Idestova csaknem fél évtizede, hogy visszaköltöztünk átalakított, sok-sok kompromisszum árán végül is újjászületett régi-új otthonunkba, a kaposvári megyei könyvtár központi épületébe. Azóta belaktuk az épületet – nemcsak nap mint nap itt dolgozó könyvtárosok, de régi és új olvasóink is.

Tanulságos lett volna följegyezni az átadás után a spontán könyvtárosi és olvasói vélekedéseket, valamiféle tendenciát kiolvasni az új épülethez való viszonyra, ennek híján csak néhány – máig visszhangzó és érvényes – megállapítást summázok:

• A ’90-es évek környékén, de különösen a miénkkel szinte egyidőben átadott könyvtárakhoz (Szombathely, Nagykanizsa, Veszprém, Szolnok) viszonyítva lényegesen (nem csupán méretét tekintve!) szerényebb, lerí róla, hogy “kompromisszumok gyermeke”. Az okok közül legnyilvánvalóbb az előbbiekhez viszonyított alacsony beruházási költség, a fenntartói “hozzáállás”, a “lóhalálában” való, építész-könyvtáros konzultációt szinte nélkülöző tervezés, a belsőépítészi munka hiánya.
• A ’60-as évek flexibilisre tervezett egyetlen olvasói tere a ’90-es évek végére egy túlzsúfolt, mozdíthatatlan, minden funkciót befogadó, az egymást zavaró szolgáltatásoktól (és azok zajától) hangos, benne a közlekedési útvonalakat nehezen felismerhető szobává vált – ezért az olvasók és könyvtárosok egyaránt a terek kitágulását, egyben lecsendesedését, kivilágosodását élték meg az átalakított épületben.
• Egyöntetű a vélemény, hogy az átalakított épült egyik leggyengébb pontja a felvonó – egyrészt a bővítménybeli hiánya, innen lehetetlen bármely könyvtári anyag automatikus mozgatása, illetve az olvasók (például mozgássérültek) lépcsőjárástól való megkímélése; másrészt a régi épületbeli funkcionális átalakításának elmaradása: hiába építettek új szintet, azt a lift nem “éri el”!
  A másik gyenge pont az új szinten a vizesblokk hiánya.
• A könyvtárosoknak sokkal rosszabb a véleményük az épületről, mint a könyvtárhasználóknak.

Ami a felújítás szakmai tervéből megvalósult

Az átalakítás fontos elve az volt, hogy az új alapterület nagyobb része a hasznos olvasói tér bővülését szolgálja, azaz ne elsősorban raktár legyen. Ezt sikerült is megvalósítani, mégpedig úgy, hogy a raktári férőhelyek is nőttek.

A felújítási koncepció legsarkalatosabb pontja ugyanis az olvasóterem létesítése volt, mivel az 1964-es épület olvasótermét az 1977. évi (kissé zavaros elgondolású) szakrészlegesítés teljes egészében a helyismereti részleg számára adtuk át. Bizonyára az is befolyásolta a klasszikus övezeti rendszer visszaállításának erős óhajtását, hogy könyvtárunk úgy lépett több mint húsz évvel ezelőtt a szakrészlegesítés mezejére, hogy nem voltak adottak a térbeli feltételei, és hosszú időn keresztül ennek nyűgével éltek együtt olvasók és könyvtárosok. Az átalakított épületben tehát az egyes terekbe egy-egy fő funkciót koncentráltunk:

• a földszinti fogadótérbe az adminisztrációt (gyermekek és felnőttek közös olvasói nyilvántartása, könyvkiadás, visszavétel, pénztár);
• az első emelet nagy terébe a könyvkiválasztó övezetbe a kölcsönözhető nyomtatott állományt: könyv, kotta, színműtár;
• a bővítmény első emeletére az olvasóterembe a helyben használatot – együtt a prézensz, a helyismereti és a kézikönyvállománnyal;
• a földszinti különterembe (az ún. közszolgálati térbe) az új szolgáltatásokat: számítógéphasználat, közérdekű tájékoztatás, hírlap- és magazinolvasó.

Ez az elrendezés biztosítja, hogy a zajból és mozgásból a csend és nyugalom felé való fokozatos átmenet (elve és gyakorlata) is megvalósul.

Az olvasó dokumentum- és információhasználatának komfortja, a kiszolgálás gyorsasága azáltal is megvalósítható, hogy minden térben és időben készíttethet fénymásolatot (fizetés után nem kell visszatérnie a másolatért, mivel kéziliften utánaküldjük), minden térben használhatja a számítógépes katalógust (igaz, az 1997-ben lezárt cédulakatalógus csak a könyvkiválasztóban érhető el, de egyre kevesebben keresnek benne).

Elképzelésünknek megfelelően az olvasók ezt az előbb fölvázolt hármas tagolást könnyen átlátták, megszokták és megszerették, különösen az elmélyült munkát folytatók szeretik az olvasótermet.

Megerősítést kaptunk abban is, hogy az olvasóteremben olyan kétszemélyes asztalokat helyeztünk el, amelyeknél nem ülnek szemben egymással az olvasók, mindenkinek lehetősége van egyszerre több, akár nagyobb méretű dokumentumból is dolgozni. Az ülőhelyek száma is – az eddigi forgalmat tekintve – optimális. Viszont félúton vagyunk az olvasóhelyeket és “dugaljakat” tekintve a követelménytől, hiszen “minden olvasóhelyet… alkalmassá kell tenni a számítógépes hálózathoz való csatlakozásra, … utóbb fel is kell szerelni a megfelelő végállomással.” 2 (A raktárnak tervezett folyóirat-olvasóban viszont kicsi az esély arra, hogy a technikai feltételek a közeljövőben javuljanak. A közszolgálati tér számítógépes asztalai pedig távolról sem nevezhetők olvasóhelyeknek!)

Hogy a “használat forradalma” 3 bekövetkezni látszik nálunk is (ezt a tervezéskor még nem tudtuk fölmérni), az utóbbi időben egyre inkább tapasztaljuk. Olvasóink némelyike a számítógépet nem csupán a katalógusban vagy információk közötti keresésre használná, de könyvtári kutatás közben munkaeszközként, egy helytörténész olvasó pl. régi, somogyi újságokból szeretne folyamatosan számítógépes jegyzetet készíteni. Valószínűleg az ehhez hasonló igények egyre gyakoribbak lesznek majd, de ez napjainkban még nem jellemző könyvtárhasználói szokás. Könyvtárunkban a számítógép-használatot “szigetszerűen” kínáljuk olvasóinknak, ebben az átmeneti időszakban ők akként használják: elsősorban levelezésre, szórakozásra, nem a könyvtári információszerző – böngésző – kutató tevékenységbe ágyazottan. Azt reméljük, amikorra a könyvtárban történő tanulási, kutatási szokások átalakulnak, szervesül az internethasználat a nyomtatott dokumentumok használatával, a technikai-technológiai fejlődés a vezeték nélküli számítógépek (laptopok) felé veszi irányát.

Az olvasóterem azonban már az építészeti tervek, az alaprajzi adottságok tanulmányozása során, majd a berendezés tervezésekor, illetve most, a napi működés közben a könyvtárosoknak okozott s okoz gondot. A helyiség leghosszabb nyugati és két rövidebb déli és északi oldala szinte egybefüggő ablak és ajtó. Ez egyrészt jó: a természetes fény a huzamos olvasás legkedvezőbb feltételét teremti meg. A maradék néhány méternyi fal mellé azonban kevés könyvespolc állítható, tehát a prézensz anyagot teremközi állványokon kellett elhelyezni. Így a polcok egyrészt elveszik az olvasó- (és a számítógépes munka)helyektől a felhasználható négyzetmétereket, másrészt megakadályozzák az olvasótermi állomány maradéktalan felügyeletét, mert a polcok közé nehezen lát be a felügyelő könyvtáros. Bár az olvasók polcok közötti mozgásának ellenőrzése miatt választottuk a 150 cm-es állványmagasságot (lemondva a minél több könyv elhelyezéséről), kihasználva az állományvédelem gyengeségét, máris nagy értékű kézikönyveket loptak ki az olvasóteremből.

Elszámítottuk magunkat a közszolgálati tér forgalmát tekintve. A vártnál jóval többen fordulnak meg itt naponta (átlagosan 120-an), s ha az eredeti tervek szerint még a médiatár is itt kapott volna helyet, bizony túlzsúfoltnak, kényelmetlennek éreznék olvasóink. Így viszont a három funkció – közhasznú információszolgáltatás, magazinolvasás, számítógép-használat – jól megfér egymás mellett, sőt a számítógépre várakozók a napilapok olvasásával hasznosan, kellemesen tölthetik el az egyébként holt időt.

A könyvkiválasztó térben a szakirodalom polcai melletti egyszemélyes asztalok szinte mindegyike foglalt a nyitva tartás folyamán, szinte “pótolvasóteremként”, a tanulás helyeként szolgál, de a szépirodalmi polcok melletti foteleket is a tervezettnek megfelelően az olvasgató, kikapcsolódó könyvtárhasználók foglalják el.

A szakrészlegesítés máig ható pozitív hozadéka a böngészde – általános részleg -, amelyet több témával, sok könyvvel kibővíthettünk. A felülvilágító alá, a könyvkiválasztó tér közepén helyeztük el polcait – a szépirodalmi és a szakirodalmi állványokra éppen merőlegesen, az elkülönítést is hangsúlyozva. Nagyon sok a kiemelt téma – alaprajzot is mellékeltünk ezek megtalálását megkönnyítendő -, az a tapasztalatunk, hogy a legintenzívebben forgatott állomány, sőt a böngésző olvasók sokkal jobban eligazodnak benne, mint könyvtáros kollégáink. Ha végeznénk egy fölmérést arról, hogy adott időpontokban hol tartózkodik a legtöbb olvasó, ezt biztosan a böngészde lenne.

A kölcsönzőpult – a legsikerültebb bútora az új épületnek – nem csupán adminisztrációs, de forgalomirányító központként elsőszintű információs (technikai referens) pontként is működik, hasznos, hogy az emeletről a földszintre, a fogadótérbe került, így a csak könyveket visszahozók vagy hosszabbításra betérők azonnal el tudják intézni ügyeiket. A kézilift, amelynek első állomása a kölcsönzőpult (második a felnőtt-, harmadik a gyerekrészleg), szintén telitalálat lett. A gyermekek és felnőttek közös nyilvántartásáról – amely többek között a hatékonyabb munkaszervezést is biztosítja – a későbbiekben még szólok.

Amint említettem, a médiatárat az új szolgáltatásokkal együtt terveztük működtetni eredetileg a földszinten, helybenhasználattal, illetve üres video- és CD-tokokkal a kínálatot szabadpolcon bemutatva (majd a szomszédos raktárból a kiválasztott művet kölcsönözve az olvasónak). Mivel kiderült, hogy a bővítmény második emeletén helyet foglaló folyóiratraktárhoz nem készül lift, arról döntöttünk, hogy nyitott szabadpolcos raktárként fog működni, és felügyeletét úgy tudjuk ellátni, ha a médiatárral együtt üzemeltetjük.

Ez a döntés azt is maga után vonta, hogy a fent említett koncepciónk a “tiszta övezetek” megvalósításáról a médiatár esetében sántít: azaz éppen mivel lehetetlen az automatizált dokumentum-küldés (kéziliften, mint a könyvek esetében), kénytelenek voltunk a média nyilvántartási, pénztári adminisztrációját is a második emeletre telepíteni, illetve a helyben használat mellé a médiakölcsönzés is ide költözött.

De a szakmai tervben miért szerepelt éppen a médiatár kialakítása az átépítés előtti zenei szakrészleg helyett? Tekinthető-e ez visszalépésnek? Könyvtárunk és a használói környezet, az igények szempontjából semmiképpen sem. Városunk nem tekinthető olyan zenei központnak, mint Győr, Pécs vagy Szombathely, itt nincs zeneművészeti főiskola, kevés a zenét hivatásosan művelők száma – és ők valószínűleg a zeneiskola könyvtárát használják. Azaz a hozzánk betérők igénye az információspecifikusság mellett, sőt sokkal inkább helyett “hordozóspecifikus”: azaz igen ritka az az eset, amikor az olvasó egy igényelt zeneművet hangzó- és egyidejűleg kotta-, illetve róla szóló irodalom formában szeretné megkapni; zenetörténeti kutatás céljából is ritkán használják állományunkat. Kispartitúrával a kézben pedig még talán soha nem hallgatott senki helyben zenét. Kottákat viszont egyre többen kölcsönöznének tőlünk (a színművészeti főiskolára készülők, műkedvelő zenészek, komoly zenekarban, együttesben játszók, zenét autodidakta módon tanulni szándékozók). Zenei szakrészlegünk egyébként “hibrid” volt már megszületésekor is: az irodalmi és nyelvi anyagot (kazetták, lemezek, nyelvleckekönyvek) eleve oda rendeltük, később a hangoskönyv-szolgáltatás központja, majd a videonézés és -kölcsönzés helye is lett, azaz neve ellenére voltaképpen audiovizuális részlegként működött. Indokolt volt tehát, hogy a helyi igények és a szolgáltatás természetének megfelelően “helyére tegyük”. Ezért maradtak a kölcsönözhető kották a könyvkiválasztó térben, a nyomtatott dokumentumok között. Forgalmuk évről évre növekszik, nem úgy, mint – sajnos – az állomány, amely nem gyarapszik kellő mértékben. Ami kedvezőtlen az elhelyezésében, hogy a kották által megkívánt speciális polcozású állvánnyal nem rendelkezünk, a könyvespolcok pedig kevésbé alkalmasak a sajátos méretű, fizikai megjelenésű kották, partitúrák tárolására.

Szervezet – funkció – terek

Már a tervezéskor világosan tudtuk, hogy a könyvtár bővítése automatikusan nem jár együtt bővített létszámmal, tehát a szervezetet az optimálisnál kevesebb főre kell terveznünk, szem előtt tartva mégis a szolgáltatások természetét (menetét, időigényét stb.), egyben az állomány védelmét is. Maximálisan építenünk kellett a munkatársak képességeire, beállítottságára, affinitására, hogy a helyettesítések esetén is jó kiszolgálásban részesüljenek az olvasók.

A szolgáltatások szervezését úgy terveztük megoldani, hogy az olvasók minél gördülékenyebb kiszolgálását, kényelmét biztosítsa, hogy az olvasó épp annyi és csak annyi könyvtárossal, akkor és ott találkozzék, amennyi (amikor, ahol) szükséges. Fontosnak tartottuk, hogy bárminemű szolgáltatási tevékenységet végző könyvtáros egyetlen osztály keretében működjön amiatt, hogy az olvasószolgálati osztály legtöbb dolgozója tanulja meg a különböző szolgáltatási helyek teendőit, hogy a helyettesítés ne okozzon gondot. Az olvasóteremben például azért is helyeztük el a helyismereti gyűjteményt, hogy a helytörténészek és az olvasótermi szakreferensek a szóbeli tájékoztatásnál egymást tudják helyettesíteni, illetve kiegészíteni. Az egy műszakba beosztott tájékoztatók pedig napi váltásban dolgoznak az olvasóteremben és a könyvkiválasztó térben. A három év alatt kiderült, a raktárosok voltak, máig is ők a leginkább “fregoli emberek” (igazán nem pejoratív értelemben), akik, ha kell, a médiatárosokat, ha kell, a kölcsönzőket is helyettesítik. Két kölcsönző könyvtárosunk, akik a régi épület gyermekkönyvtárában dolgoztak, munkaköri leírásában továbbra is szerepel gyermekkönyvtári teendők ellátása, a gyermekkönyvtárosok is gond nélkül átcsoportosíthatók felnőtt szolgálati munkára.

Nosztalgiák, régi dogmák

Az átalakulással, átszervezéssel együttjáró lépésváltás a legfiatalabb munkatársaknak “meg sem kottyant”. A közép- (és afölötti) korosztály esetében azonban az tapasztalható, mintha a régi szervezeti pozícióban végeznék feladataikat (pl. továbbra is szakrészlegben gondolkodnak). Néha még a régi bútorokat, szolgáltatási rendet (vagy rendetlenséget), állományelhelyezést is visszasírják. Ez munkalélektanilag bizonyára megokolható. Ennek tulajdonítható az a jelenség is, hogy legnehezebben (sőt egyáltalán nem) tudták elfogadni a gyerekek és a felnőttek közös kölcsönzési nyilvántartását. Amint az azóta megjelent cikkben 4 is olvasható, úgy látszik, más új könyvtárnál is felmerült a probléma, miszerint kirajzolódik az a gyermekkönyvtárosi felfogás, hogy a könyvtári olvasóvá nevelés folyamatát csak és kizárólag a nyilvántartás aktusával kezdődően (tánciskolai kályha!) tartják kellően megalapozottnak. Holott a már említett, gazdaságosabb munkaszervezés mellett éppen az adminisztrációtól való felszabadítás, a gyermekekkel való egyéni foglalkozásra fordítható megnövekedett idő pontosan a közös nyilvántartás mellett szól. Tapasztalhatjuk nap mint nap, hogy gyermekkönyvtárosainknak még csak kommunikációs tréningre sincs szüksége ahhoz, hogy meg tudjanak szólítani különböző pszichés beállítottságú gyerekeket, vagy hogy egy-két beszélgetésből föl tudják mérni az “olvasmány-előzeteseket” a könyvajánláshoz.

A kicsit korosabb könyvtáros- (és olvasó-)generáció emlékezetében még élénken élnek a nagy előadóművészek estjei, így a nagy előadóterem ideája is tartja magát. Épületünk átalakításának tervében pedig határozottan azt a kívánalmat fogalmaztuk meg, hogy az előadóterem az eredeti helyén, azaz a bejárat közelében maradjon, a Csekovszky-mozaikfalat megőrizve, de felére csökkentett alapterülettel. Megritkultak ugyanis a ’60-as, ’70-es évek nagy előadóestjei; az egyéb (irodalmi, ismeretterjesztő stb.) rendezvények is egyre kisebb közönséget vonzottak – nem föltétlenül szervezési vagy népszerűsítési okok miatt.

A közeljövőben sem kívánunk nagy rendezvények szervezésében rivalizálni például a szomszédos művelődési házzal vagy egyéb, konferencia- vagy színháztermet birtokló intézménnyel. (Igaz, vándorgyűlési plenáris ülést sem tudunk tartani.) Meghatározott célközönségnek rendezett előadások, ankétok számára viszont éppen megfelelő a nagysága. A kamarajellegből következően a méret tehát adott, a bensőségesség (lakályosság?) azonban hiányzik, mivel statikai okokból két vastag oszlopot építettek be a terem közepére.

Feladatunk, hogy a kamarateremnek átkeresztelt előadóterem adottságaival hangoljuk össze PR-céljainkat, és az azt szolgáló rendezvények szervezését. Meg kell keresni – és találni! – az előadóterem új funkcióját!

Új divatok

“A könyvtár fejlődő szervezet” – mondja Ranganathan, és ennek jegyében magunk is elhatároztuk a szolgáltatás tervezésekor, hogy az új igényekre, információforrások, -hordozók születésére, szakmai kezdeményezésekre akár tevékenységünk átszervezésével fogunk válaszolni. De mi történjék, ha az újat elég lenne integrálni a meglevőbe? Ilyen újak a rendszerváltás óta megsokasodott információs pontok. Mind a közérdekű, mind az üzleti (vagy vállalkozói) információk szolgáltatását a szakirodalomban a szakértők különgyűjteményként, külön elhelyezéssel, személyzettel találják ideálisnak. Ehhez jöttek még a British Council (később angol nyelvi forrásközpont), az Európai Unió, egyes könyvtárakban a Goethe Intézet ajándék anyagai, amelyeket pedig az adományozó intézmény kikötése szerint külön kell elhelyezni és kezelni. Megnehezítve ezzel mind a könyvtárvezetés, mind a könyvtárosok dolgát (olvasói terek ökonomikus, áttekinthető, logikus elrendezése, ésszerű szolgáltatásszervezés), de leginkább megkeverve az olvasót, akinek a legkényelmesebben, leggyorsabban hozzáférhető formában kell a dokumentum és az információ. Hiszen nem könnyítettük meg a dolgát például annak az angoltanárnak, aki két különböző forrásból – könyvesbolti vásárlás, illetve brit ajándék – beszerzett angol nyelvi anyagot a polcon nem, csak a számítógépes katalógusban láthatja együtt. E felülről oktrojált információs pontokkal (különgyűjteményekkel), sajnos, éppen a szakrészlegesítés divatjakor hangoztatott szép és követendő elvet – “az állományt használói szempontok szerint kell elhelyezni” – kellett a gyakorlatban “felülírni”.

… ahova a lábnyomok vezetnek?

Könyvtárunkban a közelmúltban három alkalommal készítettünk felmérést az olvasói elégedettségről. A feliratokkal kapcsolatban azonban minden felmérés alkalmával kevésbé jó osztályzatot kaptunk. Erre való tekintettel, no meg a szakirodalom intelmeit is figyelembe véve külön gondot fordítottunk az új épület eligazító tábláira. Igyekezetünk mégsem hozta meg a kellő eredményt: naponta átlagosan hat-hét olvasót kell szinte kézen fogni, és megmutatni neki, hogy a szemmagasságban felirattal jelzett állványon vannak a kötelező olvasmányok, és ha az olvasótermet (WC-t stb.) keresi, a padozattól elütő színű 50 cm-es lábnyomokat kövesse, mert abba beleírtuk, hova lehet eljutni: Médiatár, Folyóirat-olvasó, Olvasóterem, Helyismeret, WC. Mindezek után, sajnos, azt mondhatjuk: az emberek tájékozódási képességével van baj, nem föltétlenül a feliratokkal.

Mit tehet mégis a könyvtáros? Bár a szupermarketek ölnyi betűs, “csupafeliratos” gyakorlata talán biztos módszernek látszik az eligazításhoz, ezt mégse kövessük! Az olvasói terek belső rendjének legyen nagyon jó logikája, így az olvasónak csak ezt a kulcsot kell megtalálnia.

Továbbá találjunk partnerre olyan belsőépítész vagy grafikus, látványtervező, dekoratőr szakemberben, aki a szóban megfogalmazott szándékainkat több változatban képpé tudja alakítani. Mi ilyen partner hiányában máig sem tudjuk például, milyen módon kellene egzaktan feliratozni a 10, egyenként 6 részes, 7 polcos állványsort, amelyen a szakkönyvek részletes bontással (pl. 621.38 elektrotechnika) és választólapokkal az ETO szerinti 621-től 650-ig vagy 650-től 750-ig helyezkednek el. Viszont nagyon hamar rájöttünk, hogy bármennyire is figyelemfelkeltők a böngészde polcain elhelyezett – a polc síkjából kiugró, színes betűs – függőleges táblák, a legtöbb ember számára nehezen olvashatók a felülről lefelé írt szavak.

Klíma, energia…

Egy korszerű könyvtárépület nemcsak flexibilis, kényelmes, elektronikus, de energiatakarékos és intelligens is. Az utóbbitól – a felvillantott körülmények: alacsony felújítási költség, rövid tervezési idő miatt – nyilvánvalóan távol áll a mi házunk. Az energiatakarékosságra viszont éppen a fenntartónak a könyvtár iránti szűkkeblűsége miatt kellett volna törekednie a tervezéskor.

Sajnos, ilyen klímatudatos építkezési elveken alapuló törekvés nem olvasható le az elkészült épületről. A második emeleti raktárak és a bővítmény első emeletén az olvasóterem “csupaablakain” nemcsak a jótékony természetes fény árad be, de nyáron a meleg is. Légkondicionálót az épület három termébe a könyvtárátadás óta három menetben szereltek.

A legnagyobb hőséget – inkább levegőtlenséget – elviselő második emeleti gyermekkönyvtár klímáját máig sem sikerült normalizálni, mivel egy légtérben van az első emeleti, legnagyobb légköbméterű könyvkiválasztó térrel, és a belmagasság miatt a klímaszabályozás különösen nagy feladatot és magas költséget vonna maga után. Saját tapasztalatunkkal maximálisan igazolva látjuk tehát, hogy “A napsugárzás, a hő, a fény a korszerű épületek anyagai, amelyeket ugyanolyan gondosan kell méretezni, mint az acélt vagy a betont.” 5

A nyithatatlan ablakok ráadásul nem merőlegesek a padozatra, hanem ferdék, a por, piszok jobban megül felületükön, de csak kívülről, “alpinista takarítóbrigáddal” lehet tisztítani, magas költséggel.

Érdekes, hogy a modernek (könyvtárosok és olvasók) elengedhetetlennek vélik a légkondicionáló használatát, amely egyszerre környezetszennyező és egészségre ártalmas, nem beszélve arról, hogy a működésére fordított összeg a véges költségvetési kereten belül minden évben a dokumentumbeszerzési költséggel “osztozik”!

Tér keresi funkcióját és funkció keresi helyét

Bizonyára azon kevés könyvtárépület közé tartozik könyvtárunk háza, amelynek már átadásakor több terme a tervezettől eltérő szerepet kapott. Ilyen az új épületrész második emeletén a folyóiratraktárnak szánt, már említett folyóirat-olvasó és médiatár. Itt csupán egyetlen diszfunkcióról szólunk, amelynek esztétikai, belsőépítészeti vonzata is van: a modern, szép kivitelű Dexion-Salgó-állványok egy részét le kellett bontani, hogy a zenehallgatáshoz, videózáshoz, folyóirat-olvasáshoz és a CD-k, lemezek, kurrens lapok tárolásához szükséges ülőbútorokat, asztalokat, szekrényeket elhelyezhessük. Mivel a tér megváltozott funkciójú berendezéséhez már nem maradt pénzünk, különböző időkből származó, a régi épület irodáiból, raktáraiból “összehordott” bútordarabokkal rendeztük be a termet. Hogy is lehetne hát egységes stílusról, harmonikus összhatásról beszélni a kilencféle anyagú, stílusú mobília láttán? Megjegyezzük: olvasóink érdekes módon erről nem, csupán a kényszerűségből az ablak mellett elhelyezett klubasztalok mérete miatt tettek kritikai megjegyzést a velük készített felmérésben, mondván, emellett nem lehet jegyzetelni.

A régi épület emeletráépítésének sorsa sem az eredeti elképzelések szerint alakult. A raktár melletti U-alakú üres térnek “hirtelen” megtaláltuk a funkcióját! A leendő kabinetiroda, nyelvi labor helyett gyermekkönyvtárnak rendeztük be. Többen látjuk úgy, hogy éppen gyermekkönyvtár számára ideális maga a tágas, világos tér: az U egyik szárában a kézikönyvtárat és a nagyobbak olvasótermét, a másik szárában a kicsik mesesarkát helyeztük el alacsony asztalokkal, tévével, videóval. A bejárattal szemben pedig a könyvtárosok asztalát, bal oldalán a mesékkel, versekkel, jobbján az ismeretterjesztő irodalommal. A gyerekek számára az internetelérést biztosító számítógépeket a “központi sarokba” állítottuk, a könyvtárosok közelébe. A balesetveszélyt sejtető karzatot a könyvállványokkal köré épített könyvraktárral szüntettük meg.

Vannak, akik kérdik: miért éppen a gyermekkönyvtár került a legfelső szintre? Mi csak – kissé udvariatlanul – visszakérdezni tudunk: a lift nélküli térben (és ez, sajnos, adottság!) jobb lenne tán a koros felnőtteket, bottal járó öregeket a második emeletre küldeni a lépcsőjárást jobban bíró gyerekek helyett?

Raktárnak terveztük azt a földszinti termet is, amelyet a hálózati-szaktanácsadó osztály munkatársai természetes térelválasztókkal irodának berendezve, ablakok nyittatásával mára szintén belaktak. Csak remélni tudjuk, hogy a digitalizáció vagy a kiegyensúlyozott állományalakítási gyakorlat nem teszi szükségessé, hogy egyszer majd mégis az eredeti cél szerint használjuk.

Összegzés helyett

Tengernyi tapasztalatunkból most csak egy merítésnyit adtam közre, de talán sikerült érzékeltetnem valamit e kompromisszumos könyvtárátépítés kínjaiból. Tanulságokat több helyre címezve naponta vonunk le mi, szakmabeliek, ezek helyett most végül egy építész, Bachman Zoltán gondolatát idézem: “A legnehezebb építészeti feladat megtalálni a kompromisszumot az építtető, a kivitelező és a pénzadó szervezetek közt úgy, hogy az építészeti tér, funkció ne áldozódjék fel a vélt pragmatizmus oltárán.” 6 Bizony, így van.

JEGYZETEK

1 A dolgozat Papp István Könyvtárosok kézikönyvében (Bp., Osiris, 2002. 4. köt. 296. p.) írt “biztatására” született meg: “Az új épületbe költözött könyvtárnak mintegy erkölcsi kötelessége is tájékoztatni a könyvtárosszakmát az építkezés során szerzett tapasztalatairól.”

2 Papp István: i. m. 271. p.

3 Mittler, Elmar: A jövő könyvtárépületei. = TMT, 1993. 4-5. sz. 168-171. p.

4 Kovács Mária: A gyermekkönyvtár szerepe az olvasóvá nevelésben és az információközvetítésben. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2004. 1. sz. 21-23. p.

5 Zöld András: Környezet az épített világban – a környezetből épített világ. = Utóirat: A régi-új Magyar Építőművészet melléklete, 2003. 3. sz. 24-27. p.

6 Könyv az építészetről: a tervezés gyakorlata 1. (Főszerk. Bachman Zoltán.) Pécs, Pécsi Tanoda Alapítvány, 1996. 51. p.