Sebestyén Géza, az 1945 utáni magyar könyvtárügy fáradhatatlan szervezője, alkotó művelője és tudósa, 20 éve halott. Életműve olyan szervesen épült bele a magyar könyvtárügybe és ezen belül is a nemzeti könyvtár életébe, hogy az utódok számára természetes közeg lett az; ami mögött egy meghatározó személyiség küzdelme és egész élete állt. Teljes életművét még igazán nem mértük fel. Halálának 10 éves évfordulóján egy emlékülés idézte fel alakját. Most, az 1996-os 20 éves évforduló alkalmából elhangzó előadások újabb szempontokból közelítenek az életműhöz, távolról sem merítve ki annak gazdagságát. – Tisztemhez híven most az életpálya egyes állomásait idézem fel.
Sebestyén Géza 1912. március 14-én született Nagyváradon, de elemi és középiskoláit már Veszprémben végezte el. 1930-ban tett érettségit. 1936-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen középiskolai tanári oklevelet szerzett magyar-német szakon, 1939-ben doktorált, közben egy évet Bécsben töltött a Collegium Hungaricumban állami kutató ösztöndíjjal. Nyelvésznek indult, s e téren nagy jövőt jósoltak neki, az életlehetőség azonban az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központnál nyílott számára, ahol 1937-től egészen 1944-ig dolgozott. Itt vált igazán könyvtárossá, egy életre megszeretve és hivatásként vállalva e pályát.
Következetes antifasiszta meggyőződése miatt megtagadta a Szálasi-kormányra való eskütételt, s ezért 1944 végén – a frontvonalon-keresztül, kalandos úton a már felszabadított országrészre menekült. Debrecenben az új Közoktatásügyi Minisztérium kötelékébe került, részt vett annak megszervezésében. 1945–1947 között a minisztériumban dolgozik, kezdetben a Művelődéspolitikai Osztály, később a Könyvtári Osztály vezetője. Népkönyvtárak szervezésére készít elő kormányrendeletet, Magyarországon elsőként hangsúlyozva a hálózati .elvet, és kiemelve a területi ellátást biztosító könyvtárak szerepét. Az első könyvtári törvényt előkészíti, de annak kiadására már nem kerülhet sor. A politikai fordulat idején kiszorul a minisztériumból, 1948-ban már az Országos Könyvtári Központnál működik mint osztályvezető.
Nem sokkal később a budapesti Műszaki Egyetem Könyvtárában lesz osztályvezető, itt dolgozik egészen 1958-ig. Itt nyílik először alkalma arra, hogy egy tudományos szakkönyvtár keretében a kor megkövetelte szemléleti és munkaszervezeti reformokat következetesen végigvigye. Ekkor már a szakma országosan elismert képviselője, elméleti tudása, gyakorlati tapasztalatai révén ő az ország legképzettebb könyvtárosa. 1952-53-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karának könyvtáros szakán a könyvtártan előadója.
1958. március 15-étől nevezik ki az Országos Széchényi Könyvtár főigazgató-helyettesévé, ahol 18 éven át haláláig dolgozik. Nevéhez fűződik a nemzeti könyvtár teljes megújítása; nincs olyan munkaterülete a könyvtárnak, ahol a modernizálás megindítása ne az ő keze nyomát viselné. Közben országos feladatokat is vállal, vezet és végez, tevékenységének színhelyei az Országos Könyvtárügyi és Dokumentációs Tanács, a Nemzetközi Tudományos és Műszaki Információs Rendszer Magyar Tanácsa, a Magyar Dokumentációs Szabványbizottság, az Országos Osztályozó Bizottság, a Könyvtári Figyelő, melynek 1972-től főszerkesztője, és a Magyar Könyvtárosok Egyesülete. Sallai Istvánnal együtt megírja a sokáig alapműnek számító Könyvtáros kézikönyvet, cikkek, tanulmányok tucatjait publikálja. Az ő és Sallai István irányítása alatt születik meg 1959-ben a Módszertani Osztály, a későbbi Könyvtártudományi és Módszertani Központ. Külföldi tanulmányútjainak számtalan tapasztalatát ültette át a hazai gyakorlatba.
Korai halálát – 64 évet élt, és szellemi ereje teljében távozott – fájdalmas veszteségként élte meg a magyar könyvtáros társadalom. Életműve nem lezárt, mint ahogy mindig is nyitottak az igazán jelentős életművek, melyek a jövő számára is számtalan kiindulóponttal szolgálnak. Nagy igazságtalansága a sorsnak, hogy nem érthette meg a Széchényi Könyvtár várba költözését, amelyért pedig annyit küzdött és fáradozott. Sorsában tragikus az is, hogy a jó ügyért annyiszor kellett méltatlan ellenfelekkel hadakoznia, ostoba ideológiai falakba ütköznie. A politika felelős azért is, hogy nem lehetett első embere annak az intézménynek, amelynek korában méltó vezetője egyedül ő lehetett volna.
Végezetül engedjenek meg nekem még néhány szót Sebestyén Gézáról, az emberről. Tanítványa, majd közvetlen munkatársa lehettem, és ezt szakmai pályám legnagyobb ajándékának tartom.
Mélyen demokrata érzelmű, ideálokban hívő ember volt. Humanizmusa egyetlen törvényt ismert: az egyén tiszteletét, az emberi személyiség megbecsülését. Hitt az emberben és hitt az emberekben: nem tudta elképzelni, hogy a józan belátás és az egymás iránti jóakarat nem minden ember lelkében vert olyan mély gyökeret, mint az övében. Egyetlen dolog vívta ki ellenszenvét, sőt felháborodását: a mások által elszenvedett méltánytalanság, a másokat ért igazságtalanság. Azon kevesek közé tartozott, akikben az erkölcsi bátorságot nem béklyózta le a politikus taktikázni is tudó óvatos ügyessége: ha úgy érezte, igaz ügyért harcol, amellett haláláig kitartott. Nem kímélte magát és erőit, s ha tőlünk, munkatársaitól sokat követelt, önmagától még annál is többet. Nem volt olyan kis vagy nagy ügy, amit azonnal minden összefüggésében, várható következményeiben ne látott volna s félelmetes logikája el ne rendezte volna a realitások és a lehetőségek koordináta-rendszerében. Mindig többet akart, mint amit lehetett – de vajon nem az ilyen makacs hitek viszik előre a világot? Puritán önmegtagadással szolgálta azt, amiben hitt, és dolgozott, alkotott úgy, hogy egyszerre rakta a téglát és tervezte az épületet. A madáchi “… s bár megfaragni nem tud egy követ, a művet ő teremti, mint egy isten …” nem illett őrá: szakmánk legapróbb részleteit is úgy ismerte, akárcsak a jövő átfogó koncepcióit, a könyvtári aprómunkában éppúgy otthonos volt, mint a Iegelvontabb elméleti kérdésekben. Erkölcsi szigora csak egyet nem bocsátott meg: a munkátlanságot, a látszatmegoldások tetszetős felületességét. Tiszta ember volt: a szándékai és a tettei összhangban voltak.
Műve, mint minden emberi mű, bevégzetlen maradt. Pedig mindig csak erre gondolt, s fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel és akarással dolgozott utolsó percéig. Az új iránti bámulatos fogékonysággal tudott mindnyájuk előtt járni, s nem rajta múlt, ha a közönyt, a meg nem értést nem mindig tudta legyőzni. Nem érdekelte a saját sikere – őt csak az ügy érdekelte, amelyet szolgált.
Úgy érzem, nemcsak munkásságát, személyes példáját is kötelességünk az utókornak újra és újra felmutatnunk.