(1935. július 16. ‒ 2019. május 14.)
Simon Zoltán nem készült könyvtárosnak. 1953-ban magyar-történelem szakon kezdte meg tanulmányait a Kossuth Lajos Tudományegyetem. Az 1956-os eseményekben való részvétele miatt – az 1956. október 23-ai egyetemi tüntetés egyik szervezőjeként – 1957-1961 között kizárták az egyetemről. Fiatal életének nehéz évei után 1964-ben a Hajdú-Bihar Megyei Könyvtár munkatársaként új hivatásra talált.
„Hozzám nőttek a könyvtárak” – nyilatkozta Sütő András gondolatának parafrázisaként, amely leginkább jellemezte hálózati–módszertani munkáját.
Törődött a vidék könyvtárainak létrehozásával a könyvek beszerzésétől, rendszerezésükről, az olvasói igény felkeltése és kielégítése valamennyi munkafolyamatának szakszerű ellátásáról. S tette ezt a változó jogszabályoknak megfelelően 1967-1991 között a módszertani osztály vezetőjeként.
Az általa alapított „Editéka Alapítvány” nevében felesége (Edit) nevét rejtve őrzi. Az alapítvány kuratóriuma pályázata – „Az Év Könyvtárosa” elismerő cím, oklevél, és jutalom-összeg – az országban egyedülálló módon a megye könyvtárosainak szakmai díja volt.
Jelentős érdemei vannak az irodalmi művek, általában az olvasási kultúra, az olvasási szokások szociológiai vizsgálata terén. Kimutatásokra és statisztikákra alapozva kísérte figyelemmel a magyar olvasóközönség ízlésvilágának alakulását a 18. századtól „napjainkig”. A későbbi években is mindig az olvasó szemével tekintett a könyvtárra. Az irodalom határkérdéseit feszegetve a lektűr, a bestseller irodalmi értékeit és a giccs káros hatását mérlegelte.
Irodalomtörténeti munkái közül kiemelkedő Örkény-monográfiája, amelyben feltárja azokat az életrajzi mozzanatokat, koreszméket és irodalmi irányzatokat, amelyek Örkény alkotói magatartását formálták, témaválasztását, kifejezésmódját befolyásolták.
1968-1990 között az Alföld rovatvezetőjeként, 1987-től az Írószövetség Kelet-Magyarországi csoportjának titkáraként tevékenykedett. Kitüntetései igazolják irodalmi és kritikai tevékenységének elismerését: József Attila-díj (1991), Kölcsey-díj (1995), Alföld-nívódíj (1991).
Könyvtárigazgatóként (1991. április 1-től–1995. december 30-ig) támogatta az új szakmai kezdeményezéseket, hagyta dolgozni munkatársait.
Vidám természete mindenkor szórakoztató társaságot jelentett. Éveken át könyvtári Mikulásnak öltözve szerzett örömet gyermekeinknek.
Számtalan irodalmi és könyvtár-szakmai írását összegyűjteni egy életmű bibliográfiában régi és új kollegák közös feladata kell, hogy legyen.
Az emlékezés búcsúperceiben fejet hajtunk emberi kiválósága és szakmai teljesítménye felett.