Az OSZK 2020. június 18-án közzétett új Szervezeti és Működési Szabályzata alapján a korábbi Színháztörténeti Tár összevonás utáni megnevezése Színháztörténeti és Zeneműtár.
A pályázati tanulmány ezt megelőzően, 2020 tavaszán készült, így a szerző értelemszerűen még a régi gyűjteménynevet használta.
Tíz éve dolgozom az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) egyik Különgyűjteményében, a Színháztörténeti Tárban. Olyan gyűjteményrésze ez a nemzeti könyvtárnak, amelynek legnagyobb részét, még a szakterületen járatos kutatók számára is meglepő módon, nem könyvek alkotják. A színháztudománnyal foglalkozó szakkönyvek a Tár gyűjteményének csak egy kis hányadát teszik ki, a többi más, írott színháztörténeti dokumentum: szövegkönyvek, plakátok és kisnyomtatványok, képi dokumentumok, fényképek, jelmez- és díszlettervek. Ebből a sokszínű kavalkádból nekem a szövegkönyvtár katalogizálása jutott feladatul. Az elmúlt tíz évben szorgalmasan dolgoztam azon, hogy a gyűjteménybe bekerülő színházi szövegkönyvtárak és hagyatékok a lehető leghamarabb szolgáltathatóak legyenek a Tár olvasói számára.
2019 januárjában az a megtiszteltetés ért, hogy nálam sokkal idősebb és tapasztaltabb kollégáim rám bízták a Nemzeti Színház szövegkönyvtárának katalogizálását. Könnyű és érdekes feladatnak ígérkezett: a már létező cédulakatalógus alapján kellett volna a szövegkönyvek adatait bemásolni az integrált könyvtári rendszerbe, és online elérhetővé tenni a kutatók számára. De hiába, ez nem sikerült úgy, ahogyan azt elképzeltük. A feladat érdekesnek bizonyult, ehhez kétség sem fér, – de hogy könnyű lett volna! Hogy mennyire nem volt, az bizonyítja, hogy egy év alatt mindössze 284 darab szövegkönyvet sikerült katalogizálni. Hogy miért? Arra válaszul készítettem el ezt a tanulmányt. Röviden azért, mert a színházi szövegkönyv nem a klasszikus értelemben vett könyv. Minden egyes példány egyedi, és nemcsak könyvtári, hanem múzeumi értéket is képvisel. De ezt a kérdést lehetetlen röviden megválaszolni, hadd mutassam meg tehát a Nemzeti Színház XIX. századi szövegkönyveinek példáján keresztül, milyen kihívások elé állítja a könyvtárost a színházi szövegkönyvek katalogizálása, és miért különösen nehéz, de tagadhatatlanul szép és érdekes feladat ezmind könyvtörténeti, mind színháztörténeti szempontból.
A Nemzeti Színház szövegkönyvtára az Országos Széchényi Könyvtárban
A Nemzeti Színház szövegkönyvtárának elhelyezése a nemzeti könyvtárban – egy 1945-ben történt megállapodás alapján – fordulópontnak tekinthető az Országos Széchényi Könyvtár történetében. Több más ok mellett ugyanis ez az esemény vezetett a könyvtár Színháztörténeti Tárának megalapításához.
Természetesen a nemzeti könyvtár ezt megelőzően is, egészen a kezdetektől fogva gyűjtött színházi szövegkönyveket, ezek azonban a második világháború végéig következetesen beleolvadtak a gyűjtemény más részeibe minden egyéb, színháztörténeti vonatkozású dokumentummal együtt.
Már az alapító Széchényi Ferenc könyvtára is tartalmazott szövegkönyveket és úgynevezett argumentumokat, amelyek a mai műsorfüzetek XVIII. századi elődeinek tekinthetők. A késő felvilágosodás korában meginduló magyar nyelvű hivatásos színjátszás első, szárnybontogató darabjain kívül a gróf gyűjtötte a latin és magyar iskoladrámákat is, melyeknek akkor már több évszázados hagyománya volt mind a katolikus, mind a protestáns kollégiumokban. Ezen kívül szép számmal akadtak a gyűjteményben német nyelvű, de magyar tematikájú vagy magyar szerzőtől származó színdarabok, sőt operalibrettók is. A könyvtár gyűjteményébe továbbá bekerült minden, addig nyomtatásban megjelent magyar színmű, sőt kéziratok is, elsősorban külföldi színjátékok magyar fordításai, amelyeket különböző vándor színtársulatok adtak elő. A reformkorban és később is a nemzeti romantika művészeti hierarchiájában a színházat úgy tekintették, mint a legnagyobb hatású társadalmi fórumot, a nemzeti program egyik leghatékonyabb terjesztőjét. De mivel a színháztudomány, a teatrológia még legalább egy fél évszázadig nem vált önálló diszciplínává, a könyvtár gyűjteményében sem különítették el tematikus egységként a színházi dokumentumokat.
A nemzeti könyvtár sokáig nem tekintette elsődleges feladatának a színháztörténeti anyag külön gyűjtését. Ha színháztörténeti dokumentum került a könyvtárba, azt egyszerűen mint hungaricumot tartották számon, vagy pedig, elsősorban a kéziratok esetében, irodalomtörténeti anyagnak tekintették. A XIX. század nyolcvanas éveitől azonban lassan megváltozott a színháztörténethez mint tudományterülethez való hozzáállás. Ennek egyik oka volt, hogy a Nemzeti Színház fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából felvetődött az igény egy magyar színháztörténeti gyűjtemény létrehozására, ez azonban akkor még nem valósult meg. Másik oka, hogy a nemzeti könyvtár munkatársai közé olyan neves irodalomtörténészek kerültek, mint id. Szinnyei József és Vértesy Jenő, akik munkásságukkal felkeltették a közönség érdeklődését a színháztörténet iránt.
Ekkor kezdte a nemzeti könyvtár tudatosan gyűjteni a színháztörténeti dokumentumokat, ám ez az első időkben a szövegkönyvekre korlátozódott. 1904-től a Kézirattár egy drámatörténeti szempontú szövegkönyvgyűjtemény összeállításába kezdett, amely a tervek szerint tartalmazta volna minden, Magyarországon előadott, de nyomtatásban meg nem jelent színdarab súgópéldányát. Ez az elv szerencsére nem érvényesült mereven, így több olyan súgópéldány is bekerült a gyűjteménybe, melyek ugyan megjelentek nyomtatásban is, az általuk tartalmazott bejegyzések azonban a vidéki magyar színjátszás értékes dokumentumaivá teszik őket. A szövegkönyvek mellett hamarosan bekerültek a könyvtár gyűjteményébe a színháztörténeti értékük miatt megvásárolt levelezések, emlékiratok, sőt fényképek is, ezek azonban továbbra is szétszórva, a Kézirattárban vagy más gyűjteményrészekben voltak megtalálhatók, esetleg rendezetlenül vártak a sorsukra a raktárak mélyén.
Az 1920-as években ismét felvetődött egy önálló színháztörténeti gyűjtemény létrehozásának a terve a nemzeti könyvtáron belül. Széchényi Ferenc eredeti elgondolása szerint a könyvtárban tárolt dokumentumokat két nagy csoportra osztották, úgymint kéziratok és nyomtatványok, ez azonban többé nem felelt meg a korszerű könyvtártudomány alapelveinek. Már a XIX. század végén különvált először a levéltár, azután a hírlaptár, és végül 1929-ben sor került a nemzeti könyvtár zenei osztályának felállítására, amely napjainkban Zeneműtár néven folytatja a tevékenységét. Itt helyezték el a nyomtatott, és az addig a Kézirattárban őrzött kéziratos kottaanyagot, valamint a zeneszerzők és zenészek magánlevelezését, és más személyes iratait. Ennek mintájára szerették volna létrehozni a színházi osztályt is, ez azonban bonyolultabb feladatnak bizonyult. Egyrészt, mert a színháztörténeti anyag szorosan összefonódott az irodalmi gyűjteményekkel, másrészt pedig a könyvtár akkori szakrendszere más-más szakokba sorolta be a színháztörténettel kapcsolatos dokumentumokat. Ha nem akarták megbontani a már létrehozott, és a kor könyvtári színvonalának tökéletesen megfelelő gyűjtemények egységét, a színlapokon, a Kézirattár által gyűjtött súgópéldányokon és az almanachokon kívül mást nem tudtak volna leválasztani a gyűjteményből, így a színháztörténeti osztály létrehozása továbbra is csak terv maradt.
A terv megvalósulásához végül külső események járultak hozzá: egyrészt a színházak államosítása 1949-ben, amikor hirtelen hatalmas tömegű színházi dokumentum került a könyvtár birtokába. A színházak addigi irat- és képanyaga, ami már nem szolgálta a mindennapi működés céljait, ettől fogva muzeális értékűnek minősült, amelyet közgyűjteményben kellett elhelyezni. Gyűjtőkörénél fogva az Országos Széchényi Könyvtár volt hivatott megőrizni ezt az óriási mennyiségű hungaricum anyagot. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes színházak által képviselt történeti egységet nem szabad megbontani, így a beérkezett dokumentumok többé nem olvaszthatók be a könyvtár törzsanyagába, vagy már meglévő Különgyűjteményeibe.
A másik, hasonló fontosságú esemény volt a Nemzeti Színház teljes iratanyagának az Országos Széchényi Könyvtárba való áthelyezése. A Nemzeti Színház könyvtára és múzeuma a második világháború végéig az úgynevezett EMKE épületben volt elhelyezve, ez azonban Budapest ostroma során olyan súlyosan megrongálódott, hogy a színház vezetősége nem tartotta biztonságosnak továbbra is itt tárolni a gyűjteményt. 1945-ben a Nemzeti Színház és a nemzeti könyvtár megállapodott egymással, és a következő év első hónapjaiban megkezdődött a gyűjtemény átköltöztetése a könyvtárba. A folyamatot Hajdú Algernon László, a Nemzeti Színház volt titkára, és Pataki József, egykori színészből lett múzeumi őr és könyvtáros felügyelték. Pataki munkásságának könyvtári szempontból különösen értékes bizonyítékai azok a kéziratos bejegyzések, melyekben a színdarabok bemutatóadatait, első előadásuk helyét és időpontját jelezte precíz pontossággal. A XX. század első feléből származó szövegkönyvek beazonosítását és katalogizálását a mai napig nagyban megkönnyítik az ő bejegyzései (1. kép).
 |
1. kép
James M. Barrie: Amihez minden asszony ért
(SZT N.Sz.A. 188/1). A címlapon Pataki József,
a Nemzeti Színház könyvtárosa által megadott
pontos előadásadatok.
Az anyag először hely híján a Hírlaptár folyosóján, ládákba csomagolva került elhelyezésre, és tartalmazta a Nemzeti Színház teljes iratanyagát, kivéve az irattár egy részét, amely a világháború előtt már az Országos Levéltárba került. Így került sor a nemzeti könyvtár színház-történeti osztályának megalapítására, ahová aztán áthelyezték a könyvtár más részeiből is azokat a színháztörténeti dokumentumokat, amelyek a gyűjtemény megcsonkítása nélkül kiemelhetőek voltak az addigi helyükről.
A Nemzeti Színház szövegkönyvtára, amely a teljes iratanyaggal együtt került át a nemzeti könyvtárba, elvileg rendező-, súgó-, ügyelő- és olvasópéldányokat tartalmaz a színház elődjének, a Pesti Magyar Színháznak 1837-es megnyitásától kezdve az 1952/53-as évadig. Gyakorlatilag azonban sok olyan szövegkönyv is található a gyűjteményben, amelyeket vidéki és vándor színtársulatok használtak a XIX. század elején, és amelyeket később a tulajdonosaik magukkal vittek az újonnan megnyitott Nemzeti Színházba is. Ezek között rengeteg az autográf szöveg, amelyeket maga a darab szerzője vagy fordítója vetett papírra, például Katona József Aubigny Clementia című vitézi darabja (lásd. 8. és 9. kép), vagy Szigligeti Ede Argyil és Tündér Ilona című népregéjének szövegkönyve, amelyet nemcsak Szigligeti maga írt le, de a rendezői bejegyzések egy része is az ő kezétől származik (2. kép).
 |
2. kép
Szigligeti Ede: Argyil és Tündér Ilona
(SZT N.Sz.A. 88). A szövegkönyv és a rendezői
bejegyzések a szerző, Szigligeti Ede kézírásával.
Számtalan, rendezői, súgói, ügyelői, cenzori és más, ismeretlen eredetű bejegyzésekkel teli szövegkönyv található a Nemzeti Színház anyagában. A szövegkönyvtár összesen 3171 művet tartalmaz, a legutolsó, 1965-ös állományrevízió megállapítása szerint 5729 példányban, amelyek külön egységet képeznek a könyvtár raktári rendjében. Mint már említettem, a színháztörténeti osztály, jelenleg Színháztörténeti Tár megalapításakor azt a szempontot tartották a legfontosabbnak, hogy az újonnan a könyvtárba került, teljes színházi iratanyagok egységét a lehetőségek szerint a legkevésbé bontsák meg. Ez az elv érvényesült a Nemzeti Színház szövegkönyvtárának elhelyezésében és katalogizálásában is, amely azonban – hogy a rekatalogizálás kihívásait teljesen megérthessük – hosszabb kifejtést igényel.
A szövegkönyvtár katalogizálása a múltban
A Nemzeti Színház szövegkönyvtárát először a színház irattárában és múzeumában katalogizálták, az ott alkalmazott rendszer azonban jelentősen eltért a könyvtári katalogizálás megszokott formáitól. A színház első titkára vagy könyvtárosa, akire a szövegkönyvtár gondozását rábízták, és akinek a kiléte ma már kideríthetetlen, cím szerinti betűrendbe állította a szövegkönyveket, azután a legkorábbitól fogva megszámozta őket, és a későbbiekben ehhez csatolta az újonnan beérkező példányokat. Az elv az volt, hogy ezzel a módszerrel egy betű egységén belül a színdarabok a bemutató előadásuk időrendi sorrendjében lesznek megtalálhatóak a legrégebbitől haladva a legújabb felé.
Az elképzelés észszerű volt, a megvalósítás azonban, a Nemzeti Színház hányatott történelme miatt, nem sikerülhetett teljesen. Különösen a XIX. század első feléből származó szövegkönyvek esetében volt nehéz érvényesíteni ezt a múzeumi típusú raktározási rendet. A színház társulatához újonnan csatlakozó színművészek magukkal hozták a vándorlásuk éveiben használt szövegkönyveket, mások adományokkal kívánták gyarapítani az új Nemzeti Színház könyvtárát, sok drámaíró pedig egyenesen a színház vezetőségének küldte el bírálatra a darabjait, amelyeket a legtöbb esetben visszautasítottak, a szövegkönyveket azonban megtartották. Ezek a szövegkönyvek is mind folyószámozással kerültek be a raktárba, akkor is, ha soha sehol nem adták elő őket, vagy ha még a Nemzeti Színház megalapítása előtt, valamelyik vándor színtársulat állította őket színpadra. Jó példa az utóbbi esetre Tóth Lajos Alpesi kőszirten épült rablóvár című drámája, amelynek egyetlen, csonka példánya található a szövegkönyvtárban. A benne látható, „Pest Vármegye tulajdona” feliratú pecsét, a kelléklista és a súgói bejegyzések mind arra utalnak, hogy a darabot a XIX. század elején legalábbis tervezték színpadra állítani, minden valószínűség szerint valamelyik vándor színtársulat által. Hogy végül bemutatták-e, és ha igen, mikor, arra vonatkozó adatot ma már sajnos nem lehet föllelni. A bejegyzésekből azonban arra következtethetünk, hogy a szövegkönyv hajdani tulajdonosa színpadra szerette volna vinni a darabot, és ebbéli reményeinek a lapszélre firkantott „probatio calami lesz belölle valami” felkiáltással adott hangot (3. kép).
 |
3. kép
Tóth Lajos: Alpesi kőszirten épült rablóvár
(SZT N.Sz.A. 28). A lapszélen ismeretlen személy
bejegyzése: „probatio calami lesz belölle valami”.
Egy biztos: a drámát soha nem állították színpadra a Nemzeti Színházban, a szövegkönyvtárba azonban ugyanúgy került be, mint azok a darabok, amelyeket bemutatott a színház. A folyószámozásos raktári rend tehát logikus lépés volt, de a gyűjtemény összetettsége miatt a gyakorlatban megvalósíthatatlan.
Mégis, a Nemzeti Színház könyvtárosai következetesen ezt a múzeumi raktározási rendet használták egészen a második világháború végéig, amikor a szövegkönyvtár az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonába került. A XIX. század második felétől szerencsére a Nemzeti Színház helyzete is egyre inkább stabilizálódott, ennek köszönhetően a szövegkönyvtár rendezése is egységesebbé vált, azonban a hagyatékok, adományok és bírálatra beküldött színművek folyamatos beérkezése miatt az időrendi elv még ekkor sem érvényesülhetett tökéletesen. Ennek ellenére a múzeumi raktározási rend jól működött, és a szövegkönyvtár összefüggő egységként érkezett a nemzeti könyvtárba.
Az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosai számára egyértelmű volt, hogy a nemzeti színházi szövegkönyvtár egységét megbontani nem szabad. Bár az eredeti katalogizálás elvei nem érvényesültek következetesen, mégis nagy segítséget nyújtott a kutatóknak abban, hogy folyamatában tanulmányozhassák a színház történetét, és könnyen összehasonlíthassák egymással az egyes színdarabok újabb és újabb feldolgozásait. Emiatt a szövegkönyvtárat átvevő, majd később feldolgozó könyvtárosok úgy döntöttek, hogy megtartják a szövegkönyvek eredeti, múzeumi jelzeteit, és a Nemzeti Színház szövegkönyvtárát külön egységként fogják kezelni a nemzeti könyvtár raktárán belül.
A Nemzeti Színház szövegkönyvtárán kívül még egy, hasonlóan kivételes egység található a Színháztörténeti Tárban, ez pedig a Vígszínház szövegkönyvtára. A Vígszínház teljes iratanyaga 1949-ben, a színházak államosítása idején került a nemzeti könyvtárba, és a színház működésének 1896-tól 1949-ig terjedő időszakát öleli fel, kiegészítve a Pesti Színházból és a Royal Színházból származó anyagokkal, abból az időből, amikor ez a két színház a Vígszínház kamaraszínházaként működött. Ez a szövegkönyvtár terjedelmében sokkal kisebb a Nemzeti Színházénál, összesen 720 műnek 1552 példányát tartalmazza, összetétele és értéke azonban megközelíti a Nemzeti Színházét. A szövegkönyvek nagy része a Vígszínház esetében is autográf szöveg, vagy a benne található kéziratos bejegyzések miatt fontos rendező-, súgó-, ügyelő- vagy olvasópéldány, de találhatóak közöttük úgynevezett „könyvtári” példányok is a színház működésének első éveiből. Ezeket a teljesen érintetlen példányokat azzal a szándékkal őrizték meg, hogy később egy általános színházi könyvtárat állítsanak össze belőlük, a gyűjtésük azonban az idő előrehaladtával félbemaradt. Színháztudományi szempontból természetesen a bejegyzésekkel ellátott szövegkönyvek az értékesebbek, és ezeknek a gyűjtése szerencsére a színház fennállása alatt folyamatos volt. A Vígszínház szövegkönyvtárát tehát, hasonló adottságai miatt, hasonló tisztelettel is kezelték a nemzeti könyvtár könyvtárosai, és ennek az egységét sem bontották meg, hanem önálló egységként helyezték el a raktárban.
Emellett azonban a szövegkönyveket kereshetővé is kellett tenni a nemzeti könyvtár katalógusában, és itt már nem érvényesülhetett a régi múzeumi raktározási rend. Aszerint a szövegkönyvek csak cím, azon belül pedig egy körülbelüli évszám szerint voltak kereshetők, ez azonban semmiféleképpen nem felelt meg a modern könyvtári katalogizálás elveinek. Az újonnan létrejött színháztörténeti osztály könyvtárosai tehát egy teljesen új, szerző és cím szerinti cédulakatalógus létrehozását tűzték ki céljukul. Ennek alapjául az akkori, az 1950-es és ’60-as években kiadott könyvtári katalogizálási szabványok szolgáltak, amelyek azonban értelemszerűen nyomtatott könyvek vagy könyvsorozatok leírására készültek, így nem tudták teljes egészében lefedni a kéziratos szövegkönyvek katalogizálásának követelményeit. Ezeket a szabványokat a könyvtárosok egészítették ki a szövegkönyvek legfontosabb adataival: a színdarab bemutató előadásának vagy felújításának helye és időpontja, a rendező neve, amennyiben ismert, és a szövegkönyv által tartalmazott legfontosabb bejegyzések.
Ma már nehéz elképzelni, milyen hatalmas munkát jelentett a Nemzeti Színház szövegkönyvtárának katalogizálása a színháztörténeti osztály első munkatársainak. Szabvány hiányában katalóguscédula mintákat készítettek, amelyekre felírták a megadni kívánt adatcsoportokat, majd ezek kézről kézre jártak, és minden könyvtáros újabb adatokkal egészítette ki őket a saját tapasztalatai alapján. Ez a gyakorlat a teljes szövegkönyvtár katalogizálása után is folytatódott, a Színháztörténeti Tárban a mai napig találhatók ehhez hasonló mintacédulák a ’70-es évekből, amelyeket egészen a cédulakatalógus lezárásáig, tehát a ’90-es évekig őriztek, ha nem is használták már őket. E miatt a gyakorlat miatt lehetséges, hogy a Nemzeti Színház szövegkönyvtárának könyvtári katalógusa sem egységes, hiszen a katalogizálás megkezdésekor meghatározott elképzeléseket folyamatosan felülírta a tapasztalat. Ezen kívül a korszakban a könyvtárosok rendelkezésére álló forrásanyag is lényegesen kevesebb volt, mint ma. Fő forrásukat a színháztörténeti osztályon frissen elhelyezett színlapok és színházi zsebkönyvek jelentették, ezek alapján kellett azonosítaniuk a szövegkönyvekhez tartozó bemutatóadatokat, ugyanakkor a színlap- és a zsebkönyv gyűjteményt a szövegkönyvtárral párhuzamosan katalogizálták, így előfordult, hogy a szükséges adatot egy még feldolgozatlan anyagrészben kellett volna megkeresniük. A felhasználható színházi szakirodalom is lényegesen kevesebb volt, mint ma, hiszen ezt részben az ő munkásságuk alapján állították össze a katalógus elkészülte után a könyvtárban dolgozó kutatók.
Mindezen nehézségek ellenére a Nemzeti Színház szövegkönyvtárának a katalógusa az 1960-as évek végére elkészült. Ezzel a régi múzeumi raktározási rend szerint összeállított raktári egység végleg lezárult, és az ezek után esetlegesen beérkező, újabb nemzeti színházi szövegkönyveket már nem folyószámozással csatolták hozzá, hanem a színháztörténeti osztály magyar nyelvű szövegkönyvkatalógusába osztották be őket. A Nemzeti Színház szövegkönyveinek cédulakatalógusa ettől fogva egészen 2019-ig változatlan formában állt a kutatók rendelkezésére a Színháztörténeti Tár folyosóján.
A szövegkönyvtár rekatalogizálása
A Színháztörténeti Tár munkatársai 2019 januárjában döntöttek arról, hogy a Nemzeti Színház szövegkönyvtárának katalógusát elérhetővé teszik az Országos Széchényi Könyvtár központi online katalógusában is.
Amikor a nemzeti könyvtár bevezette az Amicus integrált könyvtári rendszert, a Tár könyvtárosai elkészítettek maguknak egy saját, kifejezetten színházi szövegkönyvekre specializált katalogizálási szabványt. Ez a szabvány az MSZ 3424/1-78 – Bibliográfiai leírás. Könyvek, a KSZ/4.1 – Hunmarc. A bibliográfiai rekordok adatcsere formátuma, valamint a Tár többi saját, például a fényképek és a grafikai dokumentumok leírására szolgáló szabványán alapul. Bár ez a szabvány alaposabban és részletesebben szabályozza a szövegkönyvek leírását, mint a hajdani mintacédulák, mégis rugalmasan alkalmazható, és ha a tapasztalat úgy kívánja, szükség szerint meg is változtatható.
A rendszerváltás után, hasonlóan az 1949-es államosításhoz, ismét hatalmas mennyiségű színházi dokumentum érkezett a nemzeti könyvtárba, és bár ezek esetében a színházban használt raktározási rendet már nem tartották meg, mégis igyekeztek, hogy a szövegkönyvtárak a maguk egységében kerüljenek a raktárba és a katalógusba egyaránt. Jelenleg a Színháztörténeti Tárba kerülő szövegkönyveket magyar nyelvű (MM jelzet) és idegen nyelvű (IM jelzet) katalógusokba osztjuk, folyószámozással, így az egy színházból beérkező szövegkönyvtárak egyben maradhatnak, a származási helyük pedig azonosítható mind a gyarapítási napló, mind a katalógus alapján. Így katalogizáltuk például az Állami Bábszínház szövegkönyvtárát, és a József Attila Színházból több hullámban beérkezett szövegkönyveket.
A Nemzeti Színház szövegkönyvtárának katalogizálása ezeknél sokkal egyszerűbb feladatnak ígérkezett, hiszen ott van a már jól bevált cédulakatalógus. Nekünk csak annyi a dolgunk, gondoltuk, hogy a cédulákon szereplő adatokat bemásoljuk az integrált könyvtári rendszer katalogizáló moduljába, az esetlegesen hiányzó információkat pedig könnyedén ki lehet deríteni az azóta már teljesen feldolgozott színlap- és zsebkönyv-gyűjteményből, vagy pedig a számtalan színháztörténeti szakkönyv egyikéből, amelyek az eltelt ötven évben napvilágot láttak. Ez az elképzelés azonban abban a pillanatban szertefoszlott, amint a legelső, N.Sz.A. 1 jelzetű szövegkönyvet (Soos Márton: A’ meg-szomorított ártatlanság) megpróbáltuk a Színháztörténeti Tár szabványa alapján, de csak a katalóguscédula kézbevételével katalogizálni. Pedig ez könyvtári szempontból nézve a legegyszerűbb példányok közül való: nyomtatásban jelent meg, pontos kiadásmegjelöléssel, és nem tartalmaz színháztörténeti értékű bejegyzéseket. A feladat nehézsége nem a szövegkönyv tulajdonságaiból adódott, hanem a cédulakatalógus és az online katalógus közötti különbségekből. Az online katalógustétel több, részletesebb adat bevitelét igényli, mint egy katalóguscédula, és ezen kívül is szembe kellett néznünk azzal, az ötven év alatt feledésbe merült ténnyel, hogy az elődeinknek milyen kevés idő és forrásanyag állt a rendelkezésükre, hogy elvégezzék ezt a hatalmas munkát. Tudomásul kellett vennünk, hogy emiatt, és a katalogizálás eltérő elvei miatt, amelyekre a későbbiekben még kitérek, a katalóguscédulák egy része hibás adatokat tartalmaz.
Ahhoz, hogy ezeket kijavíthassuk, autopsziával, tehát minden egyes példányt kézbe véve kell rekatalogizálnunk a szövegkönyvtárat. Ez nemcsak váratlan többletmunkát jelent, hanem meglepően nagy fizikai megterhelést is a példányok kora és a rajtuk több mint ötven év alatt lerakódott szennyeződések miatt, nem is beszélve arról a gyakorlatról, hogy egyes színházi szakemberek, főleg rendezők, fémkapcsokkal vagy gombostűkkel rögzítették a jegyzeteiket a szövegkönyvekben, amik az idők folyamán megrozsdásodtak, és megrongálták a papírt, sőt, alkalmanként az óvatlan könyvtárosok ujjait is. A rekatalogizálás tehát nemcsak a Színháztörténeti Tár munkatársainak, de a nemzeti könyvtár restaurátorainak is komoly kihívást jelent.
Hogy miben áll ez a kihívás, az azonnal nyilvánvalóvá válik, ha összehasonlítjuk a régi katalóguscédulát az integrált könyvtári rendszerbe bekerülő rekorddal.
Nézzük végig az adatcsoportokat, és vizsgáljuk meg, miből adódnak a különbségek a kettő között. Eközben azt is megfigyelhetjük, miben különbözik a színházi szövegkönyv a nyomtatott könyvtől, és miért igényel könyvtári szempontból is más, különleges kezelést.
A katalógustétel legfontosabb adatcsoportja, a könyvtári leírás alapja bármely korszakban és bármely szabvány szerint a cím és a szerzőségi közlés. A cédulakatalógusban a szövegkönyvek szerző és cím szerint voltak kereshetőek, és az integrált könyvtári rendszer rekordjaiban is ezeket az adatokat adjuk meg először. Általában a dokumentum címlapján első helyen feltüntetett szerzőt szerepeltetjük főtételként, vagyis a katalóguscédulán ez a név kerül az első helyre, az Amicus katalogizáló moduljában pedig a 100-as mezőbe. Minden más további szerzőt és közreműködőt melléktételként veszünk föl a katalógusrekordba. A közreműködőket természetesen a katalóguscédulán is jelölték, és neves színházi személyek, például egyes rendezők esetében ennek alapján is kereshetővé tették az adott dokumentumot, – de az a katalogizálást végző könyvtáros döntésére volt bízva, kinek a színházi munkásságát tartja érdemesnek arra, hogy bekerüljön a cédulakatalógusba. És persze az is megtörténhet, nemcsak színházi szövegkönyvek, de más dokumentumok esetében is, hogy a szerző ismeretlen, és a kilétét nem lehet kideríteni. Színházi körökben ez kifejezetten gyakori, hiszen a drámapályázatokra a kezdetektől fogva jeligével kérik a színdarabokat, és sok amatőr szerző is álnéven küldi meg darabját a színházaknak. Ezekben az esetekben a cím lép elő főtétellé, de mellette jelöljük a szerző által megadott álnevet vagy jeligét is. Jó példa erre Czanyuga József Apró félreértések című vígjátéka, amelyet a címlap tanúsága szerint a gróf Ráday-féle, 40 arany jutalomra meghirdetett drámapályázatra küldött be a szerző, „Győzzön a jobb!” jeligével (4. kép).
A színdarab elnyerte a pályázat bírálóinak tetszését, és 1856. augusztus 28-án bemutatták a Nemzeti Színházban, természetesen a szerző saját neve alatt. Így ugyan a szövegkönyv alapján ismeretlen volt a szerző, külső forrásból azonban kideríthető a kiléte, tehát végül mégsem a cím, hanem a szerző neve került a főtételbe. Ugyanígy járunk el abban az esetben, ha más közreműködő, például a fordító az ismeretlen. Amennyiben kideríthető a személye, felvesszük melléktételként, de ha nem, csak az álnevét jelöljük a szerzőségi közlésben.
Ahogy már említettem, több szerző által írott művek esetén annak a szerzőnek a neve kerül a főtételbe, aki tipográfiailag az első a szövegkönyv címlapján, vagyis a neve a felsorolt szerzők között az első helyen áll. Ez alól kivételek azok a színpadi művek, amelyekben a zene előtérbe kerül a szöveggel szemben, például az operák, az operettek vagy a daljátékok. Ebben az esetben a zeneszerző került a főtételbe akkor is, ha tipográfiailag nem az ő neve minősülne annak.
Miért ilyen fontos a tipográfia? Azért, mert a címet, és vele a szerzőségi közlést, amely a katalógustétel második adatcsoportja, úgy kell fölvenni a rekordba,
 |
4. kép
Czanyuga József: Apró félreértések
(SZT N.Sz.A. 90). A címlapon a szerző neve helyett
a pályázaton használt jelige, „Győzzön a jobb!”.)
hogy híven tükrözze a szövegkönyv címlapját. Az Amicusban ez a 245-ös mező, itt található a színdarab címe, az alcíme, valamit a szerző és más közreműködők nevei, akiket a címlap feltüntet. Ezt mind híven, korabeli helyesírással és központozással visszük be a rekordba. Ha a régies cím túlságosan eltér a modern, napjainkban is használt címváltozattól, ez utóbbit megint csak melléktételként vesszük föl. Ennek a megoldásnak az az előnye, hogy ha a kutató rákeres a katalógusban a címre, egyaránt megtalálja a szövegkönyv régi és új változatait, és már a címlapról tükrözött szerzőségi közlés alapján eldöntheti, melyik korszakból származó szövegkönyvre van szüksége.
Itt szembesültünk viszont azzal a problémával, hogy a Nemzeti Színház hajdani könyvtárosa a betűrendet is másképpen értelmezte még, mint mi, modern utódok. Ma már nem tudjuk kideríteni, miért döntött úgy nemzeti színházi elődünk, hogy egyes darabokat nem a címük, hanem a párhuzamos címük kezdőbetűje alapján fog besorolni a katalógusba. Így történt a már említett A’ meg-szomorított ártatlanság esetében is, amely a párhuzamos címe, Az ártatlan Etelka méltatlan szenvedése szerint került az A, és nem az M betű alá (5. kép).
 |
5. kép
Soós Márton: A’ meg-szomoritott ártatlanság
(SZT N.Sz.A. 1). A címlapra kézzel bejegyzett múzeumi raktározási jelzet szerint a példány a páhuzamos
cím alapján az A betű alá került a katalógusban.
Ezen kívül a XIX. század első felében a nemesi címeket és rangokat kezelték úgy, mint manapság a névelőket, tehát katalogizáláskor lehagyták őket a cím elejéről. Így kerülhetett a Groff Adermal című szövegkönyv az A betű alá (lásd 12. kép), de szerencsére az integrált könyvtári rendszer szabadszavas keresője képes megtalálni függetlenül attól, melyik kezdőbetűvel adjuk meg a címet.
A cím utáni almezőben következik a párhuzamos cím, azaz a színdarab minden „vagy” és „avagy” kötőszóval feltüntetett címe. A XIX. század elején népszerű volt ez a címadási szokás, az eddig példaképpen felsorolt színdarabok nagy részének is van párhuzamos címe. Különösen akkor alkalmazták, amikor a darab címe tulajdonnév volt, így a párhuzamos cím volt hivatott utalni a színjáték tartalmára. Ilyen például Franz Kratter osztrák író Atilla című „nemzeti vitézi játéka”, amely a párhuzamos címben jelzi, hogy a mű „A’ Hunnusok rettenthetetlen királlyáról” szól (lásd 13. kép).
Manapság ezt alcímnek nevezzük, ám a színházi szövegkönyvek katalogizálási szabványa szerint az alcím nem ez. Az alcím a cím és szerzőségi közlés következő almezőjében található, és a szövegkönyv címlapján feltüntetett műfaji megjelölést, a felvonások számát és más, a darab tulajdonságaira utaló megjegyzéseket tartalmaz. Ennek alapján vesszük föl a tárgyszavak közé a színdarab műfaját, például dráma, vígjáték vagy opera. Ez az az adatmegjelölés, amelyben a kortárs szerzők a szellemességüket, a XIX. századi alkotók pedig a nyelvújítás iránti elkötelezettségüket fitogtatták. Az már a könyvtáros dolga, hogy kitalálja, milyen modern, tárgyszóként is kereshető műfajnak felel meg az „érzékeny játék” vagy a „játékszíni hős rajzolat”. Áthidaló megoldásként beiktattuk a műfajok közé a „színjáték” tárgyszót, hogy ha ilyen vagy ezeknél is különlegesebb műfajmegjelölésre bukkanunk, azokat is a lehető legegyszerűbben vehessük föl a katalógusba. Jó példa erre Karl Blum műve, Az aranyműves leánykája, amely alcíme szerint „erkölcsi rajzolat az előidőből 2 felvonásban”, de a katalógusban egyszerűsítve, színjátékként szerepel (6. kép).
Az „előidő” megjelölés a XIX. század elején általános volt történelmi témájú darabok esetében, egyaránt jelenthette a középkort, az ókort, sőt több példa is akad a „vérengző magyar előidőkre”.
Itt kell kitérnem a dokumentumok egy további adatcsoportjára, ez pedig az eredeti cím. Idegen nyelvből fordított darabok esetében természetesen ezt is meg kell adnunk a katalógusban, és megadták már a katalóguscédulákon is, az Amicus rendszerben pedig a 240-es mezőben található. A könyvtárosoknak és a kutatóknak olyan az eredeti cím, mint a biológusoknak a növények latin neve: ez segít eligazodni az elnevezések és címváltozatok sokaságában, ennek alapján azonosítható teljes biztonsággal a mű és a dokumentum. Szerencsés esetben a XIX. századi szövegkönyvek másolói is tudták ezt, és megadták az eredeti címet a címlapon, például a már említett Groff Adermal esetében (lásd 12. kép). (Jegyezzük meg a Groff Adermalt, mert sok dolgunk lesz még vele. Ez a Színháztörténeti Tárban található legérdekesebb