A könyvtár helye kommunikáció folyamatban 1.

38. évfolyam, 1992. 3. szám

Szente Ferenc

A témának különös aktualitást ad - a könyvtárosi szerepismeret mindenkor kötelezõ fejlesztésén túlmenõen -, hogy a közelgõ budapesti világkiállítás irányadó gondolatának nagy valószínûséggel "Az ember és a kommunikáció" címet vagy ennek valamely változatát fogjuk megtartani. Feltételezve továbbá, hogy az EXPO a tárgyát tágabb összefüggésben lesz hivatott megjeleníteni, alkalom kínálkozik arra, hogy a könyvtár korábban nem remélt reflektorfénybe kerüljön. Hiba volna idõben föl nem készülni erre a lehetõségre az intézmény és a szolgálat sajátos kommunikációs funkciójának demonstrálásával.
A közös gondolkodás serkentése végett válasszuk kiindulásul az általános modellt, helyesebben szólva annak hagyományos építõelemeit. A kommunikációelméletben az általános modell az alábbi összetevõkre bontható: 1) üzenetek, - ezek tudati, érzelmi elemeket tartalmaznak; 2) kódok, - ezek az üzenetekhez rendelik a közleményeket; 3) közlemények, - ezek a kódolás eredményeként jönnek létre; 4) feladó, - tõle származik az üzenet, õ adja meg ehhez a kódokat; 5) címzett, - 9 fogadja a közleményt, és a kód felismerése alapján megfejtheti az üzenetet; 6) közvetítõ csatorna, - az a közeg, melyen keresztül a közlemény a feladótól eljut a címzetthez; 7) kommunikációs környezet, - ide tartozik minden olyan külsõ tényezõ, mely a kommunikáció folyamatára hatást fejt ki.
Mint látjuk tehát, a kommunikációs folyamat két határpontját maga az üzenet képezi, a kiindulóponton úgy, ahogy a feladó összeállította, a végponton úgy, ahogy a címzett dekódolta. Szerencsés esetben az üzenet azonos önmagával. Ezt nevezik zajmentes kommunikációnak. Ha a feladó és a címzett kultúrája, fogalomvilága, "szemantikai univerzuma" közeli vagy azonos, számolhatunk a zajmentes kommunikációval.
A zajos kommunikációnál a két üzenet kisebb-nagyobb mértékben eltér egymástól. A modern vers olvasója pl. gyakran érezhet bizonytalanságot, hogy jól érti-e az üzenetet? A költõ jelezheti az üzenetben, hogy nem gondolja komolyan, amit mond, ám a címzett esetleg nem veszi észre a rejtett figyelmeztetést és felháborodik.
Használatos fogalom a csatornazörej. Ilyen esetben a feladott és a vett közlemény azért tér el egymástól, mert a kommunikációs csatornán elveszik a jelpéldányok egy része. Ha telefonálás közben nem értjük jól a szöveget, mert zúg a vonal, vagy, ha a levélen olvashatatlanná halványul a tinta, ezzel a jelenséggel állunk szemben.
A kommunikációs zaj és a csatornazörej különbözõ jelenségek. Erõs csatornazörej mellett is elképzelhetõ zajmentes kommunikáció, ha a közleménynek magas a redundancia foka. A redundancia az információ lényegi tartalmának többszörözött közlését jelenti. A tanító célzatú információközlésnek jellemzõ sajátossága a magas redundancia fok. A redundancia védelmet kínál a csatornazörejjel szemben, mert minél nagyobb a közlés redundanciája, annál valószínûbb, hogy megmarad az eredeti közlemény.
Végezetül még egy fontos, közbeszúrt megjegyzés: a csatornazörej mindig kívülrõl, a kommunikációs környezetbõl származik, és objektív okok idézik elõ. Ezzel szemben a kommunikációs zaj azt jelzi, hogy a feladó és a címzett által használt kódok térnek el egymástól. A kommunikációs zaj sajátos okozója lehet a címzett emlékezete. Ha a késõbbi üzenetek megértésének feltétele a korábbiak felidézni tudása, gyakran sikertelenné válhat a kommunikáció. Ilyenkor a korábbi üzenetek felidézése nélkülözhetetlen az újabbak megértéséhez. Emlékezetünk tökéletlensége állandó zajforrás. Ha egy üzenetet fülbesúgással küldünk el, egy tíz tagból álló kísérleti csoport utolsó tagja 70%-ban mást vesz át, mint amit az elsõnek feladnak, annyira megváltozik a közlemény tartalma.
A fogalmak értelmezése után tegyünk egy sétát az alkalmazásuk körül. Fontos tudnivaló, hogy a különbözõ kultúráknak különbözõ jelrendszere van a kommunikációhoz. E jelrendszerek összehasonlító vizsgálatával foglalkozó tudomány az etnoszemiotika. Sokat hivatkozott jeles képviselõje, J. Lotman észt professzor kultúra definícója szerint: a kultúra valamennyi örökletes információ és az információszervezés és -megõrzés módozatainak összessége. Eszerint a kultúra három egymással szorosan összefüggõ tényezõ: a) maga a jelrendszer, b) a jelrendszer nyelvén megfogalmazott szövegek, c) a szövegek megõrzési módja. Szerves negyedik elemként értelemszerûen hozzá kell venni ehhez az információtovábbítást, vagyis a kommunikációt, mert az információ megõrzése s továbbítása nem mindig különül el egymástól. Vegyük példának a szokások világát, ahol a rendszeres ismétlés maga a megõrzés. A közösség információvagyonának megõrzési módja a kultúra jellemzõ sajátossága. Az össztársadalmi érdeket szolgáló, szervesen fejlesztett könyvtári rendszer a modern kommunikációs társadalom nélkülözhetetlen feltétele. A megõrzés lehetõvé teszi és egyszersmind feltételezi, hogy az információvagyon folyamatos felhasználásra kerüljön. Jellemzõ ismérve a társadalom életképeségének, ahogy a közösség reprodukálja a kultúráját, hisz a reprodukció módja szervesen hozzátartozik a kultúra életéhez.
Egy társadalom kultúráján általában a közös nyelvet beszélõk kultúráját értjük, vagyis a természetes nyelvet tekintjük alapnak. A kultúrán belül a jelrendszerek nem függetlenek egymástól, vannak, amelyek szervesen egymásra épülnek. Ilyen a viszony a természetes nyelv és az irodalmi nyelv között. A természetes nyelvek és a zene nyelve generatív jelrendszerek, mert noha meghatározott számú jelbõl állnak, végtelen számú közlemény képezhetõ jelkészletükkel.
Láttuk tehát, hogy a kommunikáció nem más, mint információcsere oly rendszerek között, melyek üzenetek átvételére, megfejtésére, átalakítására, tárolására képesek. A legáltalánosabb forma a nyelvi kommunikáció, mely az emberek közti, hangoztatott vagy írott nyelvi jelek közvetítésével végbemenõ információcsere. Kódkészlete a nyelvi jelek összessége. Beszélt nyelvnél ide számítanak a gesztusok és a mimika is. A nyelv grammatikája szabályozza a kódolást.
A nyelvi jelek egyik legfontosabb sajátossága kommunikációs szempontból, hogy bármely más jelrendszert képesek átvenni. Dekódolásnál az eredeti jelek, információk visszaállítása azonban nem mindig egyértelmû a nyelvi jelek és összekapcsolódásuk sajátosságai következtében.
A modern lélektanban és a szociológiában egyaránt elfogadott nézet, hogy a kommunikáció mind az emberi együttélés rendjének, mind pedig a személyiség kialakulásának lényegi feltétele. A társadalmi össztevékenység kommunikatív folyamatok által hangolódik egybe, az egyén pedig az emberi kapcsolatokban a kommunikáció révén tanulja meg az együttélési rend szabályait. Mondhatjuk úgy, hogy a rendszeres kommunikáció révén épülnek ki a személyiség társadalmi összefüggései. Több ezer éves az a felismerés, hogy az emberi faj a kommunikációs képesség fejlõdésével emelkedett ki egyre jobban a természetbõl. A fejlõdésnek ez a kulcsmotívuma figyelemre méltó néhány ótestamentumi helyen is. Már a bûnbeesés jelenetsorában felfigyelhetünk arra, hogy a tudás fájáról szakított képesség csak a tilalom megszegéséhez, az engedetlenséghez elég, a tudás megtartásához maga a büntetés szolgál. Vagyis, nem adatik meg ugyan az örök élet, de megadatik a faj fennmaradása, annak a lehetõsége, hogy a tudás tapasztalatként áthagyományozható az utódokra. A kommunikáció átlépheti a nemzedéki határokat. De tovább menve, gondoljunk a Bábel tornyát építõk vétkére, akik közösen végbevitt gõgös vállalkozásukkal az eget akarták megostromolni. Büntetésük a szétszóratás lett, a közös nyelvnek, a megértés képességének az elvesztése. Felidézhetünk az Újtestamentumból is egy ide illõ, bár ellenkezõ értelmû jelenetet, azt, amikor Jézus mennybemenete után az apostolok és az egybesereglett hívek megérik a csodát, hogy a megértés szelleme, a Szentlélek, tüzes nyelvek alakjában föléjük ereszkedik, s egyszeriben érteni kezdik egymás nyelvét. Létrejön a kommunikáció, a közösséggé válás alapja.
Minden kommunikáció értelme abban van, hogy a közlõ és a közlést fogadó között lehetõvé teszi a megértést.
Interperszonális kommunikációról beszélünk, ha a közlés közvetlenül zajlik két ember között. Közvetett kommunikációról beszélünk, ha az üzenet valamely hordozó, közvetítõ tárgy segítségével jut a címzetthez. A könyvtárhasználat a közvetett kommunikációnak egy jellegzetes, sok tényezõs formája, amikor a címzett az üzenetek végtelen sokaságából válogatja ki és rakja össze a saját gondolataival kiegészített, új informácíót. Ebben az esetben is a nyelv az emberi kommunikáció lényege és sajátos humán lehetõsége, mint ilyen az a jelrendszer, amely a tárgyi valóság és az emberi viszonylatok részletes és hû tükrözésére képes. E jelrendszer a hangjelek kombinációjából áll, s ezek tudatos variálása a beszéd. A beszéd hangjelei írásban rögzítve a közvetett kommunikáció legfontosabb eszközét adják. Az írás teszi lehetõvé az információk tárolását és gyûjtését. Bizton föltételezhetõ, hogy a legrégibb könyvtár nem lehetett sokkal fiatalabb a legrégibb írásnál. Az írott jelek formájában tárolt információ a szóbeli áthagyományozás kései leszármazottja és nem teljes értékû mása, hisz az ember közvetlen kommunikációjában meghatározó szerepe van a gesztusoknak, a mimikának, a testtartásnak, az intonációnak. Ezek a beszédet aláfestik, árnyalják, kiegészítik metakommunikativ jelekkel.
Az audiovizuális hordozók segítségével történõ üzenetátvitel tömeges elterjedése és könyvtári hasznosítása a közvetett kommunikáció hitelességét fölbecsülhetetlen módon megnövelte. Mindezáltal azt kell vélelmeznünk, hogy a nyelvnek van predesztináló jelentõsége az egyén és a társadalom alakulása és mûködése szempontjából. A személyiség tudattartalma, mai ismereteink szerint érzelmi viszonylatokat alkotó fogalmi struktúrák sajátos képzõdménye. Nyelvhez kötött a fantázia, a gondolkodás, a belsõ képlátás.
A nyelv a filozófia és az irodalom elõfeltétele is. A filozófia alapja a belsõ kommunikációra való képesség, az igazság keresése, melynek során a kérdések sokkal lényegesebbek a válaszoknál, mert minden kérdés további kérdéseket szül. Az értelmi-érzelmi absztrakció az irodalmi alkotásokban sajátos kommunikációs módot képvisel. Tudjuk, hogy az irodalom õskora olyan idõszakra nyúlik vissza, amikor írásbeliség nem lévén, az alkotások közvetlen beszédbeli kommunikáció útján vitték az üzenetet a címzetteknek. Kultúrhistóriai adatok szerint az írott irodalom sokáig, jócskán a középkor elejéig meghagyta a közvetlen, beszédbeli kommunikáció jogait, mert hisz az ókorban és a középkor elején is az olvasás fennhangon történt.
Az irodalmi és a tudományos kommunikáció mint a társadalmi össztevékenység része, erõteljes tényezõként vesz részt a közösség kooperációjának biztosításában: személyekre és csoportokra való hatása révén részben az egyén felzárkóztatásának, részben a társadalom folyamatos megújulásának, változásának tényezõje.
A kommunikáció története arra enged következtetni, hogy a különféle korok tudati érzékenysége különféleképpen reagál a kommunikációs üzenetekre, s feltehetõ, hogy a nemzeti kultúrákban, a különbözõ korokban élt gondolkodók olyan üzeneteket kódoltak alkotásaikba, melyek a késõbbi korok olvasóiban reveláció értékû hatást váltanak ki.
Korunk a tömegkommunikáció kora. A tömegkommunikáció a legkorszerûbb technikai-elektronikai eszközök alkalmazásával, ultrarövid hullámok és lézersugarak segítségével, tömegesen és gyorsan juttat el információkat nagyszámú és vegyes összetételû közösségnek. Funkciója rendkívül sokrétû. Jellemzõ ezen belül a hír továbbítása, a társadalmi köztudat és közgondolkodás alakítása és a tömegszórakoztatás. Általánosan alkalmazott intézményei közül említsük meg a könyvkiadást, az írott sajtót, a rádiót, a televíziót. Tároló, visszakeresõ, felhasználásra átalakító, újjárendezõ intézmény a könyvtár, amely a közvetett kommunikáció lehetõségét az idõtényezõtõl függetlenítve teszi elérhetõvé a címzettek nagy tömegei számára. (Folytatjuk.)

Irodalom

BUDA Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerûségei. Bp. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1974.

SZECSKÕ Tamás - SZÉPE György: Nyelv és kommunikáció. I-11. Bp. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1969.

LOTMAN, L: Szöveg, modell, típus. Bp. Gondolat, 1973.

HAMLIN, Arthur T.: The university library in the United States. Philadelphia : Univ. of Pennsylvania Pr., 1981.

ILLYÉS Gyula: Szellem és erõszak. Bp. Magvetõ, 1978. (Gyorsuló idõ)

HUBBARD, L. Ron: Dianetika. A lelki és szellemi egészség modern tudománya. Bp.: Interbright, 1990.

Országos Széchényi Könyvtár
Észrevételek (2000/04/12)