(Szubjektíven) Szép könyv. Jó megfogni, kellemetes érzés az ujjaink közt, a tenyerünkön csúsztatni. Nézem a borítót. Nagybetűs cím: KÖNYVTÁROSOK KÉZIKÖNYVE 1. Közepes méretű betűkkel: OSIRIS KÉZIKÖNYVEK. Kisebb betűkkel: Szerkesztette Horváth Tibor – Papp István. Mindez egy szélesebb katalóguscédula-formán. Fölötte-körülötte színes kép: ünnepélyes könyvsorok fölött a freskó tanácskozó papi méltóságokat mutat. Aki nem tudná, annak segít a kolofon: a borítókép az egri Főegyházmegyei Könyvtárból való, a tridenti zsinatot ábrázolja.

“Az örök értékek szeretete vezérelt bennünket, amikor 1994 legelején megalapítottuk az Osiris Kiadót. Az elmúlás és feltámadás egyiptomi istene, Osiris díszíti a kiadványokat, amelyek, ha nem is mindörökre, de pár évtizedig bizonyosan ott lesznek a művelt olvasó asztalán” – mondja Gyurgyák János főszerkesztő (egyik frissen megjelent interjújában, a Huszonegy című folyóirat novemberi első és egyben próbaszámában).

Gyurgyák könyvtárosi-értelmiségi belvilágomban: mai Szent György, sőt lovag. Horváth sokunk számára: mester vagy a Mester.

Papp: a hazai szakma csúcsalakja. Tibor és Pista nélkül nem lenne ilyen a szakma (én sem képzett – hm !? –, gondolkodni vágyó – ?! – könyvtáros).

Tudomásom szerint Horváth és Gyurgyák kezdettől akarták e kézikönyvet, míg Papp – eleinte – (meddig?) ellenezte. Most hármuké az érdem, a szerencse és az ódium (Értelmező kéziszótár: “vmivel vele járó kellemetlenség, harag”).

A tridenti zsinat a XVI. század közepén kemény ellenreformációs “összetartást” vezényelt. Mai divatos szóval: nem épp tolerancia áradt döntéseiből. Így a borítókép inkább vizualitásában legyen fontos nekünk, nem történelmi allúziójával.

Azt remélem, a három urak tűrik a munkával járó “ódiumot”, ami a kellemetlenséget illeti, harag meg ne legyen. Ez szép könyv és érdekes is. Ezt nem azért mondom, mert én is szeretnék egyik következő kötetbe (hány is lesz végül?) írni (szó van róla).

(Nem annyira szubjektíven, sőt kérdőjeleket keresgélve-merészelgetve) A könyv összetevői: részletes tartalomjegyzék, előszó és négy fejezet. Fejezetek végén irodalomjegyzék. Mutató nincs: kár. Lesz-e közös a sorozat végén?! Nincs egyetlen kép. Semmi illusztráció. Drága?

Az előszót a szerkesztők jegyzik. Szövege lendületes. Sokat ígér, sokat is követel a könyvtárosoktól. Például így: “…az állampolgárt már nem csupán a könyvtári szolgáltatások illetik meg emberi jogon, hanem a bármely közzétett információhoz való hozzájutás joga. Ezt a jogot a könyvtári rendszernek kell garantálnia. Ez napjaink valódi kihívása a könyvtárosok előtt.” Nem vagyok épp ijedős típus, de ez a megfogalmazás a “kell”-lel és a” valódi”-val kicsit ijesztően hat. Tényleg így van? És, kérem, mi a “közzétett információ” ebben a szövegkörnyezetben? Törzsfőnökeink akkora örökséget raknak itt nyakunkba, hogy arról kódulunk (én legalábbis szeretem komolyan venni, amit figyelmesen elolvasok). Az előszóban van még pár vitatható – egyszer alaposan megvitatandó – tézis, de ezeket inkább tegyük el holnapra, hisz még csak a kötet 11. oldalánál járok, a Szerkesztő úr meg vonhatja már össze dús szemöldökét…

Négy fejezet, négy szerző egy-egy kismonográfiája.

(Horváth-fejezet) A KÖNYVTÁRTUDOMÁNY ÉS INFORMÁCIÓTUDOMÁNY ALAPJAI jó hatvan oldal, így a második leghosszabb fejezet. Öt alegységre tagolódik. Az első megmagyarázza a közel kétszáz éves könyvtártudomány fejlődési ívét a dokumentáción át az információtudományig. A fejezet végéről idézek: “A könyvtártudomány még a könyvekkel, tágabban ismerethordozókkal foglalkozott tartalmi csoportosításukkal együtt, míg az információtudománya tartalmak tudománya, tartalomipar, ismeretszervezés, ismeretgazdálkodást jelent, de figyelme kiterjed az ismerethordozókra is.” (Jó a mondat?) Bátorkodom kételkedni abban, hogy értem Horváth meghatározását a könyvtártudományról. Az így értelmezett információtudomány pedig olyan igénybejelentés, amit ki tudja, mi alapoz meg. Az általam ismert hazai és nemzetközi gyakorlat és szakirodalom bizonyára nem. (És még: a könyvtárosok kézikönyve miért foglalkozik ilyen cudarul elszánt módon a tudománnyal?)

A következő egység nem kevesebbet tárgyal négy oldalon: a tudományt. Platont és Fichtét, Gődelt és Poppert felvonultatva. (Lásd fentebb.)

A harmadik fejezet a tudományrendszereket ismerteti, kezdve a rendszerezések vagy felosztások szempontjaival. Van tizenöt oldalon legalább féltucat rendszer Arisztotelésztől Diderot-n és Amperé-n át Kedrovig. Ki-ki válogathat kedvére. Nekem például tetszik a hét szabad művészet.

Következik a szöveg. Egy találomra kiragadott tézis: “Az írásos közlés az európai kultúra, tudomány, művészet, közélet meghatározó jegye; az írásbeliség Gutenberg galaxisának lényege, amelyben az európai, “tipográfiai” ember él, és azok, akikhez e galaxis hatása elért.” Ez ismét – sokadszor – programnyilatkozatra emlékeztet.

A Horváth-monográfia záróakkordja az információt tárgyalja. Ha a tudományunk – Horváth fent idézett véleménye szerint – az ismeretekkel, más szóval az információval foglalkozik, akkor indokolt (az ő értelmezéséhez híven gondolkodva) legfőbb tárgyát elővenni. Az “információ olyan jel, amelynek jelentése van egy előre meghatározott és egyértelmű jelrendszerben”, az “információ (…) mérhető”, “annak az információnak nagyobb a hírértéke, amely valószínűtlenebb, váratlanabb, meghökkentőbb”. A “tudománymetria kimutatta, hogy az eredeti felfedezések (…) később válnak elterjedtté, hivatkozási mérőszámuk később ugrik meg”.

A kismonográfia sok elvi kérdést vet fel, s legalább ugyanannyit nem is érint. Biztos-e, hogy a könyvtártudomány (jó, legyen információtudomány) tárgya az ismeret, az információ? Nem azt érdemes-e a diszciplína révén megválaszolni, hogy a társadalmi kommunikáció egyik – és csak egyik! – intézményeként vagy szolgáltatásaként a könyvtár hogyan köti össze a dokumentumokat és az olvasókat? Miért, hogy Horváthnál a felhasználó szinte elő sem kerül? A 18. oldalon mintha rábukkannánk: e diszciplína “tanulmányozza azt az emberi környezetet, amely számára a tudást közvetíti. Az emberi környezet két vonatkozásban fontos. Először a társadalmi szükségletek, egyéni igények és a felhasználók szokásainak megismerése, másodszor a hatásvizsgálatok miatt.” Ennyi a bő hatvan oldal terjedelmének tengerében. Engem ez, miért, miért nem, de nagyon lehangol. Mint könyvtárost.

Horváth irodalomjegyzéke talán negyven tételt sorol fel. Meglepő, de nem szerepel egyetlen könyvtártudományi szintézis sem az elmúlt évtizedekből. (Talán születtek imitt-amott a világban.) Descartes, Heidegger, Huizinga, Popper, Rickert meg szemiotika, információelmélet, szövegtan igen. Azt a feltételezést kockáztatom meg, hogy Horváth szövege rendkívül tartalmas és változatos, egyben gondolatébresztő esszé egy gondolkodó műhelyéből. Kinek lesz ez a kismonográfia kézikönyve?

(Marton János fejezete) BIBLIOMETRIA a címe, és terjedelmét tekintve hajszállal rövidebb a Horváthénál. A bibliometria “a publikációk mennyiségi viszonyaival foglalkozó tudományág”. Önmagában helytállónak tűnik e meghatározás, de akkor hogy viszonyul a Horváth-féle ismeret(információ)szervezéshez, másrészt pedig egy tudományág egy másiknak egyszerűen része? Vagy azzal mellérendelő viszonyban lenne? S amit Marton művel, az nem (inkább, főként) tudománymetria?

Marton briliáns módon tárgyalja témáját, a közlemények, a szerzők és a források változatos összefüggés-rendszerét. Marton bámulatosan önző: arról ír, ami őt érdekli. Amilyen okos ember, ezt be is vallja (“ennek fő oka, hogy saját eredményeink innen valók”). Nem tudom, miért használja váltakozva a hivatkozás, illetőleg idézés kifejezést egyik fő témája körében. Vagy a kettő különbözik, s az én szemem képtelen ezt érzékelni?

Én úgy szeretném felfogni a bibliometriát, hogy az a szakmánkkal kapcsolatos összes kvantifikálható jelenséget felöleli. Miért ismét csak a dokumentumok (és szerzőik) férnek bele a tárgyalásba, s az emberi-felhasználói oldaligény-vizsgálat, használatvizsgálat meg sok más – miért marad ki?

Ha elgondolkodom a könyvtárról, hajlamos vagyok “hetes számrendszerre” áttérni. A könyvtár így olyan rendszer, amelynek összetevői: szolgáltatások, gyűjtemény, olvasó, könyvtáros, épület, technika, fenntartó (nyilván lehet indokoltan hármas, ötös stb. rendszert is alkotni). Tehát egy valódi bibliometria az összes alkotóelem számszerűsíthető elemzését jelenthetné, egészen addig, hogy létszámelemzések ilyen vagy olyan könyvtárban, a könyvtári költségvetés felhasználási arányai, a könyvtárosi motiváció intézményi, tér vagy időbeli változásai stb.

Marton gazdag irodalomjegyzéket ad. A tételek majd kilenctizede angol nyelvű. Ennyire szegényes a magyar parlag? Talán nem, hisz Száva-Kovács régebbi munkáját idézi például Marton, de az újabbnak – mely emlékezetes vitát hozott a TMT-ben – csak angol (rövid) változatát. Marton kiváló, feszes művet alkotott, ezért kérdezem barátomtól: ez a munka kézikönyvbe illő-e minden vonatkozásban, ez kellett-e a könyvtárosok kézikönyvébe?

(Tószegi Zsuzsanna fejezete) DOKUMENTUMOK, INFORMÁCIÓK ennek címe, s terjedelme a négy közül a legkarcsúbb, az előbbieknek úgy kétharmada, negyven-egynéhány oldal. Lehet, már kacagtató e patikusi méricskélés (őseimtől örökölhettem), ám itt, akár egy lexikonnál: a terjedelem a legközvetlenebb kapcsolatban van a tartalommal.

A fejezet három egységre tagolódik mindössze és örömömre. Az első rész az információ áthagyományozását taglalja: ez lenyűgöző esszé az írás és olvasás – nem túlzás – emberiségformáló fejlődéséről. Anélkül, hogy szakembernek tarthatnám magam e téren, azt kockáztatom meg, hogy ezt a tizenöt oldalt minden egyetemistának meg kellene ismernie, s minden értelmiséginek lehetőséget kellene biztosítani, hogy a témában kifejthesse tapasztalatait és észrevételeit.

A második egység dokumentumtipológiát (felosztási rendszereket) ad, a harmadik az egyes dokumentumtípusokat ismerteti. Tószegi szépen, plasztikusan ír, kiválóan komponál, az egész fejezet valódi kézikönyv-részlet.

Kár, hogy az irodalomjegyzék nem nyújt minden tárgyalt témához továbblépést ígérő fogódzót: kicsit ösztövér (szóval nem tetszik az, ami hiányzik). Viszont mellette szól, hogy ő adja a kötet egyetlen (!) hálózati információforrását, ami, valljuk be, 1999 télelő havában, Európa közel-közepén (?) icipicit meglepheti az információtudomány tántoríthatatlan magyar híveit. Sebaj, egy fecske is “csinál” jó példát.

(Ferenczy Endréné fejezete) A KÖNYVTÁR GYŰJTEMÉNYE tökéletes cím, a négy közül a legsikerültebb cím, sőt a fejezet a témát ki is meríti. Azt, úgy, nem többet. A fejezet hat részre tagolódik: stratégia, gyűjtőkör, gyarapítási módok, gyarapítási munkafolyamatok, apasztás s végül gyűjteményrendezés (beleértve a raktározást). Ez a legterjedelmesebb rész, egyharmaddal több a Horváthénál (bő duplája a Tószegiének), megközelíti a száz oldalt. A szöveg a legjobb értelemben vett tankönyvé. Világos, tökéletesen logikus és követhető. Kitűnő a felütés: a megőrzés, a gyűjtemény centrumba állítása (“a könyvtár […] szerepét […] csak akkor tudja ellátni, ha rendelkezik […] gyűjteménnyel”), illetőleg a birtoklás kontra hozzáférés szakmaszerte tárgyalt kérdésének megvilágítása. (Nem azt mondom, hogy maradéktalanul egyet tudok érteni Ferenczynével, ám gondolatmenete korrekt, autentikus.) Ferenczyné működését (is) régóta ismerem, most, bevallom, ismét meglep és lenyűgöz szerteágazó tájékozottságával.

A fejezet egyben a legklasszikusabb könyvtári ismeretanyagot foglalja össze, talán e műfajban utoljára. Ki tudja, boldogtalan (?) utódaink már nem csak az amazon.com és hasonló hálózati pontokon adják-e csak le gyarapítási listáikat? Amit e század a gyarapításról érdemi információt és következtetést kínál, az itt megtanulható.

Nem is nagyon merek újra előhozakodni fenti “hetes számrendszeremmel” vagy csak igen kicsit. Egy megjegyzésnyire mégis. Én a század könyvtárfejlődési irányát úgy értelmezem, hogy a szolgáltatás vált centrálissá a többihez viszonyítva: a könyvtáros akkor tölti be hivatását közönsége szolgálatában, ha a felismert igények szerint alakítja minden erőforrását a szolgáltatás hatékonyságának biztosítása végett. Láttam már olyan könyvtárat, ahol nem a saját gyűjtemény dominált az olvasói igények kielégítésében, hanem a közvetített (“külső”) információforrások. Igaz, ez a londoni EBRD könyvtára volt, ahol a faktografikus és egyéb adatbázisok nyújtotta lehetőségek fontosabbak voltak, mint a pár ezer kötet kézikönyv a saját állományban. Ez nem vita szerzőnkkel, inkább annak jelzése, hogy a jövő irányában nyitott gondolkodás újabb és újabb értelmezést kínálhat.

Az irodalomjegyzék elég gazdag (bő hetven tétel), a fontosabb részkérdések szerint tagolódik (talán a raktározás irodalma hiányolható). Nem világos, miért oly elenyésző a magyar irodalom szerepeltetése. Például a kiválasztás témában adott 14 tételből egyetlen a hazai (Csűry István 1964-ben megjelent dolgozata). Állományelemzésből nincs magyar nyelvű irodalom, az állománygyarapítási együttműködés témájában szerintem máig lényegesek Kondor Imréné hetvenes években íródott – itt nem említett – tanulmányai. (Ferenczyné fejezete a szöveg közben egyetlen helyen sem utal a forrásokra, eltérően a másik három szerzőtől). Félő, hogy a hazai olvasót a jó irodalomjegyzék nem igazán instruálja.

Szép könyv, benne négy kitűnő írás, közülük kettő valódi kézikönyv-fejezet, ha szabad röviden összegeznem. Ideje, Szerkesztőnk most készül “tűzbe felét”-kiáltani (a fentiekre, nem a könyvre). A kézikönyv, az meg fogyjon és gyarapodjon. Gyurgyák a kiadó termékeit a művelt olvasóban bízva készíti-ajánlja: én ezt a kötetet – szerényebben – a művelt könyvtáros figyelmébe.