Kegyelmek vannak,
nincsenek érdemek.

Mezey Katalin versének sorai járnak eszemben, amióta megkaptam a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros főszerkesztőjének levelét: írjam meg “pályám emlékezetét” a lapnak. A KÖNYVTÁROS-nak, amit legalább 40 éve kellő elfogódottsággal olvasok, amiből az évek során annyi ismeretet merítettem!Mindig szerettem a könyveket. Nemcsak olvasni, hanem kézbe venni, lapozgatni. (Amikor megkérdezték tőlem, mi fog legjobban hiányozni, ha már nem dolgozom, azt mondtam: az új könyv első érintése.) Anyukám sokat mesélt és olvasott nekünk. Mindhárman a Dzsungel könyvére emlékszünk a mai napig. Még iskola előtt megtanultam olvasni. Nihil obstat imprimatur – az volt az első “értelmes” szöveg, amit nagymamám imakönyvéből felolvastam. Ötévesen a szomszéd nagylány vitt el a helyi közkönyvtárba. Gajdar Csuk és Gek című mesekönyvét adta nekem a könyvtáros néni. Ma nem értem, miért, de nagyon szomorú lettem tőle. (Talán mert az én apukám is messze tőlünk dolgozott és alig láttuk?)
Jó tanuló voltam. Alig vártam, hogy megkapjuk augusztus végén az új tankönyveket, becsomagoltam, olvasgattam. Nem volt, aki olvasmányokat ajánljon, ezért faltam a könyveket. (Ma, amikor fiú unokám félig fekve, félig a levegőben lógva olvas, mit sem tudva a körülötte levő világról, magamra ismerek.)
A paksi gimnáziumban magyartanárunk gondot fordított arra, hogy értékes irodalommal lásson el bennünket a magyar és a világirodalom alkotásaiból válogatva. A hatvanas évek közepétől önképzőkörbe jártam hozzá, és itt ismerkedtem meg az irodalmi folyóiratokkal is. Egymás közt megosztva járattuk az Új Írást és a Nagyvilágot.
Orosz tagozaton érettségiztem 1969-ben és készültem a továbbtanulásra. Akkor csak jeles és kitűnő eredménnyel lehetett jelentkezni egyetemre, főiskolára, de így is csak minden tizedikünk juthatott be az áhított szakra. Szüleim nem tudták volna öt évig fizetni a taníttatásomat. Valakitől hallottam a könyvtárban egy iskoláról: Szombathelyen három év alatt diplomát lehet szerezni népművelés-könyvtár szakon. 1969 őszén már ott tanultam.
A KÉPZŐBEN mindent megtaláltam, ami nekem kellett: hasonló gondolkodású barátokat, nagyszerű tanárokat, gyönyörű könyvtárat, élénk diákéletet, életre szóló barátságot, kifogyhatatlan igényt az önképzésre és a társamat, a jobbik felemet.
Az államvizsga után a szombathelyi megyei könyvtár módszertani csoportjában dolgoztam, abban az új könyvtárban, ahol szakmai gyakorlataim egy részét is végezhettem. 1973-ban Celldömölkre költöztünk, ahol az új művelődési központban férjem, a könyvtárban én is állást kaptam. Ott születtek gyermekeink. Vasi kötődésünk máig élő: rendszeresen visszajárunk barátnőnkhöz.
1978. november 24-én adták át Pakson, az atomerőmű-építkezés részeként elkészült munkásművelődési központot. Férjem itt lett népművelő, én a könyvtárba kerültem másodmagammal. Könyvtárunk a nagyközségi könyvtár egyes számú fiókkönyvtára volt. A ma 61 éves városi könyvtár négy kilométer távolságra van az erőműves lakóteleptől. (Itt mondom el, hogy ezzel a könyvtár-tulajdonlással úgy jártunk, mint a kárpátaljai bácsi, aki életében négy ország állampolgára volt, pedig ugyanabban a házban élte le életét. Voltunk a városi könyvtár fiókkönyvtára, aztán – az összevont kulturális intézmények “válása” után – a városi művelődési központ, majd a közművelődési kht, később a kft, legutóbb pedig a Csengey Dénes Kulturális Központ Könyvtára.)

A kétszintes, 240 négyzetméter alapterületű könyvtár “belakása” az ünnepélyes átadás után megkezdődött. A ceremóniás megnyitóra a városi könyvtár másodpéldányaival megtöltött polcok nem sokáig maradtak úgy: 200 ezer forintból nagy körültekintéssel szerzeményeztünk alapvető kézikönyveket, gyermekirodalmat, hiszen a következő évben 1200 általános iskolás gyerek kezdte meg tanulmányait a szomszédos általános iskolában.
Tízezer ember dolgozott ekkor az erőmű építkezésén, köztük 250 szovjet szakértő is, családtagjaikkal. Nekik 1979-ben ezer kötetes, orosz nyelvű letéti könyvtárat rendeztünk be az akkori Gorkij Könyvtár segítségével, és hét évig évente cseréltük az állományt. Akkor még biztos orosztudásomnak nagy hasznát vettem. A művelődési központ kiadásában megjelenő (stencilezett) havi műsorfüzetben önálló oldalon hirdethettük szolgáltatásainkat.
Az erőműben dolgozó, a kultúráért felelős miniszteri megbízott társaságában sorra jártuk a könyvkiadókat, állandóan figyeltük az antikváriumok kínálatát, így 1979 végére kivonhattuk az állományból a “Patyomkin-könyvtár” dokumentumait és közel tízezer kötet várt érdeklődő olvasóra.
Nagy teher hárult könyvtárunkra azzal, hogy a “magasan kvalifikált műszaki értelmiség” szakirodalommal való ellátását kis könyvtárunktól várták. Az Országos Műszaki Könyvtár segítségünkre sietett, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy sem tudással, sem anyagiakkal ennek a feladatnak megfelelni nem tudunk. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor 1980-ban megnyílt az erőmű szakkönyvtára.
Az olvasókkal való foglalkozás nem merült ki a könyvkölcsönzésben. A kor és a helyzet hozta, hogy a kulturális tevékenység középpontjába a munkásművelődést helyezte a párt. A megyében ekkor indult útjára az Útközben nevű szocialistabrigád-mozgalom. Ebbe vetélkedők szervezésével kapcsolódtunk. (Nincs takargatni valónk: ma is őrzöm a feladatsorokat. Azoknak a kérdéseknek megfejtéséből csak épülhettek a felkészülők.)
Az Új Tükör című, friss szellemiségű, új hetilap köré művelt, szilárd értékrenddel bíró emberek közössége szerveződött. Megalakult az “Új Tükör” klub.
“Ez egy igazi értelmiségi találkozóhely.” – mondta a kilencvenes években egy kedves olvasó. (És értelmiségin ő sem diplomást értett!)
Halász Károly kollégám (ma Hopp-Halász Károly néven Munkácsy-díjas festőművész) a művelődési központban vizuális neveléssel foglalkozott. Egy könyvtári tárlóban mini galériát rendezett be a (későbbi) Pécsi Műhely alkotóinak (a művelődéspolitika megyei hatalmasságai által csak fogcsikorgatva tűrt) munkáiból. (Jól emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor a könyvtárból elvitt ócska buklészőnyeget hamarosan viszontláttam – gázlánggal összeégetve – a Halász Károly által vezetett Paksi Vizuális Alkotótelep kiállításán. A mű ma is beleltározott opusza a Paksi Képtárnak.) Ugyancsak az ő jóvoltából olvasóink, látogatóink hetekig Keserű Ilona vagy Országh Lili egy-egy alkotását csodálhatták a könyvtár falán. Szabó Júlia művészettörténész értő vezetésével ismerkedhettünk a műalkotásokkal.
Mindeközben az atomerőmű egyes blokkjának építése a végéhez érkezett.
Az erőmű művelődési bizottsága nemcsak segített nekünk, követelései is voltak: tartsunk nyitva 8-tól 19 óráig minden nap, vasárnap is 8-tól 13-ig, hétfőn és szerdán 22 óráig, hogy a heroikus építkezés munkásai mindig nyitott könyvtárat találjanak. Pár évre megsokszorozta gondjainkat ez az “igény”: a városi könyvtár munkatársait kellett segítségül hívni. Minél közelebb volt az egyes blokk átadásának határideje, az emberek annál többet dolgoztak. 10-12 órás műszak után inkább elemi szükségleteik kielégítésére volt szükségük, csökkenthettük a nyitvatartási időt. (Vicsek Ferenc, fiatal újságíró ekkor írta könyvét a “bomlás melegé”-ről.1 Megjelenésekor a könyvet bemutattuk a könyvtárban.)
1982-ben, amikor már 1200 beiratkozott olvasónk volt és ennek jó fele gyermek, meg kellett válnunk a gyermekrészlegtől: ideiglenesen (szomorúan sejtettük, hogy végképp) a szomszédos iskola két átalakított osztálytermébe került. Nagy veszteség volt és maradt. Azóta csak 14 éven felülieket tudunk kiszolgálni.
A gyermekrészleg elköltözésével otthonosabb (és csendesebb) lett a könyvtár. Egyre többen időztek el a könyvek kiválasztása után, egy kis beszélgetéssel toldva meg a kölcsönzést. Nagyon sok olvasóval kerültem személyes kapcsolatba. Paksot nemcsak a jobb anyagi helyzet (“kivételezett helyzet”, amint Albert József szociológus meghatározta), hanem magánéleti gondjaik rendezése érdekében is sokan választották új lakóhelyül. Nem mindig sikerrel. Megtisztelőnek tartottam, ha bizalmukba fogadtak, ha meghallgathattam a hozzám fordulókat. Ekkortájt írta az általam nagyra becsült Kamarás István egy tanulmányában: “…javasolnék egy … mozgalmat: Bánjunk úgy olvasóinkkal, hogy ne riasszunk el tíz lehetséges olvasót!” (A kilencvenes években, amikor nagy divatja volt a munkahelyi tréningeknek, egyikre engem is meghívott a művelődési központ- és könyvtár igazgatója. A fiatal trénerek azt kérték, pár szóban határozzuk meg munkánk lényegét. Szinte gondolkodás nélkül a következőt írtam a papírra: szerető szolgálat.)
Az első erőművi blokk megindult 1982-ben, ezzel az építkezés intenzitása csökkent: az építő vállalatok közül több elhagyta Paksot, munkásszállók ürültek meg, az üzemeltetők folyamatos munkarendben dolgoztak, egyre több család választotta állandó lakóhelyéül az erőműves lakótelep híres tulipános házaiban levő praktikus, szép lakásokat. Érzékeltük ezt az olvasók számának csökkenésében és az olvasói érdeklődés megváltozásában.
A gyűjtőkörünket az új igényekhez kellett átszabni.
1981/82-ben részt vehettem a KMK szépirodalmi tájékoztatás tájékoztató könyvtárosoknak elnevezésű, kétéves képzésén. Az általam oly fontosnak tartott önképzés mellett ez volt egyik legjelentősebb ismeretszerzés pályám során (hasonló majd a 2011/2002-ben elvégzett ECDL szaktanfolyam lesz).
1983-ban kolléganőm gyesre ment, ettől kezdve (néhány időszakos kisegítőt, gyakorlóst, később polgári szolgálatost, még később közmunkást leszámítva) egyedül végzem a könyvtári munkát. Ezután csak kivételesen nagy szerencsének köszönhettem, ha eljuthattam egy-egy továbbképzésre, egyesületi találkozóra. A szakfolyóiratokban, később a világhálón mindet figyelemmel kísértem. Boldoggá tett, ha volt iskolatársaimat láttam, hallottam, olvastam ezeken a szakmai tanácskozásokon. Minden sikert a könyvtáros szakma elismerésének tartottam.
A nyitvatartási időt csökkentettük: hétfőtől péntekig 10-től 19 óráig tartottam nyitva a könyvtárat.
A művelődési központ igazgatója volt a felettesem, az intézmény gazdasági igazgatója “vitte” a könyvtár pénzügyeit is. Szakmai önállóságom teljes volt: a tervezésben, a szerzeményezésben, az állomány gondozásában, rendezvényszervezésben, ötleteim megvalósításában teljes szabadságot és bizalmat élveztem.
A sztenderd katalógusok (raktári, betűrendes kereszt-, szakkatalógus stb.) mellett feltártam a 800-as szak állományunkban fellelhető könyveinek tartalomjegyzékét, így saját analitikus katalógusunk lett – ingyen. Ó, boldog idők, amikor egy dolgozatra, érettségi vizsgára annyit készültek a tanulók, hogy naponta használtam a tájékoztatáshoz ezt a segédletet! Építettem a desideráta katalógust is. (Igaz, ma már a könyvrendelésnél pontosan látom magam előtt azt az olvasót, akinek szánom az újdonságot.) Katalógushasználati útmutatót, irodalmi ajánlójegyzéket, alkalmi bibliográfiákat készítettem.
A gyermekkönyvtár elköltözése után hagyománnyá tettem, hogy a nyolcadik osztályos diákokat ünnepélyesen vezetem be a felnőtt könyvtárba. Minden évben valami érdekes olvasmánnyal készültem, amit együtt dolgoztunk fel. (A nyolcvanas évek végén Marosvásárhelyről városunkba költözött egy nyugdíjas testnevelő tanár. Szabad időmben sokat beszélgettünk. Mint mindenkié, az ő élete is kész regény. Sikerült rávennem, írja meg gyermekkora történeteit és kiadjuk. Meg is született két könyv2, amelyek illusztrálására elkészítette a sóvidéki paraszti élet kellékeit, szerszámait, kicsinyítve, élethűen. Egy-egy történet bemutatása ezekkel az eszközökkel minden gyermek érdeklődését is felkeltette. Később – mivel az ünnepélyes átiratkozások június elejére estek – összekapcsoltam a trianoni diktátumról való megemlékezéssel az átiratkozást. Tibor bácsi hiteles tanú volt az elhangzottakhoz. (Tudom, sokakat megfogott közülük, amikor azzal kezdtem az órát: Képzeljétek el, hogy a rádió este bemondja, az Alföldön lakó nagymamátok mától nem ugyanabban az országban lakik, ahol ti, nem mehettek hozzá, nem beszélhettek vele magyarul…)
1985-ben Szakolczay Lajos irodalomtörténész nyolc részből álló, a határainkon túli magyar irodalom megismertetésével foglalkozó sorozatát indítottuk el középiskolásoknak. Tanáraik kíséretében nagy érdeklődéssel vettek részt ezeken az előadásokon. Igyekeztem a sorozathoz illő olvasmányokat is beszerezni és rendelkezésükre bocsátani.
A kortárs irodalmi és művészeti élet legjobbjait fogadhattam a könyvtárban. Nagyon nehéz bárkit is kihagyni. Felejthetetlen számomra, hogy találkozhattam Vári-Fábián Lászlóval, a kárpátaljai Credo együttessel, a zentai Mécsvirág együttessel, Fekete Gyulával, Tamás Menyhérttel, László Lajossal, Lászlóffy Aladárral, Széles Klárával, Ágh Istvánnal, Széles Judittal, Simonffy Andrással, Erdélyi Zsuzsannával, Wittner Máriával, Fekete Vincével, György Attilával, Lakatos Mihállyal, Beke Györggyel, Csoóri Sándorral, Buda Ferenccel, Ferenczes Istvánnal, Széles Annával, Dobai Péterrel, Schiff Júliával, Lázár Ervinnel, Vathy Zsuzsával, Móser Zoltánnal… és a nagyszerű baráttal, Nagy Gáspárral.
A sok-sok emlékezetes előadás közül most eszembe jutott Medvigy Endréé 1987-ből. Sinka Istvánról beszélt. Érződött a feltett kérdésekből, hogy szabadabban szólhatunk addig tiltott dolgokról is. A nem sokkal ezután megalakuló pártok, civil szervezetek szóróanyagai, filmfelvételek, fotók a helytörténeti gyűjteményünkbe kerültek.
1987-ben kezdtem el gyűjteni a videokazettákat. Gyűjtőkörünk a klasszikus alkotások beszerzésére terjedt ki. Az NKA filmes pályázatán nyert művészfilmekből (hogy ne vesszenek érdektelenségbe) információs vetítéseket szerveztem. A helyi pedagógusok ekkor újították meg szakmai ismereteiket, és sokan közülük a filmtörténetet, filmesztétikát választották tanulmányuk céljául. Ők vállalták, hogy a 16 művészfilmet bemutatják az érdeklődőknek. Jobb hely hiányában a raktárban fellógattunk egy lepedőt, a polcok közé székeket raktunk, és sokszor 40-45 ember töltötte dugig a “nézőteret”. (Felettünk az emeleten a néptánccsoport próbált, a raktár ablaka belerezgett, ezért valakinek mindig tartania kellett.) Innen számítom a máig működő filmklubunk történetét.
1989 nyarán egy egyetemista azzal hozta vissza az általa kikölcsönzött Bibliát, hogy ő ezt nem érti, nem tudja elolvasni. Arra gondoltam, ha neki ez nehézséget okoz, mások is lehetnek így. Megkerestem a helyi négy keresztény felekezet lelkészét, és a tanácsukat, segítségüket kértem. Októberben készen állt a bibliaismereti szabadegyetem programja: mindegyik lelkész négy előadásban ismerteti a Bibliát, október 1-jétől március 1-ig, minden hétfő este. Negyvennyolc középiskolás diák váltott bérletet a sorozatra. Meglepetésemre január végén elmaradtak a diákok (“túl istenes” – mondták a lemorzsolódók), helyettük azonban mind több felnőtt hallgató jött. A sorozat záró megbeszélésén megkértek, folytassuk az ismerkedést a Könyvek Könyvével. 18 éven keresztül virágzott ez a mag. A szabadegyetem témája minden évben a Biblia volt, de mindig másként. Az előadók keresztény teológusok, lelkészek, püspökök voltak. Csodálatos emberekkel ismerkedhettünk meg, és gyakran százötvenen is ültek a székeken, lenyűgözve a hallottaktól. A második évben Életképek az Élet Könyvéből címmel már mélyebben behatolhattunk a szent szövegek titkaiba. Ettől kezdve a helyi lelkészeken kívül vendégelőadókat is hívtunk. Előadássorozatunk hallgatósága előtt állt az évek során Gál Ferenc, Bán Endre, Schmatovich János, Muntágh Andor, Almásy Mihály, Scweitzer József, Hegedűs Lóránt, Harmat Béla, Bíró László… A hatodik évben, amely a Család éve volt, Életfa címmel új sorozatot indítottam. Ebben teológusok, írók, pszichológusok, újságírók beszéltek a keresztény családról, férfi és nő, szülő és gyermek kapcsolatáról, a lemondásról, a gyászról. Tereza Worowszka műfordító, Bárdossy Éva főszerkesztő, Bogyay Márta klinikai pszichológus, Fekete Gyula író, Tompa László színész voltak vendégeink – többek között. Szűnni nem akaró érdeklődés kísérte alkalmainkat. Akkoriban honosodott meg Magyarországon az ökumenikus imahét. Szinte érezni lehetett, hogyan omlanak le a falak, amelyek a keresztény embereket a világtól és más felekezetbeli társaiktól addig elválasztották. Közben sorra vettük az Ó-és Újszövetség könyveit, szó esett a Messiás-várásról, az üdvözülésről, a bűnről, bűnbánatról és bűnbocsánatról. Természettudósok beszéltek megélt hitükről (Ferencz Csaba űrkutató, Zombori Ottó csillagász), művészek az életükben bekövetkezett hitbeli élményekről (Makovecz Imre, Kóka Rozália, Csete György, Jancsó Adrienne). A szabadegyetemnek saját logóval ellátott oklevelet tervezett ifj. Ficzek Ferenc, ezt a leghűségesebb hallgatók ötévente megkapták. Minden évfolyam végén ünnepélyes évzárót tartottunk, szeretetvendégséggel, verssel, kórusmuzsikával. Rendszerint ekkor beszéltük meg a következő év tematikáját. Az utolsó év előadássorozatának a Törékeny teremtett világunk címet adtam, mottója pedig ez volt: “…töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá.” Kocsis Tamás közgazdász professzor, Kovács Antal olimpiai bajnok cselgáncsozó, Déri Éva biológus, Banner Zoltán művészettörténész, Keresztes Lajos publicista és mások osztották meg velünk gondolatainkat arról, hogyan menthetjük meg a ránk bízott Földet, hogyan adhatjuk át gyermekeinknek és unokáinknak.
18 éves története alatt közel 18 ezer hallgatója volt a szabadegyetemnek. Paks lakossága 20 000 fő. (A könyvtár, mint a rendezvények alkalmas otthona címmel a MKE Közkönyvtári Egyesülete 2003-ban pályázatot hirdetett. Második díjat nyert munkám ezt az előadássorozatot mutatta be.)
1992-ben egy nagyobb selejtezés után az értékes könyveket egy testvérvárosunk, a kárpátaljai Visk könyvtárának ajándékoztuk. A kapcsolat határainkon túli kollégáinkkal ebben nem merült ki: minden évben más településre látogattunk munkatársainkkal, hogy megismerjük kézdivásárhelyi, galántai, zentai kollégáink élet- és munkakörülményeit.
1993-ban a művelődési központban dolgozó férjem kitalálta és elindította a Határainkon túli magyar középiskolások olvasótáborát. Boldogan vállaltam feladatot ebben a gyönyörű munkában, tágra nyílt szívvel és füllel hallgatva a határainkon túlra szakadt barátaink sorsát. A magyar kisebbség legjelesebb ismerői látogattak a táborba, egész életre szóló ismeretet adva. Felsorolhatatlan azoknak a kiválóságoknak a neve, akik látogatásukkal megörvendeztették a tábor lakóit. (A tábor – valamennyiünk örömére – új, fiatal vezetővel ma is működik.)
1994-ben a sokadik átrendezés után szabadon maradt az olvasóteremben 80 négyzetméter falfelület. Meghirdettem a műsorfüzetünkben, a helyi médiában és szájról-szájra adva, hogy bárki felrakhatja saját kiállítását, megrendezheti a megnyitót, amelyre meghívhatja barátait, ismerőseit.
Az első bemutatót helyi rajz- és német szakos tanárnő rendezte saját munkáiból. A megnyitón a rokonai muzsikáltak, verset olvastak, az érdeklődő ismerősöket pogácsa, ital várta. Láthattak itt a látogatók az évek folyamán a képzőművészeti alkotásokon kívül nyakkendő- és szalvétagyűjteményt, bemutatkoztak a közeli gazdaságban dolgozó koreai munkások kézműves termékeikkel, dalaikkal, a szomszédos település cigány népfőiskolájának tanulói szőtteseikkel, egy család, amelynek mind a hat tagja valamilyen művészeti ágban alkot, tárlókba kerültek nagypapától maradt emléktárgyak, bútordarabok. Kiállítást rendeztem a kollégáim és olvasóink gyermekeinek könyvtárban készült rajzaiból úgy, hogy meg is hívtam az akkorra már nagykorúvá lett “művészeket”. Legutóbb a Keskenyúton: Délvidéki tragédiáink 1944-45. Alapítvány fotókiállítása döbbentette meg látogatóit. Idővel úgy elterjedt a galéria híre, hogy Erdélyből, Németországból, Budapestről, a szomszédos megyékből és településekről is jelentkeznek kiállítók. A könyvtári galéria májusban volt húszéves, túl van a százkilencvenedik bemutatón. Része a város művészeti életének. A helyiség egy évre előre foglalt. A könyvtáros feladata a reklám (plakát, meghívó elkészítése, médiumok értesítése), a legalapvetőbb technika eszközök biztosítása, a vendégek köszöntése, tanácsadás. A többit a kiállító végzi. A galériát egy hónapra lehet igénybe venni.
A könyvtár környezetében időközben nagy átalakulások zajlottak le: felnőttek az erőművet építő “csikócsapat” gyermekei, felsőoktatási intézményekbe kerültek, kevesen tértek vissza Paksra. A “tulipános” házak lakói kicserélődtek: egyre több (óvárosi) idős ember költözött be a távfűtéses, kényelmes panellakásokba, és mind több erőműves dolgozó döntött úgy, hogy Pakson letelepedve családi házat épít az Óvárosban. A könyvtár gyűjtőkörét újra módosítani kellett. Ekkor kezdtem el kiemelten gyűjteni az építkezéssel kapcsolatos dokumentumokat: tervrajzokat, építési tanácsadókat, a Sajátkezűleg és a Csináld magad sorozat könyveit. (A szigorú ETO-rendet nem ekkor “robbantottam szét” először: minden, aktuális érdeklődésre számot tartó esemény idején kiemeltem egy-egy szakot az ismeretterjesztő könyvek közül. Az építkezések után a számítástechnikát, napjainkban a hobby-könyveket, a lakberendezést, a szakácskönyveket találja elkülönítve a kereső. Tudom, hogy ezt csak egy húszezer kötetes, ötszáz olvasós könyvtárban lehet megtenni, de itt meg is kell.) Vonzáskörzetünkben négy és félezer ember él most.
1999-ben egy polgári szolgálatos fiatalemberrel megkezdtük az állomány számítógépen való feldolgozását. A SZIRÉN programot választottuk. 2004-ben a cédulakatalógusokat lezártam. A szükséges számítógépes ismeretek elsajátítása után a kölcsönzést is számítógépesítettük. (A vonalkódok beragasztását egy – a börtönbüntetését közmunkával kiváltó – fiatalember végezte.)
2005-ben a szomszédunkban működő idősek otthonában (azelőtt bölcsőde volt!) versmondó versenyt szerveztek. A nyerteseket meghívtam könyvtárunkba, ahol a raktárban kialakított alkalmi stúdióban felvettük a produkciókat CD-re, és a költészet napján ünnepélyes keretek között bemutattuk az otthonban. A hatás leírhatatlan volt. A következő évben tizennégyen jelentkeztek szereplésre. Az ő előadásukat már DVD-re vettük fel, és ajándékba elkészítettünk egy-egy másolatot a családnak is. Ma már természetes dolog, hogy kerekesszékes versmondók indulnak a különböző városi versenyeken. Többen közülük beiratkoztak a könyvtárba is, de szívesen viszem helybe a kért könyveket, amint szívesen segítettem kis házi könyvtáruk berendezésében is.
Mint minden közösség, így a könyvtár életében is fontos szerepe van a születésnapok ünneplésének. Intézményünk fennállásának 25. és 35. évfordulóját is sikerült emlékezetessé tenni. Visszahívtuk régi, leghűségesebb olvasóinkat, és irodalmi műsorral, emléklappal, plakettel ajándékoztuk meg őket.
Pakson is sok tehetséges, irodalmat művelő ember él. Mindig fontos feladatomnak tekintettem bemutatásukat, megismertetésüket olvasóikkal. A leghálásabb közönség mindig a rokonok, barátok sokasága. Biztatásomra minden rendezvény után együtt maradunk egy kis beszélgetésre, teázásra.
Pályám során – munkatársaimhoz hasonlóan – meg kellett tanulnom a pályázatírás nehéz munkáját is. Sok sikeres pályázatot írhattam. Az uniós pályázatokhoz bizony, külső segítség is kellett, de az eredmény, az elnyert pénz összege kárpótolt a munkáért.
A sok között a legnagyobb sikert a számítógépes ismeretek elsajátítására nyert támogatás aratta. Két év alatt hetvenöt jelentkezőt képeztünk ki a szövegszerkesztés, a dokumentumkezelés és az internethasználat alapjaira. (A tanfolyam iránti érdeklődés nem csökkent. A pályázati pénz fogytával is folytatódik a képzés a hét számítógépen. A végzettek tanúsítványt kapnak, csoportkép készül róluk, ami felkerül a könyvtár honlapjára.)
Jutott pénz számítógép beszerzésére, rendezvények szervezésére, állománygyarapításra, bútorok cseréjére, reklámanyagra.
A bibliaismereti szabadegyetem “nagykorúvá” válásával megszűnt, de nem széledtek szét hallgatói, mert létrehoztam a meglevő filmklub mellé több kisközösséget: először az irodalmi önképzőkört. Ide nem alkotók járnak, hanem havonta egyszer összejönnek a magyar és a világirodalom kedvelői, meglevő ismereteiket feleleveníteni, kiegészíteni. Nyugdíjas magyartanár vezeti be a beszélgetéseket, amelyek minden évben más tematika szerint folynak. A Könyvtári Levelező/lapban megírtam azt a gyönyörű kirándulást, amelyet – saját költségükön! – tettek az önképzők, hogy a Partium irodalmi helyeit bejárják. Minden évben felkeresünk egyet szűkebb hazánk irodalmi emlékhelyei közül is (Simontornya, Ozora, Rácegrespuszta, Sárszentlőrinc, Gyönk). Az önképzők minden hónap első hétfőjén jönnek össze az olvasóteremben.
Szomorúan tapasztaltam, milyen sok kortársam, de még inkább fiatal ismerősöm képtelen legalább egy népdalt elénekelni vagy akár csak megnevezni. Ez ösztönzött arra, hogy megalakítsam a népdalkört, amelybe azért járunk, hogy településünk, megyénk, országunk és a Kárpát-medence népművészetének kincsit megismerjük, népdalait megtanuljuk, népszokásait felelevenítsük. Nem kívánunk szerepelni, de megtanultunk annyi autentikus névnapi, jeles naphoz kapcsolódó köszöntőt, hogy alkalmazni tudjuk. Elsajátítottunk 88 Tolna megyei népdalt és legalább ennyit más tájegységek dalaiból is. A Selyemgombolyító könyvtárának néprajzi filmjeiből számos alkotást megnéztünk, hogy gyarapítsuk ismereteinket, hogy összehasonlítsuk otthonról hozott szokásainkat.
Minden hónap második keddjén tartjuk összejöveteleinket az olvasóteremben.

A komolyzenét kedvelők baráti társaságát egy atomerőműves mérnök hozta be a könyvtárba. Havonta egyszer találkoztak: zenét hallgattak, filmet vetítettek, muzsikáltak, operalátogatásokat szerveztek, és mindannyian bérletesei művelődési központ hangversenysorozatának. (Jóvoltukból komoly erősítő felszereléshez jutottunk.)
A filmbarátok már nem a raktárban, hanem az olvasóteremben, modern technikai eszközök segítségével ajánlhatják egymásnak kedves művészfilmjüket megtekintésre, megbeszélésre. Ők a második szerdát választották találkozásaikra.

A kölcsönző részleg asztalkáján advent első napján

felállítok egy üres fenyőfát, alá teszem az olvasóktól kapott számtalan, szebbnél szebb díszt. Minden nap az első látogatók rakhatnak fel egy-egy figurát a helyére. Honlapunkon követhető, hogyan ékesedik a fa. Karácsonyra pompázik, és a kisközösségek tagjai együtt tartják ünnepi találkozójukat körötte.

A nyári szünet előtt közös szalonnasütést rendezünk a filmklub, az önképzőkör, a zenebarátok és a népdalkör tagjaival, ahol ki-ki beszámol a mögöttünk hagyott év eredményeiről.

Ugyancsak a bibliaismereti szabadegyetem látogatóiból szerveződött meg 1995-ben a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége paksi csoportja, amely az összejöveteleit a könyvtár olvasótermében tartja. Sok közös programot szervezünk együtt, osztozva a költségeken.
Könyvtárunk bekapcsolódott az országos rendezvények sorozatába is: őszi könyvnapok (Könyvtárak összefogása), Veszíts el egy könyvet…, Könyvtárak éjszakája stb. Ezek közönsége jórészt a kisközösségek tagjaiból kerül ki.
Kölcsönösen sok előnnyel jár, hogy a könyvtár a művelődési központban működik. A munkánk szinte minden területén együtt tudunk dolgozni. Itt csak egyet emelek ki, az október elsejei idősek napját, amit művelődésszervező kollégáimmal eleve egyhetesre terveztünk. Ilyenkor a város sok nyugdíjas korú lakója megfordul programjainkon. Az IKSZ honlapján regisztrált események pedig sokáig visszakereshetők.
2011-ben a könyvtár árkádja alatt megnyitottunk egy új közösségi helyet, a Teraszt. A lakótelep központjában, mindenhonnan jól megközelíthető, gépjárműforgalomtól mentes helyen van.
Nemcsak a könyvtár, de a művelődési központ “előszobája” is. A műfűre könnyű asztalokat, székeket raktunk június első hét végéjén, és az egyik helybeli citerazenekar szereplésével átadtuk a közönségnek az új találkozóhelyet. Hetente egy programot szerveztünk, hét közben bárki leülhet, megpihenhet, beszélgethet, meguzsonnázhat az asztaloknál, olvashat a könyvtár újságjaiból. Meleg napokon jó itt hűsölni, gyerekes anyukák bevásárlás után beszélgethetnek egymással, a művelődési központ nyári táborozói itt mutatják be a táborozás eredményét, de volt örömzenélés, szabadtéri színpadi bemutató, filmvetítés, kézműves kirakodó vásár is.
Mint minden más közösségi intézményt, könyvtárunkat is felkeresik tanácstalan, hivatali ügyeik intézésében gyakorlatlan, vagy eligazodni sem tudó emberek. A kilencvenes évek elején sokat leveleztem Göncz Árpáddal, Antall Józseffel, Katona Tamással, mire két volt politikai fogoly nyugdíjemelési kérelmét el tudtuk intézni. Sokfunkciós intézményünk mindig talált még újabb feladatot: a kilencvenes évek elején segélycsomagokkal volt tele a raktárunk. Innen osztottuk szét az Erdélybe, Kárpátaljára induló autókba a ruhát. A “szegények ügyvédjének” is gyakran voltam kényszerű, de készséges bojtára: lakáskérelmek, adásvételi szerződések megírásában, elhúzódó peres ügyek megoldásában segítettem a hozzám fordulókat. (Ez év januárjában megalakítottuk a Katolikus Karitász paksi csoportját, most ott folytatom ezt a szép munkát.)
Nem szóltam még arról a szoros kapcsolatról, ami a könyvtáros és a helyi médiumok munkatársai között kialakult az évek során. Nem történt olyan esemény a könyvtárban, amiről előre vagy utólag ne tudósítottak volna.
Nemcsak munkatársi, hanem (a sok közös kirándulás, névnap miatt) baráti az a kötelék, ami a városi könyvtár dolgozóihoz fűz.
Minden alkalommal szívesen fogadtak a helyi oktatási intézmények, különösen örültek a nekik szervezett rendezvényeknek.
Egymást segítő a helyi múzeum és a könyvtár kapcsolata is.
Érdeklődéssel figyelte több évtizedes munkámat a megyei könyvtár két igazgatónője is.
Ajándékként éltem meg az ODR indulását. Hihetetlen öröm volt számomra, hogy perceken belül kedvező választ adhattam olvasómnak a keresett dokumentum megérkezéséről. Itt vált valóra Takács Miklós tanár úr ígérete: aki egy könyvtárba beiratkozik, az összes többinek is tagja lesz. Ez a szolgáltatás a legnagyobb lépés volt a könyvtári olvasók közti esélyegyenlőség megteremtéséhez. Sok hasznos dolgot olvastam a könyvtári szakirodalomban is. Mindig nagy érdeklődéssel kerestem Nagy Attila, Katsányi Sándor, Fehér Miklós írásait, a kollégákkal készült interjúkat. Igyekeztem minél többször hírt adni munkámról a megyei szaklapban, majd a Könyvtári Levelező/lapban. Minden év végén, vagy egy nagyobb horderejű feladat elvégzése után írásos értékelést készítettem munkámról, kellő kritikával kezelve a hiányosságaimat. (Most hasznát veszem.)
A 3K egyik, számomra legemlékezetesebb írása a közelmúltban Szóllás Péter tollából jelent meg. R. Oldenberg tanulmánya magyar fordításának címe: A könyvtár mint harmadik hely³. Már a cím szíven ütött. Ez rólam és nekem szól! Úgy éreztem, a szerző az én, könyvtárról vallott elképzelésemet fogalmazza meg, a szociológus alaposságával. Mai napig fent van a könyvtár honlapján, mint küldetésnyilatkozat.
Biztosan többen érezték úgy a kortársaim közül, hogy a számítógép világa már nem a miénk, hiszen gyártottuk a cédulákat, a könyvtárközi kérőlapot indigóval, hat példányban bocsátottuk (nem mindig kiszámítható) útjára, a stencil már egy modernebb technika volt, a villanyírógép a mi könyvtárunkból kimaradt. Kezem-lábam reszketett, ha egy tekercses vagy kazettás magnón el kellett találni a megfelelő gombot (biztos, hogy nem sikerült!), ha a technikus nem ért rá, és nekem kellett elindítanom a vetítőgépet, ha a fényképezőgépből éppen akkor fogyott ki a film, amikor vendég meghajolt, és így tovább. Az első számítógépet két fiatalember hozta be a könyvtárba, beszerelték, bekapcsolták és elmentek. Dühömben sírva fakadtam. Senki nem volt a közelemben, aki tudott volna bánni vele. Így aztán olvasóimat ostromoltam: mindegyiktől tanultam valamit. A hallottakat kis cédulákra írtam, PUSKÁK címmel papírmappába raktam. Sok gyakorlással azért elvégeztem az ECDL-tanfolyamot. Nem tudok még sok mindent, ma is reszketek, ha a projektort össze kell dugni valami eszközzel, de már van kitől tanulni. És már nem bánom a sok kínlódást.
Két évvel ezelőtt, a magyar kultúra napján a művelődési központ “keresztelője” is megtörtént. 34 évesen felvehette Csengey Dénes nevét. Így kapta könyvtáram az új, Csengey Dénes Kulturális Központ Könyvtár nevet.
A város legújabb ajándéka közintézményeinek és lakóinak a helyi digitális adatbázis (PDA = Paksi Digitális Archívum) létrehozása. Ebbe minden paksi vonatkozású esemény, tárgy, emlék bekerül. A könyvtár digitalizálásra érdemesnek tartott gyűjteményrésze (pl. a bibliaismereti szabadegyetem hang-és képanyaga, az olvasótábor fotói, filmjei, a könyvtári rendezvényeken készült fotó- és filmfelvételek, a könyvtártörténet írásos dokumentumai, helytörténeti kiadványok) hamarosan visszakereshető lesz az adatbázisban.
A 2013. évi statisztikai adatokkal adom át utódomnak a könyvtárat.
Éves beszerzési keret 850 000 Ft+150 000 Ft érdekeltségnövelő támogatás.
563 dokumentummal gyarapodott az elmúlt évben az állomány, amely most 17 549 könyvtári egységből áll. 58-féle periodikumot járatunk 64 példányban. 425 regisztrált olvasónk volt. A helybeli használatok száma 8686, ebből 2663 fő számítógépet vett igénybe. 9765 dokumentumot kölcsönöztek, 733 volt a közvetlenül helyben használt egységek száma, 203 indított könyvtárközi kérésből 185 teljesült. A honlap és az internetes katalógusunk használóinak száma 4860 volt.

Négy évvel ezelőtt megkaptam a város legrangosabb szakmai kitüntetését, a Paks város kultúrájáért emlékplakettet.
Boldog vagyok. Munkám során azt csinálhattam, amit szeretek. Soha nem kellett összeszorított foggal munkába jönnöm. Sokszor mentem haza fáradtan, de nagyon ritkán szomorúan.
Örök társam, barátom, mindenben támaszom a férjem. Két szerető, okos fiú édesanyja, három unoka nagymamája vagyok.

Dolgaim rendben befejezvék…
Szórakozás volt? Munka? Most emlék.
Könnyű szívvel várom az estét.

(Kiss Benedek)

IRODALOM

Albert József: A kivételezett helyzet társadalmi konfliktusai. A Paksi Atomerőmű Vállalat és a város. 1988. = In. A. J.: Terepbejáró. Szociológia, szociológiai és közművelődési írások. Veszprém: TIT, Vajda P. Veszprém Megyei Egyesület, 1994
Gutai Júlia: Harmadik helyünk. = Könyvtári Levelező/lap, 2011. 12. sz. 30-31. p.
Hazafi József: Csikócsapat. Riport 440 megawatt születéséről. Bp., Népszava, 1984. 177 p.
Kiss Benedek: Könnyű szívvel. = Magyar Napló, 2009. 7. sz. 3. p.
Mezey Katalin: Lelkigyakorlat. = Magyar Napló, 2007. 10. sz. 3. p.

1 Vicsek Ferenc: A bomlás melege. Riport az aktív zónában. Bp., Magvető, 1988. 444 p.
2 Kacsó Tibor: Beszél a Sóvidék. Paks, Szerzői kiad. 2001. 116 p.;
Kacsó Tibor: Tovább mesél a Sóvidék. Paks, Szerzői kiad. 2001.
3 Szóllás Péter: A könyvtár mint harmadik hely. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2010. 11. sz. 3-7. p.