40. évfolyam, 1994. 2. szám |
Archívum |
Könyvtári szolgáltatás egy nem megfelelően ellátott
réteg számára:
a siket és hallássérült könyvtárhasználók
Szemle
Skaliczki Judit
"Könyvtárosokként az a feladatunk, hogy a könyvtárainkban lévő forrásokat
a rokkant emberek számára éppúgy hozzáférhetővé tegyük, mint az egészségesek
számára."
A Library Trends c. amerikai folyóirat 1992. évi nyári
tematikus számát a siketek és hallássérültek könyvtárhasználatával kapcsolatos
kérdéseknek szentelte. A kérdéskör megvitatását, a téma körbejárását több tényező
tette aktuálissá. Az Egyesült Államokban több mint huszonhárom millió siket
és nagyothalló él. Ez a hatalmas szám nem homogén csoportot jelent, hanem olyan
emberek összességét, akik a társadalom minden rétegében megtalálhatóak, akik
jelen vannak a különböző gazdasági és kulturális területeken. A probléma nagyságát
jelzi az is, hogy Amerikában a nem angol nyelvet beszélők közül a jelelés a
harmadik, legtöbb ember által beszélt nyelv, jóllehet nem minden siket használja.
A tematikus folyóiratszám abban segíti a könyvtárosokat, hogy
Az összeállítás egyértelműen bizonyítja, hogy ha a könyvtárosok ezen a területen nagyobb felkészültséggel és elkötelezettséggel dolgoznak, jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy csökkenjen ennek a hátrányos helyzetű rétegnek az elszigeteltsége, növekedjék a társadalmi integrációja.
A siketek és a társadalom1
Az Amerikai Könyvtáregyesület (ALA) 1992-ben kiadott kézikönyve
több mint 80 olyan kiadványt sorol fel, amely a különböző könyvtárhasználói
rétegek igényeivel foglalkozik. Különösen a gyerekek, az idősek, a rabok, a
mentálisan sérültek, betegek, rokkantak, vakok könyvtári ellátásával kapcsolatos
kérdések kaptak nagyobb hangsúlyt. Az ALA nemrégiben alakult munkacsoportja
pedig a siketek, megfelelő könyvtári ellátásának elveit dolgozza ki.
Az Egyesült Államokban 1817-ben kezdték meg a siket gyerekek és fiatalok iskolai
oktatását a connecticuti Hartfordban. 1864-ben a Kongresszus megszavazta azt
a támogatást, amiből a Columbia Intézetben megindulhatott a tudományok és művészetek
oktatása siket, néma és vak hallgatók számára is. (Az intézetből lett később
az Országos Siketnéma Főiskola, később a Gallaudet Főiskola, jelenleg a Gallaudet
Egyetem.) A siketek és a vakok társadalmi beilleszkedése azonban eltérő. Helen
Keller szerint - akinek tevékenysége erősen hozzájárult a vakok helyzetének
javításához Amerikában - a siketek nehezebb helyzetben vannak, mint a vakok,
bár sokan közülük ezt nem így érzékelik. Az azonban mégis tény és alapvető különbség,
hogy míg a vak embereket sérülésük a tárgyaktól való megfelelő kapcsolattól
fosztja meg, a siketeket a másik emberrel kialakítandó kapcsolattól.
Különbség a vakok és a siketek könyvtári integrációja között
A vakok könyvtári ellátásának nagyobb hagyományai vannak, mint a siketekének, ugyanis a vakok könyvtári ellátását 1931 óta törvény írja elő. Mind a törvény, mind a vakok tanulási adottságai, kommunikációs képességei hozzájárultak ahhoz, hogy közöttük több a felsőfokú végzettségű ember. Tudnak kommunikálni, ugyanazt a nyelvet használják mint a látók, kapcsolatot tudnak tartani és fenntartani, hallgathatják a rádiót, a hangfelvételeket, használják a telefont. Az egészséges emberek is nyitottabbak a vakok felé, míg a siketekkel jóval nehezebb kapcsolatot kialakítani. Jóllehet a siketek száma nagyobb mint a vakoké, az utóbbiak számára több és szervezettebb szolgáltatásokat alakítottak ki.
A siketek sajátos kultúrája
Fontos, hogy a siketek megismerjék, hogy milyen gazdag,
sokrétű kultúrához tartoznak. Ez a kultúra saját nyelvvel, oktatással, újságokkal,
irodalmi művekkel, egészségügyi szolgáltatásokkal rendelkezik. Kultúrájuk megismertetése
hozzásegíti a sérült embereket állapotuk elfogadásához és a társadalomban betölthető
helyük megtalálásához. Ma még alig vannak tudatában gazdag örökségüknek, a jelen
sokirányú lehetőségeinek. Nem ismerik az életüket könnyebbé tevő technikai eszközöket.
Ezeket feltétlenül meg kell ismertetni velük, pl. a text-telefont (szöveges
telefont, TTY, a videófilmeket szöveggel ellátó adapter használatát stb. Be
kell vonni őket azoknak a szervezeteknek a munkájába, amelyeknek elsődleges
feladata az ő szolgálatuk, segítésük. Meg kell ismertetni őket e szervezetek
munkájával, kiadványaival. A jelenlegi két legnagyobb szervezet: az 1880-ban
alapított Siketek Országos Szövetsége (National Association of the Deaf - NAD)
és az 1986-ban létrehozott Könyvtárbarátok a siketekért (Friends of Libraries
for Deaf Action - FOLDA) a nonprofit, önkéntes jelentkezőkből álló szervezet.
A két szervezet munkáját segítette a Fehér Ház Kongresszusának 1991. évi konferenciája
a könyvtári és információs szolgáltatásokról, ahol a következő határozatot fogadták
el: "az Elnök és a Kongresszus létrehozza a Fizikailag Hátrányos Helyzetűek
Országos Könyvtári Szolgáltatását annak érdekében, hogy a rokkantak semmiféle
akadályba ne ütközzenek, ha a könyvtárak szolgáltatásait igénybe kívánják venni."
A társadalmi közeg ma már egyre inkább segíti a siketek megfelelő könyvtári
ellátásának kialakítását is, bár még sok a tennivaló.
A siketek és a könyvtár lehetséges kapcsolatát, illetve a jelenlegi, nem kielégítő
helyzetét társadalmi okokra és a betegséggel járó állapotra lehet visszavezetni.
A társadalmi okok között kell említeni, hogy azok a szervezetek, amelyek ezzel
a társadalmi csoporttal foglalkoznak, a rendszeres tájékoztatásukba nem építették
be a könyvtár fogalmát, azaz nem hívják fel a figyelmet arra, hogy a könyvtárat
lehet és fontos használni. A szervezetek három területet tartanak kiemelten
fontosnak: az oktatást, a szakmunkásképzést és az egészségügyet, de nem számolnak
a könyvtárak jelenlétével és szolgáltatásaival. Pontosabban, a gyakorlatban
nem fordulnak a könyvtárakhoz. Ugyanakkor a Gallaudet Egyetemen működő Siketek
Országos Információs Központjában nyilvántartott 62 szervezet közül 45 az információs
szolgáltatások megszervezését tartotta a siketek számára kialakítandó legfontosabb
szolgáltatásnak.
A hallássérülteknek általában rossz a tapasztalatuk a könyvtárakkal, ezért nem
szívesen használják őket. Frusztrálja a hallássérült embert, hogy a könyvtárosokkal
nem tud kommunikálni. Megnehezíti a helyzetüket, hogy a könyvtárosok - hacsak
nincs látható hallókészülékük, nem ismerik fel őket, s ha felismerik is, nagyon
valószínű, hogy nem tudják kellőképpen kiszolgálni őket. Hiszen - hacsak nem
erre képzett könyvtárost talál a hallássérült - nincs közös nyelvük.
A siket emberek még nincsenek annyira tisztában a jogaikkal, mint a vakok. Nem
kérik számon a társadalmon - a könyvtáron keresztül, hogy biztosítsa a törvény
előírta jogaikat, a demokratikus társadalmi folyamatokban való részvételt, az
információhoz való szabad hozzáférést (az 1990-ben megjelent Amerikaiak a rokkantakért
című törvény rendelkezik erről).
Bár az utóbbi két évtizedben több közművelődési könyvtár megkezdte a siketek
könyvtári ellátását, ezek a lépések még csak a kezdetek. Nem jelentenek mást,
mint hogy külön csoportba összegyűjtik a siketekről és hallássérültekről szóló
könyveket és videókat, és a könyvtárban teletextes tévét és text-telefont helyeznek
el.
Fejlettebb szolgáltatásokat csak akkor lehet kialakítani, ha a könyvtárosok
valóban megismerik a siketek adottságait, azt ugyanis, hogy a gyűjtő fogalom:
siket és hallássérült, milyen különböző, a kommunikáció szempontjából eltérő
csoportokat takar, és megtanulják egy-egy csoport adekvát kommunikációs lehetőségeit.
A siketek és nagyothallók között kilenc csoportot kell megkülönböztetni:
1. Az amerikai jelelést használók, akiknek ez az első nyelvük.
2. Bilingvis nyelvhasználók, akik a jelelést és az angolt egyaránt beszélik;
3. A szájról olvasók vagy hallássérültek, akik beszéddel kommunikálnak;
4. Felnőttkorban megsiketültek, akiknek van tapasztalatuk a hallásról és beszélnek;
5. Az öregkori nagyothallók és siketek;
6. Nyelvet alig beszélők, akik nem ismerik sem a jelelést, sem az angolt, gesztusokkal,
a saját maguk által kitalált jelekkel kommunikálnak;
7. Nagyothallók;
8. Siketek, akik vakok is;
9. Családtagok, akiknek a családjában valaki az előző nyolc csoport valamelyikébe
tartozik.
A felsorolt csoportok megismerése és az egymástól különböző hallássérültek felismerése
alapvető követelmény a megfelelő kommunikáció használatához. A könyvtári szolgáltatások
megszervezésénél mindig szem előtt kell tartani, hogy végső soron a hallássérült
egyéni képességei szabják meg a használandó kommunikációs formát.
A kommunikációs formák2
A különböző hallássérültekkel más és más kommunikációs technikát
kell használni, ami ennek a területnek az egyik legnehezebb feladata. Mai napig
tart például a vita pedagógusok, orvosok, szülők és a siket emberek között,
hogy a siketen született gyereket kell-e buzdítani a beszédre és szájról olvasásra,
vagy elég, ha csak jelelni tanul meg? A fiatalabb siket emberek a mindennapi
kommunikációban jobban szeretnek jelbeszédet használni, még ha ez a saját gesztusaikból
áll is össze, ez azonban nem jellemzi azokat, akik felnőtt korukban veszítették
el a hallásukat.
A könyvtárosoknak legelőször azt kell megtanulniuk, hogy nincs tipikus siket
ember, lehet, hogy minden könyvtárhasználóval más és más kommunikációs technikát
kell alkalmazni.
Ha siket ember jön a könyvtárba, az első kérdés a következő: tud-e szájról olvasni?
Vannak, akik olyan jól olvasnak szájról, hogy alig lehet észrevenni, hogy nem
hallanak. Mások viszont nincsenek birtokában ennek a képességnek. A hallókészülék
hordása nem mindig jelenti azt, hogy viselője a készülék segítségével jól hall.
Sok esetben a háttérzaj, amit a készülék felerősít, szinte lehetetlenné teszi
a személyes kontaktust.
Az alábbi kommunikációs formákat lehet használni:
1. Beszéd és arcmimika
A teljesen siket ember nem hallja a hangot, akármilyen hangosan beszélnek hozzá.
Ezért nem segít, ha közelebb hajolnak hozzá, sőt ez még azt a lehetőséget is
megszünteti, hogy szájról olvashasson. Az arcmimika - gesztusokkal kiegészítve
- sokat segít abban, hogy sikeres legyen az "üzenet közvetítése".
Ez utóbbi esetben félre kell tenni a szégyenérzést és ellenérzést az erős arckifejezések
miatt.
2. Szájról olvasás
Ennél a módszernél egyszerű, jól ismert szavakat kell használni, nem szabad
hirtelen témát váltani. Rövid mondatokban kell beszélni, és a kulcsszavakat
többször meg kell ismételni. A szájról olvasás fárasztja a beszélőt, és sok
időt vesz igénybe, de a könyvtári környezet - a megfelelő világítás, a viszonylag
kevés zavaró, figyelmet elvonó körülmény - segíti, sőt elősegíti a használatát.
3. Jel nyelv
A gesztikuláció igen természetes kifejezési forma. Az amerikai jel nyelvet a
19. században alakították ki a francia jel nyelvből. Először William Stokoe,
a Cornell Egyetem kutatója írta le az 1970-es években. A nyelv az ujjak, a kezek,
az arc és a testmozgások együtteséből áll. Használatát és megtanulását szótárak
és módszertani anyagok segítik. A szimultán kommunikáció a jel nyelv és az ujjakkal
formált betűk együttes használata. Ebben a kommunikációs fajtában a szószerkezetek
és a szavak sorrendje közel áll a beszélt angol nyelvhez.
A jelelés megtanulása: A jelelést az általános iskolákban, főiskolákon, egyetemeken
és különböző, a siketek számára létesített szervezetekben oktatják. Az oktatást
és a tanulást tankönyvek, szótárak, képes szótárak segítik. Az általános szótárak
mellett igen sok a szakszótár is. Ezek a kiadványok mind a könyvesboltokban,
mind a könyvtárakban megtalálhatóak. A nyelv megtanulása ugyanakkor - mint minden
idegen nyelvé - erőfeszítést igényel.
4. Kommunikáció írással
A közlés legjobb módszere, különösképpen, ha részletes és pontos információt
kell átadni. Miután a jelelés szórendje különbözik a beszélt angol nyelvétől,
ez nehézséget jelent azok számára, akiknek az angol csak második nyelvük. A
körülírás és a rákérdezés segíthet tisztázni és pontosabbá tenni a fogalmakat.
A pontos kommunikáció érdekében megfelelő feltételeket kell kialakítani. Fontos
a jó világítás, a beszélők megfelelő elhelyezkedése.
A közlőnek úgy kell elhelyezkednie, hogy:
- a fény közvetlenül megvilágítsa az arcát;
- az arca egyszintben vagy kicsit magasabban legyen, mint a partneré;
- ki lehessen alakítani a szemkontaktust.
A kommunikáció sikerességét a következő tényezők segíthetik:
- jelezni kell, ha kommunikálni kívánunk valakivel, a karja vagy a válla érintésével;
gyengéden a fény felé kell fordítani,
- a megszokott hangerősséggel kell beszélni, nem szabad kiabálni. A kiabálás
zavarja a többi könyvtárhasználót, és feleslegesen ráirányítja a figyelmet a
sérült emberre,
- a szavakat érthetően kell kiejteni, de nem kell eltúlozni az artikulációt;
a túlzó artikuláció megváltoztatja a száj mozgását, és nehezíti a szavak leolvasását;
nem szabad motyogni, egyenletes sebességgel kell beszélni, nem túl gyorsan és
nem túl lassan,
- ha szükséges, egy-egy szót meg kell magyarázni, körül kell írni, ha így sem
sikerül a szó megértése, szinonimákat kell mondani, de használni lehet a betűk
ujjal formálását vagy az írásbeli közlést is,
- a megértés érdekében gesztusokkal segítsük a közlést,
- nem szabad beszéd közbe rágógumit rágni, és lehetőség szerint sem a testünket,
sem a fejünket ne mozgassuk.
Amennyiben a könyvtáros több kommunikációs formát is tud, meg kell kérdeznie.
a könyvtárhasználót, hogy melyiket választja.
A siket könyvtárhasználók megismerésének a kommunikáció elsajátításának az a
célja, hogy a hallássérültek számára minél több és korszerűbb könyvtári szolgáltatást
nyújthassunk. A szolgáltatások megszervezésének előfeltétele a megfelelően kialakított
könyvtári állomány.
A könyvtár állományának kialakítása a siketek számára3,4
A gyűjtemény kialakítását az igények és az elképzelések, illetve a pénzügyi lehetőségek és korlátok szabják meg. Ennek a speciális rétegnek ugyanolyan megfontolásokkal kell szerzeményezni, mint általában az egészségesek számára. A szerzeményezésnek sokrétűnek kell lennie, a gyűjteménynek minden használói igényt ki kell tudnia elégíteni. A használók alapvetően két csoportra oszthatók:
A két használói csoport kétféle igényt jelent. A csoportokon
belül egyébként ugyanannyiféle egyéb kívánsággal lehet találkozni, mint az átlagos
könyvtárhasználók körében.
A szerzeményezés tekintetében akkor a legkisebb a probléma, ha a könyvtár minden,
a siketekről szóló, a témakörrel kapcsolatos dokumentumot megvásárol. Ilyen
helyzetben az Egyesült Államokban csupán a washingtoni Galiaudet Egyetem könyvtára
van. A többi könyvtárnak funkciója szerint - tehát a könyvtár típusának megfelelő
szerzeményezési politika szerint -, és az anyagi lehetőségei szerint kell szelektálnia.
Erre a területre is érvényes az általános tapasztalat, hogy minél korszerűbb,
frissebb a könyv, minél újszerűbb információhordozón van az információ, a dokumentum
annál drágább. Ezért nagy jelentőségük van azoknak a bibliográfiáknak, állománygyarapítási
tanácsadóknak, amelyek erről a területről is tájékoztatnak. Ezek közül ki kell
emelni a Books in Print-et, amelyben a következő tárgyszavakhoz csoportosították
a témakör könyveit:
- deafness (siketség)
- deaf-maens of communication (siketek kommunikációs eszközei)
- deaf, books for the (könyvek siketeknek).
Siketek számára szóló szépirodalmi könyveket nem regisztrál a Books in Print.
A siket felnőttek és gyerekek számára az 1970-es évektől kezdve adnak ki olyan
antológiákat, szakbibliográfiákat, amelyek egy-egy témakör irodalmát tartalmazzák.
1847 óta jelenik meg az Amerikai Siketek Évkönyve, amely minden, a siketek számára
fontos információt, címjegyzéket tartalmaz. Segítő eszköze az állománygyarapító
könyvtárosnak a siketekkel foglalkozó valamennyi oktatási intézmény, szervezet
is. Az oktatási intézmények könyvtárai akár referencia-helyet is jelenthetnek.
Külön számba kell venni azokat a folyóiratokat, amelyek ezzel a témakörrel foglalkoznak,
a siketek számára íródnak, mint a Silent News (A csend hírei), a Deaf Life (A
siket élet).
A számítógépes adatbázisok közül a téma szempontjából az ERIC a leghasználhatóbb,
ebben található a siketséggel és a hallássérüléssel kapcsolatos legtöbb információ.
Az olvasásra nevelésnek, a könyv megszerettetésének az egészséges emberek esetében
is a gyermekkorban kell kezdődnie, a hallósérült vagy siket gyerekeknél is így
van, talán még fokozottabban is.
Nem túloz az ismert mondás, mely szerint csak a legjobb elég jó a gyerekeknek.
Ez érvényes a könyvekre is.
A siket gyerekek számára talán még fontosabb a mese, a mesés történet, mint
az egészségeknek. Érzelmi életük fejlődéséhez, kapcsolataik kialakításához nélkülözhetetlenek;
önmaguk és a világ megismerésének eszközei. Azoknak a könyvtáraknak, amelyekben
hallássérült gyerekekkel foglalkoznak, ilyen típusú műveket kell beszerezni.
Az állománygyarapításnál az a mérlegelendő szempont, hogy az irodalmi mű, mennyire
adható át - jelelés vagy szájról olvasás segítségével - a gyerekeknek. Mit kell
szó szerint közvetíteni és mikor elég a tartalmi ismertetés? A műveket ilyen
szempontból is meg kell ismerniük a könyvtárosoknak. A szerzeményezés tehát
szorosan összefügg a későbbi könyvtári szolgáltatásokkal.
A mesék, mesés történetek a jelelés szempontjából a következő feladatot jelentik
a jelelő vagy a fordító számára:
1. Az irodalmi mesék (pl. Andersen meséi) esetében minden szónak fontos jelentése
van, egy-egy szó megváltoztatása akár a mese értelmét is befolyásolhatja. Ezért
az ilyen műveket írásban kell közvetíteni.
2. A tündérmese - szemben az irodalmi mesével - narratív műfaj. Közlése jeleléssel
vagy egyéb, a szóbeli kommunikációnak megfelelő közlési formával történik.
3. A népmesék, a mitológiai mesék, a történelmi legendák szintén narratív műfajok.
A könyvek kiválasztásakor - az előbbieken kívül - a következő öt szempontot
kell figyelembe venni:
1. A kiadvány megfelelő minőségű legyen. Lehetőség szerint ne a most divatos,
számítógéppel hibásan előállított, a konzumkultúrát közvetítő kiadványokat vegyenek
a könyvtárak. Miután a könyv külső megjelenésének ebben az esetben nagy jelentősége
van, fokozottabban kerüljék az ízlésromboló, silány kiállítású könyveket.
2. A gyűjteményes munkák helyett egyedi kiadványokat vásároljanak. A könyvtáraknak
antológiákra is szükségük van, de a későbbi gyerekfoglalkozások szempontjából,
a gyerekek önálló könyvhasználata szempontjából megfelelőbbek az egyedi kiadványok.
3. A mű nyelve egyezzék meg a köznyelvvel. A könyv nyelve legyen könnyen fordítható,
ne használjon szlenget, dialektust.
4. Előnyben kell részesíteni azokat a műveket, ahol mind a szövegben, mind az
illusztrációkban sok az ismétlés.
5. A mű legyen alkalmas többszöri fordításra (angolról-jelelés).
A filmek és videókazetták szerepe a siketek könyvtári ellátásában5
A siketek számára kialakítandó állományban - mind a gyerekek,
mind a felnőttek számára - jelentős helyet kell kapniok a filmeknek és a videókazettáknak.
A némafilmek korszaka (1893-1929) az amerikai siketek közösségének fontos korszaka
volt. A filmek szórakozási, kulturálódási és oktatási lehetőségeket jelentettek.
A hangosfilmek megjelenése megnehezítette, hogy a filmekben közölt "üzenet"
eljusson a hallássérültekhez, de az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezt az informálódási
lehetőséget nem szabad veszni hagyni. Különösképpen felhívta erre a figyelmet
a siketek és halláskárosultak egyre növekvő száma: jelenleg a lakosság 10%-a
hallássérült. (A némafilmek jelentősége azokban a szituációkban maradt meg,
ahol egy közvetítő - például a tanár az osztályban - el tudja magyarázni, hogy
miről szól a film.)
A hangosfilmeket a feliratozás teszi használhatóvá a siketek számára. Feliratos
hangosfilmeket 1950-től állítanak elő. Ekkor hozták létre - állami támogatásból
- a Siketek Feliratos Filmjeiért című nonprofit szervezetet, amely elkezdte
a hangos filmek feliratozását. Az 1958-ban megjelent törvény, a Public Law a
feliratos filmek előállítását az Egyesült Államok egészére kötelezővé tette.
A törvény a következőkben határozta meg a feliratos filmek célját:
1. a siketek is legyenek képesek megérteni azokat a filmeket, amelyek a halló
emberek számára általánosságban vagy kulturális szempontból fontosak,
2. nyújtsanak kulturális és oktatási tapasztalatokat a siketeknek, hogy jobban
kötődjenek környezetükhöz, az őket körülvevő világhoz,
3. közöljenek olyan információkat, tapasztalatokat, amelyek a siketek egymás
közötti kapcsolatában hasznosíthatók.
Az 1985. évi Public Law szerint a Siketek Feliratos Filmjeiért című szervezet
azért felelős, hogy:
A hangosfilmek közül a Siketek Országos Szövetsége, a NAD
választja ki, hogy melyeket feliratozzák. A feliratos filmeknek és videóknak
két nagy csoportját a játékfilmek és az oktatási filmek alkotják.
A játékfilmek feliratozása lassan készül, nem követi a feliratos játékfilmek
használatának követhető növekedését. A megnövekedett igényeknek az az oka, hogy
egyéb használói rétegek is szívesen kölcsönzik, nézik ezeket a dokumentumokat
(nyelvet tanulók, nem angol anyanyelvűek, az idős vagy beteg könyvtárhasználók
stb.). (Óhatatlanul kínálkozik, hogy párhuzamot vonjunk a feliratozott filmek
és a hangoskönyvek között. Mindkét dokumentumtípust az egészségileg hátrányos
helyzetűek számára szerzeményezik a könyvtárak, és mind a kazettákat, mind a
filmeket jóval szélesebb körben használják, mint amire eredetileg készültek.)
A hallássérültek oktatásában elsődleges szerepe van a feliratozott oktató filmeknek.
Tanárok és média szakértők döntik el, hogy az oktató filmek tízezrei közül melyeket
lássák el felirattal.
Bár a filmek iránti kereslet - az említett három használói réteg körében - láthatóan
nő, a könyvtárak nem propagálják eléggé ezt a fajta dokumentumtípust, sok potenciális
használó nem tud arról, hogy a könyvtárak ilyen típusú filmeket is gyűjtenek.
A siketek és a hallássérültek könyvtári ellátása6
A hallássérült vagy siket főiskolások, egyetemisták, a számukra
létesített felsőoktatási intézményekben és könyvtáraikban - a Gaudet University
Washingtonban, a National Technical Institute for the Deaf Rochesterben és a
California State University Northridge-ben - speciálisan képzett könyvtárosokkal
és oktatókkal, speciális programokkal és készülékekkel találkoznak.
A hallássérült fiatalok száma azonban egyre nő, és így az igény is növekszik,
hogy minél több főiskolára és egyetemre járhassanak, és használhassák a könyvtárat
is. A könyvtáraknak tehát ki kell alakítaniok az ilyen használók számára nyújtandó
speciális szolgáltatásokat. A cél az, hogy a hallássérültek előbb-utóbb minden
könyvtártípust használhassanak, ismerjék meg a könyvtári forrásokat és a könyvtári
szolgáltatásokat.
Bár a könyvtárismeretek oktatását az általános iskolában kell elkezdeni, mégis
sokszor kerülnek úgy főiskolára a hallgatók, hogy még a katalógust sem tudják
használni. A könyvtár első és legfontosabb feladata a könyvtárhasználati ismeretek
megtanítása. Ez történhet csoportos és egyéni oktatás keretében.
Könyvtárbemutatás csoportok számára
Az ismeretek átadásának megkezdése előtt meg kell tudni,
hogy milyen a hallgatók olvasási készsége, vannak-e könyvtári tapasztalataik
és milyenek? A csoport maximális létszáma legfeljebb 10 fő legyen, ugyanis minél
kevesebben vannak egyszerre, annál könnyebb a személyenkénti kontaktus kialakítása.
A bemutatást számos, erre a célra készült szemléltető eszközzel, írásos ismertetővel
kell illusztrálni. A következőkre kell ügyelni:
1. A hallgatókat végig kell vezetni - mindent megmagyarázva - azon az útvonalon,
amelyet könyvtárhasználóként meg fog tenni, ha könyvet akar kölcsönözni, vagy
információhoz akar jutni. Meg kell ismertetni velük a katalógust, a másoló gépet,
minden olyan eszközt, amelynek a használatára szükségük lehet.
2. Írásos anyagokat kell kézbe adni a könyvtárban lévő dokumentumok elhelyezéséről,
az eszközök használatáról.
3. Az általános ismeretek átadása mellett mindig érdemes egy-egy témakört bővebben
részletezni.
4. Ügyelni kell, hogy a nyilvánvalónak tűnő ismeretekről is szó essék. A könyvtári
kutatáshoz szükséges segédeszközök használatát - bibliográfiák, referensz művek
stb. - részletesen és nagyon egyértelműen kell elmagyarázni.
5. Lassan kell beszélni, ügyelve a szemkontaktusra.
6. Az elmondottakat írásban is át kell adni.
7. Az előadás közben és az előadás után is kérdésekkel kell tájékozódni, hogy
hányan és mennyire értették meg az elmondottakat.
8. Egy-egy csoport számára többször célszerű előadást tartani, de egyszerre
csak kevés információt érdemes közölni.
Könyvtárbemutatás egy-egy hallgató számára
Ez az informális ismertetési mód éppen annyira hatékony,
mint a csoportos. Ilyen esetekben a hallgató egyéni érdeklődését jobban figyelembe
lehet venni. A bemutatás módszere nagyjából megegyezik az előzőével, de több
időt lehet fordítani egy-egy témakörre, pl. a cédulakatalógusok vagy az online
katalógus részletesebb bemutatására. Ha a hallgatóval másképp nem lehet kommunikálni,
az írásos közlési formát kell használni, a kérdéseket is írásban érdemes feltenni.
Mind az egyéni, mind a csoportos foglalkozások mellett szükséges tanszékenként
is népszerűsíteni a könyvtár szolgáltatásait. A könyvtárról szóló ismertetőkben
fel kell hívni a figyelmet a siketek számára nyújtandó szolgáltatásokra is.
Ehhez írásos anyagok kellenek, és ezeket az írásos könyvtárismertetőket szórólapként
mindenüvé el kell juttatni. Példaként álljon itt egy részlet egy könyvtári ismertetőből,
ami a siketek számára íródott:
"A KÖNYVTÁROS SEGÍTI ÖNT!
A könyvtárosok segítőkész emberek. Megmutatják, hogy miképpen kell a könyvtárat
használni. Segítenek az Ön speciális problémáinak megoldásában.
Kérdezze őket!
A legtöbb könyvtáros szakértő egy-egy témakörben (művészet, tudomány, üzleti
ügyek stb.). Melanie Norton könyvtáros feladata az, hogy a siket főiskolai hallgatókat
segítse a könyvtár használatában. Melanie-t 8.30-16.30 között lehet megtalálni
a könyvtárban... Ha nincs itt, akkor se aggódjon. Bármelyik könyvtáros szívesen
segít Önnek!"
A siketeknek szóló könyvtári ismertetők egy-egy, a könyvtár használata szempontjából
elengedhetetlenül szükséges szó, - mikrofilm, kötet, könyvtárközi kölcsönzés,
katalógus stb. - fonetikus kiejtését is megadja.
Az írásos ismertetőknek, a könyvtárhasználati foglalkozásoknak az a célja, hogy
az ismeretek megszerzésén kívül, a könyvtárról alkotott kép is megváltozzék.
A könyvtár ne legyen olyan, ahol a siketek rosszul érzik magukat, ahol frusztrálódnak.
A könyvtár - a felkészült és empatikus könyvtárosok segítségével - a társadalmi
integrálódás egyik legfontosabb helye lehet, és kell hogy az legyen.
Ennek a célnak a megvalósítását segíti az 1987-ben megjelent Irányelvek a hallássérültek
könyvtári ellátására (Guidelines for Libraries Serving Persone with Hearing
Impairment) című kiadvány.7
Jóllehet az irányelvek nem kötelező érvényűek, de tájékoztatják a fenntartókat,
a könyvtárpolitika új irányairól, és a könyvtárosokat egy-egy új szolgáltatás
kialakításának és megszervezésének módozatairól.
Az irányelv a következőket határozza meg:
A hallássérültek számára biztosítani kell:
1. A könyvtár állományalakítási fejlesztésének ki kell terjednie
a fizikailag hátrányos helyzetűek igényeire és szolgáltatási rendszerére is.
2. A könyvtárosoknak lehetővé kell tenni, hogy a helyi, a regionális és állami
dokumentumokat és szolgáltatásokat éppen úgy használhassák, mint az országos
könyvtári rendszerét.
3. A könyvtári szolgáltatásokat a siketek számára éppen úgy elérhetővé kell
tenni, mint a kevéssé nagyothallók számára.
4. A hallássérültek és a családtagjaik speciális igényeinek és a könyvtár "válaszainak"
meg kell jelennie a könyvtári ismertetőkben, kiadványokban. A könyvtár az információs,
szórakoztatási, oktatási és kulturális lehetőségeiről írásban tájékoztassa a
hallássérülteket, és az írásos anyagokat minden olyan munkahelyre, ahol hallássérültek
dolgoznak, juttassa el.
4.1 A dokumentumokat és a szolgáltatásokat a hallássérült gyerekek szülei számára
is hozzáférhetővé kell tenni.
4.2 A gyűjteménynek a siketek oktatásával kapcsolatos minden dokumentumot tartalmaznia
kell, és
4.3 a siketséggel kapcsolatos általános műveket, jogszabályokat, a siket kultúrával
és örökséggel foglalkozó dokumentumokat, továbbá
4.4 a jeleléssel kapcsolatos kiadványokat tankönyveket, szótárakat, valamint
4.5 a témával kapcsolatos módszertani anyagokat.
4.6 A fentebbi témák folyóiratait is gyűjteni kell.
4.7 Az információs adatbázisban minden olyan közhasznú információnak meg kel!
lennie, ami releváns lehet (szervezetek, technikai eszközök, szociális szolgáltatások
stb.)
4.8 A feliratos filmek és videók szolgáltatását minél egyszerűbbé kell tenni,
a dokumentumokat a katalógusban fel kell tárni.
4.9 A feliratos filmcsíkokat és egyéb vizuális dokumentumokat is szolgáltatni
kell.
4.10 A személyi számítógép használatával kapcsolatos irodalmat ott kell elhelyezni
a hallássérültek számára, ahol a gépek is találhatók, a használat oktatását
is meg kell szervezni.
4.11 A különböző telekommunikációs eszközök használatát (dekóderes televíziókészülék,
telefon) biztosítani kell.
5. Olyan egyéni és csoportos programokat kell szervezni, amelyek fejlesztik
a hallássérültek kommunikációs készségeit és felkészítik őket az egész életre
szóló tanulásra.
6. Alternatív megoldásokat kell javasolni azoknak, akik önállóan nem tudják
a könyvtárat használni, pl. szervezetek, intézetek bevonásával.
7. A könyvtárnak támogatnia kell és együtt kell működnie a hallássérültekkel
foglalkozó szervezetekkel, egyesületekkel.
8. A könyvtár használatát úgy kell kialakítani, hogy a hallássérültek önállóan
igénybe vehessék azokat. Ügyelni kell arra, hogy az épületben a tűzjelzést ne
csak hang jelezze, legyenek text-telefonok, a siket-vezető kutyákat engedjék
be a könyvtárba, szervezzék meg a siketek könyvtárhasználatának oktatását.
8. Meg kell szervezni a könyvtárosok továbbképzését ezen a területen annak érdekében,
hogy a könyvtárosok felkészülten és empatikusan tudjanak foglalkozni a hallássérültekkel.
10. A könyvtáraknak mindenütt reklámozniuk kell ezt a tevékenységüket.
11. A könyvtáraknak olyan kiadványokat kell készíteniük és olyan programokat
szervezniök, hogy a társadalom többi tagja is jobban megértse és elfogadja hallássérült
társaikat.
Irodalom
Országos Széchényi Könyvtár Észrevételek (2000/04/12) |