Tisztelt Ünnepi Ülés!
Kedves Könyvtárosok!
Amikor felkérést kaptam, hogy beszéljek Kovács Mátéval kapcsolatos emlékeimről, élményeimről a születésének 100. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepi ülésen, örömmel vállaltam.
Elgondolkozva azon, mit mondjak majd, elbizonytalanodtam. Egyrészt azért, mert rájöttem, hogy talán nincs is annyi érdekes mondandóm, ami kellő ideig leköti a hallgatóságot, másrészt a műfaj, a visszaemlékezés bizonytalanított el. Többször tapasztaltam ugyanis, hogy olyan régi dolgok, események, amelyek számomra fontosak voltak, másoknak nem tűntek fontosnak, és legtöbbször nem is emlékeztek rá, vagy olyan események, amelyek kristálytisztán maradtak meg bennem, mások szerint teljesen másként történtek meg.
Mindez arra indított, hogy megkérdezzek másokat is, évfolyamtársakat, alattunk, fölöttünk járókat, hogy ők hogyan emlékeznek Kovács Mátéra. Amit tehát most itt megpróbálok felidézni, az a kollektív emlékezet eredménye. Éppen ezért a tisztesség azt kívánja, hogy korra és nemre való tekintet nélkül, könyvtároshoz illően, szoros betűrendben felsoroljam azokat, akiknek köszönettel tartozom: Arnóth Károly, Balogh Marika, Dömötör Lajosné, Horváth Tibor, Király Kati (Tóth Gyuláné), Kiss Kata (Palovecz Jánosné), Lengyel Vera (Zima Istvánné), Palovecz János, Tóth Gyula. Velük beszélgetve döbbentem-döbbentünk rá, hogy egyre szűkül, öregszik a megkérdezhetők köre. Ha valaki első évesként, 18 évesen 1972-ben megismerhette Kovács Mátét, az is már legalább 52 éves, a fiatalabb könyvtárosoknak tehát Kovács Máté már történelem. Épp ezért külön köszönet illeti e rendezvény szervezőit. Miközben ezeket írom, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a mi évfolyamunk tagjai most épp annyi idősek, amennyi idő Kovács Máténak megadatott.
Mondandómat két téma köré szeretném csoportosítani: Kovács Máté, az ember és Kovács Máté, a tanszékvezető. Nyilvánvaló persze, hogy az emlékek majd átfolynak egymásba, hiszen egy személyiségről van szó.
Máté
Kovács Máté emlékét felidézve elsőként termetes alkata jön elő a múlt negyven éves homályából. Volt akinek egyenesen a Toldi ugrott be: “Rémlik, mintha látnám termetes növését…”. Ez a termetes alkat tekintélyt és nyugalmat sugárzott. Szemei többnyire mosolygósak voltak. Ezek a szemek gyakran akkor is mosolygónak tűntek, amikor az arc többi része nem mosolygott. Ha elfogadjuk a közismert szólás igazságát, miszerint “A szem a lélek tükre”, akkor ez Kovács Máté esetében különösen igaz, és nagyon sokat el is árul róla. Van, aki második apjaként gondol rá, van, akinek a szeretve tisztelt, de bizonyos távolságot tartó-megkövetelő nagyapját juttatja eszébe, van – persze hölgy -, aki elegáns megjelenésére emlékszik, van, aki a derűjére. Talán alkata is hozzájárult valamennyire ahhoz, hogy Kovács Mátét a megkérdőjelezhetetlen tekintély aurája vette körül, alapvetően ez sugárzott belőle. Nem erőltette a népszerűséget, nem bratyizott, nem próbált haverkodni, viszont komolyan, udvariasan bánt a hallgatókkal is. Király Kati, Tóth Gyuláné mesélte: 1958 októberének elején történt, hogy összefutott a folyosón a professzor úrral, aki megszólította: “Jó napot kívánok Katalin, megkérhetem, hogy vigye el ezt az iratot a tanulmányi osztályra.” A néhány hetes egyetemi gólyát nemcsak az udvarias forma lepte meg, hanem az a tény is életre szóló élményt jelentetett a számára, hogy Kovács Máté ilyen rövid ismeretség után a keresztnevét is megjegyezte már.
Magunk között mi is csak keresztnevén, “Máté”-nak neveztük, szemben a többi tanárral, akiket vezetéknevükön emlegettük: Mezey, Bóka, Király, Radnai, Pándi, Bárczi. Ő Máté volt.
De ez semmiképpen nem jelentett tiszteletlenséget. Azt hiszem, még magában, gondolatban sem tegezte le senki. Ez inkább a be nem vallott vagy nem egészen tudatosult szeretet megnyilvánulása volt a részünkről. Nem rajongtunk érte. De tudtuk, éreztük, és persze megtapasztalhattuk, hogy számíthatunk rá, bízhatunk benne. Ez a csöndes összetartozás erősebb és tartósabb kapocsnak bizonyult a látványos rajongásnál. Ennek volt köszönhető, hogy az V. emeleti szemináriumi szobában – ahonnan ráláttunk a belvárosi templom szép, hatalmas, hódfarkú cseréppel borított tetejére, az akkor még romos, felrobbantott régi Erzsébet-hídra -, tehát ebben a szobában mindig otthon éreztük magunkat, elsősök és negyedévesek egyaránt. (Amikor mi voltunk első évesek, az 1958-59-es tanévben, akkor végzett az utolsó négy évfolyamos társaság.) Ennek volt köszönhető, hogy függetlenül másik szakunktól (magyar, történelem, orosz stb. – akkor a bölcsész karon nem lehetett csak egyszakosnak lenni, és az egyik szaknak mindenképpen tanári szaknak kellett lennie), tehát ettől függetlenül mi könyvtár szakos hallgatóknak tudtuk magunkat, és ma is ezen az alapon tartjuk egymással a kapcsolatot, járunk össze, tekintet nélkül arra, hogy könyvtárosok lettünk-e vagy tanárok, esetleg más karriert futottunk be. Ezért mondta szinte szó szerint mindenki, akit megkérdeztem, hogy szívesen gondolunk vissza a tanszékre, mert jól éreztük magunkat, és ez nyilván Máténak köszönhető, mert ő hozott létre olyan közösséget, teremtett olyan légkört, amelyben az ember jól tudta érezni magát.
A biztonságérzet, amit a könyvtártudományi tanszékhez való tartozás jelentett számunkra, sok esetben konkrétumokban is megnyilvánult: X-es származású hallgatók felvételében, az ’56-os forradalomban érintett és ezért veszélyeztetett helyzetbe került hallgatók megvédésében (“A Máténak köszönhetem bőröm megmentését”, mondat egyikük – H. T.), vagy abban, hogy levelező hallgató lehetett a Toldy Ferenc Gimnáziumból kitett és tanítástól eltiltott Antall József.
Kovács Máté ezzel nem kis kockázatot vállalt magára, hiszen olyan korban éltünk akkor, az ’56 utáni években, amelyben az ő múltja sem számított makulátlannak – gondoljunk a parasztpárti államtitkárságra -, és amelyben még tartott a felnőtt korúvá vált ’56-os fiatalok kivégzése, hogy Nagy Imre és társai sorsát ne is említsem. Kovács Máté mindezt a terhet úgy viselte, hogy külsőleg semmi nem látszott rajta: mi csak nyugalmat, magabiztosságot, derűt, határozottságot tapasztalhattuk a részéről. Hogy aztán belül hogy viselte ezt, arra talán feleletet ad korai halála.
Emlékezetesek maradtak a tanszéki estek is, amelyeken egy-egy évfolyam gondoskodott a műsorról. Ez a műsor többnyire görbe tükör volt, amelyben a rendező évfolyam magát és a tanszék oktatóit mutatta be. Kovács Máté jóízűen tudott nevetni akkor is, ha neki mutatták a tükröt vagy ha a tanártársainak, pl. a “folyékony kenyér elvtárs”-nak titulált Scher Tibornak. Nyilván a jó tanszéki légkörnek volt köszönhető az is, hogy ezek a tükrök görbék voltak, de soha senkit nem sértettek.
A tanszékvezető
Kovács Máté tanszékvezetőként sem volt könnyű helyzetben. A könyvtártudomány rövid múltra visszatekintő oktatásának indokoltságát, fontosságát kellett hitelessé tennie. Emlékszem más szakos évfolyamtársaink csipkelődésére: “Mondok egy számot, mi jut róla eszedbe?” – kérdezték, mert valamit hallottak az ETO-ról. “Tudomány-e a könyvtártudomány?” – tette fel a kérdést Kovács Máté is, mert akkor még fel kellett tennie. Pozitív válasza, okfejtése nemcsak számunkra volt meggyőző, hanem azóta az idő is őt igazolta. Elég csak Horváth Tibornak a Könyvtárosok kézikönyve I. kötetéhez írt bevezető tanulmányára utalnom. Ahhoz, hogy szakmánk, hivatásunk ide eljusson, Kovács Mátéra volt szükség a tanszéken: az ő imponáló tudására, enciklopédikus műveltségére, arra a képességére, hogy olyan oktatókat szerezzen meg a tanszéknek, akik a magyar könyvtárosság egén állócsillagok lettek: Kőhalmi Bélát, Mezey Lászlót, Szentmihályi Jánost, hogy csak a legnagyobbakat említsem.
Úgy oktatta szakmánkat, hogy kilépett a könyvtárból, és kitágította a horizontot. Könyvtárügyben gondolkodott. Az olvasáslélektan, könyvtár-szociológia, könyvtárpolitika, a rendszerben való gondolkodás – ezek ma mind természetes részei a könyvtárosi ismereteknek. Hogy azzá lehettek, Kovács Máténak köszönhető. Akkor talán a mi tanszékünk volt az egyetlen, ahol kutatásmódszertant tanítottak: cédulázást, szerkesztést.
A Kovács Máté vezette tanszék igen magas mércét állított a felsőfokú könyvtárosképzés időben utána következő művelői és intézményei számára.
A II. évfolyam után kötelező egyhónapos nyári gyakorlatok a (többnyire megyei) könyvtárakban szerves részét képezték az oktatásnak, és nagyon hasznosnak bizonyultak: megtapasztalhattuk, hogy mire készülhetünk, értelmet nyertek a hallgatóként esetleg fölöslegesnek tartott diszciplínák. A szerencsésebbjei – például mi, akik Szolnokra kerültünk a megyei könyvtárba – láthatták, milyen művelődési vágy él (élt?) az emberekben, amikor megérkeztünk egy tanyasi iskolába a könyvtár furgonjával, a mozgókönyvtárral, az áramfejlesztő aggregátorral és filmvetítővel, aztán kezdődhetett a könyvkölcsönzés, filmvetítés.
Minden évben tanulmányi kirándulásokat szervezett a tanszék, ezek keretében meglátogattuk a fontos, híres, szép magyar könyvtárak sorát: Debrecen, Pannonhalma, Sárospatak, Miskolc, Pécs, Veszprém bibliotékáit. Így gyakorlatilag egész Magyarországot bejártuk, megismertük, ami az ötvenes-hatvanas években nem volt utolsó szempont. Ahol színház is volt, előadásra is mentünk, így láthattuk például mi Debrecenben is, Miskolcon is az akkor kezdő Latinovits Zoltánt. Ezeknek a kirándulásoknak az oldottabb légköre is hozzájárult a már említett otthonosság, összetartozás érzés kialakulásához.
Persze a tanszéken komoly munka folyt. A professzor úr a hallgatóktól is megkövetelte az alapos felkészülést. A többi hallgató számára könnyűnek tűnő könyvtártudományi tanszéken egyáltalán nem szórták a jeleseket, azokért komolyan meg kellett dolgoznunk. Többször emlegetett tekintélye viszont bennünket, hallgatókat is arra késztetett, hogy igyekezzünk megfelelni neki: presztízskérdést csináltunk abból, hogy felkészülten álljunk elébe.
Említettem már, hogy tisztelte a hallgatókat. Ennek oktatói munkájában is számos tanújelét adta. Nagyon jellemző erre Tóth Gyula esete: Eötvös-kollégista lett, és ehhez fel kellet vennie egy plusz szemináriumot. Kovács Mátéhoz fordult, hogy szívesen hallgatna könyvtárpolitikát. A professzor úr meghirdette a könyvtár-politikai szemináriumot, de csak Tóth Gyula jelentkezett rá. A professzor urat ez nem zavarta: minden héten lelkiismeretesen megtartotta az egyetlen hallgatónak az órákat. Később a hallgatók száma száz százalékkal növekedett, miután Tóth Gyulának sikerült Arnóth Károly érdeklődését is felkelteni a könyvtárpolitika iránt, így már ketten látogatták az órákat.
A professzor úr munkáját nem tekintette befejezettnek azzal, hogy hallgatói végeztek. Lehetőségeihez képest segítette a végzősöket abban is, hogy megfelelő álláshoz jussanak. A sok példa közül hadd említsem a magam esetét. Az V. évfolyamban fél évig gyakorló tanításon voltunk az ELTE egyik gyakorlóiskolájában, a másik félévben könyvtári gyakorlaton voltunk egy könyvtárban. Én az Építésügyi Dokumentációs Irodába (a későbbi ÉTK-ba) szerettem volna menni, mert ott álláslehetőséget kínáltak. De gyakornokként is csak úgy tudtak fogadni, hogy kiváltom a munkakönyvemet, és szabályosan munkába állok. Ez ugyan szabályos volt a cég szempontjából, de teljesen szabálytalan az egyetem szempontjából: nappali tagozatos hallgatóként nem lehettem volna munkakönyves munkavállaló. Kovács Máté, mérlegelve a helyzetet, szemet hunyt felette.
Befejezve a Kovács Mátéra való visszaemlékezést, röviden és egyszerűen a következőkkel jellemezhető egyénisége: emberség és szakmai igényesség. Erre tanított, nevelt bennünket is – a legjobb módszerrel: személyes példaadással. Munkájának legnagyobb elismerése, hogy az elmúlt évtizedek könyvtárügyében meghatározó szerepet játszó, különböző színtű vezetői pozíciókat betöltő könyvtárosok java része Kovács Máté tanítványa volt. Minden hallgatója nevében utólag is köszönöm neki, amit kaptunk és tanulhattunk tőle.
Önöknek pedig köszönöm a figyelmüket.
* Az előadás elhangzott 2006. március 22-én az ELTE BTK Könyvtártudományi Tanszékén az “Emlékünnepély Kovács Máté tanszékvezető professzor születésének centenáriuma alkalmából” című rendezvényen.