"Szakom a tájékoztatás, a bibliográfia és a dokumentáció" - vallotta Szentmihályi János 1978-ban Vértesy Miklósnak egy vele készült, s a Könyvtáros hasábjain is megjelent beszélgetés során.^l Ez a szakmai hitvallás, s mindaz, ami e mögött van, kiemelkedő, iskolateremtő tudományos munka, példaértékű emberi magatartás és humánum arra kötelez minket, utódokat, hogy most, születésének 90. évfordulója alkalmából tisztelettel és szeretettel emlékezzünk Rá, felidézve életének és tudományos tevékenységének néhány maradandó mozzanatát. Szentmihályi János pályafutásának első két évtizede rendkívül változatos volt: dolgozott banktisztviselőként, törvényszéki riporterként, írt színházi, művészeti kritikákat, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium vezető tisztviselőjeként szervezte a külföldi Collegium Hungaricumok munkáját, a hazai szépirodalmi könyvkiadás háború utáni elindítását.
A könyvtárüggyel csak 1949-ben, 41 éves korában került közelebbi kapcsolatba, amikor a minisztériumból távoznia kellett és kérésére az Egyetemi Könyvtárba helyezték. A könyvtárosságot ennek ellenére kezdettől fogva nem tekintette átmenetnek, "kényszerpályának", e szakmához hűséges maradt életet végéig. Széles körű európai műveltségét, kiváló filológusi adottságát, kritikus és bölcs éleslátását, gazdag idegennyelv-tudását felhasználva fogott hozzá a könyvtári munka rejtelmeinek, annak úgyszólván minden ágának megismeréséhez.
Az a tény, hogy Szentmihályi János végérvényesen a könyvtáros szakma mellett kötelezte el magát, nagyban köszönhető az Egyetemi Könyvtár akkori vezetőinek és munkatársainak: "Mátrai László igazgató szívesen fogadott. Ezt a gesztusát sohasem fogom elfelejteni" - emlékezett később ezekre az időkre.² Rövid időn belül Szentmihályi János ötlete alapján, az Ő kezdeményezésére szervezték meg a könyvtárban az állandó tájékoztató szolgálatot, melynek vezetésére is Ő kapott megbízást: "Kitűnő munkatársakat kaptam mindjárt az alakuláskor, olyanokat, mint Pálvölgyi Endre és Déri Miklósné. Megvolt bennük a sokoldalúság, a kellő nyelvtudás, a különböző forrástípusok és segédkönyvek ismerete. . . " ³ - írta visszaemlékezésében. A későbbiekben is mindig meleg szavakkal és tisztelettel emlékezett azokra, akik különösen kezdő könyvtárosi éveiben mellette álltak, szakmai munkájában támogatták, segítették őt, így többek között Pajkossy Györgyre, Sebestyén Gézára, Bélley Pálra és Windisch Évára.⁴ Szentmihályi János tehát az Egyetemi Könyvtárban került közelebbi kapcsolatba a tájékoztatással és annak műszereivel, elsősorban a bibliográfiával. Az itt szerzett élmények maradandónak bizonyultak olyannyira, hogy végképpen elkötelezte magát a bibliográfia problematikája mellett. "Mint bibliográfus ma is abból élek, amit ott és akkor tanultam" - nyilatkozta 1978-ban.⁵
Szentmihályi János könyvtárosi pályájának első éveiben a tájékoztatási feladatok ellátása mellett számos bibliográfia összeállításában vett részt. Az Ő közreműködésével a könyvtár az 50-es évek első felében bibliográfiai sorozatot indított az egyetemi oktatás segítése céljából, s ez a vállalkozás vezetett el a hazai bibliográfiai teljesítmények mai napig is egyik legismertebb művének, a Vértesy Miklóssal közösen összeállított, "Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi irodalmához" című mű elkészítésének és kiadásának gondolatához.
A gyakorlati bibliográfusi munka mellett azonban egyre inkább a bibliográfia elméleti kérdései kezdték foglalkoztatni. E témakörben már az 50-es évek első felétől jelennek meg publikációi, s ennek is köszönhette, hogy már 1953-ban, meghívott előadóként előadásokat tartott az ELTE Könyvtártudományi Tanszékén, ahol aztán 1964-től főállású oktatóként dolgozott egészen 1977-ben bekövetkezett nyugdíjaztatásáig.
Egyetemi oktatóként a tájékoztatási, bibliográfiai ismereteket tanította, amit Kőhalmi Bélától, kifejezetten az ő kívánságára vett át, "akit legkitűnőbb mesteremként becsültem és ma is meghatódom, ha tiszta emberségére gondolok "- írta 1978-ban.⁶
Szentmihályi János tudományos kutatásai a bibliográfia számos területét érintették. Érdeklődésének egyik fő területe a bibliográfia fogalma, annak értelmezése, valamint a bibliográfiai tevékenység értékelésének kérdése volt.
A magyar nemzeti bibliográfia problémáinak elemzése során Szentmihályi János szembesült azzal a ténnyel, hogy a hazai szakirodalomban, különösen irodalomtörténeti munkákban elfogadott gyakorlat volt egységként kezelni egyfelől az irodalomtörténetet, a historia litterariat, a tudománytörténetet, másfelől pedig a bibliográfiát, a művek, írók lajstromozását: "Irodalomtörténet, historia litteraria, tudománytörténet, könyvtörténet, bibliográfia, catalogus scriptorum állandóan egymás mellett előforduló fogalmak".⁷ Vizsgálódásai során, a bibliográfia fogalmának árnyaltabb értelmezése érdekében igyekezett magyarázatot találni, milyen okokra vezethető vissza a számbavétel, a lajstromozás és a fejlődés bemutatásának, e kétirányú tevékenységnek az elegyítése. Jelentős forrásvizsgálat után kimutatta, hogy e fogalmak keveredése három okkal magyarázható. Ezek közül talán a legfontosabb körülmény, hogy a historia litteraria fogalma a hazai szakirodalomban mindvégig tisztázatlan maradt, s így az egy adott korban keletkezett, a fejlődést bemutató és a regisztráló művek egyaránt irodalomtörténetnek voltak tekinthetők.
A fogalomzavar fennmaradásában, Szentmihályi János kutatásai szerint, szerepe volt a pozitivista magyar történetírásnak és irodalomtörténet-írásnak is. A Comte-féle pozitivista történetszemlélet, mely a forráskutatást, a régebbi és újabb források regisztrálását állította tevékenysége középpontjába, hazánkban a múlt század 70-es éveiben terjedt el. Ugyanakkor a hazai bibliográfiai tevékenységnek ezek a legtermékenyebb évtizedei is, elég csak Szabó Károly, Szinnyei József, Petrik Géza munkásságára utalni, s éppen a személyek azonosságai miatt is az adatgyűjtő tevékenységet csábító összekeverni a fejlődést bemutató tevékenységgel. Végezetül érdemes utalni arra a körülményre, hogy a magyar szellemtörténet egyes képviselői "irodalomtörténetnek neveztek minden 18. század előtti olyan szellemi terméket, amely írókra, vagy könyvekre vonatkozó ismeretanyagot leltároz. " ⁸
Ha az elmúlt évtizedek hazai bibliográfiai, elsősorban szakbibliográfiai tevékenységét szemügyre veszszük, a számos jelentős és igényes teljesítmény mellett elég sok kedvezőtlen jelenséggel is találkozhatunk: a bibliográfiai munkákban sok volt az esetlegesség, az ötletszerűség, de talán a "legfájóbb" az volt, hogy a bibliográfiák színvonala gyakran volt egyenetlen. A hazai szakirodalom és szakmai közvélemény nem fordított kellő hangsúlyt a bibliográfiai munka színvonalára, a bibliográfiai teljesítmények értékelésére.
Szentmihályi János volt az, aki előadásaiban és tanulmányaiban fejtette ki nézeteit a bibliográfiákkal szembeni elvárásokról, a bibliográfiai tevékenység értékelésének szempontjairól.⁹
A bibliográfia, mint kommunikációs eszköz, lehetővé teszi a dokumentumok azonosítását, s egyidejűleg közlést tartalmaz, informál a dokumentum létéről és tartalmáról. Azonban minden esetben a bibliográfia tartalmának és szerkezetének összhangban kell lennie az általa elérni kívánt céllal. A bibliográfia igazi értékmérője a motiváció és az elérni kívánt közlési effektus összhangja - írja Bibliográfia és "bibliográfia" c. értekezésében.^l0 Állításának igazolására számos hazai példát is idéz, többek között példaértékűnek nevezve e tekintetben is Kosáry Domokos bibliográfiai kalauzát.
A témakör kapcsán kikerülhetetlen a bibliográfia elméletének egyik alapkérdése: a teljesség és szelekció problémája. Felhívja a figyelmet, hogy különösen a tudományos indíttatású bibliográfiák esetében gyakori a "túlméretezettség", mely gyakran a vállalkozás kudarcához vezethet. "A teljesség, ha ez nem a közlési effektus teljességét jelenti, eben információ redundancia, ami egyenesen gátolja a kí vánt közlési effektus létrejöttét és a vízfej egyik kórokozója".¹¹
Szentmihályi János érdeklődése az elméleti témák mellett kiterjedt a bibliográfia és tájékoztatás metodikai problémáira is. A hazai tájékoztatási és bibliográfiai tevékenységet alapjaiban érintő, elvi és gyakorlati problémákat egyaránt tisztázni igyekvő referátumot tartott 1961-ben, az I. Országos Bibliográfiai Munkaértekezleten "A társadalomtudományok szakbibliográfiának néhány kérdése" címmel.¹²
A használói igényekből kiindulva, a hazai szakirodalomban elsőként tekintette át, rendszerezte a társadalomtudományi szakbibliográfiák jellegzetességeit, s vette sorra azokat a specifikumokat, melyek e bibliográfiákat megkülönböztetik a természet- és alkalmazott tudományok irodalmát feltáró összeállításoktól.
Szentmihályi a bibliográfiát soha nem tekintette konstans, egymástól elszigetelt produktumnak, hanem mindig hangsúlyozta, hogy azok rendszert alkotnak, egymáshoz igazodnak, egymást kiegészítik. E modern rendszerszemlélet érvényesült akkor is, amikor említett referátumában megfogalmazta a hazai szakbibliográfiai tevékenység feladatait, hangsúlyozva, hogy a visszatekintő, retrospektív feltárás mellett, a nemzeti bibliográfia keretében gondoskodni kell, hogy -a hazai felhasználók folyamatos tájékoztatást kapjanak a hazai irodalomról, hogy -a hazai szakirodalom jelen legyen a nemzetközi feltáró rendszerekben, s hogy -a hazai felhasználók, hazai vagy külföldi előállítású műszerek segítségével hozzáférjenek a külföldi irodalomhoz. Természetesen nem csupán a bibliográfiai tevékenység kereteit és feladatait jelölte ki, hanem felvállalta a hazai bibliográfiai tevékenység mindenre kiterjedő kritikai bemutatását is.
Szentmihályi Jánost a bibliográfia és tájékoztatás számos területe foglalkoztatta, azonban a nemzeti bibliográfia és a hungarika irodalom számbavételének problémája állt hozzá legközelebb. Fontos és izgalmas feladatnak tekintette a nemzeti irodalom regisztrálásának, a nemzeti bibliográfia kialakulásának, indítékainak vizsgálatát. Számos előtanulmány után az 1973-ban készült kandidátusi disszertációjában összegezte erre irányuló kutatásainak eredményét.¹³
A nemzeti bibliográfiák kialakulásában több, gyakran országonként eltérő motívum játszott közre. E bibliográfiák létrejöttének körülményeit a bibliográfiatörténet-írás lényegében azonosan ítéli meg, csupán néhány részletkérdésben van eltérés az egyes kutatók nézetei között. Megoszlanak a vélemények pl. abban a kérdésben, hogy a nemzeti bibliográfia megalkotásában kié a prioritás. Ugyanis Angliában egyidejűleg két humanista, John Leland és John Bale igyekeztek feltárni az angliai könyvtárakban őrzött könyveket és egyéb régiségeket, hogy e nemzeti kultúrkincset az utókor számára megőrizzék. Szentmihályi János kutatásai nyomán már bizonyítottnak tekinthető, hogy a nemzeti bibliográfia megalkotásában John Lelandé az elsőség. Ugyancsak nem egységes a kutatók nézete a tekintetben, hogy a XVI. században létrejött vásári katalógusok tekinthetők-e a kurrens nemzeti bibliográfia korai megjelenési formáinak. "A bibliográfiatörténet egyes művelői - így Besterman és Malclés kétségbe vonják a "Messkatalog-ok bibliográfia jellegét",¹⁴ hiszen mint Besterman vallja, "e jegyzékek nem egyebek, mint a könyvkereskedői forgalomban lévő művek jegyzékei.¹⁵ Szentmihályi viszont - joggal - azon az állásponton van, hogy "félesztendő német könyvtermése a frankfurti és lipcsei vásárokon a maga fizikai valóságában együtt volt. Az a lajstrom tehát, mely ezeket a könyveket rendszerezve leírja, a nemzeti könyvtermés kurrens lajstromával, a kurrens nemzeti bibliográfiával egyenértékű ".¹⁶
A magyar nemzeti bibliográfia története során, különösen a II. világháborút követő évtizedekben háttérbe szorult az ország határain kívül megjelent magyar kiadványok regisztrálása. Szentmihályi János követekezetesen fáradozott annak érdekében, hogy a nemzeti bibliográfiai feldolgozás kiterjedjen ezeknek a nyomtaványoknak a számbavételére ís: "ez kedvenc témám, szívügyem", nyilatkozta ő maga.^l7 Már 1958-ban tanulmányt jelentetett meg a Magyar Könyvszemlében, melyben irodalomtörténeti alapozással kísérletet tett a "hungarica" meghatározására és a "hungarica" regisztrálás követendő irányelveinek a kijelölésére.^l8 Később, mint az MTA I. Osztálya Könyvtörténeti és Bibliográfiai Bizottságának tagja, Dezsényi Bélával, Havasi Zoltánnal és Tarnai Andorral közösen szabályzattervezetet készített a Bizottság számára a "hungarica" meghatározásáról. Elengedhetetlen követelménynek tekintette és a nemzeti bibliográfia által nyilvántartandók közé sorolta a külföldön megjelent magyar nyelvű nyomtatványokat. "Ha tehát retrospektív nemzeti bibliográfiánk hézagainak pótlásáról beszélünk, úgy nemcsak arra kell gondolnunk, hogy az egyes időszakokra vonatkozóan nem áll rendelkezésünkre nemzeti bibliográfia, hanem arra is, hogy a retrospektív nemzeti bibliográfia anyagát, ha az szükséges, a külföldön megjelent magyar nyelvű művek leírásával is pótoljuk.. . A külföldi magyar nyelvű irodalom bibliográfiai feltárása olyan feladat, melyet helyettünk más nem végezhet".¹⁹ Mindezt természetesen vonatkoztatta a kurrens nemzeti bibliográfiára is.
Viszont, "ha a nemzeti bibliográfiával szemben ennél nagyobb követelményeket állítunk fel, a nemzeti bibliográfia legpregnánsabb jellemzőjét, azt, ami a nemzeti bibliográfia legnagyobb gyakorlati értéke, a teljességet megvalósítani nem lesz képes." ²⁰ Az elmondottakból adódóan "a magyar vonatkozású művek, a hungaricumok bibliográfrai ennek következtében kizárólag kü földön megjelent idegen nyelvű műveket regisztrál. " ²¹
Az Országos Széchényi Könyvtárban az 1970-es évek elején teremtődtek meg a feltételek a hungarikumok számbavételére, s a Szentmihályi János által felvázolt elgondolásoknak megfelelően 1971-ben elindították a "Hungarica Külföldi Folyóiratszemlét", mely 1976 után "Hungarica Irodalmi Szemle" címen jelent meg, s ennek szerkesztésére is Ő kapott megbízást.
Szentmihályi jános a bibliográfia elméletének és metodikájának kutatása mellett sokat tett a bibliográfia és tájékoztatás "rangemeléséért". Behatóan foglalkozott a bibliográfia és tájékoztatás oktatásának, a tájékoztatási szakemberek képzésének kérdéseivel, számos oktatási program, képzési koncepció kidolgozásában vett részt. Mint a FID, a Nemzetközi Dokumentációs Szövetség képzési bizottságának magyar tagja, tevékenyen közreműködött a szervezet munkájában. Számos nemzetközi konferencián tartott előadást a tájékoztatás és annak oktatásának problémáiról. Sokat publikált külföldi folyóiratokban, ezt a lehetőséget is felhasználta, hogy a külföldi szakmai közvéleményt informálja a hazai tájékoztatási és bibliográfiai munkálatokról, eredményekről. Nyugalomba vonulása után is aktív részese maradt a szakmai közéletnek: rendszeresen részt vett tudományos konferenciákon, szakmai rendezvényeken, ahol naprakész tájékozottságával, bölcs éleslátásával segítette elő a felmerülő problémák megoldását. Napjaink kutatója, ha a bibliográfia és táj ékoztatásügy kérdéseivel foglalkozik, előbb-utóbb kikerülhetetlenül Szentmihályi nevével, kutatási eredményeivel fog találkozni. Személyében és munkásságában szerencsésen volt jelen a hagyomány és történetiség, a klasszikus humán műveltség, valamint a modern korszerű szemlélet, az informatikai problémák iránti fogékonyság.
A legmaradandóbbat - úgy vélem - mégis azzal alkotta, hogy majd negyedszázadon át könyvtáros generációk sokaságát oktatta a tudomány tiszteletére, s egyben példát mutatott emberi és szakmai tisztességből.
Azok tudjuk ezt igazán, akik részesei lehettünk ennek.