Meglovagolni a változás hullámait?

39. évfolyam, 1993. 1. szám

Új kihívások előtt a közművelődési könyvtárak

Geir Vestheim

Geir Vestheim: Riding the waves of change? New challenges for the public libraries. (Eastern Norway Research Institute, [1992.] 25 p.) c. tanulmányát Papp István tömörítette.

Bevezetés

A közművelődési könyvtárakkal foglalkozó jelen írás abból a tényből indul ki, hogy a fejlett ipari társadalomnak két alapvető jellemzője a gyors változások sora és a kulturális instabilitás. Az utóbbi két évben a norvég közművelődési könyvtárakkal foglalkozó kutatásban vettem részt. A kutatási programnak az volt a célja, hogy megállapítsa, milyen potenciált jelentenek a norvég közművelődési könyvtárak a fejlődés számára, de hamar világossá vált számomra, hogy a mi előttünk álló kihívások általános európai kihívások. Ezért hiszem azt, hogy fontos megosztani kutatási tapasztalatainkat Skandinávián kívül élő olvasóinkkal is.

Átmenet egy kiszámíthatatlan társadalomba

Gareth Morgan 1988-ban kiadott egy könyvet, amelynek az volt a címe: Meglovagolni a változás hullámait, alcíme pedig: A menedzseri felkészültség fejlesztésével szembenézni egy nyugtalan világgal. Ebben a könyvében azt állítja, hogy a környezeti zűrzavar a bizonytalanság atmoszféráját teremtette meg, amely a szervezetektől új képességeket vár el. A világ történetét a változások jellemzik. A változékonyság szembetűnőbb, mint az állandóság, s történelemszemléletünk részévé vált; ez egyaránt vonatkozik a múltbeli és a ma lezajló változásokra. Egy különbség azonban van a múltbeli és a jelen változások között: a múltban (ebben az összefüggésben az 1950 előtti időket értem ezen) a Altozásokat előre lehetett látni, - lehetséges volt megkülönböztetni valaminek a kezdetét, növekedését, érettségét, hanyatlását és megsemmisülését. Ez a természetes életciklus érvényes a társadalom világára is, de manapság problémát jelent megkülönböztetni a ciklus egyik fázisát a másiktól.

Hagyományos Intézmények ellentétes nyomások alatt

A mélységesen változó világ képe szükségképpen új problémákat és kihívásokat teremt a hagyományos intézmények számára. Norvégiábam e hagyományos intézmények egyike a közművelődési könyvtár, amely ma az ország minden közigazgatási egységében megtalálható. Ez az intézmény nem volt mindig jelen: Norvégiában ugyan a 19. század első fele óta fokozatosan nőtt a közművelődési könyvtárak száma és ereje, ám fiatalabbnak számítanak, mint a közigazgatásilag teljesen elfogadott, szakszerű intézmények. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a közművelődési könyvtár Norvégiában az utolsó három évtizedben nyerte el jelenlegi alakját és tartalmát. Ez tükröződik a könyvtári törvényhozásban, a könyvtárosképzésben és a közművelődési könyvtárak egész országra kiterjedő igazgatási infrastruktúrájának létrehozásában.
A mai közművelődési könyvtárak egy fontos dilemmában találják magukat. Az elképzelhető legrosszabb esetben a közösségekben betöltött alapvető funkcióik kérdésessé válnak és anakronisztikus intézményekké minősülhetnek. A legkedvezőbb esetben a közművelődési könyvtárak a kulturális és politikai felvirágzás új korszakát érhetik meg és a régiók modern tudományos és kulturális politikája sarokköveivé fejlődhetnek. Ebben a tekintetben a közművelődési könyvtárak más intézményekhez (pl. iskolák, múzeumok) hasonlíthatók. Mindannyian új, technológiai, gazdasági és ideológiai természetű kihívásokkal találják magukat szemben. Mindannyian a nemzeti kulturális fejlődés szempontjából életbevágóan fontos intézmények, s mint ilyenek járulnak hozzá a nemzeti öntudat megerősödéséhez.
Norvégiában, amely egy ritkán lakott ország, mindössze 4,5 milliós népességgel, a közművelődési könyvtár a kulturális és társadalmi tevékenység igen fontos intézménye a régiókban és a településeken. A határvidékeken úgy tekintenek az iskolára és a közművelődési könyvtárra, mint a helyi közösségek kulturális és társadalmi tevékenységének lényegi intézményeire. Némely esetben szimbolikus értékkel bírnak a környék lakói számára: ha az iskola és a könyvtár megszűnik, rossz óment jelent, mert a közösség hanyatlását és pusztulását vetíti előre. Ebből érzékelni lehet a környezetükben betöltött jelentőségüket. Illusztrálja továbbá azt is, hogy a közművelődési könyvtár olyan kulturális intézmény, amely mélyen integrálódott egy-egy közösség társadalmi, kulturális, politikai, sőt gazdasági hálózataival is. Ezért kell a közművelődési könyvtárat sok szempontból megvizsgálnunk, történetileg, politikailag csakúgy, mint kulturálisan.
Főképpen két oldalról érkeznek azok az ellentétes szorítások, amelyeknek a közművelődési könyvtárak ki vannak téve. Egyfelől erős elvárások és igények jelentkeznek onnan, amit bizonytalanul "információs társadalomnak" hívnak, azaz az "új", adatfeldolgozásra, gazdasági racionalizmusra (és liberalizmusra!) és hatékony igazgatásra alapozott társadalmat képviselő személyek és szervezetek részéről. Másfelől ott vannak a politikai és szakmai csoportok elvárásai is, amelyek szerint a közművelődési könyvtárak legyenek továbbra is a kulturális és társadalmi tevékenység központjai, a kulturális örökség megőrzői és terjesztői. Ezen elvárások a kulturális demokrácia és a tudás-demokrácia eszméjének központi értékén alapszanak: az ország minden polgára, tekintet nélkül társadalmi helyzetére, korára vagy lakóhelyére, egyaránt hozzáférhessen a közművelődési könyvtár által kínált információhoz. S ezért nem kell fizetniük, mint egyéneknek, hanem csak mint adófizetőknek.
A közművelődési könyvtár az elvárások és igények e két fő áramának fókuszában fekszik, s nem menekülhet ebből a dilemmából. Ezért kutatási szempontból indokolt feltenni ezeket a kérdéseket: Hogyan kezelik ma a közművelődési könyvtárak ezt a helyzetet? Milyen problémákkal találják magukat szemben és hogyan oldják meg ezeket a problémákat? Milyen ideológiai és politikai vonatkozásai vannak magatartási formáiknak?
Ezekre a kérdésekre koncentrált a már említett, norvég közművelődési könyvtárakkal foglalkozó kutatási vállalkozás, amelyen az utóbbi két évben dolgoztam. Ez a cikk egy, e tárgyról írt könyvön alapszik, s a következő fejezetekben a kutatás néhány megfontolását és megállapítását mutatom be.
Mivel ez az írás nem skandináv olvasókhoz szól, először röviden áttekintem a norvég közművelődési könyvtárak történeti tradícióit.

Az örökség: a felvilágosodás és a modernség

Némely olvasónak talán furcsán hangzik az a megállapítás, hogy a közművelődési könyvtárak mögött rejlő árékség nem a tradicionalizmusból, hanem a modernségbál ered. Ha elfogadjuk Haberman definícióját a modernségről (1982), akkor azt mondhatjuk, hogy a modernség eszméje a 18. század második felében jött létre. Virágzását a 19. század burzsoáziájának tudományos, esztétikai, politikai és gazdasági teljesítményeinek köszönhette. A 20. század folyamán (kb. 1970-ig) a modernség programját még mindig a nyugati világ polgári csoportjai uralták, de a mi századunk burzsoá osztálya heterogénebb és összetettebb társadalmi csoportot jelent, mint a 19. század burzsoáziája.
Norvégiában századunk leguralkodóbb politikai mozgalmát a szakszervezetek és a szociáldemokrata párt szövetsége jelenti, amely a parlamenti demokrácia és a jóléti állam keretei között valósul meg. A 20. század közepére baltól jobbig minden norvég politikai párt elfogadta a jóléti állam koncepcióját. Történelmi szempontból tekintve meg kell állapítani, hogy a 20. század legszembeszökőbb norvég vállalkozása a jóléti állam felépítése volt.
Tekintsük meg most közelebbről e közel két évszázad néhány alapvető jellegzetességét és eszméjét, különös tekintettel a norvég közműve-lődési könyvtárak történetére.
A modernséget megalapozó alapvető eszmék a 18. századi felvilágosodás^* gondolkodóitól erednek, s a következő századokban fejlődtek ki teljes mértékben. E hagyomány egyik meghatározó eszméje az volt, hogy a kiváló egyének által létrehozott, összesített tudásanyagot arra kell felhasználni, hogy elősegítse az emberiség emancipációját és gazdagabbá tegye sokak mindennapi életét. E filozófia szerint az emberiség fejlődése természetes következményként jelentkezne, ha az ember képes volna uralni a természetet, s irányítani tudományos technikák és eljárások segítségével, a társadalom megszervezésének racionális formáival pedig megszabadít.
A 19. század folyamán egyre több nyilvános könyvgyűjteményt tartottak fent köztámogatásból, s ez a folyamat 1900 után felgyorsult. Ma a helyi hatóságok felelősek a közművelődési könyvtárak fenntartásáért.
A szociálliberálisok kulturális politikáját tették magukévá a szociáldemokraták, amikor 1935-ben kormányra kerültek. A felvilágosodás filozófiai és a szociáldemokrácia politikai keretei között a közművelődési könyvtárakat fontos intézményeknek tekintették, amikor arról volt szó, hogy a kulturális örökséget el kell juttatni a néphez. Sokáig magától értetődőnek vették, hogy tényleg létezik egy közös kulturális örökség, amely jellegében egyetemes és mindenki számára vitathatatlan értéket képez. Ez a politika előfeltételezi az értékek hierarchikusan szervezett, egységes rendjét. Ugyancsak magától értetődőnek tekintették, hogy ezt az értékhierarchiát át kell adni a fiatal generációknak olyan társadalmi intézmények révén, mint az iskolarendszer vagy a közművelődési könyvtárak.
A közművelődési könyvtár - akár az iskola - a társadalom elbeszélő rendszerének részét képezte. Elmesélték a régi, nagy történeteket a parasztokról, a burzsoáziáról, a munkásokról, a vallásról, a művészetekről, a családról, - röviden: mindazokat a történeteket, amelyek a modern idők kultúráját képezik (Gleerup 1991). Ezeknek a történeteknek különböző hőseik, különböző gazfickóik, különböző mítoszaik voltak, - de a történetek mindegyike értelmes és kronológikus volt, bennük születés, gyerekkor, fiatalság, érettség, hanyatlás és elmúlás. A közművelődési könyvtár egy olyan helyet jelentett, ahol meg lehetett találni a világról alkotott, általánosan jóváhagyott fogalmakat. E fogalmak szinte teljes egészükben a humanizmus és a felvilágosodás hagyományába tartoztak.
Azt hiszem, ez a hagyomány még mindig nagyon erős Norvégiában csakúgy, mint sok más ipari országban. Talán ez a tradíció uralkodóbb Norvégiában, amely kevésbé urbanizált, mint sok más ipari ország. Hosszú ideig tart megváltoztatni falusi körzetek kulturális perspektíváit; a változásokat kiváltó impulzusok mindig a nagyvárosi központokból jönnek, s ezekből kevés van nálunk, Norvégiában.
Akárhogy is, minden ipari országban folyamatban van az attitűdök, az értékek és életstílusok megváltozása. A korszerű kommunikációs technológia, a világot átfogó gazdaság és a tömegkultúra termékeinek kommercializálódása olyan tényezők, amelyek csökkentették a földrajzi elhelyezkedés fontosságát. A gazdasági, társadalmi és kulturális struktúrákban lezajló mélyebb változások szinte egyidejűleg zajlanak le mindenütt, habár többé-kevésbé a társadalmi összefüggések teljességétől függően.

A norvég közművelődési könyvtári kutatási program

Norvégiában 1988-ban egy kutatási programot indítottak "Kultúra és regionális fejlődés" címmel. A programot regionális (megyei) szinten a közigazgatási szervek, valamint a minisztériumok kezdeményezték. E kutatási program fő célja az volt, hogy több rendszerezett ismeret álljon rendelkezésre arról a szerepről, amelyet a kultúra játszik a régiók társadalmi és gazdasági fejlődésében. Az utóbbi két évtizedben jelentős erőkkel folytatott kutatások foglalkoztak a regionális fejlődési folyamatokkal, de főképpen a demográfiára, a munkahelyteremtésre és a gazdasági vonatkozásokra koncentráltak. Növekvő érdeklődés mutatkozott azonban a tágabb értelemben vett kultúra, s a társadalmi és gazdasági fejlődési folyamatokra gyakorolt hatása iránt. Nem tekinthető jellegzetesen északi vagy skandináv jelenségnek ez a megújult érdeklődés a kultúra, mint a társadalmi fejlődés tényezője iránt. Élénk kutatási tevékenységet regisztrálhatunk sok európai országban, az Európa Tanács pedig a minap fejezett be egy programot ezzel a címmel: Kultúra és régiók. Világméretekben az UNESCO is foglalkozik a kultúra és a regionális fejlesztés összefüggésével.
A norvég kutatási program kereteiben a kultúra fogalmának két aspektusa van. Az egyik aspektus a kultúra antropológiai felfogása, amelyet úgy lehet meghatározni, mint az értékek és attitűdök teljességét összefüggésben a régió viselkedésmódjával és társadalmi életével. A másik aspektus a kultúrát mint tevékenységi területet határozza meg, olyan tevékenységekét, mint amelyek a művészetek, a kézművesség (szakszerű és amatőr szinten), az önkéntes szervezetek és a sport területén folynak. A "kulturális szektor" felöleli a nyilvános intézmények tevékenységét és munkáját is, - ezek közé tartoznak például a közművelődési könyvtárak, a múzeumok, a művészeti központok.
A programon belül erős hangsúly esik a régiók kulturális intézményeinek fejlődési lehetőségeire és külön kutatási program foglalkozik a közművelődési könyvtárakkal. Én 1990-ben kezdtem dolgozni ezen, s a kutatási jelentés éppen mostanában jelent meg (Vetsheim, G. 1992).
Egy másik érv is szólt amellett, hogy a közművelődési könyvtárak tanulmányozására is sor kerüljön ebben az összefüggésben. A közművelődési könyvtár egy nagyon hagyományos szervezet vagy intézmény, amelynek szilárd helye van a modernség (!), a felvilágosodás vállalkozásában és a 19. és 20. század nagy történeteiben. Norvégiában a közművelődési könyvtárakat központi politikai és közigazgatási szinten megállapított, erős normatívák és szabályozások alapján irányították. A közművelődési könyvtárak intézményi kultúrája ezért bürokratikus (Max Weber), a szó klasszikus értelmében. Ez a hagyományosan centralizált intézmény új kihívásokkal találja magát szemben egy gyorsan változó környezetben, amelynek egészen más társadalmi struktúrái és igényei vannak, mint akárcsak néhány éve. Szociológiai szempontból nagyon érdekes, hogy az egyedi közművelődési könyvtár egyfelől a centralisztikus könyvtári és könyvtárosi tradíció képviselője, ugyanakkor másfelől a közművelődési könyvtárnak a helyi kultúrát és a különféle helyi kezdeményezéseket (s nem kizárólag a kulturális szektorban) kell alátámasztania. Az oktatási szektorral való együttműködés egy a sok lehetőség közül; kevésbé hagyományos a helyi üzleti és vállalkozási információs szolgáltatások megindítása. Röviden, a közművelődési könyvtáraktól azt várják el, hogy minden elképzelhető témakörben kiszolgáljanak bárkit, ingyenesen, de a legkisebb társadalmi ráfordítással. Hogyan kezelik a közművelődési könyvtárak ma ezt a helyzetet? Mit gondolnak a könyvtárosok ezekről az új kihívásokról?

A kutatás tapasztalati alapja: a kísérletező közművelődési könyvtárak

A tapasztalati adatok, amelyekre a következő fejezetekben utalok, elsősorban azokból a minőségi mélyinterjúkból származnak, amelyeket 1989-ben és 1990-ben folytattam le. Az interjúk céljára 6 közművelődési könyvtárat választottam ki Norvégia különböző régióiból. Ezek a közművelődési könyvtárak egyetlen közös kritérium alapján, stratégiai megfontolásból lettek kiválasztva: mindannyian "avantgárd" könyvtárak voltak, amelyek az interjúk időpontjában nem hagyományosnak minősülő programokon dolgoztak vagy kísérleteztek. Mivel ennek a kutatásnak az volt a célja, hogy feltárja a közművelődési könyvtár eszmélt, gondolatait és koncepcióit, valamint az ipariból a posztindusztriális társadalomba való átmenet során az őt érő kihívásokat, érdektelen a statisztikai reprezentativitás kérdése (Eneroth 1989). Ellenkezőleg, a vizsgálat során a kivételes könyvtár volt az érdekes, azaz azok a könyvtárak, amelyek túlmennek a könyvtári munka hagyományos koncepcióin, könyvtárak, amelyek új iniciatívákba kezdenek és új szervezeti formákat próbálnak találni stb. Föltételezem, hogy az ilyen könyvtárakban dolgozó emberek fejében a közművelődési könyvtárra vonatkozó gondolatok, reflexiók és felfogások inkább irányulnak a jövőre és "haladóbbak", mint a közönséges, "szürke" közművelődési könyvtárakban. Úgy is lehetne mondani, hogy megpróbáltam megragadni néhány norvég "avantgárd" közművelődési könyvtár gondolati imázsát. A gyakorlat e kísérletezőinek tapasztalatai és gondolati imázsai alapján megpróbáltam elemezni és kifejteni néhány alapvető problémát, amellyel a közművelődési könyvtárügynek szembe kell néznie az 1990-es években.

A céltudatos-racionális használó

Norvégiában a helyi hatóságok "tulajdonolják" és működtetik a közművelődési könyvtárakat. A könyvtárakat politikailag a helyhatósági művelődéspolitikai bizottságok felügyelik, amelyek az 1970-es években életbe lépett, módosított törvények alapján tevékenykednek. A közművelődési könyvtárak által nyújtott szolgáltatások ingyenesek, azaz a polgárnak nem kell térítést fizetnie a közművelődési könyvtár szolgáltatásaiért. A szolgáltatások a település minden lakosának rendelkezésére állanak, tekintet nélkül korukra, társadalmi-gazdasági helyzetükre vagy lakóhelyükre. A közművelődési könyvtár ezért "nyilvános" vagy "köz-" két értelemben is: közpénzekből támogatják és működtetik, s a település minden lakosa előtt nyitott és hozzáférhető.
Eredetileg a könyvtári (akárcsak a múzeumi, képcsamoki stb.) közönség többségét egy viszonylag homogén embercsoport képezte: egy jól képzett, gazdaságilag független, vitatkozó és gondolkodó, kulturális tőkével és habitussal rendelkező közönség (Bourdieu 1979), amely képes volt az intézmény könyveit vagy műalkotásait személyes hasznára és élvezetére maximálisan felhasználni. Ez a közönség állította fel a "jó ízlés" normáit, s az ő ítélete állapította meg a minőség és elfogadhatóság mércéjét.
Mivel ez a közönség a könyvtárat, a képcsarnokot vagy a múzeumot szabad idejében látogatta (a szabad idő a polgári osztályra korlátozott privilégium volt), nem keverte össze gazdasági és szakmai érdekeit személyes és magántermészetű kulturális érdekeivel. A felvilágosodás eszméinek és felfogásának megfelelően célját önmagában hordó tevékenységnek minősült egy ilyen intézményt felkeresni. Az ezekben az intézményekben hozzáférhetővé tett kulturális javakat önmagukban tekintették értéknek, s függetlennek az üzleti élet és munka céltudatos-racionális világától.
Ilyen körülmények között nagyon csekély volt a társadalmi különbség a közönség és az intézmények felelős vezetői között. Ahogy azonban a közönség megszaporodott, kevésbé volt művelt és nem rendelkezett polgári kulturális háttérrel és habitussal (Bourdieu 1979), radikálisan megváltozott az intézmények és a közönség többsége közötti viszony: az intézmények szakemberei (pl. a könyvtárosok) fokozatosan a nevelő szerepét vették fel, azét a személyét, aki tud, s akinek segítenie és tanítania kell azokat, akik nem tudnak. Ez patriarchális viszonyt teremtett a könyvtáros és az átlagos könyvkölcsönző között, aki azért jött a könyvtárba, hogy "feltöltekezzék" értékes irodalommal. A két fél közötti társadalmi és kulturális rés szélesebbé vált. A társadalmi távolság törvényekben és szabályzatokban rögzült: a könyvtáros vagy a könyvtárosnő (a könyvtárosi szakmát a múltban is, ma is nők uralják) nem saját maga, hanem a társadalom, a demokrácia - vagy általában véve a "közönség" megbízásából tevékenykedik; így a patriarchális - vagy pontosabban matriarchális - egyirányú kommunikációt a könyvtáros és az olvasó között pozitív módon megerősítette az a társadalom, amely növekvő mértékben és különböző szinteken használta a közigazgatás erejét arra, hogy kiegyenlítse a társadalmi egyenlőtlenségeket a kulturális politika terén is. A fogadó félnek, azaz a közművelődési könyvtár egyszerű kölcsönzőjének nagyon kis befolyása volt erre a kommunikációs folyamatra. Az előfeltételeket a kommunikátor, azaz a kormányzat szabta meg, s a könyvtáros az ő ügynöke volt.
Az olvasó a passzív felet játszotta ebben a közvetítő folyamatban, s csak azt várták el tőle, hogy kérjen egy-egy könyvet vagy fogadja el azt, amit a könyvtáros ajánl az irodalom szentesített gyűjteményéből. A közművelődési könyvtárakban ezt a közvetítési modellt egy demokratikus ideológiára alapozott kulturális politika igazolta, amelynek átfogó célja az volt, hogy elterjessze az elfogadott kulturális értékeket a széles néptömegek között. Minthogy azonban az egyszerű emberek nem rendelkeztek elegendő kulturális tőkével, neveltetéssel vagy tudással ahhoz, hogy meghatározzák saját igényeiket és megfogalmazzák igényeiket kifejező kéréseiket, ennek felelőssége ezért a könyvtárosokat terhelte. A 19. századnak ez az étosza mélyen szocializálódott és belegyökerezett a könyvtárosok szakmai etikájába.
Az "autoritárius" és egyirányú kommunikációs modell még mindig megtalálható a norvég közművelődési könyvtárakban és a közeli jövőben ott is marad. Nem valószínű, hogy "az átlagos" használó képes lenne meghatározni és megfogalmazni igényeit. A használónak még szüksége lesz a szakember segítségére.
Mégis, egy újfajta látogató kezd megjelenni a norvég közművelődési könyvtárakban. Habermas sugalmazására (1987) ezt a könyvtárhasználót céltudatos-racionális használónak hívom. E használók között gyakori az a jellegzetes attitűd, hogy követelődznek. Az egyik interjúalanyom így fejezte ezt ki: "Ott állnak a pultomnál és azt kívánják...". Ez az egyszerű mondat egy új mediációs helyzetet tükröz a közművelődési könyvtárakban. A társadalmunkban végbemenő mély strukturális változások következtében a közönség egy új csoportja bukkan fel. A céltudatos-racionális használó jól képzett, öntudatos, szakszerű. Képes meghatározni információs igényeit és szakmailag tisztában van azzal a témával, amelyről információt keres. Ebben a kommunikációs helyzetben a használó a szakértő, az a személy, aki tud. Nyilvánvaló, hogy ennek a közönségnek a viszonylatában nem működik a patriarchális modell. A céltudatos-racionális használónak nincs szüksége nevelőre, - egy szakemberrel kíván kommunikálni, aki képes kielégíteni már megfogalmazott információs igényeit. Nem személyes indítékból ("szabad idős olvasás") jön a közművelődési könyvtárba, hanem szakmai okok szorítják az információ keresésére. A könyvtári információkeresés része a munkafolyamatnak vagy a szakmai tevékenységnek. Ilyen szempontból a könyvtártátogatás önmagán kívül egy racionális célt szolgál, és a látogató szakmai és racionális érdekek alapján viselkedik. Ezt a közönséget nem érdekli a könyvtár, mint a kulturális és társadalmi tevékenységek helyi intézménye. Ezért szeretem úgy jellemezni ezt a használót, hogy viselkedésében céltudatos-racionális.
Norvégiában, egy alacsony népsűrűségű országban, ahol kevés a nagyváros és viszonylag alacsony az urbanizáció szintje, ez a céltudatosracionális használó megtalálható a közművelődési könyvtárakban is, nem csak az egyetemi vagy főiskolai könyvtárakban, illetve különféle szakkönyvtárakban. Sok esetben nincs elérhető távolságban egy szakkönyvtár, s a közművelődési könyvtárnak kell foglalkoznia ennek a közönségnek az igényeivel. A helyi közművelődési könyvtárnak legalább közvetítenie kell ezeket a könyvtári hálózathoz.
Hasonlítsuk most össze ezt a modern - talán posztmodern - közönséget a 19. század klasszikus burzsoá közönségével. E két közönségnek sok közös jellemzője lehet, de egy ponton különböznek: a 19. század polgári közönségének tagjai úgy mentek a könyvtárba, mint egy társadalmi és kulturális rítus résztvevői, s mint könyvtárhasználók egyéni kulturális érdeklődésüket elégítették ki. E közönség számára az egyéni élet világa élesen elkülönült a szakmai rendszerek világától. A könyvtárban mint magánszemélyek viselkedtek. Ugyanez motiválhatja a ma céltudatos-racionális használóját is, hogy felkeresse a könyvtárat, de ez más kérdés. Amire itt rá akarok mutatni, az az, hogy a céltudatos-racionális használó más indítékokból keresi fel a közművelődési könyvtárat. A céltudatos-racionális használó ideáltípusa a társadalom átmeneti formájának felel meg, amikor a magán és személyes érdekeknek utat kell engedtük a szakmai érdekeknek, sőt a kereskedelmi, piacorientált magatartásoknak. Tekintettel a skandináv közművelődési könyvtárak ideológiai örökségére ez egy új, etikai dilemmát hozott magával: mi legyen a jövőben a közművelődési könyvtárak vezéreszméje? Újraéleszteni a felvilágosodás nagy tervét és folytatni hagyományait az új társadalmi körülmények között is, vagy koncentrálni a céltudatos-racionális használók állandóan növekvő közönsége igényeinek a kielégítésére?
A következő fejezetben foglalkozunk e dilemma politikai, filozófiai és kulturális összefüggéseivel.

Felvilágosodás kontra információ

Hadd kezdjem egy kijelentéssel: az erősen iparosodott országokban ma nem több információra, hanem több felvilágosodásra van szükségünk. A következőképpen érvelek e kijelentés mellett.
Az "információ" kifejezés nem nagyon pontos terminus. Mivel olyannyira használt sok összefüggésben, alaposabban meg kell vizsgálni. Tom Wilson (1981) megállapítja, hogy egyáltalán nem jelent semmit azt mondani, hogy az embereknek "információs igényeik" vannak. Az embernek több alapvető, megismerési és intellektuális jellegű igénye van. Ezen igények kielégítésének egyik módja, hogy valaki információt keres olyan intézményekben, mint a könyvtár, az iskola stb. Ezt az igényt azonban más módon is ki lehet elégíteni és más eszközöket is fel lehet használni, mint felkeresni az információ előállítóit és közvetítőit. Véleménye szerint a társadalomban nem létezik absztrakt vagy általános információs igény. Az információs igény egy egyénileg, pszichológiailag és társadalmilag meghatározott jelenség.
Brenda Dervin (1977) ugyancsak azt a nézetet vallja, hogy az információs igény és az információ használata konkrét helyzetekben lévő konkrét személyektől függ. Az információ adott mennyisége "halott" és közvetítetlen marad, ha nincsenek befogadók, akik értelmeznék. S ha egy bizonyos információmennyiséget különböző személyek fogadnak be, ez a különböző befogadók számára eltérő fontossággal, jelentéssel és értékkel bír. Ez arra utal, hogy egy bizonyos információmennyiség befogadása a döntő. A befogadás kontextusa ugyancsak meghatározó. Ezt a megközelítést abban lehet összefoglalni, hogy az információ, mint olyan nem létezik vagy nagyon kis értéke van, ha valaki nem fogadja be és dolgozza fel.
Az információt nagyon gyakran mennyiségileg fogjuk fel: természetesnek vesszük, hogy egy bizonyos információtömeget előállítanak vagy előállíthatnak. Az információ szétsugárzását technológiai kérdésnek tekintik, - ez az egyik oka annak, hogy társadalmunk miért is foglalkozik annyit az információs technológiával. Széles körben - könyvtárosok által is - elfogadott álláspont az, hogy a megfelelő technológia alkalmazása meg fogja oldani az információ problémáját. Az emberek hajlamosak úgy felfogni az "információ-problémát", mint a termelés és elosztás kérdését. Ebben a paradigmában a probléma megértésének és kezelésének előfeltételeit az információ előállítói, elosztói és szétsugárzói határozzák meg. Ugyanennek a logikának megfelelően egy adott társadalom információs igényei egyenlőek az információ termelésével. Liberális gazdaságú társadalmakban nagyon erős gazdasági nyomás mutatkozik meg arra, hogy el is adják az információt, ha már egyszer előállították. Megteremtődik az információs szolgáltatások piaca. Kinek a hasznára? A kérdés sem nem technikai, sem nem gazdasági, hanem ideológiai vagy politikai. Ilyen kérdéseket nagyon ritkán tesznek fel a könyvtárosok a késői ipari társadalomban. Könyvtárosnak lenni már nem jelent hivatást, mint a 19. században vagy századunk első felében. Idejétmúltak az ideológiai kérdések. A könyvtárosok többségükben gyakorlatias emberek, nincs elegendő tudományos felkészültségük ilyen kérdések kezelésére, s minden energiájukat arra fordítják, hogy megbirkózzanak mindennapi problémáikkal.
A probléma alternatív megközelítését jelentené, ha több felvilágosodásra, s nem több információra támasztanánk igényt. Milyen felvilágosodási igényeink vannak? Ez részben filozófiai, részben politikai és ideológiai kérdés. Az információs társadalom helyett beszélhetnénk a felvilágosodás társadalmáról (Winfeld Lund 1989). Az információ eszméjével vagy fogalmával szemben, amely szorosan kötődik az előállítók érdekeihez, a felvilágosodás eszméje a társadalom egyedeinek vagy polgárainak az érdekeiben van lehorgonyozva. Amint már korábban említettük, az embereknek van néhány alapvető, megismerési és intellektuális jellegű igényük. Helyi, regionális és országos szinten a társadalom-demokratikus intézmények és eljárások révén - néhány átfogó célt határoz meg az emberek léte számára. A demokrácia feltételezi azt is, hogy ezeket a lényeges alapelveket illetően meglegyen a konszenzus minimuma. Ha adott tény, hogy ezeket az alapelveket meg lehet határozni, akkor ezeknek közvetlen vagy közvetett hatással kell lenniük az emberi és társadalmi élet minden aspektusára. Ahhoz, hogy megértsék önmagukat és a társadalmat, a világot, amelyben élnek, az embereknek hozzá kell férniük azokhoz az intézményekhez és infrastruktúrához, amelyek releváns információt és tudást nyújtanak nekik ahhoz, hogy jobban megértsék az emberi és társadalmi életet. Szerintem a hozzáférhető információ csak olyan mértékben érdekes, amennyiben releváns az emberek életcéljai szempontjából. Amikor az emberek arra törekszenek, hogy mélyebben értsék meg magukat és társadalmukat, akkor olyan információra van szükségük, amely éles megvilágításba helyezi teljes élethelyzetüket. Amire szükségük van, az ,,Aufklärung", a felvilágosodás perspektívája, amely a részinformációt az élet totalitásával hozza összefüggésbe. Ebben a logikában az információkeresés csak egy az alternatív eszközök közül, amelyek a felvilágosodáshoz, belátáshoz és megértéshez vezetnek.
Nem túl érdekes a felvilágosodást, mint olyant mennyiségi kifejezésekkel leírni. A felvilágosodás vagy a nem-felvilágosodás minőségi kérdés. Ez elsősorban nem a "mennyi", hanem a "mi" kérdése. Nagyon kevés köze van az információ technikai közvetítéséhez, - annál inkább a politikához, a kultúrához, sőt az egzisztenciális kérdésekhez.

Kultúra kontra technológia és piac

Abban az átmeneti korszakban, amelyben most élünk, a közművelődési könyvtárakban dolgozó könyvtárosoknak bizony aggódniuk kell szakmai sértetlenségükért. A nyugati ipari országokban a politikai széljárás nagyon kedvező a társadalmi és kulturális változások piacra és technológiára orientált felfogása számára. Ma annak vagyunk tanúi, hogy fontos politikai és kulturális kérdéseket gazdasági kategóriákkal és kifejezésekkel határoznak meg. Ezek a kategóriák és kifejezések szorosan összefonódnak olyan paradigmákkal, amelyek szemmel láthatóan nem politikaiak és nem ideológiaiak, de attól a pillanattól fogva, hogy ezek a kategóriák és kifejezések eredeti területükön messze túlmenően is teret nyernek, elkerülhetetlen, hogy ne legyen inherens ideológiai funkciójuk. A probléma az, hogy a nem szándékoltan ideológiai jellegű hatások meglehetősen észrevehetetlenek, s nehéz rajtacsípni őket.
A közintézmények, mint pl. a közművelődési könyvtárak, is ki vannak téve az erős gazdasági megszorításoknak (a hatósági költségvetések csökkennek), s elvárják tőlük, hogy racionalizáljanak, hogy megértsék és "meglovagolják a feléjük gördülő hullámokat". Az időhorizont lerövidül (Downs és Larkey 1986) és megvan annak a kockázata, hogy a kulturális politika perspektívái egyre szűkebbek lesznek. Humanisztikus szempontból ez nagyon komoly dolog. Ha az élet kulturális aspektusait gazdasági és műszaki kifejezésekkel és kategóriákkal értelmezzük, akkor az élet totális, sokoldalú, holisztikus perspektívái eltűnnek. Ez a neoliberalizmus valós problémája az ipari országokban Nyugaton. Minthogy azonban ez nem műszaki vagy gazdasági probléma, nincs is műszaki vagy gazdasági megoldása.

A közművelődési könyvtárak és szerepük a közvélemény alakításában

A korai 19. századtól fogva a közvélemény formálásának színtereit fokozatosan építették ki a skandináv országokban. Ebben a kialakulási folyamatban a szabad sajtó volt a legkiemelkedőbb és legaktívabb intézmény. A szabad közvélemény (azaz olyan vélemény, amely független az államhatalomtól és nincs cenzúrázva) kifejlődése feltételezi, hogy a polgárok rendelkezésére állnak olyan nyitott és mindenki által hozzáférhető intézmények, amelyek képesek alapvető ismereteket nyújtani a társadalom politikai és kulturális eseményeiről és folyamatairól. Ebben a demokratizálódási folyamatban a közművelődési könyvtár fontos szerepet játszott, mint a közvéleményformálási infrastruktúra része. A közművelődési könyvtár nemcsak a könyvek közvetítésének a szervezete, hanem már régóta a társadalmi és kulturális tevékenységek színtereként is funkcionál. A közművelődési könyvtárak jelentékenyen hozzájárultak a nyilvános véleménycseréhez, a nyilvános vitákhoz, a nyilvános érveléshez és gondolkodáshoz.
A korai 19. század klasszikus liberális szakaszában szembetűnő és éles különbséget tettek a magánérdekek és az állam között. Történetileg ezt talán azzal a ténnyel lehet magyarázni, hogy a liberalizmus és a polgári demokrácia szemszögéből fontos volt függetlennek lenni az autokrata uralkodók hatalmától és befolyásától. Az autokrata uralkodó hatalmának szinonimája volt az államhatalom. Ezért az uralkodók befolyásától függetlenül kellett kialakítani a szabad közvéleményt, s következésképpen az e célt szolgáló intézményeket is az állam hatalmi szféráján kívül kellett megszervezni. A szabad közvélemény fórumait (újságok, folyóiratok, kiadók, könyvtárak, múzeumok, képtárak stb.) eredetileg magánérdekek hozták létre és működtették éppen a szólásszabadság biztosítása érdekében. Az államot az autokrácia ügynökének tekintették.
A 19. század végén az állam más szerepet kezdett játszani. Ebben a korszakban a kapitalizmus sötét oldalai és visszaélései egyre inkább szembetűnőbbé váltak, s a vastörvényű, klasszikus liberalizmus fokozatosan szociálliberalizmussá fejlődött sok nyugat-európai országban. Közben kidolgoztak egy társadalombiztosítási rendszert, ami századunk szociáldemokrata jóléti állama előfutárának tekinthető. Az állam és politikai funkciói radikális változáson mentek keresztül. A szociálliberalizmus és a szociáldemokrácia távlataiban az államot a gazdasági, társadalmi és kulturális egyenlőtlenségek kiegyenlítésének eszközeként kellett használni. Ugyanezt az elvet érvényesítették a regionális és a helyi szintű hatóságokra is.
Egy pluralizmusra és a megszokottól eltérő viselkedés és alternatív elképzelések tolerálására alapozott társadalomban nem okozhat komoly problémákat a közintézmények révén kifejtett kormányzati befolyás és a független, önkéntes érdekképviseletek összekeveredése, már ami a szabad és demokratikus véleménynyilvánítást illeti. Azonban a hagyományos ipari társadalomból a posztindusztriális társadalomba való átmenet baljós jelei figyelmeztetnek bennünket: ha a közművelődési könyvtárak, mint a szabad közvélemény formálásának letéteményesei és ágensei arra kényszerülnek, hogy alkalmazkodjanak az információs szolgáltatások ingadozó piacához, hogy alkalmazkodjanak a nyomást gyakorló politikai csoportokhoz és a gazdasági hatékonyságot követelő kormányzathoz, - akkor a könyvtár szerepe megkérdőjeleződhet a szabad közvélemény formálásának a folyamatában.
Ez a téma szorosan összefügg a nyugati demokrácia néhány mai, alapvető kérdésével, amelyekről Jurgen Habermas (1987) írt oly sokat. A közművelődési könyvtáraknak a társadalom igazi, demokratikus és kommunikációs tevékenységeit kell támogatniuk, nem pedig a céltudatos-racionális akciókat a hatalomért és pénzért folyó játékban. A közművelődési könyvtár ne legyen a pénzügyi és hatalmi érdekek biztosítója és szószólója, ha eleget akar tenni pártfogói kötelességének a kritikus elme iránt egy demokratikus társadalomban. Ilyen körülmények között előrelátó közművelődési könyvtárakra és könyvtárosokra van szükségünk, akik nem meglovagolják a változás hullámait, hanem megpróbálják átvágni őket. Csak ha átvágtuk és felhasítottuk a hullámokat, akkor tudhatjuk meg, miből is állnak.
Miről is van szó tulajdonképpen - kultúráról vagy pénzről? Ez itt a kérdés.

* Az írás mondanivalója szempontjából a "felvilágosítás" lenne a helyesebb kifejezés, a magyar nyelvben azonban a "felvilágosodás" terminus nyert polgárjogot. Kérjük az olvasót, valahányszor ez utóbbi kifejezéssel találkozik, értse bele az előbbi tartalmát is.

Irodalom

BORDIEU, Pierre: La distinction. Les Éditions de Minuit, Paris, 1979.
DERVIN, Brenda et al.: The development of strategies for dealing with the information needs of urban residents. Seattle, USA, 1977.
DOWNS, George W - LARKEY, Patrick D.: The search for government efficiency. From hubris to helplessness. Temple University Press, Philadelphia, 1986.
ENEROTH, Bo: Hur "mater" man vackert? Grundbok i kvalitativ metod. Natur och Kultur, Göteborg, 1989.
GLEERUP, Jorgen: Opbrudskultur. Odense Universitetsforlag, 1991.
HABERMAS, Jürgen: Modernity: an incomplete project. In Foster, H. (ed.) (1983) The anti-aesthetic: essay on postmodern culture. Port Townsend, Washington, 1983.
HABERMAS, Jürgen: The philosophical discourse of modernity. Polity Press, Cambridge, 1987.
MORGAN, Gareth: Riding the waves of change. Developing managerial competences for a turbulent world. Jossey -Bass Publishers, San Francisco - London, 1988.
NYBOE NETTUM, Rolf: Opplysningstiden. In Nyboe Nettum, Stromme, Holte, Foss (eds.): Folkelig kulturarbeid. Oslo, 1958.
RINGDAL, Johan: Bok og borger: Deichmanske bibliotek gjennom 200 ar. Aschehoug, Oslo, 1985.
SKIRBEKK, Gunnar: Folkeopplysning-medium for folket. Syn og Segn nr. 4, 1984.
VESTHEIM, Geir: Folkebibliotek i forvandling. Det Norske Samlaget, Oslo, 1992.
WILSON, T.D.: On user studies and information needs. Journal of documentation, vol. 37. 1981. no. 1. March, p. 315.

Országos Széchényi Könyvtár
Észrevételek (2000/04/12)