jelenthet maradéktalan feltárást. Jóllehet minden érv azt diktálná, hogy a bibliográfiai gyűjtés a lehető legtágabb értelemben vegye figyelembe a kutatási és más felhaszná1ói igényeket, az anyagi lehetőségek erőteljes korlátot szabnak ennek. Éppen ezért a szóban forgó és három éve lendületesen folyó munkálatok csupán 239 szerző munkásságára s az ezzel kapcsolatos kritikai, publicisztikai, irodalomtörténeti írásokra terjeszkednek ki. Az adatok módszeres feltárása azonban a vállalkozásnak csupán az egyik célja, a vállalkozás munkatársai emellett nem kevesebb figyelmet kívánnak fordítani arra, hogy a feltárt adatok lehetőleg gyorsan jussanak el azokhoz, akik hasznosítani tudják őket.
Az adatoknak a kutatásba való beáramoltatását a múzeum kétféleképp képzeli el. Egyrészt: a legfontosabb, klasszikusnak mondható szerzőink tekintetében a begyűjtött adatokat egy bibliográfiai sorozat keretében önálló kötetekben kívánja publikálni, az egyéb szerzőkkel kapcsolatos adatokat illetően pedig szeretné elérni, hogy azok számítógépes adathordozókon megrendelésük révén bárhol elérhetők legyenek. A kilátások mindkét vonatkozásban bíztatóak: néhány hónappal ezelőtt 480 oldalon megjelent a tervbe vett sorozat első kötete, a Radnóti-bibliográfia (összeállítója Nagy Mariann), a nyomdai szedés stádiumában van a Babits- és a Németh László-bibliográfia, az elkövetkező 2-3 év kiadási tervei között szerepel a Szabó Dezső (ez szerkesztésre vár), a Móricz-, a Márai- és az Illyés-bibliográfia, a jövő évtől pedig reális esélye van annak, hogy megkezdődhet az eddig feltárt mintegy 100 ezer bibliográfiai adat számítógépes adatbázisban való rögzítése. Noha a szóban forgó bibliográfiai munkálatok elsődlegesen a textológiai kutatások szempontjaira vannak tekintettel, ez semmiképp sem jelenti azt, hogy a szekundér irodalom felkutatása kevésbé kapna hangsúlyt. A textológiai kutatásokat a múzeumi vállalkozás megkülönböztetetten azzal kívánja elősegíteni, hogy az adott időben folyó vagy a közeljövő terveiben szereplő textológiai munkálatok tárgya szerint koncentrál egyik vagy másik szerző műveinek, azok valamennyi publikációjának, a vonatkozó kritikai és szakirodalomnak s más információknak (a hírcikkekig lemenő) a maradéktalan feltárására. Ennek jegyében készült el pl. a Babits-bibliográfiai, melynek létrehozása nélkül a kritikai kiadás megindítására gondolni sem lehetett volna, a kritikai kiadás várható indításától ösztönöztetve kezdődnek el a jövő év elején egy új, a Pesti Ernő-félénél jóval teljesebb, a teljesség igényét egyértelműen felvállaló Móricz-bibliográfia összeállításának munkálatai stb.
A fentiekben irodalomtudományi bibliográfiai adatszolgáltatásunk legfőbb gyengeségeként az irodalmi szövegek módszeres feltárásának elhanyagolását jelöltem meg. Mindaz, amit a Petőfi Irodalmi Múzeum ez irányú törekvéseiről elmondtam, látszólag ellentmond ennek. Az ellentmondást azonban feloldja az a tény, hogy a múzeumi munkálatok egyelőre inkább csak ígéretet, bíztatást jelentenek a probléma megoldására, a problémával magával még jó ideig szembe kell néznünk, megoldását pedig aligha várhatjuk egyetlen intézmény még oly intenzív erőfeszítéseitől. Ha elismerjük az irodalmi szövegek feltárásának szükségét, ha mentesíteni akarjuk a textológiai kutatást az igen jelentős időt felemésztő s kiemelkedőbb 20. századi íróink, költőink esetében egyénileg úgyszólván megoldhatatlan szövegnyomozó tevékenységtől, feltétlenül több intézmény szerepvállalásával, mégpedig összehangolt szerepvállalásával kell számolnunk.
Az irodalomtudományi szakbibliográfiai tevékenység hiányosságairól szólva meg kell említeni azt is, hogy az eddigi feltárások a forrásoknak viszonylag csak szűk körére terjedtek ki. Áll ez az Irodalomtudományi Intézet említett kézikönyvsorozatára is, melynek anyaggyűjtése során figyelmen kívül maradta napi- és hetilapok nagy része. Bizonyossággal mondható, hogy ennek következtében nem csekély számú s főleg nem elhanyagolható fontosságú információ maradt rejtve a kutatás számára (kritikák, híranyagok, polémiák s más írások adatai). Vajon tudomásul vehető-e, hogy ezek továbbra is rejtve maradjanak a lapok tengerében? Aligha. Egy, s bizonyára nem is kis részüket felszínre hozhatja a Petőfi Irodalmi Múzeum ismertetett személyi bibliográfiai vállalkozása, de mi lesz a 19. századi periodikumokban publikált írásokkal? Nyilvánvalóan szükség lenne arra, hogy a múzeumi 20. századi gyűjtés mintájára akadjon vállalkozó a 19. századi lapok bibliográfiai feltárására, mégpedig kevesebb korlátozó szempont érvényesítésével, mint amennyi a múzeumi gyűjtésben tapasztalható, azaz a vállalkozás keretében fel kellene gyűjteni azoknak az írásoknak az adatait is, melyek tartalmilag nem köthetők egy-egy író vagy költő munkásságához, hanem általánosabban érintik az irodalom különböző kérdéseit. Az eddiginél szélesebb s egyben mélyebb forrásfeltárást jelentős mértékben segíthetik elő a sajtó- és folyóiratrepertóriumok, melyeknek minél nagyobb számban történő elkészítése és közzététele az irodalomtudományi bibliográfiai kutatásnak épp úgy érdeke, mint más szakbibliográfiai munkálatoknak. Jó lenne persze, ha a repertóriumok készítését a jelenleginél több szakmai átgondoltság s kevesebb esetlegesség kísérné. A forrásfeltárás szélesítésének érdeke teszi kívánatossá, hogy a bibliográfiai gyűjtés kiterjessze figyelmét egy-két olyan területre is, amely eddig jórészt kiesett a látóköréből. Gondolok itt elsősorban az évkönyvek, az emlékkönyvek s főleg a naptárak anyagának feltárására. Az utóbbiak módszeres számbavétele, anyaguk felszínre hozása a kutatás szempontjából szinte halaszthatatlannak mondható. Hiszen csak sejtelmeink vannak arról, hogy ezekben mi minden lappang. Mindenekelőtt számba nem vett, a kutatások körén végzetesen kívülrekedt, számottevő mennyiségű irodalmi szöveg. Ahhoz, hogy az irodalmi kutatás szembesülhessen ezekkel, elengedhetetlennek látszik egy olyan típusú kiadványsorozat összeállítása, mint amilyennel az irodalmi antológiák és gyűjtemények vonatkozásában Madár Lajos jóvoltából rendelkezünk.
Az irodalomtudományi bibliográfiai kutatások egy további gondja a kutatások megfelelő összehangoltságának, a koordinációnak a hiánya. Ha a különböző egyéni bibliográfiai kezdeményezések nehezen foghatók is össze, az mindenképpen kívánatos lenne, hogy a legfontosabb bibliográfiai műhelyek között létrejöjjön valamiféle együttműködés, mely éppúgy irányulhatna a kutatási területek ésszerű megosztására, mint a legfontosabb feladatok időről időre való meghatározására.
Folytatva a problémák számbavételét az irodalomtudományi bibliográfiák kapcsán is szólni kell arról, hogy ezek kötetei néhány jó példától eltekintve meglehetős lassúsággal készülnek el és látnak napvilágot. Van olyan nézet, mely szerint a társadalomtudományok (tehát az irodalomtudomány is) kevésbé érzékenyek az információk késedelmes feltárására és közvetítésére, mint más tudományágak. A magam részéről ezt legfeljebb rossz féligazságként ismerem el. A korszerű, naprakész tudományosság igénye az irodalomtudomány területén sem teszi nélkülözhetővé a friss információkat, ezek hiánya legalábbis erőteljesen fékezi a tudományág fejlődését. A késedelmességet, a vontatott megjelenést jelenleg mindenekelőtt az Országos Széchényi Könyvtár éves irodalomtörténeti bibliográfiái tekintetében kellene felszámolni, hisz e kurrensnek szánt sorozat jelenleg éppen hét éves késésben van, ami erősen megkérdőjelezi annak kurrens jellegét. Egyebek mellett talán a számítógép alkalmazása a munkálatokban lehetne az, amely meggyorsíthatná a sorozat köteteinek megjelenését, miként ez az Irodalomtudományi Intézet bibliográfiai szintézise még kiadásra váró része kapcsán is remélhető, melynek szerkesztésében épp ez évtől kap szerepet a számítógép. Az Országos Széchényi Könyvtár kurrens sorozatának gyorsabb, naprakészebb megjelentetése már csak azért is kívánatos, mert ez alapja lehetne az 1970 utáni bibliográfiai adatok kumulatív közzétételének, amire egyre inkább szükség lenne, mintegy folytatásaként az akadémiai bibliográfiai kézikönyv 1970-nel záruló köteteinek. Az 1970 utáni adatok kumulatív közzétételének persze nemcsak a kurrens sorozat kiadásának meggyorsítása a feltétele, hanem az is, hogy mielőbb napvilágot lásson az 1971 és 1975 közti adatokat magába foglaló kötet.
Végül essék szó egy-két olyan problémáról, melyek tulajdonképpen túlmutatnak az irodalomtudományi bibliográfiák gondjain, de amelyek megléte e területen is erőteljesen érzékelhető. Ilyen a bibliográfiai feltárás módszerbeli heterogenitása, ilyen a bibliográfiai káderutánpótlás kérdése, a bibliográfiai információknak a felhasználókhoz való eljuttatásának ügye vagy az a tény, hogy az irodalomtudományi bibliográfia művelése, sőt, akár egész vállalkozások sorsa erőteljesen függvénye néhány személy elkötelezettségének, áldozatkészségének. Nyilvánvaló, hogy e gondokkal épp úgy szembe kell nézni, mint azokkal, melyekről az előbbiekben részletesebben esett szó. A gondok felvázolása természetesen mindig könnyebb, mint megoldásuk módozatainak megfogalmazása. A megoldás kétségtelenül számos tényező függvénye, de egy a mainál jobb helyzet létrejöttéhez közelebb vihet, ha fokozatosan megszűnik az egyes bibliográfiai műhelyek tevékenységének izoláltsága, ha e műhelyek egymással kapcsolatba lépve nemcsak a legfontosabb tennivalókat fogalmazzák meg együtt, de azok megvalósításának feltételeit is többé-kevésbé közösen teremtik meg. Beleértve ebbe az újabb bibliográfus nemzedékek kinevelésének vállalását is. Bízom benne, hogy ez a mostani tanácskozás, az itteni eszmecsere az egymáshoz való közeledésre is ösztönöz majd bennünket. S ha így lesz, bízvást elmondhatjuk, tanácskozásunk, összejövetelünk nem volt eredmények nélkül való.

Országos Széchényi Könyvtár Észrevételek (2000/04/12)