Egyetemi katedrán láttam először Sebestyén Gézát. Elnéztem a magas, szikár férfit, a csontos arcot, a szemüveg mögött a szürkéskék szempárt. Ezek a szemek élénken csillogtak, amikor lelkesülten beszélt a könyvtárról és a jövő könyvtári rendszeréről. Hálózati elvről és rendszerről beszélt akkor, amikor ez még itthon csírájában is alig létezett.
Az ötvenes évek elejét írtuk, és az ELTE egyik szűk, szegényes berendezésű tantermében hallgattuk az előadót. Én a húszas éveim elején jártam, Sebestyén Géza életéből már csak alig valamivel több, mint húsz év volt hátra. Körülbelül harmincan voltunk, akik az ország minden tájáról sereglettünk össze azzal a homályos szándékkal, hogy valaha könyvtárosok legyünk. Kísérleti évfolyam voltunk, egyszakos könyvtáros-hallgatók, soha azelőtt és azután ilyen évfolyamot nem indítottak. A szervezők úgy gondolták, hogy egy könyvtárosnak mindenhez kell értenie, ezért a szaktárgyakon kívül tanultunk irodalmat, történelmet, filozófiát és pedagógiát, és kötelezően két idegen nyelvet. A szaktárgyak tanítására külső előadóként az egész akkori könyvtáros szakma összefogott: Sebestyén Gézán kívül Kőhalmi Béla, Goriupp Aliz, Varjas Béla, Szentmihályi János, Dezsényi Béla, Mezey László, Kéki Béla és Haraszthy Gyula. Elképesztően gazdag névsor!
Sebestyén Gézát évekkel később meghívták a Könyvtártudományi tanszék vezetőjéül, de feltételei voltak. Egyszer elmesélte nekem, mi volt a háttérben. Első és legfontosabb feltétele volt a modern angol és amerikai könyvtári szakkönyvek magyarra fordítása, az oktatásba való beépítése. Az elvtársak erről természetesen hallani sem akartak. A többi feltétel – munkatársak szabad megválasztása stb. – ezután már szóba sem került. Ezért nem lett egyetemi professzor Sebestyén Gézából, de más módon, például A könyvtáros kézikönyvének megírásával mégiscsak mindnyájunk professzora lett.Élete utolsó évtizedében közvetlen munkatársai közé tartoztam, és tanúja lehettem hihetetlen munkaszeretetének, széles körű szakmai tudásának és műveltségének, félelmetes logikájának. Szigorú csak önmagával szemben volt, a másik ember tisztelete, megbecsülése természetes volt számára. Az igaz ügyért mindig kiállt, egyéni sikerével nem törődött. A korra egyáltalán nem jellemző nemzeti elkötelezettségét és a rá jellemző határtalan jóhiszeműségét bizonyítja a következő eset. A hetvenes évek elején mély aggodalmat érzett a határon túli magyarságért, és érdekükben hosszú magánlevelet írt Kádár Jánosnak. Indoka az a feltételezés volt, hogy Kádár János a kérdésről nincs kellőképpen informálva, és ő kötelességének érzi a helyzet súlyosságának feltárását. A levélhez még xerox-másolatot is mellékelt, megjelent cikkekből. A levelet ajánlott küldeményként, postai úton küldte el. Nincs tudomásom arról, hogy a levél eljutott volna Kádár Jánoshoz, a felső szervek mindenesetre tudomást szereztek róla. Sebestyén Géza szigorú megrovást kapott, és közölték vele, hogy kizárólag érdemeire való tekintettel nem lesz az ügynek komolyabb következménye. (Ez 1974-ben történt, a levél másolati példányát Sebestyén Géza halála után elhelyeztem az OSZK Kézirattárába.)
Sebestyén Géza hazafiúi érzelmeire még egy személyes élmény egy korabeli március 15-éről, a hatvanas évekből. Akkoriban ez nem volt munkaszüneti nap, csak az iskolai tanítás szünetelt. A Nemzeti Múzeum épületét már kora reggel megszállta a titkosrendőrség, a környező utcákat lezárták. A Nemzeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár dolgozói csak igazolás után léphettek be a területre és foglalhatták el munkahelyüket. Délelőtt a múzeum lépcsőin lezajlott a hivatalos ünnepség, a meghívott elvtársak és kivezényelt iskolás gyerekek részvételével. Kimentem a Múzeumkertbe, és tisztes távolból hallgattam a beszédeket és a Talpra magyart. Egyszer csak Sebestyén Géza ott állt mellettem, felöltőjén nemzeti színű kokárdával. Csodálattal vegyes büszkeséggel néztem rá. Akkoriban csak az iskolás gyerekek tűzhettek ki kokárdát, felnőtt ember ritkán merészkedett erre. Sebestyén Géza akkor is nyíltan vállalta a márciusi eszmét és jelvényét.
Végzetes betegsége után már lábadozott, amikor a Tétényi úti kórházban meglátogattam. A könyvtárban már azt rebesgették, hogy Sebestyén Géza nem tér vissza, hanem nyugalomba vonul. Nem tudom, hogy ez a híresztelés hogyan jutott el hozzá, mert búcsúzóul ezt mondta nekem: “Senki ne higgye azt a könyvtárban, hogy én már nem térek vissza. Vissza fogok menni, és úgy formálom át a Széchényi Könyvtárat, hogy ne lehessen többé változtatni rajta.”
A várba való költözés felkészülésének korszakát éltük akkor, és Sebestyén Gézát betegágyán is az foglalkoztatta, hogyan készíti fel, szervezi át az Országos Széchényi Könyvtárat a nagyobb lehetőségek birtokában. Ha ezekre a szavakra gondolok, eszembe jut az elmúlt évtizedek megannyi, sokszor szükségszerű és indokolt, máskor indokolatlan átszervezése. Változnak a korok és változnak az intézmények, és a fejlődést előre meghatározni még a legnagyobb elmék sem mindig képesek.
Milyen volt Sebestyén Géza mint főnök? Igazságos és méltányos, barátságos és közvetlen. Természetesen maximalista is volt, de ennek súlyát sohasem éreztük, mert az ő közelében természetes volt, hogy mindnyájan maximálisan igyekeztünk teljesíteni. Őt a legkisebb szakmai részlet is érdekelte, és ezeket azonnal a dolgok nagyobb összefüggésébe helyezte. Szeretett magyarázni, bármilyen kis üggyel is mentem be hozzá referálni, mindig új ismeretekkel gazdagodva jöttem ki tőle. Egyetlen egyszer kerültem szembe a véleményével egy vezetői tanácsülésen. Mikor ezt utólag, majdnem bocsánatkérően, de véleményemet továbbra is fenntartva, szóba hoztam, így válaszolt: “Nagyon megvetném magam, ha munkatársaimat a velem szemben való opportunizmusra neveltem volna”.
Halála váratlanul következett be, éppen akkor, amikor már gyógyultan újra a munkába állásra készült. A második szívinfarktus otthonában érte és ez végzetes volt. Az OSZK akkori főigazgatója, Jóború Magda megbízásából még aznap délelőtt a lakására mentem, hogy özvegyével, Klárival, akit jól ismertem, a további teendőket megbeszéljem. Életem egyik legmegrázóbb pillanata volt találkozásom a feleséggel és a halott Sebestyén Gézával. A fehér szegfűket, amiket még útközben vettem, melléhelyeztem és végső búcsút vettem tőle.
A hajdani néhány szál fehér szegfű mellé most ezeket a sorokat teszem le, virágait az emlékezésnek és a tiszteletnek.