A világ a századfordulón és a világbibliográfia

Norman Davis az Öreg Kontinens, Európa történetét áttekintő monográfiájában1 az 1815 és 1914 közötti időszakot a „Dynamo” című és „A világerőmű” alcímű fejezetben mutatja be. Nem véletlenül. Az emberiség történetének ezt a korszakát – természetesen a köztörténet mozgalmas és meghatározó eseményei mellett – a tudományok, a technika és a tudományos infrastruktúra olyan mérvű fejlődése határozta meg, amely minden korábbit felülmúló dinamizmust eredményezett. A század jelentős technikai vívmányai a tudományok terén is számos felfedezést tettek lehetővé; „az érett alma könnyen lehull”2, ahogyan a bibliometriai szakirodalom Francis Galton (1822–1911) megfogalmazását, vagy Thomas S. Kuhn paradigma-elméletét3 idézi. Úgyszintén a tudományos fellendülés másik megnyilvánulása a szakkiadványok, szakfolyóiratok számának növekedése. A tudósok eleinte a személyes, szóbeli vagy levelekben megtestesülő kapcsolattartás segítségével tudták csak az eszmecsere színterét biztosítani, a szakirodalom megjelenésével vált lehetővé a tudomány intézményesülése, de éppen a szakirodalom mennyiségi növekedése okozta a következő problémát: hogyan lehet a hatalmas szakirodalmi publikációs (és még jó darabig a kéziratos, illetve a nyomtatott és publikált közlemények mellett is megmaradó, sőt egyre nagyobb jelentőséggel bíró szürke irodalmi) termést áttekinteni. Nagyon korán létrejöttek az első kéziratos, majd később a nyomtatott könyvjegyzékek. Magától értetődően igazi bibliográfiákról azonban csak a könyvnyomtatás megjelenése utáni időszakban beszélhetünk, így lehet Konrad Gesnert a könyvészet egyik atyjának tekinteni, de még Gesner után is el kellett telnie pár évszázadnak addig, amíg a ’bibliográfia’ mai fogalma – tehát a pontos adatközlésű és a historia litterariától, az inkább irodalomtörténeti megközelítéstől eltérő – értelmezése körvonalazódott és megerősödött. A terminus technicus elvi-elméleti meghatározásaként érdemes Friedich Adolf Ebert definícióját idézni: „A bibliográfia a szó legtágabb értelmében minden korszak és minden nemzet írásos relikviáival, illetve azok létrejöttének szempontjaival foglalkozó ismeretek összessége”4, a „tiszta bibliográfia” azonban az irodalom „codex diplomaticus-a, az irodalmi kultúra és tevékenység legbiztosabb fokmérője”5, amely „az irodalmat önmagában szemléli, és feladata megmutatni, hogy egyáltalán mi létezik”6. (A tudományos és ismeretterjesztő irodalom mellett azonban nem szabad megfeledkezni a szépliteratúráról sem, a számbavétel nem korlátozódott és nem korlátozódhat az ismeretközlő publikációkra.)

Tovább…