47. évfolyam, 2001. 2. szám
Archívum

In memoriam

Bereczky László 

(1931-2001)

Futala Tibor (225-227. oldal)Győri Erzsébet (228-229. oldal)


In memoriam Bereczky László
(1931-2001)

Szomorú kötelességem, hogy felkészítsem a szakmát Bereczky László emlékének megőrzésére.

Életének, szakmai pályafutásának alább következő vázlata az őt ismerők számára legyen olyan keret, amelyet személyes emlékekkel egészítenek majd ki, azok számára pedig, akik koruknál és körülményeiknél fogva életében nem ismerhették meg, olyan vezérfonal, amely egy jelentős szakmánkbeli virtuális felidézéséhez vezeti el őket, ha történetesen munkásságának valamely szegmentumával találkoznak.

Bereczky László Nagykállóban született 1931. szeptember 22-én. „Szüleim módos földműves emberek voltak. Édesapám 1944 decemberében meghalt, s így édesanyámra maradt a három gyerek gondja.” – írja egyik önéletrajzában. Az apa háborús áldozat: az az agyonfázottság végzett fiatalon vele, amely az őszi sárban-vízben abszolválni kényszerített „kozákvezetés” következménye volt.

Halottunk a nagykállói állami gimnáziumban érettségizett 1949-ben. „Osztályidegen” származása miatt nem számíthatott egyetemi felvételre. Két éven át Budapesten, előbb kőműves átképzősként, majd az ELZETT vasárú gyárban szerszámmarósként dolgozott, ahol is szakmunkás bizonyítványt szerzett.

1951-ben mint gyári munkást vették fel az ELTE Bölcsészettudományi Karán a magyar szakma, de még az év elején átirányították könyvtáros hallgatónak, ami az idő tájt közkeletűen dívó adminisztratív eljárás volt. Amikor igazi származása kiderült, alig kerülte el az egyetemről való kizárást. A DISZ azonban egy műfelháborodásokkal teli alapszervezeti gyűlésen kivetette tagjai sorából.

A féléveket végig kitűnő vagy jeles eredménnyel zárta. A harmadik évfolyamtól kezdve esetenként – az Országos Tervhivatal, majd az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének könyvtárában – a könyvtári gyakorlatba is belekóstolt.

1955-ben végezte el a könyvtár szakot, a következő évben diplomázott. Az egyetemről, lévén a végzősök elosztása központosított, Gyulára irányították járási könyvtárvezetőnek, de a helyi tanács rossz „káderlapja” miatt, a „pesti elvtársaknál” is nagyobb éberséget tanúsítva, nem volt hajlandó őt alkalmazni. Visszajött a fővárosba, ahol Kőhalmi Béla közbenjárásával az Országos Széchényi Könyvtárba vették fel „hatórásnak”.

A nemzeti könyvtárban előbb a feldolgozó osztályon dolgozott, majd rövid ideig tudományos titkár lett. Az 1956. évi forradalmat követően ismét a feldolgozó osztályra helyezték. 1959. január elsejével a megalakuló Könyvtártudományi és Módszertani Központ (KMK) munkatársává fogadta Sebestyén Géza, az OSZK helyettes főigazgatója, egyben az új intézmény igazgatója, aki ebbe a formálisan a nemzeti könyvtárhoz tartozó, egyébként központi döntéselőkészítő intézménybe a fiatal könyvtáros nemzedék legjobb erőit válogatta be, immár a származás ártóan gyakorolt mítoszának elkerülésével.

A KMK-ban sokáig – 1959 és 1973 között – egyazon szervezeti egység, a tudományos és szakkönyvtári módszertani osztály keretében tevékenykedett, 1969 áprilisától megbízott, 1970-től pedig kinevezett osztályvezetőként. Itt főleg könyvtári hálózati, együttműködési és szervezeti-igazgatási problémákkal foglalkozott, s ebből kifolyólag látta el az Országos Könyvtárügyi és Dokumentációs Tanács igazgatási szakbizottságának titkári teendőit.

S noha szakírói munkássága jó öt esztendővel megelőzte, illetve „élethossziglan” túlhaladta pályafutásának ezt az 1959 és 1973 közötti időszakát, mégis ekkor volt a legtermékenyebb. Ezért ehelyütt emlékezünk meg publikációs teljesítményeiről, amelyek alapján Bereczky Lászlóban bízvást tisztelhetjük a hazai szaksajtó (Könyvtáros, 3K, Könyvtári Figyelő, Magyar Könyvszemle) egyik leginvenciózusabb, a szakma felettébb változatos „tartományait” egyaránt behatóan ismerő, szakmai meggyőződései mellett mindig „passzent” érvekkel kiálló szerzőjét. Írt pályaképeket neves elődökről, úttörő volt a szakmai interjúk műfajában, ismertetések-kritikák sorával ösztönözte a szakmai „rangra emelést”, kronológiákat állított össze, nagy számú cikket, tanulmányt jegyzett. Ezek arról tanúskodnak, hogy szakmai diagnosztának és terapeautának egyaránt kiváló volt.

Több önálló vagy társszerzős kötete is megjelent. Íme:

A felsorolás utolsó két tétele bibliográfiai jellegű munka, s Bereczky László újabb munkakörével függ össze. ő vette át ugyanis 1973-ban a KMK gyűjteményfejlesztési és bibliográfiai tanácsadó osztályának vezetését, s lett ugyanakkor az Új Könyvek felelős szerkesztője. Ezt a munkakörét 1985. november 1-ig látta el, nemegyszer konfrontálni kényszerülve a megjelent művek értékközpontú ajánlásának védelmében.

Soron következő erőpróbája: a legátfogóbb érdeklődési körrel és a legtöbb olvasóval rendelkező szakfolyóirat, a Könyvtáros élére állni főszerkesztői rangban. Az 1985 végétől érvényes megbízatás 1992 márciusáig tartott, amikor is a lap megszűnt. Ez az időszak Bereczky László életében – magánéletét is számítva – korántsem volt könnyű. Abban közreműködni, hogy a szocialista tábor „legvidámabb barakkjának” meglehetősen liberális, oldottabb aufklärista könyvtárügye hozzáigazodjék a polgári világ követelményeihez, elvileg ugyan nem látszott különösebben erőfeszítőnek, gyakorlatilag azonban annál több kín-keservvel járt. Hirtelen elfogyott alóla az egyfajta biztonságot jelentő dotáció egésze vagy túlnyomó része. Az intézményrendszer több „tartománya” volt kénytelen megszűnni vagy vegetálásra berendezkedni. Az új politikai elit jóval radikálisabb volt a kelleténél: rövidlátó módon ott is tarolt, ahol ápolásról kellett volna gondoskodnia. Bereczky László publicisztikája a megkergült folyamatokat és önjelöltjeit, persze nem állíthatta meg. ő viszont megállíttatott: lapjával együtt a „partvonalon” kívül találta magát.

A nyugdíjba kényszerült Bereczky, aki akkor alig múlt hatvan éves és kiváló egészségnek örvendett, egymás után „passzolta el” érdemi munkát jelentő és lukratív állásajánlatait, s rászakadt szabadidejét egy új szaklap megfundálására fordította. Jelentős részben az ő erőfeszítéseinek köszönhető a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros megszületése 1992 decemberében, amelyet mint név- és címadó főszerkesztő 1995 januárjáig menedzselt, hogy azután (engedve a kedvezőtlen körülmények erőszakának) végképpen nyugdíjba menjen.

Még keretnek sem volna teljes ez az életrajzi vázlat, ha nem ejtenénk szót halottunk további négy létezési eleméről. Mindenekelőtt a maga is nevezetes szakember, Éva asszonyra kell emlékeztetnünk, akivel viharos szerelem folytatásaként 1966-ban kötött házasságot, és akit hosszú betegség után – utaltunk már rá – a Könyvtáros végnapjai közben „megszűnve-megőrizve módon” vesztett el 1992. január 19-én. Éva asszony, a pesti kispolgári család sarja mindvégig ihletője és követő társa tudott lenni a parasztságból származó férjének.

Bereczky minden bizonnyal felesége „háttértámogatásával” fejlődött szépíróvá. A hagyatékban maradt kéziratokon kívül ebbéli munkásságát több megjelent novella és két kisregény reprezentálja, az Okulásul fiamnak (1975) és a Lovak Koháron (1986).

Mindkettő könyvtári-könyvtárügyi vonatkozásokkal van teli.

Házaspári egyetértéssel, de a férj nosztalgiáinak eleget téve történt meg Bereczkyék kivonulása az akkor még „prérinek” számító Kerekhegyre budapesti otthonukból. Ismét közel a földhöz, ismét fölműves munka, ismét állattartás, ha csak cicákkal is. Secessio ad montem sacrum – a század utolsó harmadában és magyar módra.

Végül: „barát, barátság mindörökre”. Ez a szép Pilinszky-sor jut az ember eszébe Bereczky László barátságát megtapasztalván és átélvén. Bár neki pályafutásánál fogva rengeteg „jó ismerőse”, „jóembere” volt, legigazibb barátai egyetemi és a KMK kezdeti éveiből maradtak meg haláláig. Azok, akikkel keményen lehetett vitatkozni, akik tudták, hogy lobbanékonyságai és konokságai felettébb szubtilis jellemet rejtenek.

Azóta, hogy állásra tett szert a nemzeti könyvtárban, nem érte több diszkrimináció származása miatt. Ellenkezőleg: irodalompolitikai feladatokat (Új Könyvek) és könyvtárpolitikaiakat (Könyvtáros) bíztak rá. Kitűnő eredménnyel végezte el a Marxista-Leninista Esti Egyetem esztétika tagozatát (1965-67), kitüntetésben is részesült (Szocialista Kultúráért – 1968., Szakszervezeti Munkáért bronz fokozat – 1974, Munka Érdemrend bronz fokozat –1975.). Ennek ellenére a régi rendszer sohasem fogadta teljesen édes gyermekéül. ő tehetett róla: nem volt simulékony és végképp nem hipokrita. Hite és az őt ismerők hite szerint a magyarságot és az európaiságot szolgálta. Ezt ismerte el 1995-ben Szinnyei József-díja.

Időnkénti, ám csak átmenetinek gondolt, gyengélkedések után 2001. július 14-én halt meg, július 20-án szülőhelyén temették el a református egyház szertartása szerint. ABFRA.

A B oldog F eltámadás R eményében A lszunk

Futala Tibor

 


 

Bereczky László emlékezetére

A nagykállói temetőben, Ratkó József sírja közelében nyugszik immár Bereczky László kollégánk, barátunk. Nem ír már többé verébfejű betűivel kéziratokra, katalóguscédulák hátára el nem felejtendő feladatokat, nem gyűjti többé a szinonimákat.

A hatvanas évek elején ismertem meg a Könyvtártudományi és Módszertani Központ azóta már lebontott Múzeum utcai épületében. Bereczky László akkor a tudományos és szakkönyvtárak dolgaival foglalkozott, én vidéki járási könyvtárvezetőként dolgoztam. Elképzelései, gondolatai felvillanyoztak, távlatokat nyitottak egy igazi könyvtárat létrehozni vágyó, csaknem pályakezdő – aki akkor voltam – előtt. Életes dolgokról írt, olyanokról, amelyek akkor engem is foglalkoztattak, de távol a tudományos világtól. Éppen az kapott meg írásában, hogy a világ mindenütt egyforma, kérdéseink azonosak, talán az alkalmazás módjai lehetnek különbözőek. „Kisasszony! Inkább foglalkozzék az olvasókkal!” – nevetett fel Laci, palástolta csipkelődően a jóleső érzést, hogy valahol az abaúji végeken is olvassák írását. Később tőle tudtam meg, hogy igényesen írni neki sem volt könnyű, mindig többre és másra vágyott, láttam kéziratait, azok is tükrözték állandó javító, csiszoló szándékát.

Éveken keresztül csak értekezleteken találkoztunk vagy rönkfákkal aládúcolt szobájában beszélgettünk és kávéscsészéből kortyolgattuk ami éppen akadt a szeszfélék családjából. Nem szeretett féldecis pohárból inni, mondván, hogy elvész a kezében. Zöld kávéscsészéjének színe most is előttem van. Amikor az Új Könyvek felelős szerkesztője lett, minden két hétben olvastuk az éppen esedékes 99 cím ismertetéseit szerte az országban. Akkoriban – talán mindmáig – az tudott a legtöbbet a magyar könyvkiadásról, aki ezt a lapot szerkesztette, olvasta, olvashatta. Barátaim igen sokszor kérték el tőlem egy-egy hétvégére a miskolci városi könyvtárból. Mérnökök, orvosok, tanárok, újságírók dicsérték az ismertetéseket, és csodálták a könyvtárosságot az írott szó becsületéért.

Bereczky László nagyszerű szerkesztő volt, éles szemű, nyíltszívű, minden értékre figyelő, a modernkedő majmolókat mérgesen, indulattal elítélő. Nem kevés indulat lakozott benne, aki egyszer is hallotta kiabálni – merthogy nem ritkán tette –, soha nem feledi magasra emelt hangját. Lett légyen szó egy rossz recenzióról, magyartalan mondatokról, hanyagul odavetett, hiányos idézetekről, tárgyi tévedésekről, vagy éppen a hivatal, a hatalom ostobaságairól – Laci kiabált. Egyszer megkérdeztem tőle, miért teszi: „mert megfulladok, agyvérzést kapok, ha nem mondhatom ki” – válaszolta. Pedig azokban az esztendőkben a KMK egy sziget volt, ott mindig mindent ki lehetett mondani, lehetett vitatkozni is, lehetett busongni a távoli és hazai világ dolgain, a szakma méltánytalanságain. Bereczky Lászlónak a KMK-ban mindig olyan főnökei voltak, akik a tiszta beszédet szerették, s hagyták Lacit puffogni, a butaságokat kicsúfolni. Munkatársait maga válogathatta meg – akkoriban nem mindenütt volt így – s igen jó érzékkel tette. Okos, művelt fiatalokat gyűjtött maga köré és tanulni sem restellt tőlük.

Az Új Könyvek az ő idejében lett azzá, amiért irigyelték a könyvtárosokat. Különös figyelemmel kísérte a magyar könyvkiadásban a történeti munkákat, az akkor útjára indult tényirodalmat, a népi írók műveit. Sokszor dühöngött a könyvkiadás politikai meggondolásain, a szándékoltan megcsonkított művek és életművek miatt. Már rég nem az Új Könyveknél dolgozott, amikor a rendszerváltó kiadói műhelyekből el kezdtek kijönni azok a művek, amelyeket olyannyira hiányolt: „kisült Isten igazsága” – mondta nem kis elégedettséggel. Rengeteg folyóirat duzzadt mindig a táskájában, s másnap nagy örömmel olvasott fel belőlük passzusokat, azokat leginkább, amik évekkel előbbi duzzogásainak tárgyát képezték. Elégtétel volt számára és igazi öröm. Voltak esztendők, amikor én csaknem napi kapcsolatban dolgoztam vele, az akkori művelődésügyi minisztérium könyvtári osztályának munkatársaként dolgom volt az Új Könyvekkel, majd később a Könyvtárellátó vezetőjeként pedig különösen. Sajátos munkakapcsolat alakult ki közöttünk, mindig mindketten felkészültünk, jó előre megfogalmaztuk a másik mondanivalóját, s természetesen a saját válaszainkat is. Rövid idő alatt kiderült a játék lényege, s amikor már meg is vallottuk egymásnak, mintha mi sem történt volna, folytattuk. Akkor még nem gondolta egyikünk sem, hogy állást változtatunk. Bereczky László 1985 végén lett a Könyvtáros főszerkesztője, én pedig megörököltem az Új Könyveket. Egyikünknek sem volt könnyű dolga: Lacinak Gerő Gyula után kellett lapot csinálnia, könyvtárpolitikát művelnie, nekem pedig az Új Könyvek folyamatosságát megtartani, úgy, ahogyan azt Bereczky László művelte.

„Így állt össze a szám” olvashattuk minden hónapban a Könyvtáros elején. Szókimondó, sokszor haragos írások voltak ezek, néha még barátai és legjobb kollégái is óvták Lacit az indulatoktól. Ezek az évek nem kedveztek a szakmai lapoknak, a Könyvtárosnak sem. Kifogyott alóla a pénz, a lap megszűnt. Laci nyugdíjba ment, s hosszú hónapokat töltött a lap feltámasztásával, fáradhatatlanul kereste a megoldás útjait, s hogy ma létezik a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, nem kis részben neki köszönhető. Az 1992 decemberében megjelent régi-új lapot 1995 januárjáig ő jegyezte, majd végleg nyugdíjba ment. Volt munkahelyeire már nem járt be, csak igen ritkán. Időnként át-átrándult Budajenőre Zircz Pétert meglátogatni, aki ugyancsak magányosan élt, társai a cicák és a könyvek voltak, nagyon hasonlatos volt kettejük sorsa. A polgári családból jött pozsonyi születésű Zircz Péter és a nagykállói módos parasztgazda fia, Bereczky László mindig megértették egymást. Barátságuk az OSZK-ban szövődött és a halálig tartott – a közös gondolkodás és a könyvek tartották össze. Zircz Péter halála után is gondoskodott Laci arról, hogy az elárvult ház a távoli örököst ne földre omolva várja. Sokan nem gondolták a racionális, a mi mibe kerül elvek alapján gondolkodó Bereczky Lászlóról, hogy a legfőbb belső parancsa a hűség volt – életével bizonyította.

Méltatlanul korán ment el. Akik ismerték és szeretették, nem fogják feledni, akik számára a hőskor egyik, a szakirodalomból ismert figurája, lapozzák fel a régi Könyvtáros számokat, s olvassák el azokat a pályaképeket, amiket Bereczky László rajzolt a nagy elődökről. Ezekből a portrékból nemcsak az interjúalanyok gondolatai ismerhetők meg, bennük van a kérdező lelke is. Mondhatnánk „Okulásul fiamnak”, Bereczky László első kisregényének címével. Nemcsak könyvtáros volt, hanem szépíró is, két kisregény, számos novella őrzi őt és a hagyatékban maradt, most már mindörökre töredék családregény.

Bereczky László hazatért szülőföldjére, az útra indító Nagykálló temetőkertjébe. Nyugodjék békében!

Győri Erzsébet

Országos Széchényi Könyvtár
Észrevételek