36. évfolyam, 1990. 5-6. szám

Archívum

Az általános nemzeti retrospektív bibliográfia

Eredmények, feladatok, módszerek

Ferenczy Endréné

1961-ben, az Országos bibliográfiai munkaértekezleten Kőhalmi Béla a retrospektív magyar nemzeti bibliográfia helyzetét elemző referátumát egy általa 1912-ben írt brosúra segélykiáltó címének felidézésével vezette be. "Nincs nemzeti bibliográfiánk!" hangzott a cím annak idején, és Kőhalmi Béla fél évszázaddal később arra az elemző megállapításra jutott, hogy a kategorikus kijelentés, amely 1912-ben túlzásnak hatott, 1960-ban szomorú realitásként jelentkezik. Az elmúlt századvég nagy kezdeményezései (Szabó Károly, Petrik stb.) utáni évtizedek, a két világháború korszaka és az azt követő 15 év a nemzeti kultúra és tudomány írott emlékei retrospektív számbavételének sem kedveztek, az Országos Széchényi Könyvtár 30-as években, Fitz József szervezésében indított hézagpótló vállalkozásait is a háborús évek torzóvá nyomorították. Ez indokolta Kőhalmi Béla megállapítását, hogy míg korábban, a századelőről festett helyzetképben a kurrens magyar nemzeti bibliográfia hiányát fájlalta, addig az 1950-es évek végén - az 1946-óan megindított kurrens nemzeti bibliográfia tényét pozitívumként nyugtázva - a retrospektív könyvészetek összefüggő sorának egymást követő "fehér foltjait" kellett szomorú adósságként felvázolnia.
Az 1961 óta eltelt újabb három évtized ezen a területen kétségtelenül jelentős, gondosan megtervezett, egymásra épülő, ill. egymást kiegészítő munkálatok kézzel fogható eredményeit érlelte meg (Régi magyarországi nyomtatványok 1-2.; "Petrik" 5-7. kötet; Magyar könyvészet 1921-1944 folyamatban; Busa M.: Magyar sajtóbibliográfia 1705-1849 stb.). Nem kívánunk ehelyütt a könyvtáros-bibliográfusi szakma körében jól ismert összeállítások részletes könyvészeti felsorolásával, elemzésével vagy értékelésével foglalkozni. Létük és a születésük során szerzett tapasztalatok vizsgálata azonban mindenképpen kiindulási alapot nyújthat a retrospektív magyar nemzeti bibliográfia előttünk álló feladatainak, módszereinek, esetleges döntést igénylő elvi-elméleti kérdéseinek felvetéséhez.
Bibliográfiai adósságaink törlesztését hangsúlyozottan elsősorban gyakorlati feladatnak tekinthetjük. Eddigi elmaradásukat sem a bibliográfia-elmélet kimunkálásának hiánya okozta, hanem a gyűjtő-regisztráló munka elvégzéséhez szükséges erő, idő és a publikálás anyagi lehetőségeinek szegényessége. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mivel - álláspontunk szerint - az ugyancsak Kőhalmi Béla által is egyetértően idézett J. Vorstius nézetét vallva: a bibliográfia nem igényel önálló elméletet, nem tartozik az "alkotó tudományok" közé, de az alkotó tudományok számára nélkülözhetetlen gyakorlati segédtudomány. (Ez a megítélés nem degradálás, hanem a bibliográfiai munka alapvető fontosságának aláhúzása!) Ha pedig a retrospektív nemzeti bibliográfiát a kutatás segédeszközeként tekintjük, akkor funkciójának meghatározását, alkalmazandó módszereit és az ezzel kapcsolatos feladatok rangsorolását a legtágabb körűen értelmezett tudományos kutatás szükségletei és követelményei szabják meg. Helyzetelemzése nem tévesztheti szem elől: kinek a számára készül? Hiánya mely felhasználói kör munkáját nehezíti vagy lehetetleníti? Czvittinger Dávid döntő indítéka: a magyar nemzet szellemi fejlettségének bemutatása és bizonyítása a világ előtt - a nemzeti öntudat fejlődésének kezdetén dicsérendően állta meg helyét, de korunkban már öncélú, üres szólamnak hatna. A nemzeti kultúra és tudomány írott emlékei visszamenőleges számbavételének az ad értelmet, hogy egyes adatai új tudományos eredmények kiindulópontját, forrását jelenthetik, összességében pedig egy-egy korszak politikai, gazdasági, tudományos és kulturális irányát, színvonalát rajzolja meg. Ebből következően elsődlegesen a humán tudományok (beleértve a szociológia, politológia és főként a tudománytörténet területét is) művelőinek jelent nélkülözhetetlen bázist. Ebben a funkciójában a retrospektív nemzeti könyvészetet jelenleg még éves kumulatív köteteivel sem pótolhatja a kurrens nemzeti bibliográfia (legfeljebb majd csak évtizedek múltán a számítógépes adatbázisból hozzáférhető korszak áttekintésével), vagy a kurrens szakbibliográfia, mivel mindkettő elsődleges feladata a gyors tájékoztatás, a legfrissebb irodalomban való azonnali eligazítás; nem pótolhatja (legfeljebb más metszetben kiegészítheti) a biobibliográfiai összeállítás, amely egyes írók, tudósok szellemi oeuvre-jét hivatott összegezni, és nem pótolhatja a gyűjtését egy-egy tudományterületre összpontosító retrospektív szakbibliográfia sem. Az általános retrospektív nemzeti bibliográfia évkörökben és/vagy dokumentumtípusok szerint egymáshoz kapcsolódó, egymást kiegészítő sorozata a nemzet (vagy ország) szellemi termése számbavételének alfája, és mivel, funkciójából következően, évtizedek, évszázadok számára készül, ezért megtervezését és munkálatait - az azonnali, hiánypótló "tűzoltás", a "semminél jobb" szemlélet helyett - a jelen és a jövő igényeinek figyelembe vételével kell a ma bibliográfusainak elvégezniök. Ebből a szempontból az elmúlt 30 év eredményei - a még meglévő hiányosságok ellenére is - nem jelentéktelenek.

I. Gyűjtőköri kérdések

1.) Sokat vitatott és országonként eltérően értelmezett alapkérdése a retrospektív nemzeti bibliográfia gyűjtőkörének a "patriotikum"-fogalom" értelmezése.* Bibliográfus elődeink álláspontja is eltérő volt ennek kérdésében (Szabó Károly: területi, nyelvi és személyi hungarikum; Petrik 1712-1860: területi, nyelvi és tartalmi hungarikum; Apponyi, Kont, Hankiss: külföldi szerző által írt tartalmi hungarikum; Kertbeny: idegen nyelvű területi és tartalmi hungarikum; Gragger: idegen nyelvű tartalmi hungarikum; Ballagi: tartalmi hungarikum stb.). Szentmihályi János 1958-ban írt tanulmányában (Magyar könyvszemle) egyértelműen a magyar nemzeti bibliográfiai rendszerbe tartozónak ítélte a magyarországi nyomtatványok mellett a bárhol megjelenő magyar nyelvű nyomtatványokat (nyelvi hungarikum), magyar szerzők műveinek idegen nyelvű fordításait, valamint idegen nyelven írt műveit (szerzői hungarikum). Ebben a koncepcióban a Magyarországra vonatkozó külföldi nyomtatványok (tartalmi hungarikum) másodlagos, később számba veendő szerepet kapnak. Ezzel a feladatmegjelöléssel három évtized múltán, korunkban is egyetérthetünk, vitathatatlanul a magyar nemzeti írásbeliség szerves részének tekintve a bárhol megjelenő magyar nyelvű kiadványokat és a magyar szerzők külföldi, idegen nyelvű publikációit. Ezek regisztrálásának szükségessége eddig valamennyi vállalkozás megtervezésekor felmerült (Magyar könyvészet 1945-1960; RMNY; Magyar könyvészet 1921-1944), de éppen a külföldi anyaggyűjtés hozzáférési nehézségei, időigénye indokolták a kettéválasztott, fokozatokban realizálható megoldást: a területi hungarikum retrospektív bibliográfiájának különálló egységekben történő összeállítását (meggyorsítva ezzel az elsődleges hungarika-bibliográfiák közreadhatóságát), majd ezt követően a nyelvi hungarikumra korlátozódó külföldi anyag feltárását. Ennek létrejött és tervezett munkálatai még mind dokumentumtípus, mind földrajzi terület szempontjából meglehetősen szóródva jelentkeznek (RMNY, Petrik 5-7. kötet: 1801 előtti nyomtatványok; magyar nyelvű időszaki sajtóbibliográfiák 19451970-es évköre; a két világháború közötti külföldi magyar nyelvű könyvek országokra bontott bibliográfiai munkáinak tervezése a 90-es évekre). A nyelvi hungarikumok bibliográfiai feltárásában, úgy tűnik, még sokáig nem beszélhetünk összefüggő nemzeti bibliográfiai "rendszerről". Még kedvezőtlenebb a helyzet a személyi hungarika számbavételénél, amely területen módszeres bibliográfiai munkával csak a legkorábbi időszak, az 1801 előtt külföldön publikáló magyar szerzők munkásságának összeállítása van folyamatban. A feladat kétségtelenül az előbbinél nehezebb: a "kit tekintsünk magyar szerzőnek" kérdésében napjainkban is ellentétes nézetek uralkodnak. Megítélésünk szerint a régi nyomtatványok vonatkozásában a Szabó Károlyon-Petriken alapuló bibliográfiai gyűjtőmunka folytatásához (OSZK) pontosan körvonalazott támpontot jelent a "Régi magyarországi szerzők" (Bp. 1989.) névjegyzéke, illetve ennek bevezetőjében közölt részletező meghatározás. A 20. század tekintetében az OSZK-ban jelenleg folyó hungarika névkataszter munkálatai (vö. Kovács Ilona korreferátuma) szintén viszonylag pontos kritériumokat jelölnek meg, melyeknek esetenkénti érvényesítésénél, igen helyesen, inkább a kiterjesztő, mintsem a szűkítő szempont kerül előtérbe. A biográfiai adattár vagy lexikon azonban csupán forrása lehet, és nem helyettesítője a külföldi személyi (és intézményi!) hungarikumok bibliográfiai feltárásának, de ennek munkái az 1801 utáni korszak tekintetében még a tervek között sem szerepelnek.
A harmadik külföldi hungarikum-kategória (tartalmi), a magyar vonatkozási nyomtatványok általános könyvészeti regisztrálásáról úgy tűnik, egyelőre, mint az erőket meghaladó feladattól, el kell tekintenünk. Egy-egy tudományterület retrospektív szakbibliográfiája feltehetően előbb vállalkozhat ennek számbavételére mintsem a retrospektív általános nemzeti bibliográfia rendszere.
2.) Nem kevésbé problematikus a retrospektív nemzeti bibliográfia viszonylagos teljességre törekvésének vagy válogatásának alternatívája. Ha csak kiragadott példákat is idézünk az elődök nézeteiből vagy megvalósított gyakorlatából, ezek eltérő szemléletet tükröznek, valamennyi nézetnek elfogadható érveivel és ellenérveivel egyetemben. Kőhalmi Béla az 1961-es bibliográfiai munkaértekezleten a teljességre törekvés mellett foglalt állást, az akkor nemzetkőzi fórumon is elfogadott szemlélettel érvelve: "A bibliográfus ne feledje, hogy irodalomközvetítő és nem történész. ...Értékítéleteket általában nem alkalmazhat a bibliográfus. A retrospektív nemzeti bibliográfia az irodalom teljességének tükre legyen és ne a könyvtáros pedagógiai tevékenységének szerszáma." Csűry István 1964-ben (Könyv és könyvtár. 4. köt.) a könyvtári s bibliográfiai gyűjtés kérdésében a válogatás szempontjait részletezi. A teljességre törekvés elvetését nem elsősorban a dokumentumáradattal indokolja, hanem az értékálló publikációknak a tömegben való elsikkadását féltve. Fitz József a 30-as években érdekes új szempontot vet fel a könyvtári gyűjtés és a bibliográfia összefüggésében. (Magyar könyvszemle. 1937: "Könyvtárba való az, ami a bibliográfia tárgya. ...Nem szabad a könyvtár állományába venni olyan gyűjteményanyagot amely bibliográfiailag le nem írható", és megkérdőjelezi a nem könyv részét képező metszetek, térképek, kották gyűjtésének és bibliografizálásának lehetőségét.
Amennyiben a magyar retrospektív nemzeti bibliográfiai kiadványok rendszerét egységnek kívánjuk tekinteni, a teljesség kérdésében három megoldási mód mérlegelendő:
- a legkorábbi (1801 előtti) nyomtatványok behatárolható mennyisége az abszolút teljességre törekvést indokolja és teszi lehetővé (miként a Régi magyarországi nyomtatványok vagy a Petrik kiegészítő kötetek gyűjtőkörét sem korlátozza terjedelmi vagy értékelő válogatás);
- amely korszakról rendelkezésre áll a teljesség igényével regisztráló kurrens nemzeti könyvészet, ott megengedhető a visszamenőleges számbavétel értékelő válogatása, bízva a közben eltelt évtizedek értékítéletében és abban, hogy a kihagyásra ítélt anyag, ha nehézkesen is, de kurrens füzetekben visszakereshető. Ezt az engedményt is csak feltételes módban tennénk, hiszen a válogatás itt éppen a retrospektív nemzeti könyvészet egyik főfunkcióját veszélyezteti, amellyel csak teljességében rajzolhatja meg hűen egy-egy korszak (selejt-publikációival együtt) jellegzetes tükrét. (Az 1945-1960-as évkör Magyar könyvészete sem élt az 1946-t61 már létező kurrens nemzeti bibliográfia regisztrált anyagának válogatásával.) A másik ellenérv éppen korunkban jelentkezik és a "teljes kurrens - válogató retrospektív bibliográfia" elvben egymást kiegészítő párosát megkérdőjelezi. 1960 után megjelent visszamenőleges könyvészeteink érdeme, hogy gyűjtőkörüket mindennemű politikai befolyástól meg tudták őrizni (pl. az 1921-1944-es Magyar könyvészet kötetei a megjelenés kezdetétől tartalmazzák az akkor még zárolt kiadványként kezelt publikációkat is). Ezzel szemben a kurrens bibliográfia a politikai változások tiltó korlátainak lehet alárendelt. Így terheli adósságként a mai napig is az OSZK-t az elmúlt évtizedek "bizalmas" kiadványainak, vagy az utolsó másfél évtized ún. szamizdat könyv- és sajtópublikációinak - kurrensen annak idején nem közölt, így immár retrospektívnek minősülő - bibliográfiai számbavétele;
- a nyomtatási és sokszorosítási technika fejlődésével termelődő publikációtömegben (a 19. századtól kezdődően, majd a 20. század második felében rohamosan növekedve) a teljesség célkitűzése jobban megvalósítható egyes évkörökön belül is a megosztott regisztrálás formájában. A külföldi patriotikum bibliográfiai számbavétele - mint már utaltunk rá - tervezhető földrajzi (megjelenési hely szerinti) bontásban. De a területi hungarikum legújabbkori könyvészete is jobban megmenekülhet az értékelő válogatás kétes eredményétől a dokumentumtípusok szerint tagolódó összeállítások segítségével. A megosztás hátránya kétségtelenül, hogy egy-egy tudományterületi, politikai vagy gazdasági összkép csak több, egymás mellé rendelt bibliográfia együttes forgatásából alakulhat ki.
3.) A dokumentumtípusok szerinti megosztás veti fel a retrospektív nemzeti könyvészet gyűjtőkörének harmadik problémáját: milyen típusok tartozzanak összességében a számbavétel körébe? Eldöntése látszólag egyszerűnek tűnne, ha egyrészt a bevezetőben vázolt funkcióból (=kutatási segédeszköz, egy korszak tükre) indulunk ki, vagy, ha a könyvtári gyűjtés évszázados fejlődésének (a kéziratoktól a nem hagyományos kép-, adat- és hangrögzítésekig) analógiájához igazodik. A gyakorlati realitás azonban kénytelen a kört leszűkíteni, egyes dokumentumtípusok kizárásának viszonylag optimális kompromisszumával.
A gödöllői munkaértekezlet ajánlásai között szerepel megvizsgálandó feladatként a nemzeti kéziratbibliográfia kérdése is. Az azóta eltelt évek tapasztalatai arra mutatnak, hogy a nyomtatványokéhoz hasonló, teljességre törekvő nemzeti kéziratbibliográfia célkitűzése sem most, sem a jövőben nem lenne reális. Annál is kevésbé, mivel míg a nyomtatványok vitathatatlanul természetes gyűjtőhelye a könyvtár, amelyben ezáltal a regisztrálás lehetősége is biztosított, addig a kéziratok könyvtári-levéltári-múzeumi gyűjtésének és feltárásának párhuzamos, napjainkban már sem tematikusan, sem korszakonként el nem határolt dzsungelében a bibliográfiai számbavétel szinte megoldhatatlan. Ha helyettesítését nem is lehet, de hiányának pótlását rá kell bíznunk az egyes gyűjtemények (ma már folyamatosan készülő) kéziratkatalógusaira és a külföldön található hungarikum-kéziratok kataszterének megkezdett munkálataira. Kivételt csak a tudományos kutatási eredmények (és az utókor szemszögéből: a jelen tudományos színvonalának megmérettetése) szempontjából lényeges gépiratos akadémiai és egyetemi disszertációk regisztrálásával kell és lehet tenni. Ezeknek pontosan elhatárolható körét az MTA, illetve egyes felsőoktatási intézmények bibliográfiailag regisztrálják, de távlatilag érdemes lehet az elmúlt több mint négy évtized (az 1945-ig kötelezően nyomtatott egyetemi értekezésektől kezdődő időszak) disszertációinak egységes retrospektív nemzeti könyvészetét közreadni.
Természetesnek tekinthető, hogy a retrospektív regisztrálásra "méltatott" nyomtatványok köre (főleg "küszöbje") korszakonként eltérő. Viszonylag könnyebb (nem a felkutatás, hanem a gyűjtőhatár megvonása szempontjából!) a helyzet az ún. régi, 1800 előtti nyomtatványok tekintetében. Így egyértelműen bekerültek a Régi magyarországi nyomtatványok gyűjtőkörébe a terjedelem alapján kisnyomtatványnak számító assertiok, röpiratok, színlapok, gyászjelentések, szöveges szentképek stb. is. Ezt a megoldást a nyomtatványok mennyisége lehetővé teszi és a fennmaradt példányok csekély száma miatt nyomdászat- és kultúrtörténeti kuriózitása indokolja. A 19. század egészen 1920-ig terjedő évköreinek - ezideig csak Petrik és követői által feltárt - anyaga még kiegészítésre vár. Ez a korszak már, hasonlóan a 20. század első feléhez, mindenképpen szűkítést, illetve dokumentumtípusok szerinti tagolást igényel. Célszerű lenne a munka megkezdése előtt e gyűjtőhatár megvonását, valamint a külön egységként feltárandó típusok kőrét egységesen megtervezni (szakítva az 1920-ig terjedő könyvészetek évköreinek egymástól eltérő gyűjtőkörével). Ha nem is a dokumentumok mennyisége, de azok jellege szempontjából jó analógiát kínál az 1921-1944. évkör könyvészetének gyűjtőköri meghatározása, amely a "könyv" fogalmát iskolai értesítőkre, tankönyvekre (önálló egységként kezelve) stb. is kiterjeszti, és a korszak térkép, zenemű anyagát külön kötetekre bontva szintén fel kívánja tárni. Az ezekből kirekesztett (illetve értékelően szelektált) egy ív alatti kisnyomtatványok korszak-bibliográfiájának terve viszont még várat magára, hasonlóan a gazdaságtörténeti szempontból rendkívül jelentős mérlegbeszámolók, zárszámadások (mai szóhasználattal: vállalati irodalom) feltárásával, melyeket a nemzeti könyvtári elhelyezése mind ez ideig hozzáférhetetlenné tesz. 1945 utáni korszakunk retrospektív nemzeti bibliográfiai fehér foltjai még szintén kirívóak, egyes évkörök zeneműveinek, térképeinek, grafikai plakátjainak feltártsága mellett összefüggő képről nem beszélhetünk. De e viszonylag könnyen pótolható hiányokon kívül nagyobb feladatot jelentő, de kortörténeti információjával nélkülözhetetlen lenne az 1945 utáni évek (politikai, kereskedelmi, színházi) plakátjainak, röplapjainak és, nem utolsósorban, az előző korszakra vonatkozóan már hiányolt "vállalati irodalmának" könyvészete. Ez az utóbbi annál is inkább, mivel egyedi, tételes feldolgozásra nem kerülő, színt alatti minősítése az évtizedek során óhatatlanul változóan szubjektív volt. Így ugyanazon terjedelmű és jellegű kiadványok kis hányada esetlegesen, könyvként a kurrens és retrospektív könyvészetek részévé vált, többségük a csoportos feldolgozás süllyesztőjébe került. Könyvészetüknél sem gondolhatunk tételes, részletező leírásokra, de a csoportos feldolgozás lehetőségeinek kiaknázásával és pontosabb kimunkálásával hasznosan egészítenék ki a már elkészült vagy készülő könyvbibliográfiákat. Kétségtelen többletfeladat, hogy ennél a típusnál nemcsak az anyaggyűjtés sziszifuszi munkája hárul a bibliográfiai műhelyre, hanem előbb a gyűjtőkör, a feltárás, leírás szabályzatainak kidolgozása is. Mindezzel azt szeretnénk kiemelni, hogy - főként a 20. századnak ebből a szempontból legelhanyagoltabb része: - a kisnyomtatványok és a másodlagos értékűnek minősülő kiadványok regisztrálása nélkül a nemzeti könyvészet teljessége kétséges marad. És ennek a feladatnak az elvégzése még a tervek között sem szerepel.
A dokumentumtípus meghatározása szempontjából a retrospektív nemzeti bibliográfia gyűjtőkörében a periodikum is változó ismérvekkel jelentkezik. Ha nem is megyünk vissza évszázadokkal (a régi nyomtatványok röplap-újságlap összefonódásaira, vagy a Petrik által a könyvek közé illesztett folyóirat-évfolyamokra utalva), már jelenünk is változást mutat, kiszélesítve az időszaki kiadványok fogalmát. Mivel azonban a retrospektív magyar könyvbibliográfiák sora már jobban közeledik a teljességéhez, mint ahogy a sajtóbibliográfiák joggal hiányolt adósságait törlesztjük, célszerűnek (ha korszerűnek nem is) látszik a régi periodikum-definíció (=évente legalább kétszeri megjelenési szándék) alkalmazása az 1976-tól visszamenőlegesen regisztráló könyvészetekben. Így a dokumentumtípusok szerint bontott évkörökben (a kalendáriumok, évkönyvek stb. tekintetében) nem átfedik, hanem kiegészítik egymást a nemzeti könyv- és sajtóbibliográfiák.
A visszatekintő könyvészetek rendszerében az előbbiekben indokolt dokumentumtípusok szerinti bontást nehezíti az egyes típusok kialakulásának, fejlődésének eltérő ideje és üteme. Más-más évkörökben jelentkezik a korszakhatár a könyvek, a hírlapok, a plakátok, a hivatalos nyomtatványok stb. fejlődésének történetében. Eldöntendő alternatíva: a bibliográfia a regisztrált típus történeti korszakaihoz igazodjék-e, vagy egy-egy évkör egymás mellé helyezhető köteteivel nyújtsa a kor teljes képét, valamennyi dokumentumtípusának összességével? (A befejezés előtt álló 1921-1944. évi magyarországi sajtóbibliográfia az utóbbit választotta, a megjelenő Magyar könyvészet évköréhez kapcsolódva.)

II. Módszertani kérdések

1.) A nemzeti bibliográfiák rendezésének örök dilemmája: a betűrend - szakrend - időrend változatai eddigi könyvészeteinket is végigkísérik. A már eddig elkészültek vagy folyamatban lévők bevezetőben indokolják az alkalmazott rendezőelv létjogosultságát. A régi nyomtatványok kronológiai regisztrálása kétségtelenül így tükrözi leghívebben a nyomdászattörténeti, könyvészeti és tudománytörténeti fejlődést. (Bár a gyűjtés kezdetének szakmai vitájában még - datálási nehézségek és a különböző kiadások gazdaságosabb összevonási lehetőségére hivatkozva - egyenértékűen jelentkezett a betűrendezés híveinek álláspontja is.) A 20. század könyvbibliográfiái (1945-1960; 1921-1944) - szakítva az elődökkel - az Egyetemes Tizedes Osztályozás, némileg módosított, csoportalkotó szakrendjét követik, a betűrendes visszakeresést mutatórendszerrel oldva meg. Ugyancsak szakrendet tervez a külföldi nyelvi hungarikumok következő évtizedben meginduló számbavétele. A betűrendről szakrendre való áttérést a Magyar könyvészet 1945-1960. évkörének előszava így indokolja: "A tudományok mai fejlettségi fokán kevés kutató akad aki könyvtermésünk egészében kíván búvárkodni...érdekeiknek a tartalmilag rendezett bibliográfia felel meg, amely a szaktudományok művelőit egy-egy tudományág fejlődéséről áttekinthetően tájékoztatja." Bár ez az érvelés inkább a nemzeti szakbibliográfiák feladatát tükrözi (anélkül, hogy azok funkcióját az általános könyvészet át tudná vállalni), - de a szakrend melletti döntés helyesnek bizonyult. A 20. század nyomtatvány-tömege, a szerző nélküli (vagy ún. testületi szerzős) kiadványok nagy száma, a Petriknél és követőinél még áttekinthető mennyiségű tétellel szemben - betűrendben szinte kezelhetetlenné vált volna. (A Petrik-féle 1860-1975-ös évkör szakmutatójának, valamint az 1886-1900-as évkör tárgymutatójának használhatóságát sem igazolja a gyakorlat, nem beszélve a 20. század fejlődését tükröző tárgyszó-tezaurusz hiányáról.) Az alkalmazott szakrend - még az ETO köztudott ellentmondásaival és korszerűtlenségével együtt is - ebben a korszakban megállja helyét. Főleg akkor, ha az egyes szakokat tartalmazó kötetek és a betűrendes mutatókötet gyors egymás utáni megjelenéssel rövid időn belül zárnak le egy korszakot, miként az 1945-1960-as évkör öt kötetének 5 év alatti publikálásával, vagy az 1921-1944-es évkör eredetileg tervezett (és első négy kötetével meg is valósított) évente egy-egy kötetes megjelenésével tette. (Ez utóbbi munkálatainak elhúzódása főként a mutatókötetek hiánya miatt fájdalmas.)
A sajtóbibliográfiák (1945-1954; 1705-1849; folyamatban: 1921-1944) egységesen kitartanak a címek betűrendje mellett. Ezt a gyakorlatot talán indokolni sem szükséges: az időszaki kiadványok tartalmi sokrétűsége és változása megoldhatatlanná tenné a tárgyszó- vagy szakrend merev keretei közé kényszerítést.
Ha az eddigi munkáknál alkalmazott gyakorlatot optimálisnak fogadjuk el, még mindig döntésre vár az eddig nem regisztrált, vagy kiegészítésre szoruló korszakok és dokumentumtípusok bibliográfiájának rendezési elve. A 19. század (1920-ig értelmezve) könyvészetének kiegészítése (vagy átdolgozott, új összeállítása) az idő renddel már mindenképpen szakítani kénytelen. "
A korszak időszaki sajtóbibliográfiája értelemszerűen folytathatja a betűrend alkalmazását. De vajon, ha idő és erő keríthető arra, hogy a Petrik-Kiszlingstein-Kozocsa sorozat az eltelt 70-170 év alatt előkerült, akkor még ismeretlen könyvek leírásával kiegészüljön - netán újraszerkesztődjék - milyen elrendezést igényel a 20. század végének kutatója a 19. század könyvészetében? A könyvtípusok jellege és mennyisége változatlanul a betűrendet sugallja-e, vagy az ipari, kereskedelmi, polgárosuló fejlődés nyomtatványai inkább a tematikus feltárást követelik? És az előbbiekben már hiányolt nyomtatványtípusok: a plakátok, kisnyomtatványok, vállalati irodalom bibliográfiájának rendezési elveit a közreadó testületek, vállalatok, intézmények nevei, vagy szövegük tartalma határozza-e meg? Mielőbbi vizsgálódást és tervszerű döntést igénylő kérdések, mivel csak ennek függvényében válik képessé általános retrospektív nemzeti könyvészetünk majdnem egységes rendszert alkotni.
2.) A bibliográfiai leírások szabályai a magyarországi gyakorlatban három, alapvető eltérést mutató korszakra oszthatók:
- a Petrik könyvészetének első évkörében alkalmazott, porosz mintát követő címleírási előírások;
- a 20. században a porosz szabályokat alapvetően átformáló és - kisebb, de a lényeget nem érintő módosításokkal - egészen 1986-ig élő szabványok;
- végül a legújabb, az ISBD szabványcsaládra épülő magyar szabályzatok, melyek szemléletükben és felépítési módjukban ismét gyökeresen szakítottak az előző korszak gyakorlatával.
Korszerű, de utópisztikus elképzelés lenne, ha retrospektív bibliográfiai adósságainkat a jelenleg érvényben lévő, nemzetközileg elfogadott, számítógépes feldolgozásra is alkalmas leírási szabályokkal terveznénk leróni. Ezt megteheti néhány évtized múlva a jövő bibliográfusa, aki majd századunk utolsó negyedének könyvészeti visszatekintésére vállalkozik. De a jelen bibliográfusa számára a visszatekintés inkább kínálja az adott korszakban alkalmazott címleírási gyakorlat korszerűsített, de szellemében, alapelveiben nem változtatott követését. E konzervatívnak tűnő szemléletet több indok is alátámasztja:
- a retrospektív nemzeti bibliográfiai "rendszer" már megszületett vagy készülő termései az 1960-as években kezdtek érlelődni az akkori leírási gyakorlatot véve alapul. A menet közben történő változtatás az összefüggőnek tervezett rendszer egységét bontaná meg;
- a könyvtári katalógusokban már leírt könyvanyag új szabvány szerinti bibliográfiai feldolgozása kivétel nélkül minden esetben újabb autopsziát követelne, az adatelemek újbóli értelmezése, az új felépítésű tételek megszerkesztése érdekében;
- a már megjelent tudományos szakirodalom hivatkozásai még a mai napig sem követik az új szabványt, így annak alkalmazása a tudományos közélet számára nehezítené a retrospektív bibliográfia használatát;
- minden kor címleírási előírásait az adott időszakban domináló kiadványfajták, az azokon szereplő adatok jellege szerint igyekszik megfogalmazni, így a korszerűbb dokumentumtipológiához igazodó, későbbi szabványok keretei közé a múlt kiadványait sokszor nehéz beszorítani.
Nem véletlen tehát: a régi magyarországi nyomtatván yok új bibliográfiája Szabó Károly leírási gyakorlatát korszerűsíti, további adatokkal kiegészíti, törekszik a címlaptükrözés megvalósítására, - de szabályait a 15-17. századi nyomtatványtípusok adottságaihoz igazítja. A 18. századi Petrik-kiegészítő kötetek szakítanak Petrik (alanyesetet kiemelő) porosz címleírási rendszerével, de alapjaiban a 19. század végi-20. század eleji külföldi és magyar bibliográfiai leírás gyakorlatát követik. A 20. század magyar könyvészete, némileg módosítva ugyan, de tulajdonképpen az előző korszak leírási szabályait alkalmazza, megteremtve ezzel a könyvészetek folyamatosságát. A retrospektív sajtóbibliográfiák - így a most készülő 1921-1944-es évkör is - a leírás adatelemeinek meghatározásában ugyan az új szabvány (ISBD/S) terminológiájához igazodik, de azok sorrendjét, részletezését a visszatekintő nemzeti könyvészet követelményeihez szabja, amely a statikus állapotot tükröző kurrens sajtóbibliográfiával szemben a történeti változásokat folyamatában hivatott tükrözni. Kimunkálásra vár viszont azoknak a dokumentumtípusoknak a retrospektív leírási szabályozása, amelyeknek egészében (kurrensen és retrospektíven egyaránt) hiányzik a bibliográfiai feldolgozása (csoportos kisnyomtatványok, AV-dokumentumok egy része stb.). Ezeknek esetében - legalábbis a 20. századot tekintve - érdemes lehet a legkorszerűbb szabványokat alapul vevő, számítógépes nyilvántartásra is alkalmas feltárási szabályzatban gondolkozni.
3.) Eddigi retrospektív nemzeti bibliográfiáink valamilyen formában a dokumentumok lelőhelyének jelölésére is törekedtek. Szabó Károly, Petrik az általuk ismert gyűjtemények példányaira utaltak, a legkorábbi korszak nemrég megjelent sajtóbibliográfiája (Busa Margit) valamennyi felkutatott példányt részletez, az 1921-1960-as időszak könyvbibliográfiái a nemzeti könyvtár raktári jelzeteinek feltüntetésére vállalkoztak. A Régi magyarországi nyomtatványok bibliográfiájának szerkesztősége időrendben haladva fokozatosan csökkentett számban ugyan, de jelzi a magyar és külföldi gyűjtemények fellelhető példányait. Felmerülhet a kérdés: a bibliográfia és katalógus funkciója közötti közismert különbség tudatában milyen mértékben vállalkozhat, és egyáltalán vállalkozzék-e a retrospektív bibliográfia a "mű" leírása mellett a példányok ismertetésére is? Lehet-e azonos a nemzeti bibliográfia a könyvtári lelőhelyjegyzékkel? Véleményünk szerint, valamely középutat jelentő kompromisszum képzelhető el. A legkorábbi, kevés példányszámban készült és fennmaradt nyomtatványok valamennyi felbukkanó példányának egyedi sajátosságai és holléte nemcsak megférnek, de hasznos kiegészítő információkat is nyújtanak a mű leírásához kapcsoltan. De már a 18. század utolsó évtizedeitől egyre kérdésesebbé és esetlegesebbé válik minden ismert példánynál akár csak a lelőhelyek feltüntetése is. Növeli a könyvészet terjedelmét, állományapasztás esetén a félretájékoztatás és az elavulás veszélyét rejti magában, a felduzzasztott anyagmennyiség az áttekinthetőség rovására mehet, időt és erőt von el a bibliográfia valódi feladatának: a művek teljességre törekvő regisztrálásának optimális megvalósításától. Vonatkozik ez a könyv- és sajtóbibliográfiákra egyaránt. Ugyanakkor kétségtelen, a már egyszer, valahol fellelt mű legalább egyetlen lelőhelyének jelzése a kutatás számára a hozzáférés fontos adalékát nyújthatja, még ha ez nem is tartozik a bibliográfia definiált feladatai közé. Nemzeti könyvészetről lévén szó, vélelmezhetően a feltárt anyag jelentős hányada a nemzeti könyvtár gyűjteményének része. Ezeknek bibliográfiai leírását az OSZK raktári jelzete hasznosan egészíti ki. Az ott fel nem lelhető tételekhez viszont a hozzáférhetőség előre megállapított sorrendjében valamely másik, de egyetlen hazai (végső esetben külföldi) gyűjtemény neve és raktári jelzete elegendő az eligazításhoz. A könyvgyűjtő és a könyvtörténeti kutató számára ugyan ez a kompromisszum veszteséget jelent, mivel egy mű előfordulási gyakoriságát vagy ritkaságát homályban hagyja, de ennek megvilágítása elsődlegesen a könyvgyűjtők kézikönyvének, és nem a nemzeti könyvészetnek a feladata.
4.) Röviden fel kell vetni azt a kérdést is, hogy a gépesített információszolgáltatás, a több szempont szerint, közvetlenül lekérdezhető adatok korszakában (vagy annak inkább küszöbén állva), időszerű-e egyáltalán a hagyományos nemzeti könyvészetek vaskos köteteinek módszertanáról vizsgálódni? A jelen realitása az igenlő válasz. Irreális lenne azzal számolni, hogy akár utódaink is képesek legyenek a teljes magyar nyomtatványtermés (1473-tól 1975-ig, a kurrens nemzeti bibliográfia adatbázisépítésének kezdetéig) ismételt kézbevételére, gépi tárolásra alkalmas újrafeldolgozására. És ezzel együtt, egy újabb vállalkozás esetleges távoli kilátásai miatt az eddigi munka eredményei veszendőbe mennének. A számítógép a jövő bibliográfiája számára új utat jelent, de mai adottságaink és az eddig elvégzett munkák arra köteleznek, hogy a retrospektív magyar könyvészet összefüggő rendszerét, ha hagyományosan készülő kötetekben is, de "fehér foltok" nélkül hagyjuk az utókorra. (Ami természetesen nem zárja ki bizonyos munkafolyamatok - szövegszerkesztés, indexkészítés - gépesített lehetőségeinek kiaknázását.)

III. Szervezeti kérdések

A nemzeti könyvészetek legkorábbi munkálatai köztudottan egyszemélyes vállalkozások voltak. Az 1930-as évektől kezdődően Fitz József korszerűsített nemzeti könyvtára vállalta első ízben nemcsak az intézményes munka kereteinek megteremtését, hanem a teljes retrospektív könyvészeti rendszer megtervezését, á munkálatok összehangolt irányítását is. Az akkor kialakított koncepció és az ennek alapján megindított bibliográfiai tevékenység eredményeinek csonkasága nem a szándék, a képességek és a ráfordított erő hiányával magyarázható, hanem a háborús évek következménye lett.
Az 1950-es évek közepétől az Országos Széchényi Könyvtár (mely időközben az addig nem létezett kurrens nemzeti bibliográfiát is megteremtette) felismerte és elfogadta a nemzeti könyvtári alapfeladatok rangsorában elsők között szereplő retrospektív bibliografizálási feladatot. Törekedett a műhelyek (szervezeti egységek) létrehozására (Bibliográfiai osztály, RMK munkaközösség stb.), melyek lényegében a mai napig is élnek (az időközben ötszörösére duzzadt könyvtári összlétszámon belül változatlan létszám-adottságokkal).
Egyidejűleg a tudományos közélet figyelme is felismerte a feladat fontosságát, a tervezés, szervezés és finanszírozás nem maradt pusztán a nemzeti könyvtár belügye. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtörténeti Főbizottsága, majd Könyvtörténeti és Bibliográfiai Munkabizottsága az 1950-es évek második felétől kezdődően rendszeresen foglalkozott a retrospektív magyar könyvészet elméleti és módszertani kérdéseivel, a bibliográfiai munkát végzők javaslatainak, szabályzatainak megvitatásával és célhitellel történő támogatásával, azoknak a munkáknak az elvégzéséhez, amelyek az OSZK munkatervi feladatait meghaladták (elsősorban gépelés, megjelentetési költségek, kisebb mértékben külső anyaggyűjtés). A bibliográfiai tevékenység előrehaladása, megszületett eredményei késztették arra a nemzeti könyvtárat, hogy 1977-1978-ban az akkori helyzet elemzésével hosszú távra kidolgozza a "Könyvtári hungarika dokumentumok bibliográfiai regisztrálásának kerettervé"-t. Erre alapozottan kapcsolódott be az OSZK a "Kulturális és történelmi emlékeink, hagyományaink feltárása, nyilvántartása és kiadása" országos kutatási főirány (TS 4/4) munkájába, melynek keretében - a katalógus- és bibliográfiai munkák közül - a kezdeti időszakban elsődlegesen a retrospektív könyvészetek szerepeltek kiemelt fontosságú kutatási feladatként. (Az utóbbi évek újonnan jelentkező témái ezt a prioritást némileg háttérbe szorították.)
A belső, intézményen és országon belüli feltétel megteremtése mellett, - hazánk történelmének alakulása következtében - a nemzeti irodalom visszatekintő számbavétele nem nélkülözhette a nemzetközi kitekintést, elsősorban a szomszéd országok gyűjteményeiben lévő hungarika-anyag feltárását. Ez a törekvés is végigkísérte az eltelt 30 év bibliográfiai műhelyeinek munkáját. A gödöllői munkaértekezlet részletesen foglalkozott az ebből a szempontból akkoriban alapnak tekintett varsói Nemzetközi bibliográfiai konferencia (1957) programjával. És bár az ott kezdeményezett információcsere megvalósítása viszonylag kevés eredményt hozott, a konferencia jelentősége abból a szempontból nem elhanyagolható, hogy, 1945 után első ízben, felismerte és kinyilvánította a nemzetközi együttműködés fontosságát. Ezzel elfogadhatóvá tette, hogy a történelmi határok változása következtében - az országonként eltérően értelmezett "patriotikum"-fogalom alapján - az egyes országok retrospektív könyvészete gyűjtőkörében jelentkező átfedések nem szükségszerűen jelentenek sem politikai provokációt, sem felesleges bibliográfiai párhuzamosságot. A következő évtizedekben a nemzeti könyvtárak közötti együttműködés, valamint a bibliográfusok személyes kapcsolatainak kiteljesítése nélkül az eddig elvégzett munkák anyaggyűjtési teljessége még ilyen mértékben sem valósulhatott volna meg. A nemzetközi együttműködés eredményessége két követelmény függvénye: az országok közötti zavartalan tudományos-kulturális kapcsolatok szükségessége mellett, nem nélkülözheti azt az országon (intézményen) belüli szervezési-, tervezési koncepciót sem, amelynek alapján a külföldi hungarikum-kutatás nem ad hoc jelentkező, szétszórt, hanem egymáshoz kapcsolódó, egymást kiegészítő eredményeket hoz. (Pozitív példa erre a Régi magyarországi nyomtatványok szerkesztőségének munkamódszere.)
Viszonylag részletesen foglalkoztunk témánk szervezeti és pénzügyi kérdéseinek múltbéli áttekintésével. Ez a kép arra kívánt rávilágítani, hogy a retrospektív nemzeti bibliográfiai munka eredményessége
- igényli a feladat egészét szem előtt tartó koncepció megfogalmazását, sorrendiségének elvszerű követését és a munka folyamatos szervezését (amelyet a nemzeti könyvtár, az MTA I. Osztályával együttműködve, 1952-től elvállalt),
- szükségessé teszi a munkát elvégző teamek, műhelyek életben tartását vagy életre hívását,
- függvénye ugyan a pénzügyi fedezetnek, de nem a napjainkban elharapódzott szemlélet mértékében, az elmaradások okát nem kizárólagosan a célhitel támogatások szegényességében keresve.
A gödöllői Bibliográfiai munkaértekezlet 1961-ben felvázolt tervei alapján a következő mintegy 25 év lendületes kezdeményezései és beért eredményei elismerést érdemlőek. Ismét, miként a bevezetőben, Kőhalmi Béla ezzel kapcsolatos akkori szavait olvasva: "Életem utolsó állomásához közeledve nem mulaszthattam el, hogy a nemzettel szembeni nagy adósságunkra rá ne irányítsam könyvtárosaink figyelmét'; - megállapíthatjuk, hogy az adósságok lerovása érdekében jelentős előrehaladás történt. Azonban az utóbbi néhány év a munka szervezettsége és üteme szempontjából - véleményünk szerint - ismét lassulást, visszaesést mutat. Mintha a könyvtári információszolgáltatási feladatok megnövekedett tengerében ez az alapvető kötelezettség: a nemzeti kultúra és tudomány írott emlékeinek történeti számbavétele némileg háttérbe szorult volna, kissé gazdátlanná és kevéssé megbecsültté válva. A II. Országos bibliográfiai értekezlet egyik legfontosabb feladata lehet a retrospektív könyvészet jelenlegi helyzetének elemzése, a következő évtizedek feladatainak meghatározása, és súlyának, rangsorának -fontosságához méltó - visszaállítása.

* A hungarikum kategóriák meghatározásában az Országos Széchényi Könyvtár 1977-78-ban kidolgozott (korszakokra bontottan értelmezett) és az MTA Könyvtörténeti és Bibliográfiai Munkabizottsága által jóváhagyott hungarikum-definícióját tekintjük alapnak.

Országos Széchényi Könyvtár Észrevételek (2000/04/12)