In memoriam ...
FUTALA Tibor (1929-2004)
Eljön majd az idő,
amikor valaki meg fogja írni a „szocialista” korszak magyar könyvtárügyének
közel fél évszázados krónikáját, illetőleg korszak-monográfiáját – részletesen
és tényszerűen elemezve ennek az időszaknak a ‘fényeit’ meg ‘árnyait’. E majdani
kiadvány egyik betűrendes indexében – biztos lehetek benne – sok-sok hivatkozás
lesz majd Futala Tibor nevére. A 21. századi, eljövendő
könyvtártörténész monográfus akkor jár majd el helyesen, ha nemcsak a nyomdailag
többszörözött szakmai dokumentumokat tanulmányozza, hanem beássa magát az
intézményi irattárakat őrző archívumok releváns dokumentumaiba is.
Az elhunyt Futala Tibor könyvtárosi személyiségéhez, szelleméhez, életmű-hagyatékához is
– bár
jócskán publikált a szaksajtóban – a fél-nyilvánosságú feljegyzések, iratok,
szakfelügyeleti jelentés-összegzések és egyéb háttéranyagok garmadájának
információi révén tud majd hozzáférni.
Ha akad még olyan valaki is, aki a rendszerváltások előtti közép- és kelet-európai térség
könyvtári világáról, annak mozgásairól, fejleményeiről szándékozna átfogó
históriai képet festeni, annak viszonylag egyszerűbb lesz a dolga: alapozásul a
KDSZ* évfolyamsorozatában Futala Tibor sok ezer – szlovák, cseh, lengyel, bolgár,
orosz nyelvű – szakirodalmi referátumát kell végigolvasnia. Ezek mentén aztán a
panoráma részleteit ki tudja majd színezni ...
Azért hozom fel ezeket a jövőbe vetített fikciókat, mert szeretett pályatársunk személyiségére világít
rá, erre az erőteljes masszívitás dacára is nagyfokú szerénységre, mely a
hivatásszeretet, a szorgalom, a citoyen okosság és mértéktartás erényeivel
teljes. Bár pályája ‘hegyélén’ – miniszteriális irányítás szürke eminenciásaként
és egy országos könyvtár igazgatói székében – kényes feladatokat oldott meg,
alig-alig akadt valaki a szakmából, aki őt – ha kapcsolatba került vele – ne
fogadta volna rokonszenvébe, és ne tartotta volna nagyra eszes, bölcs,
felelősségteljes, a könyvtári szolgálat lényegi kérdéseiben hajlíthatatlan,
autonóm egyéniségét.
Négy korszaka volt a pályafutásának, amelyhez ötödikként a 1989 utáni nyugdíjas éveit számíthatjuk.
A felvidéki születésű fiatalember, aki a háború utáni lakosságcsere következtében Mórra került, a
könyvtáros szak elvégzése után Debrecenbe, az Egyetemi Könyvtárba kérte helyezni
magát. Közel hét debreceni éve alatt mélyítette el és szélesítette szakmai
tudását (és alapozta meg komoly humán műveltségét) Szorgalmára,
invenciózusságára az intézmény vezetői (Kovács Máté, Csűry István) is
felfigyeltek. Nemcsak a tudós nagykönyvtárat
ismerte meg ekkor minden ízében, hanem a helyi Megyei Könyvtárat, s ezzel a
közkönyvtári világot is, ahol – másodállást vállalva – ugyancsak
könyvtároskodott.
A rá irányuló szakmai figyelem eredményezte, hogy Sebestyén Géza az Országos Széchényi
Könyvtárba hívta meg 1959-ben. Itt eleinte a Bibliográfiai
Osztályon, majd az akkor alapított Könyvtártudományi és Módszertani Központ Dokumentációs Osztályán szorgoskodott,
később az Igazgatási Osztály vezetésére kérték fel. Tervezeteinek,
elaborátumainak, lényeglátó észrevételeinek híre a Művelődésügyi Minisztériumba
is eljutottak, ennek következtében, amikor 1963-ban a Könyvtári Osztályra
invitálták munkatársnak, igent mondott. („Bennem mindig volt némi fatalizmus,
kalandorság, lézengő ritterség. Úgy gondoltam, minden előttem megnyíló ajtón be
kell menni, de jó mindig otthagyni egyik sarkamat az ajtó és a küszön
között, nehogy az ajtót rám zárják” – kommentálta koros emberként, bölcs
humorral az egyik interjújában ezt a lépését.)
Eleinte Láng Imre mellett a szakkönyvtárak gyűjtőköri együttműködését szervezte, az Országos
Könyvtárügyi Tanácsnál titkároskodott, majd váltott és a közművelődési
könyvtárak ügyeinek a felelőse lett. A ‘60-as, ‘70-es évek – nem könnyű! –
könyvtárpolitikai harcai során, a korszerű könyvtárfejlesztési irányelvek
„végigküzdéséhez”, majd az új könyvtári tvr. végrehajtási rendeletének
(illetőleg más, korabeli könyvtárjogi rendeletek) kidolgozásához igen jelentős
az ő szellemi és „taktikai” hozzájárulása. Ezt a szervezői, koncepcionális
munkát – noha az „íróasztali könyvtárosságot” voltaképpen rühellte – maga is
munkásságának komoly eredményei között tartotta számon. „Minisztériumi
főtanácsosságig” vitte, ennél magasabb
rangot, kitüntetést nem kért** kollégáinak szeretetét, megbecsülését többre tartott bármely „plecsninél” vagy
„hivatali stallumnál”. Független szellem maradt, a szó morális és politikai
értelmében.
Amikor a pártállami időszakban az MM Könyvtári Osztály – ahogy ő mondta: – „eróziója megkezdődött”,
neki is terhes lett a hivatal; és amikor az Országos Műszaki Könyvtár élére
hívták, elfogadta a hívást. Azt is érezhette (talán), hogy ezzel az újabb
kanyarral visszatér ifjúságának ‘nagykönyvtári’ világához, és vezetőként
szervezési tapasztalatait lesz képes kamatoztatni. Így is lett; egy bonyolult
intézmény átszervezését úgy vitte végig, hogy ellensége alig akadt, és elnyerte
a fiatal kollegák bizalmát. Az ő főszerkesztése mellett testvérfolyóiratunknál,
a Tudományos és Műszaki Tájékoztatásnál is új korszak vette kezdetét – és mert
kényes volt a nevével jegyzett dolgok minőségére, kész volt a szabadidejét is a
kéziratok gondozására szánni.
Az utolsó, nyugállományú időszakban is hallatlanul aktív maradt; írt, referált, emlékeit idézte fel
írásaival; figyelte a ‘polisz’ életet (hisz világéletében politikus, közösségi
ember volt), a könyvtári világ alakulását; nagy figyelemmel követte, segítette a
fiatalabb pályatársak dolgait; otthonának apró, függőfolyosóra nyíló
munka-műhelye termékeny beszélgetések színtere maradt mindvégig. „Én
beszélgetve-vitatkozva szerettem művelni a szakmát” – nyilatkozta egyszer,
és ez kései éveire is érvényes maradt.
Prominens könyvtáros hagyta el a földi színteret. Fakóbb, mattabb lesz nélküle a könyvtári világ.
Egyik utolsó találkozásunkkor (a baráti beszélgetés valamely fordulatára reflektálva) mondta
a következő mondatot (melyet e sorok írója azonnal lejegyzett): „Idefigyeljetek!
Ha én most búcsúzkodni kezdenék, akkor – hogy a végére jussak – akár örök
életűnek kellene lennem...” Ebben a mondatban élete gazdagságának,
teljességének öntudata is benne van. – Bennünk meg megmarad a fájdalom: hogy,
mint senki emberfia, ő se maradhatott élőként „örökké”. Marad a ‘relatív
örökkévalóság’. Remélhetően eljönnek majd a kései korszakmonográfusok is...
(Fogarassy Miklós)
* A Könyvtári és Dokumentációs Szakirodalom c. referáló lap
** 1982-ben Szabó Ervin-emlékérmet kapott. (A szerk.)
(Hangodi Ágnes)
