A retrospektív magyar nemzeti bibliográfia XVIII. századi szakaszának áttekintése
Illyés Gyula egyik esszéjében az aggastyán Madarász Józsefről írva a nemzedékek egymásba kapcsolódásáról, kézfogásáról elmélkedik. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc radikális képviselője 101 éves korában, 1915-ben halt meg, és vagy hetven éven át volt az Illyés tágabb szülőföldjét, eszmélődésének faluját, Cecét is magában foglaló sárkeresztúri kerület követe. Amikor az író kiskamasz volt, a községben sétáló aggastyán faggatni kezdte őt is: „No, ha magyar gyerek vagy, mondd meg, ki írta a Himnuszt!” A helyes választ hallva arca elé nyújtotta tenyerét: „Úgy nézd meg, hogy ez a kéz egykor a nagy Kölcsey Ferenc jobbját illette!” Majd sorra kérdezte a reformkor valamennyi nagyját, Petőfit is beleértve, és a jó választ hallva megismételte a gesztust. Az író évtizedekkel később azon merengett, hogyan kapcsolódnak össze a nemzedékek, miként hagyományozódnak át a történelem jelenségei a generációk és az egyének között.1
Illyésnek ez az írása jutott eszembe a Petrik-bibliográfia tizedik, utolsó pótkötetének megjelenése kapcsán. Bibliográfusok nemzedéke egymás munkáját folytatva, kiegészítve hozta létre a retrospektív magyar nemzeti bibliográfia egymásba fonódó, egymást kiegészítő köteteit, és áldozatos erőfeszítéseiknek köszönhetően rendelkezünk a kezdetektől, 1473-tól lényegében napjainkig – ha nem is egységes szerkezetű, nem is tökéletes, sokszor nem könnyen kezelhető, de mégis – fogyatékosságai ellenére azért használható bibliográfiai rendszerrel, amely a magyar írásbeli kultúra nyomtatásban hozzáférhető része megismerésének alapvető forrása.
A retrospektív magyar nemzeti bibliográfia megszületése három személynek, a „nagy bibliográfus triásznak”, Szabó Károlynak, Szinnyei Józsefnek és Petrik Gézának köszönhető. Keletkezésében a három kiemelkedő bibliográfus egyéni ambícióján, képességein és fáradhatatlan szorgalmán túl a XIX. századi tudománypolitikai paradigmának és a kor társadalomtudományi szemléletét meghatározó pozitivizmusnak volt döntő szerepe. A kiegyezés körüli évek, évtizedek a hazai polgári tudományosság és kulturális intézményrendszer viszonylag gyors kiépítésének, megteremtésének ideje volt. A bibliográfia egyik nem elhanyagolható funkciója a korszakban a nemzeti önreprezentáció szolgálata volt, vagyis a világ tudományos közvéleménye elé tárni mindazt, amit a magyar szellem alkotott. Ez a motívum egyébként nemcsak a magyar, hanem a térség többi, nemzeti létében fenyegetett etnikumának tudományos erőfeszítéseiben is megfigyelhető, éppúgy ez a szándék hozta létre például a lengyel retrospektív nemzeti bibliográfia köteteit. A bibliográfia továbbá a pozitivizmus par excellence műfaja; a három férfiú azt az alapleltárt kívánta közreadni, amely minden tudományos kutatás elengedhetetlen előfeltétele. Egymástól függetlenül végezték munkájukat, mégis, műveik szervesen kapcsolódnak össze. Szabó Károly -– és a harmadik kötetben halála miatt közreműködő Hellebrant Árpád – a Régi Magyar Könyvtár három kötetével a hungarikumok négy lehetséges kategóriájából három feltárását elvégezte 1711-ig. Petrik időrendben az ő bibliográfiáját folytatta az 1712 és 1860 közötti korszak nyomtatványait feltáró könyvészet és különböző ciklusbibliográfiák közreadásával, Szinnyei József pedig egy más metszetben, az alkotók, az írók életrajza felől közelítve készítette el monumentális biobibliográfiai művét, illetve tárta fel az időszaki kiadványok anyagát nélkülözhetetlen repertóriumokban.
Petrik Géza alapbibliográfiája
Hogy megszületett és használható ez a bibliográfiai rendszer, abban Petrik Gézának megkülönböztetett szerepe van. Az eredetileg könyvkereskedő, majd antikvárius foglalkozású Petrik 1888-ban tette közzé Magyarország bibliographiája 1712–1860 című művének első kötetét, melyet még további három követett 1892-ig.2 A bibliográfia időben kapcsolódott Szabó Károly összegzéséhez, számos vonatkozásban azonban más elvi alapokat képviselt.
Fontos eltérés, hogy Petrik elsősorban a könyvkereskedőknek gyakorlati célból szánta összeállítását; részben ezért választotta rendező elvül a betűrendet, hiszen a könyvkereskedő a leggyorsabban egy-egy művet a szerzői vagy a címszerinti betűrendben találhat meg. Igaz ez még akkor is, ha a korabeli katalogizálási gyakorlatnak megfelelően a szerző nélküli műveket az ún. Porosz Instrukció szerint csoportosította, vagyis nem mechanikus, hanem grammatikai rendben, többnyire az első alanyesetben álló főnév szerint sorolódnak be bibliográfiájában a tételek.3 Ez a XIX. században még racionális és logikusnak tűnő rend napjainkra hallatlanul nehézkessé teszi a bibliográfia használatát; ma már nem annyira magától értetődő ugyanis egy 5–6 soron át kígyózó latin nyelvű címből az első alanyesetben álló főnév felismerése.
Más volt a bibliográfia gyűjtőköre is. Petrik elvileg a hungarikumok mind a négy lehetséges kategóriáját megkísérelte feltárni, a valóságban azonban a nyelvi és területi szempont mellett szerény mértékben a szerzőire terjedt ki, a tartalmiakat pedig teljesen esetlegesen regisztrálta. Ugyanakkor a feltárt dokumentumok formai sajátossága alapján a könyveken kívül felvette az időszaki kiadványok cikkeit is, ezzel a könyvkereskedelem szükségletein messze túlmutató tudományos igények kielégítését vállalta.
Mindenesetre némi túlzással a bibliográfia megjelenése óta a viták és bírálatok kereszttüzében van.4 A kifogások érintették a könyvészet teljességét, vitathatatlanul némi joggal. A kimaradt tételek az előzetes bibliográfiai gyűjtő munkálatok kezdetlegességével, a mostoha munkakörülményekkel, az intézményes támogatás gyakorlatilag teljes hiányával és a könyvtárak állományának feltáratlanságával magyarázhatók. Petrik elsősorban a három nagy budapesti bibliotéka –- az OSZK, az Egyetemi és az Akadémiai – állományában kutatott, egyéb vidéki, elsősorban egyházi könyvtárakban csak esetlegesen búvárkodott. A bibliográfiai és könyvtári előmunkálatok hiánya, vagyis az állományok nem megfelelő színvonalú feltárása szintén megnehezítette a dokumentumok felkutatását. Bírálatok érték a már említett német, porosz katalogizálási gyakorlatot, illetve egyáltalán a betűrendet, ami vitathatatlanul ellehetetlenítette a szakszerinti visszakeresést. Általában vitatták a leírások megbízhatóságát, a címleírások a maguk korában kétségtelenül az akkori igényeknek megfelelőek voltak, kellő részletességgel tárták fel a nyomtatványokat, az viszont vitathatatlan, hogy napjainkra már nem tűnik elégségesnek a leírások mélysége, és helyenként pontatlanságok is felróhatók Petriknek. Mindezekkel együtt könyvészete lassan százötven éve alapvető forrása a XVIII–XIX. századi kutatásoknak.
Bibliográfiájának hiátusai igazán a második világháború után váltak nyilvánvalóvá, akkor, amikor a feloszlatott szerzetesrendekből könyvek milliói kerültek az Országos Széchényi Könyvtáron belül megszervezett Könyvelosztóba.5 A szervezeti egység alapvető feladata az volt, hogy a köztulajdonba került nyomtatványokat visszajuttassa a magyar könyvtári rendszerbe. Az Országos Széchényi Könyvtár természetesen privilegizált helyzetben volt a könyvek szelektálása során, a gyűjteményéből hiányzó munkákkal, illetve a csak egy példányban megtalálható köteteket újabb tomusokkal egészítette ki állományát. A feldolgozó munka során vált nyilvánvalóvá, hogy Petrik könyvészetének 1800-ig terjedő része mennyire hiányos. A Borsa Gedeon vezetésével folyó munkálatok során már az 1950-es években döntés született arról, hogy a bibliográfiához pótkötetet jelentetnek meg az 1712–1800 közötti korszak könyvészetileg regisztrálatlan műveiből. Vagyis nem a Petrik-féle bibliográfia egészéhez, hanem a régi nyomtatványok nemzetközileg elfogadott záró évéig, 1800-ig megjelent ismeretlen művek adatait kívánták közreadni.6
Az 5–6. pótkötet Petrik bibliográfiájához
Ez a kötet volt Komjáthy Miklósné szerkesztésében az 1971-ben napvilágot látott – az alapbibliográfia kö-tetszámozását folytató – Petrik 5. kötet, teljes és pontos címén Magyarország bibliographiája 1712–1860. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712–1860 című művének 1–4. kötetéhez. Az 1712–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok. (Budapest, 1971.) A pótkötet alapvetően az OSZK állományában található műveket regisztrálta, de szerény mértékben egyéb gyűjteményekben is kutattak a közreadók, így az Egyetemi, a Fővárosi Szabó Ervin és az Országos Evangélikus Könyvtárban, valamint a Ráday Gyűjteményben és Sárospatakon. Ezeken túl kiegészítették a csehszlovák és a román nemzeti bibliográfia XVIII. századi anyagával, illetve feldolgoztak közel harminc, helyi nyomdatörténeti bibliográfiát is. Összesen 7660 addig ismeretlen tétellel gazdagodott az 1800-ig regisztrált nyomtatványok száma. Mivel Petrik alapbibliográfiájában 11 630 nyomtatvány leírása található, mintegy 70%-kal nőtt a korszakra vonatkozó ismert bibliográfiai tételek száma.
A pótkötet számos vonatkozásban módosította, korszerűsítette és egyértelműsítette az alapbibliográfia bizonyos megoldásait. A gyűjtőkör időbeli határáról már volt szó, a földrajzi kereteket is egyértelműsítette a szerkesztő, a történelmi Magyarországon – Erdéllyel és Fiumével együtt, de Horvát-Szlavonország és Dalmácia nélkül –- megjelent műveket tárta fel. A lehetséges négy hungarika kategóriából az első kettőt, a nyelvit és a területit regisztrálta a kötet. A rendelkezésre álló korlátozott erőforrások tették indokolttá a gyűjtőkör ilyen szűkítését, és a két alapkategóriára fókuszálása a gyűjtésnek mindenképpen helyes és elfogadható megoldás volt. A felvett dokumentumtípusok köre a könyveken kívül a kisnyomtatványokra, válogatva a hírlapokra és folyóiratokra is kiterjedt, vagyis mellőzte a pótkötet a szedett szöveg nélkül megjelent metszeteket, a jelentéktelen egyleveles, többnyire ügyviteli nyomtatványokat.
A címleírásokat alapvetően autopszia alapján készítették, szakítottak a Porosz Instrukció grammatikai elvű besorolásával, és megkísérelték egy mű kiadásváltozatainak szétválasztását. Különös gondot fordítottak a liber graduálisok –- az egyetemi vizsgákra illetve tudományos fokozatok megszerzésére kiadott speciális, két részből álló kiadványok, tézisfüzetek –- feldolgozására. A bibliográfiában regisztrált egyes művek sokoldalú feltárását gazdag utaló-rendszer könnyítette meg.
1972-ben napvilágot látott Markos Béla szerkesztésében a 6. kötet, címe szerint: Magyarország bibliographiája 1712–1860. 6. kötet: Nyomda- és kiadástörténeti mutató az 1–5. kötetben közreadott 1712–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványokhoz (Budapest, 1972.). A kötet egyfajta hagyományt teremtett a Petrik-pótkötetek sorában: a páros sorszámú tomusok ugyanis az előző, páratlan számú kötetekhez adtak közre különböző mutatókat és bibliográfiákat. A Markos Béla összeállításában készült tomus az alapkötet 11 630 és a pótkötet 7660 tételéhez, vagyis összesen 19 290 mű leírásához készült.
A kötet anyagának elrendezése a nyomda- és kiadóhelyek szerint történt, azokon belül a konkrét nyomdák és kiadók által kiadott művek leírásai sorakoznak. Azonos nyomda- és kiadóhelyen belül az évszám a rendezőelv. A nyomda- és kiadóhelyek betűrendje a magyar nyelvű formát követi, mellette az egykori és mai idegen nyelvű változatok is megtalálhatók, ezekről utalók készültek. A nyomda- és kiadói nevek megválasztása a legelterjedtebb XVIII. századi névforma szerint történt, utalóval a különféle névváltozatokról. A nyomtatványok címe erősen rövidített, csak a legszükségesebb adatok szerepelnek. Ugyanakkor a leírás melletti második hasábban megtalálható a mű elérhetőségének, illetve teljes leírásának jelölése a Petrik-bibliográfia megfelelő részében, római számmal jelölve a kötetet, arabbal a lapszámot.
A kötet végén különböző mutatók találhatók, ezek 1. Hely és nyomda nélküli magyar nyelvű nyomtatványok; 2. Hely és nyomda nélküli, feltehetően Magyarországon nyomtatott idegen nyelvű nyomtatványok; 3. Külföldi nyomdahelyeken megjelent magyar nyelvű nyomtatványok; 4. Koholt nyomdahelyek és nyomdák; 5. A mutatóban szereplő nyomdák, nyomdászok és kiadók betűrendes névsora. Az utolsó, 6. szerkezeti rész fontos szakirodalmi segédlet: Magyar nyomdák és kiadók 1712–1800 közötti működését tárgyaló fontosabb könyvek és cikkek jegyzéke.
A Petrik-bibliográfia pótkötetei és a Régi Magyarországi Nyomtatványok
A Petrik 5. és 6. kötet megteremtette az alapot az átfogóbb bibliográfiai kutatásokhoz, és az 1970-es évek közepén a Petrik-bibliográfia munkálatait az OSZK-n belül működő Régi Magyarországi Nyomtatványok Szerkesztősége (RMNY) vette át.7Az RMNY szerkesztősége megkezdte egy központi nyilvántartás felállítását a XVIII. századi nyomtatványokról, amelyben jelenleg már több mint 300 000 példány lelőhelye szerepel. 1974-ben kezdődtek el a szisztematikus feltáró munkák, a hazai könyvtárak dokumentumainak módszeres kutatása mellett megkezdődött azon külföldi bibliotékák állományának vizsgálata, amelyekben előfordulhatnak magyar vonatkozású nyomtatványok. Az elkezdett munka újabb pótkötetben realizálódott: Pavercsik Ilona szerkesztésében került a használók kezébe: Magyarország bibliographiája 1712–1860. VII. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712-1860 c. művéhez. 1701–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok (Budapest, 1989.).
Az eredmény igencsak meggyőző volt; a 7. kötetben 5364, a következő, 8. tomusban pedig 1326 nyomtatvány adata szerepel. A megelőző pótkötetekhez képest módosult a bibliográfia időhatára, a pótlások során az eredetileg a Szabó Károly-féle RMK időrendjébe tartozó 1701 és 1711 között megjelent nyomtatványokat is regisztrálták, összesen 655 tételt. Ezzel már 26 635 címre emelkedett a XVIII. század magyar nyelvű és magyarországi nyomtatványainak száma. Kizárólag eredetiben ellenőrzött példányok alapján készültek a leírások, a művek címlapját pedig lemásolták a kötet gondozói.
A leírásokhoz lelőhelyként csak egy könyvtárat adott meg a szerkesztő, összesen egyébként 207 bibliotékában találhatók a kiadványok, ezek közül 102 hazai, 105 külföldi.
A regisztrált nyomtatványok nagy része kis terjedelmű alkalmi kiadvány: vers, vizsgatétel, ponyva, elterjedt tankönyv, vallásos mű. Egyleveles nyomtatványok is szerepelnek a bibliográfiában; 1750-ig kevés látott napvilágot, addig valamennyit felvették, 1751 után viszont csak azokat, amelyeknek van nyomdai impresszuma. A bibliográfia regisztrálta a hírlapokat és folyóiratokat is. Az előkerült színlapok, gyászjelentések és szentképek a következő, 8. kötetbe kerültek.
A címleírás részletezőbb, mint az 5. kötetben megfigyelhető. Az egyes tételek betűrendben követik egymást, ebben a kötetben is bőséges utaló-rendszer siet a használó segítésére: 1., címleírásokban szereplő valamennyi személyről; 2., névalakok egységes változatára; 3., csak védőszentet jelölő szerzetesi névről a családi névre; 4., szerzői monogramokról a feloldott szerzői névre vagy a címre; 5., meghatározott anonim művekről a mű címéről a feloldott szerzői névre; 6., kétnyelvű műveknél a második nyelvű címről az első nyelvű címre.
A 7. kötetet egyébként a szerkesztők elegáns gesztussal Borsa Gedeonnak, a Régi Magyarországi Nyomtatványok elvi alapjai lefektetőjének ajánlották 65. születésnapja alkalmából.
A 7. tomus után nem sokkal látott napvilágot V. Ecsedy Judit gondozásában a következő kötet: Magyarország bibliographiája 1712–1860. VIII.: Függelék: Hazai, 18. századi színlapok, gyászjelentések és szentképek bibliográfiája. – Nyomda- és kiadástörténeti mutató. (Budapest, 1991.)
Mint szó volt róla, ebbe a kötetbe kerültek át a speciális feldolgozást igénylő kisnyomtatványok, a színlapok, a gyászjelentések az elhunytak nevének betűrendjében és a szentképek.
Ebben a kötetben ugyancsak helyet kapott a korszakkal foglalkozó szakirodalom bibliográfiája, az 1969 után megjelent művek adatai találhatók a bibliográfiában.8
A Petrik-bibliográfia 8. kötetének megjelenése után tovább folyt a kutatómunka, bár a feltételezések szerint legfeljebb néhány száz eddig ismeretlen nyomtatvány kerülhet még elő. Nos, a valóság alaposan rácáfolt ezekre a feltételezésekre: a Kovács Eszter és V. Ecsedy Judit összeállításában és szerkesztésében megszületett 9. kötet 3782 új tétellel gazdagítja a retrospektív magyar nemzeti bibliográfiát: Magyarország bibliographiája 1712–1860. IX. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712–1860 c. művéhez. 1701–1800 között megjelent magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) nyomtatványok (Budapest, 2017.).
A leírások autopszia, vagyis az eredeti példány, illetve hiteles másolat alapján készültek. Magángyűjteményekben található nyomtatványok adatai csak akkor kerültek be a bibliográfiába, ha az OSZK a bibliofil gyűjtőtől teljes másolatot kapott.
Az újonnan regisztrált nyomtatványok összesen 134 könyvtárból kerültek elő; a hazaiak száma viszonylag alacsony: 21 állami és 18 egyházi fenntartású gyűjteményből származnak, és szerepel a lelőhelyek között néhány magántulajdonú kollekció is, többségében azonban külföldön bukkantak fel a bibliográfiában közöltek. Értelemszerűen túlnyomó részben a Kárpát-medence, illetve a közvetlen szomszédságában található bibliotékákban maradtak fenn a példányok. A legtöbb gyűjtemény Romániában van, összesen 43, Szlovákiában 26, Csehországban 7, Ukrajnában 1, Ausztriában 9, Szerbiában és Horvátországban 1–1, Németországban 4, Lengyelországban, Svájcban, Nagy-Britanniában és Kanadában pedig 1–1 könyvtár.
A 3782 új tétel többsége kis terjedelmű alkalmi kiadvány: vers, vizsgatézis, ponyvanyomtatvány, továbbá viszonylag nagy számban találhatók egyleveles nyomtatványok. A bibliográfia 1750-ig regisztrálja az összes hivatalos, ún. levéltári jellegű nyomtatványt, az 1750 utániak közül viszont csak azokat, amelyeknek címlapjuk van, vagy nyomdai impresszumot tartalmaznak. Szerepelnek hírlapok, folyóiratok egyes évfolyamai, és akadnak nyomtatott gyászjelentések, valamint színlapok is, továbbá szerepel a bibliográfiában az a 105 egyleveles nyomtatott kárta –- temetés, lakodalom vagy névnap alkalmából készült egyleveles, ívrét formátumú nyomtatvány – amelyről Herepei János 1939-ban ugyan hírt adott, de nagyobb része hosszú időre eltűnt a kutatás elől, csak 2013-ban kerültek elő a kiadványok a kolozsvári Akadémiai Könyvtárból.
Az anyag tizenegy nyelvű: magyar, latin, német, cseh, szlovák, horvát, szerb, görög, román, olasz, francia. Külföldön, idegen nyelven megjelent művek is szerepelnek a bibliográfiában, amennyiben magyar nyelvű részt is tartalmaznak.
A leírások a korábbi kötetekben alkalmazott megoldásokat veszik át némi változtatással. A szerzői nevek formájánál helyenként eltértek a kötet szerkesztői a 7. kötetben alkalmazottaktól, időközben ugyanis napvilágot látott az Új Magyar Irodalmi Lexikon és a Régi Magyarországi Szerzők című adattár, és e két munkában található névformákat vették át. A leírásoknál egyébként megkísérelték valamennyi közreműködő nevét megadni. Amennyiben a szerző nevét csak monogram jelölte és sikerült feloldani a rövidítést, akkor szerzői név alatt, ha nem, akkor cím alatt található a tétel. A nyomdahely megadása nélküli kiadványokat általában sikerült lokalizálni. Az évszám közlését nem tartalmazó nyomtatványoknál, ha nem sikerült a megjelenési év pontos idejének kiderítése, akkor legalább az évtizedet közölték azzal a megjegyzéssel, hogy „körül”. Az elv egyébként az volt, hogy inkább kerüljön be a bibliográfiába XIX. századi kiadvány, mintsem XVIII. századi kimaradjon. A hiányzó, de meghatározható nyomda neve szögletes zárójelben található. A nyomdászok neve általában rövid formában szerepel, kivétel az az eset, ha a genitivusban olvasható név a teljes forma megadását tette szükségessé. A kötetben hamis, illetve fiktív nyomdahelyű kiadványok is találhatók. Ezekben az esetekben –- ha sikerült a tényleges megjelenési adatokat tisztázni –- szögletes zárójelben látszódnak a valós adatok.
A tételek betűrendben követik egymást. Használatát különféle utalók könnyítik meg: a leírásokban szereplő valamennyi név utalóként szerepel a szerzői névre, illetve a címrendszóra; vannak a névalakok egységesítését szolgáló utalások; a szerzői monogramok a feloldott szerzői névre, illetve a címrendszóra utalnak, negyedik típusuk az anonim művek címéről utalóként a feloldott szerzői névhez vezetik a használót; következő utaló az anonim, kétnyelvű műveknél a mű második nyelvén közölt cím, végül a színlapok esetében az előadott mű címéről is készült utaló, nemcsak a szerzőről és a fordítóról. A leírások végén a lelőhelyet közlik a szerkesztők, egyébként csupán egy lelőhely olvasható, általában az, ahol a legkönnyebben hozzáférhető a nyomtatvány. A fennmaradt kiadványok nagyon nagy része egy, legfeljebb két példányban őrződött meg.
A Petrik-bibliográfiához készült pótkötetek rendszere szerint a páratlan számúak a szűkebben vett pótlások, a páros kötetszámúak viszont a mutatókötetek. A tizedik kötet ugyancsak Kovács Eszter és V. Ecsedy Judit gondozásában hagyta el a sajtót 2018-ban. A tomusban, akárcsak a 7. kötetben, ajánlás olvasható. A köszöntött ismét Borsa Gedeon, ezúttal 95. születésnapja alkalmából dedikálták neki a Petrik-pótkötetek záró tomusát. Borsa Gedeon személyében és hosszú életével, kivételesen sikeres és meghatározó szakmai életútjával teremti meg a kapcsolódást a régi magyar könyv kutatóinak több nemzedéke között.
A 10. kötet pontos címe: Magyarország bibliographiája 1712–1860 : X. : Nyomda- és kiadástörténeti mutató a IX. kötetben közreadott magyarországi (és külföldi magyar nyelvű) 1701–1800 között megjelent nyomtatványokhoz (Budapest, 2018.). A kötetben 53 magyarországi nyomdahely és 112 nyomda kiadványai szerepelnek. A kor nyomdái egyúttal kiadók is voltak, az országban egyébként működött további 82 olyan vállalkozás, amely csak kiadással, esetenként könyvkereskedelemmel foglalkozott. Összesen 285 olyan személyt ismerünk, akik könyvnyomtatók vagy könyvkiadók voltak.
A könyv- és nyomdatörténeti kutatásoknak köszönhetően a XVIII. századi nyomdahelyek közé bekerült Nagydisznód, ugyanis a nagyszebeni városi nyomda pestis miatt két alkalommal, 1717-ben és 1737–1738-ban itt működött. Törölni kellett viszont Máriavölgyöt, ahol az új kutatások szerint mégsem működött nyomda. Volt egy vándornyomdász is a korszakban: Takáts Rafael, lőrinci és dorozsmai nyomtatásáról maradt fenn adat.
A nyomda- és kiadóhelyek betűrendje a magyar alakot követi, emellett szerepelnek az egykori és mai idegen nyelvű névalakok. A műhelyek és a kiadók megnevezésekor a címben a működés teljes időköre megtalálható, vagyis az alapítástól a megszűnésig, néhány esetben egészen a XX. századig, de a közreműködők – faktorok, tulajdonosok, nyomdászok – közül csak azok szerepelnek, akik tevékenységi ideje a XVIII. századra esik.
Ahol a nyomdahely nincs jelölve, viszont a nyomdász vagy kiadó székhelye ismert, az alapján határozták meg. A hely, kiadó vagy nyomdász feltüntetése nélküli nyomtatványoknál más forrásból állapították meg a nyomdahelyet, a forrást jelölték. Ahol ilyen forrás nincs, ott nyomdai jellemzők alapján azonosították a közreadó officinát.
Ha egy kiadvány több cég közreadásában vagy több hely feltüntetésével jelent meg, mindegyik névről utaltak a többire. A hamis vagy koholt nyomdahelyek esetében a valós nyomdahelynél vették fel, a hamis vagy koholt helyről pedig utaltak a valós megjelenési helyre. Az évszám nélküli műveket igyekeztek az író, a nyomdász vagy a kiadó működési adatai időpontjának figyelembevételével meghatározni.
A mutatórendszer a korábbi kötetekhez hasonlóan gazdag és sokoldalú feltárást tesz lehetővé: 1.,Hely és nyomda nélküli magyar nyelvű nyomtatványok; 2., Hely és nyomda nélkül feltehetően Magyarországon nyomtatott idegen nyelvű nyomtatványok; 3., Külföldi nyomdahelyeken megjelent magyar nyelvű nyomtatványok; 4., Koholt nyomdahelyek és nyomdák; 5., A mutatóban szereplő nyomdák, nyomdászok és kiadók betűrendes névsora. Az utolsó, 6. szerkezeti rész pedig A magyarországi nyomdák és kiadók 1701 és 1800 közötti működését tárgyaló újabb könyvek és cikkek válogatott jegyzéke. A bibliográfia az 1989 utáni szakirodalmat tartalmazza.
A XVIII. századi nyomtatványokat feltáró egyéb bibliográfiák
A Petrik-bibliográfia pótkötetei – szó volt róla – a lehetséges hungarikum kategóriák közül a két elsőt, a nyelvit és a területit tárják fel. Ugyanakkor a közelmúltban megszületett a XVIII. század szerzői hungarikumait regisztráló könyvészet is. Borsa Gedeon egyik tanulmányában ugyan már 1978-ban felvázolta9 Szabó Károly RMK-ja harmadik része átdolgozásának szempontjait, a személyi és anyagi erőforrások korlátozott volta miatt erre azonban csak jóval később kerülhetett sor. A patriotikumok negyedik kategóriája, vagyis a tartalmi szempontok vonatkozásában szerényebb, ám mégis jelentős esemény volt, hogy 2004-ben napvilágot látott az Apponyi-gyűjtemény katalógusának 5. kötete 438 olyan tétellel, amelyet a bibliofil főúr már nem tudott elkészíteni: Hungarica : Ungarn betreffende im Auslande gedruckte Bücher und Flugschriften. Band V. Hrsg. von József Vekerdi (Budapest, 2004.). Az újonnan feldolgozott tételek között számos XVIII. századi található.
2005-ben jelent meg a XVIII. századi szerzői hungarikumokat regisztráló bibliográfia első része: Régi magyar könyvtár III/XVIII. század :Magyarországi szerzők külföldön nem magyar nyelven megjelent nyomtatványai. 1. kötet: 1712–1760. Összeáll. Dörnyei Sándor, Szávuly Mária (Budapest, 2005.). A kötetet egyébként megelőzte 1990–1996 között Dörnyei Sándor és Szálka Irma gondozásában a Régi magyar könyvtár III. Pótlások, kiegészítések, javítások 4 füzete és a teljes RMK harmadik részének névanyagát egységesen feltáró index. A négy füzet 2887 tételes gazdagodást hozott Szabó Károly és Hellebrant Árpád összegzéséhez képest (az alapmű 4831 művet vett számba), ezzel az 1711-ig terjedő időszak ismert szerzői hungarikumai jelentős mértékben gyarapodtak.
A Régi magyar könyvtár III/XVIII. közreadásával immár túllépett a szerzői hungarikumok regisztrálásának időhatára a még Szabó Károly által lecövekelt 1711-es esztendőn, és szervesen kapcsolódik a régi nyomtatványok nemzetközileg is elfogadott korszakolásához. A közreadott kötet időrendben folytatja az RMK-t, ugyanakkor szervesen kapcsolódik Petrik Géza bibliográfiájához, illetve az ahhoz az OSZK-ban készült kiegészítésekhez, pótlásokhoz. A bibliográfia a feldolgozott és számba vett szerzők vonatkozásában az RMK III. pótlásaihoz alkalmazott elveket követi, vagyis a történelmi Magyarország – beleértve Erdélyt – területén született, később bárhol működött auktorok műveit veszi lajstromba. Megtalálhatók az összeállításban a nem magyarországi születésű szerzők azon munkái, akik alkotó korszakukban nálunk tevékenykedtek, vagyis a Magyarországra költözésük előtt és a távozásuk után írt műveiket nem tartalmazza Dörnyei Sándor és Szávuly Mária munkája.
Az előzetes várakozásokkal ellentétben meglehetősen nagy a regisztrálandó nyomtatványok száma, így a jelen kötet 1823 számozott tétele (amelyhez további 220 számozatlan kapcsolódik; utóbbiak a példányból ma már ismeretlen, illetve tévesen feltételezett nyomtatványok) az 1760-ig megjelenteket tárja fel, az 1761–1800 közöttiek a következő kötetbe kerültek.
A bibliográfiába felvett művek elsősorban a XVIII. századi magyar értelmiség peregrinációjának és külhoni egyetemi pályafutásának, karrierjének mélyebb megismerését teszik lehetővé, ugyanis a regisztrált kiadványok mintegy fele a legtágabban felfogott egyetemi nyomtatvány: disszertációk, tankönyvek, egyetemi nyilvános vitákra, ünnepségekre szóló meghívók, ünnepi beszédek, üdvözlő versek tartoznak e csoportba. Ennek megfelelően a nyomtatványok megjelenési helyeként zömmel a honfitársaink által leginkább látogatott német egyetemi városok (és Bécs) neve olvasható a leírásokban: a császárvárosból 355 kiadvány származik, Wittenberg 174, Halle 138, Jena pedig 126 kötet közreadó városa volt – hogy Dörnyei Sándor összegzésének csak az elejét közöljük.10 Nem okoz meglepetést a nyomtatványok nyelvi összetétele sem: a latin toronymagasan vezet, a nyomtatványok csaknem 80%-a (1454 mű) e nyelven jelent meg. Németül 252 kötet íródott, a maradékon pedig tizenegy nyelv osztozik.
Az egyetemi kiadványokon kívül legnagyobb számban egyházi vonatkozásúakvannak, számuk 424. Sajátságos, hogy a legtöbb kiadásban megjelent szerző egy, a korábbi időszakban működő sokoldalú jezsuita szerzetes, Hevenesi Gábor (1656–1715) volt; 132 alkalommal tették közre elmélkedéseit, kegyességi műveit. Legismertebb kegyességi írása az először 1695-ben kiadott Ars bonae mortis volt, melyben a „jó halálra” való felkészülést szolgáló Szűz Máriához kapcsolódó napi áhítatgyakorlatokat ismertetett. A könyvnek 13 kiadását tartalmazza a bibliográfia; hasonlóan közkedvelt volt a korban Hevenesitől a Quadragesima Christo patienti sacra, a nagyböjt negyven napjára való elmélkedések gyűjteménye. A világi tudományok közül a földrajz–történelem csoportjába tartozók száma 70, az irodalmi-nyelvészeti munkáké 29. Több mint félszáz, 53 uralkodói rendelet mellett 29 külföldön kiadott jogtudományi publikáció szerzője volt honfitársunk. A természettudományi írások száma 35, igaz, részben e kategóriába sorolható további 38 orvostudományi kötet is. Az alkalmi versek, beszédek – például esküvői vagy koronázási köszöntők – száma 77, és a kisterjedelmű alkalmi nyomtatványok másik számottevő csoportja, a halotti búcsúztatók is 54 tétellel szerepelnek a könyvészetben.
A bibliográfia ugyan szerves folytatása az RMK III-nak, Szabó Károly‒Hellebrant Árpád művével és az 1990-1996 közötti pótlásokkal ellentétben azonban a jelen kötet nem időrendi felépítésű: a tételek szerzői, illetve címek szerinti betűrendben sorakoznak. A megoldás logikus és helyénvaló a szerzői jellegnek megfelelően, ugyanakkor megkönnyítené a kötet használatát a megjelenés helye és időrendje szerinti mutató.
A kiadványok leírása lehetővé teszi a pontos azonosítást, az egyes tételekhez szükség szerint megjegyzések – ezek a kiadásváltozatokat, az első kiadásokat, valamint a vizsgatételeket hordozó edíciók adatait regisztrálják –, illetve irodalmi hivatkozások kapcsolódnak. A külföldi szakirodalmi hivatkozások mellett Petrik Géza bibliográfiája és Szinnyei József biobibliográfiája szerepel leggyakrabban. A könyvészet használatát jelentősen megkönnyíti az egyes tételek között kétféle utaló alkalmazása: egyenlőségjel kapcsolja össze a mellőzött névformát a szerzői, rendszóvá emelt változattal (alaki eltérések, álnevek, kettős nevek második eleme); nyíl vezet el a betűrend megfelelő helyén található, ám nem rendszóként kezelt különféle szellemi közreműködő személyek nevéről ahhoz a tételhez, amelyben az illető név előfordul. A tételek a lelőhelyek közlésével zárulnak.
A bibliográfia folytatása 2007-ben készült el: Régi magyar könyvtár III/XVIII. század. Magyarországi szerzők külföldön, nem magyar nyelven megjelent nyomtatványai 2. kötet: 1761–1800. Összeállította Dörnyei Sándor és Szávuly Mária (Budapest, 2007.)
A második kötet minden szempontból folytatása az előbbinek. A tételszámozás folyamatos, vagyis az 1824-essel indul és a 3931-es számmal fejeződik be. Fellelhetők e részben is a példányból ma már ismeretlen nyomtatványok adatai: mintegy 230, így valamivel több kiadványt vesz számba a könyvészet ezen része mint az előző. Annál is inkább érzékelhető a számszerű növekedés, mert az első kötet 49 év termését regisztrálja, a mostani viszont csupán 40 esztendő külföldön megjelent személyi hungarikumait. Ezek az adatok persze inkább csak a tendencia jelölésére szolgálhatnak, mintsem abszolút mennyiségi értékekre, hiszen – mint a kötet bevezetőjében olvashatjuk – az elmúlt két év alatt az első részhez jelentős mennyiségű új adat került elő. A tendencia azonban egyértelmű: a század második felére érezhetően megnőtt a nyomtatványok száma. A jelen tomus szerkezeti felépítése (betűrendes elrendezése) értelemszerűen megegyezik a két évvel korábbival, és gyakorlatilag ugyanaz a gyűjtőköre is; mindössze az impresszum nélkül megjelent közigazgatási nyomtatványokat mellőzték az összeállítók: ezeket immár levéltári jellegű kiadványoknak tekintették. Az azonos szerkezet és az alapvetően azonos gyűjtőkör azonban változó tartalmú és jellegű kiadványtermésről ad számot a mai kutatóknak, használóknak.
Az 1712–1760 közötti évtizedek termését regisztráló résszel szemben jól érzékelhetők a számba vett kötetek bizonyos tartalmi és formai változásai, amelyeknek alapvető oka természetesen a felvilágosodás nagy kulturális és tudományos paradigmaváltása.
Az egyik a nyelvi kérdés. Az 1712–1760 közötti évek termését reprezentáló kötetben a nyomtatványok mintegy 80%-ának (1481 kötetnek) latin a nyelve, a különböző nemzeti nyelveken írottak közül 252 németül jelent meg, a maradékon tíz nyelv osztozott. A latin háttérbe szorulását jól érzékeltetik a következő négy évtized adatai. Ugyan még többséget alkotnak a klasszikus nyelvűek (mintegy 1100 a számuk), de a németül publikált műveké (950) már erősen megközelíti ezt; a fennmaradó 280 mű pedig további élő nyelveken látott napvilágot, vagyis a nemzeti nyelveken közreadott nyomtatványok együttes mennyisége (1230) immár meghaladja a latinokat.
Bekövetkezett a nyomtatási helyek átrendeződése is. Az előző tomusban a megjelenési helyek élmezőnye a következő: Bécs (355 nyomtatvány), Wittenberg (174), Halle (138), Jena (126), Göttingen (73), Lipcse (62), Franeker (58), Frankfurt an der Oder (53), Utrecht (53), Graz (44). Az 1761–1800 közötti négy évtizedben az eső tíz hely sorrendje: Bécs (1106), Lipcse (134), Berlin (56), Zágráb (53), Velence (50), Graz (49), Jena (45), Rinteln (40), Prága (36) Augsburg (28). A német nyelvterület és főleg Bécs jelentősége vitathatatlan, és már-már nyomasztó. A császárváros kulturális szerepe ezekben az évtizedekben még jobban érzékelhető: immár csaknem a fele a magyar szerzők nem magyarul megjelenő műveinek ottani nyomdákból került ki. Hogy Bécsnek különleges szerepe volt a magyar művelődéstörténetben, az közismert, és az is, hogy ennek alapvető oka a történelemben, a közös uralkodóban keresendő. Nem ennyire magától értetődő azonban a német egyetemi városok háttérbe szorulása, legalábbis a szerzői hungarikumok nyomdahelyeként.
A hazai protestáns ifjak külhoni peregrinációjának legfontosabb helyszínei Wittenberg, Halle, Jena, Lipcse és Göttingen voltak. Különösen Göttingen szerepe nőtt meg a század második felében. Az 1734-ben alapított Georgia Augusta vált a legkorszerűbb eszmék közvetítőjévé hazánk számára; a Hannoverben létesített intézmény szoros kapcsolatban volt az angol egyetemekkel; a kortársak úgy tekintettek az univerzitásra, mint az angol tudományosság hídfőállására a kontinensen. (Ismert, hogy Hannover és Anglia a XIX. század elejéig perszonálunióban volt, és a hannoveri uralkodóház került az angol trónra. A mostani angol királyi ház végső soron német származású – ha dinasztiáknál van értelme ilyesmiről beszélni –, 1917-ben, az I. világháború alatt hagyta el V. György angol király családja német nevét, és vette fel a kétségtelenül angolos hangzású „Windsor-ház” megnevezést.) Göttingenben 1765-ig még csak 42 magyar diák tanult és 73 mű jelent meg (igaz, ezek túlnyomó többségét az egyetem magyarországi születésű professzora, Johann Andreas Segner publikálta). 1767–1808 között immár 285 magyarországi peregrinus iratkozott be az egyetemre, és ekkoriban vált a hazai értelmiség egyik legfontosabb tanulmányi helyévé – mégis, mindössze 23 szerzői hungarikumot adott a város.
A modern szaktudományosság kialakulásának kezdeteit jelzi, hogy a bibliográfiában legtöbb tétellel szereplő szerzők többsége e diszciplínákat művelve korszerű szemléletű és a kor színvonalán álló könyveket publikált. Joseph Jakob Plenck (1735–1807) orvos hosszú ideig a nagyszombati egyetem professzora volt, 1797-ben magyar nemességet kapott tudományos érdemei elismeréseként, és az orvostudomány számos ágát eredményesen művelte. Alapvető könyveit több nyelvre lefordították és sok egyetemen tankönyvként használták. 94 kötetének adatai találhatók meg a bibliográfiában. Őt követi a kiadványszámokat tekintve Hell Miksa (1720–1792) 69 tétellel. A jezsuita természettudós nevét a nagyvilág elsősorban csillagászként ismeri, évtizedekig szerkesztette Bécsben az Ephemerides astronomicae ad meridianum Vindobonensem című kiadványt egyéb tudományos munkái írása mellett. 46–46 művel szerepel a bibliográfiában a matematikus Makó Pál (1724–1793) és a Lipcsében élő Bél Károly András történész (1717–1782), Bél Mátyás fia. Nem folytatjuk tovább a tallózást, ez a rövid áttekintés is jelzi, hogy elsősorban azok a hazai auktorok voltak jelen az európai tudományos életben, akik az önállóvá váló szaktudományokat korszerű szemlélettel művelték, a korábbi kulturális értékrend képviselői fokozatosan kiszorultak a könyvkiadásból. Hevenesi Gábor (1656–1715), a sokoldalú, de elsősorban mégis csak egyházi író művei a könyvészet első kötetében 132 tétellel szerepelnek – most már csak 12 alkalommal jelentek meg különféle helyeken a barokk lelkiséget tükröző, korábban hallatlanul népszerű írásai. Mai értelemben vett bestseller szerzőjének talán egyedül Benyovszky Móric (1741–1786) grófot lehet tekinteni: halála után megjelenő emlékiratai 1790 és 1797 között 14 kiadásban kerültek az olvasók kezébe angolul, franciául, hollandul, lengyelül, németül és svédül.
A XVIII. század a könyvgyűjtés, a könyvkultúra fellendülésének jeles korszaka is volt, számos könyvtár állományáról nyomtatott katalógus készült. A sokszor külhonban letelepedő magyarországi professzorok nem ritkán tekintélyes magánkönyvtár tulajdonosai voltak, nem egyről jegyzék is napvilágot látott; igaz, részben azért, mert haláluk után örököseik árverésen értékesítették. Az ásványtannal, bányaműveléssel foglalkozó Ignaz Born (1742–1791) mellett például Bél Károly András tékája is „kótyavetyére” került; könyvtárában apja kötetei is helyet kaptak. És a könyvek (valamint a fényes nemzeti múlt) iránti érdeklődés megerősödését jelzi, hogy ekkoriban jelent meg a minden bizonnyal első magyarországi nyomtatott önálló könyvtártörténet: Xystus Schier (1728–1772) Ágoston-rendi történetíró (és rendi könyvtáros) tollával 1766-ban íródott a Dissertatio de regiae Budensis bibliothecae Mathia Corvini ortu, lapsu, interitu et reliquiis. A kis kötet sikerét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a szerző halála után, 1799-ben újra kiadták.
A Régi magyar könyvtár III/XVIII. két kötete alapvető forrása – a fenti szemelgetések talán meggyőzően bizonyítják –, valóságos enciklopédiája és nélkülözhetetlen adattára a XVIII. századi magyar művelődés egy fontos szektorának és szerves kiegészítője a XVIII. századi retrospektív magyar nemzeti bibliográfiának, és – bár nem a Petrik-féle bibliográfia kiegészítése – szorosan kapcsolódik azoknak az OSZK által kiadott pótlásaihoz, kiegészítéseihez.
A Petrik-bibliográfia 1800-ig terjedő korszaka a 2017-ben és 2018-ban megjelent két utolsó pótkötettel meghaladja a 30 000 nyomtatványt, egészen pontosan 30 417 kiadványt regisztrálnak a különböző kiegészítő kötetek, vagyis az alapbibliográfia 11 630 tétele csaknem háromszorosára gyarapodott. Nyugodt lélekkel kijelenthető, hogy egyre inkább túlhaladottá válik az elsősorban antikváriumi árverési katalógusokban néha még ma is látható megjegyzés, miszerint „Petrik nem ismeri”. Az OSZK munkatársai erőfeszítéseinek köszönhetően a XVIII. századi nyomtatványokról való ismereteink lassan-lassan megközelítik a bibliográfiai teljességet, vagyis a század nyelvi és területi hungarikumai regisztrálásának összessége eléri a számítások és a becslések szerint a 97–98%-ot. Ez teszi majd lehetővé, hogy elkezdődjenek a korszakra vonatkozóan is az igényes, RMNY színvonalú bibliográfiai feltárás munkálatai. Hogy ez mikor történik meg, azt persze ma még nem lehet megjósolni, hiszen a Régi Magyarországi Nyomtatványok XVII. századi ciklusából még nem jelent meg az 1671–1700 közötti három évtized anyaga. Nyilván előbb ennek kell befejeződnie, hogy a következő századra is jusson elegendő emberi és anyagi erőforrás.11
Jegyzetek
1. ILLYÉS Gyula: Az utolsó törzsfő. In: Illyés Gyula: Itt élned kell. 2. kötet. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976. 332–355. p.
2. Petrik munkásságáról alapvető írások találhatók a születése 150. évfordulóján tartott emlékkonferencián elhangzott előadásokból kiadott tanulmánygyűjteményben: Petrik-emlékkötet. Szerk. Nagy Anikó. Budapest, OSZK, 1996, 85 p. (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei ; 8.)
3. POGÁNYNÉ RÓZSA Gabriella: Petrik Géza magyar könyvészetei a katalogizálásról alkotott korabeli nézetek tükrében = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2001. 12. sz. 24–38. p.
4. Legutóbb BORDA Lajos tézisei váltottak ki helyenként szenvedélyes hangú vitát. A vita összefoglalása: Antikváriusok, könyvtárosok és másféle könyves emberek. Két beszélgetés az Országos Széchényi Könyvtárban = Magyar Könyvszemle, 2017. 1. sz. 96–124. p.
5. WIX Györgyné: A szerzetesi könyvtárak sorsa Magyarországon, 1950–1952. Budapest, OSZK, 1997. 68 p. – (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei ; 11.)
6. A pótkötetekről: PAVERCSIK Ilona : A Petrik-bibliográfia kiegészítései. In: Petrik-emlékkötet. Szerk. Nagy Anikó. Budapest, OSZK, 1996. 45–52. p.
7. VÁSÁRHELYI Judit : A XVIII. századi magyarországi nyomtatványok feltárásáról = Magyar Könyvszemle, 1977. 3. sz. 285–285. p. Borsa Gedeon: A retrospektív magyar nemzeti bibliográfia 18. századi szakasza = Magyar Könyvszemle, 1985. 1. 18–31. p.
8. A 8. kötet után V. ECSEDY Judit tekintette át az addigi munkálatokat: Pillanatkép a retrospektív nemzeti bibliográfia 18. századi szakaszáról. In: Summa. Tanulmányok Szelestei N. László tiszteletére. Szerk. Maczák Ibolya. Piliscsaba, PPKE BTK, 2007. 64–68. p., illetve uő.: A 18. századi nemzeti bibliográfia helyzete = Magyar Könyvszemle, 2017. 1. sz. 115–116. p. ; P. VÁSÁRHELYi Judit írása a régi nyomtatványok feltárását elősegítő egyéb munkálatokról (betűtípus kutatás, régi szerzők névjegyzéke) is hírt ad: A régi magyarországi nyomtatványok bibliográfiai feldolgozása = Magyar Könyvszemle, 2017. 1. sz. 102–105. p.
9. BORSA Gedeon: A régi, szerzői hungarika nyomtatványok bibliográfiája = Magyar Könyvszemle, 1978. 3–4. sz. 303–313. p.
10. DÖRNYEI Sándor: Egy bibliográfia számokban: Magyarországi szerzők külföldön 1712–1760 = Magyar Könyvszemle, 2005. 1. sz. 97–102. p.
11. P. VÁSÁRHELYI Judit: A régi magyarországi nyomtatványok bibliográfiai feldolgozása = Magyar Könyvszemle, 2017. 1. sz. 103. p.
Beérkezett: 2019. június 26.