Fordítás és irodalom a XVIII. században

Könyvészeti tanulságok, másodlagos bibliográfiák, módszer

A XVIII. századi régi magyar irodalom egyik központi, a tudományos kutatás és a bibliográfiai számbavétel számára egyaránt kihívást jelentő témája a fordításirodalom. A nyomtatásban megjelent művek között ebben az évszázadban – úgy tűnik – több a fordítás és az átdolgozás, mint az eredeti alkotás.¹ Mivel a magyar nyelvre átültetett művek közül számosnak ismeretlen a szerzője, bibliográfiai számbavételük alapja – jobb híján – a fordító neve, illetve ha ez sem ismert, egyszerűen a mű címe. Ilyen esetekben – bár a nyomtatvány közli a fordítás tényét – a leírásokból többször hiányzik a figyelmeztető „ford.” kifejezés.

E hiányosság különösen jellemző a másodlagos bibliográfiák egy részére. Ezek egy bizonyos szempont (általában téma vagy földrajzi hely) szerint korábban már megjelent bibliográfiákból az autopszia és a szakirodalom ismeretének mellőzésével készült, tájékoztató jellegű, ugyanakkor „szerzőik” (a voltaképpeni összeállító/k) nevével fémjelzett úgynevezett (le)válogatások, melyeket az utóbbi években – a fenti sajátosságok ellenére – esetenként önálló számbavételen alapuló szerzői bibliográfiákká kívánnak emelni.² Rájuk éppúgy, mint a „mívesebb” bibliográfiák egy részére is, jellemzőek a hiányos, így például a fordítás tényét elfedő könyvészeti leírások. Különösen így van ez az áhítatirodalmi munkák esetében, melynek oka eredendően annak a ténynek a figyelembe nem vétele, hogy voltak olyan történelmi időszakok, amikor tiltották a szerzők, összeállítók és fordítók nevének feltüntetését e nyomtatványokban.³ E „rejtőzködő”, keletkezésük körülményeit gyakran a XXI. századig eltitkoló munkák bibliográfiai leírásához rendszerint irodalomtörténeti előtanulmányokra, megfelelő mélységű alapkutatásokra van szükség.⁴

Míg a probléma nyilvánvaló, megoldása, illetve a törekvés a megoldásra nehézkes. Erre a tényre hivatkozva figyelemfelhívó példaként osztom meg egy közelmúltban napvilágot látott könyvészeti kiadvány vonatkozó tanulságait, feltételezve, hogy a továbbiakban a bibliográfus-szerzők körültekintőbben járnak el. A problémafelvetésen túl, egyúttal igyekszem a vonatkozó hiányosságokat pótolni.

2018-ban jelent meg a Maklári János Lelki jó illat-tétel: Kiadástörténet és bibliográfia című dolgozat.⁵ A mindössze négy és fél oldal terjedelmű kiadástörténeti tanulmányból szűk egy oldal foglalkozik Maklári művével, s ez is egy negatív, szűkszavú megállapítással kezdődik, hogy tudniillik a szerzőnek „még nem sikerült” azonosítania, hogy a mű mely Zürichben megjelent kiadvány fordítása. Az esetleges próbálkozások, azok iránya hozzávetőlegesen sem ismerhető meg.

Mivel a tanulmány nyilvánvalóan elnagyolt, első lépésben igyekeztem pontosabban tájékozódni a hozzá tartozó bibliográfiából. Maklári Lelki jó illat-tétele a XVIII. századi magyarországi fordításirodalomhoz tartozik, a róla szóló munka pedig a szerzői bibliográfia igényével lép fel, úgy gondoltam, ha nem sikerült is meghatározni a fordítás eredetijét, a kiadások és közgyűjteményi példányaik leírása korrekt, és hibátlan. Maga a bibliográfiai rész összesen ötvenkét kiadást ír le 1794–1904 között.⁶ Szúrópróbaként ellenőriztem az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltárban (ELTE EKL) őrzött példányokat, mivel a lelőhelyek rövidítései között e gyűjtemény is szerepel. Az áttekintés eredménye a következő.

Maklári Lelki jó illat-tétel című fordításából a jelzett könyvtár négy különböző kiadás egy-egy példányát őrzi. Tételesen behasonlítva ezeket, a bibliográfia M1 jelzésű első tételének (1. kiadás) referenciáinál (179. p.) az olvasható, hogy ebből a kiadásból jelenleg „öt példány ismert”, ugyanakkor nem szerepel köztük az ELTE EKL Ad 3052 jelzetű meglévő példánya. Az M3-as kiadás (127, 180. p.) unikum példányának leírása rendben lévőnek látszik (jelzete az ELTE EKL-ban Ad 3035). Ugyanakkor e kiadás besorolásának pontosságát a megjelenések időrendjébe alapvetően megkérdőjelezi az M5-ös jelzésű feltételezett kiadás datálása 1794 és 1801 közé (129. p.). A szerző valószínűleg nem gondolta át, hogy mivel sem az e tételt megelőző M3-as, sem az M4-es (127–128. p.) tétel nem jelenhetett meg 1801. július 1. előtt (ez a második cenzori engedély dátuma), ezért valós helyük a kronológia érvényesítésével a jelenlegi M5-ös kiadás után lenne.

Az M41-es 1856. évi, szintén egyetlen példányból ismert kiadáshoz (jelzete ELTE EKL Ad 3050) egy rosszul kötött ív miatt két kollációt (165., 190. p.) tüntet fel a szerző,⁷ de ilyen esetben a példány jelzete után szokás közölni a kötéshibát. E tételnél meg kell jegyezni még azt is, hogy könyvészeti leírásában egyáltalán nem szerepel a kiadvány címlapján az impresszumban feltüntetett Telegdi K[ovács] Lajos könyvkereskedő neve. Telegdi közismerten 1841-ben nyitotta meg üzletét Debrecenben és e kiadás impresszumában „városi könyvnyomdai bizományos”-ként nevezi meg magát. A kerek zárójelnek, mely a leírásban a nyomdát és a megjelenési évet határolja, a bibliográfiai leírások elfogadott szabályai szerint azt kellene jelentenie, hogy a címlapon ugyan nem szerepel, de a kiadványban benne van az 1856-os évszám. Ez azonban sehol sem található meg a jelzett példányban, így – ha valóban a rendelkezésre álló egyetlen példány kézbe vétele alapján készült a leírás – megmagyarázatlan marad az 1856-os datálás.⁸ A negyedik Egyetemi Könyvtárban őrzött példány az M43 jelzésű kiadás egyik példánya (ELTE EKL Ad 3051), viszont a bibliográfiai leírásban olvasható „két példány ismert”-ből⁹ egyik sem az ELTE EKL Ad 3051 jelzetű példány.¹⁰ Egy mondatban összegezve a fentieket, az ELTE EKL állománya tekintetében e bibliográfia értéke – jóindulattal – mindössze 50%-os.

Ezek után röviden kitérek a Maklári-munkához „Felhasznált szakirodalom” címen közölt (200–203. p.) jegyzékre, mivel érintkezik a másodlagos bibliográfiák korábban már felvetett problematikájával. Az itt közölt bibliográfiák (és egyáltalán a bibliográfiák!) nem tekintendők szakirodalomnak, a tudományos publikálás gyakorlatában soha senki nem tekintette annak. Petrik és társai bibliográfiák, a „szakirodalom” megjelölés pedig tudományos munkát, tanulmányt és monográfiát feltételez.¹¹ Ennél is meglepőbb, hogy az itt számba vett bibliográfiákból kivonatolt másodlagos bibliográfiák ugyancsak könyvészeti hivatkozást kaptak, ez tautológia. A másodlagos bibliográfiák – rendes esetben – különféle tervezett vizsgálatok kiindulópontjaként készülnek, lényegüket tekintve rendhagyó összegzések vagy válogatások, és egyúttal ötlettárak. A Maklári-bibliográfia végén két ilyen összeállítás is hivatkozást kapott, magyarázat nélkül. A szerző nem járt a végére annak, vajon miért készültek e kéziratként elektronikusan közzétett „segédletek”. Hegedüs Béla 2009. évi fordításirodalmi jegyzéke tájékoztatás, és mindössze abban kívánta segíteni egy konferencia leendő előadóit, hogy előmunkálatként ötleteket adjon a kutatásaikhoz. Tartalma a 2009-ben még hozzáférhető, korántsem sikeres, elektronikusan közzétett Petrik-kötetekből származik. (Jelenleg az időközben javított digitális változat található meg az interneten.)¹² Ez az oka annak, hogy ezt a jegyzéket eddig soha senki nem hivatkozta, nem frissítette és maga az összeállító sem tüntette fel munkái között a Magyar Tudományos Művek Tárában (MTMT).*

Ugyancsak meglepett Bajáki Rita másodlagos bibliográfiai összeállításának a hivatkozása, mely kézirat gyanánt készült és egyáltalán nem tekinthető sem teljesnek (47 oldal), sem lezárt, kész műnek. Utolsó változtatásának dátuma a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának repozitóriuma (REAL) szerint 2016. január 13. Hogy Bíró Gyöngyi vajon ezt használta-e vagy egy korábbi verziót, nem derül ki.¹³ Ezek után egyáltalán nem tekinthető véletlennek, hogy művei felsorolásakor – érthető okok miatt – Bajáki sem tüntette fel e jegyzéket az MTMT-ben.

A hibák – lennének még – további módszeres bemutatása helyett a vizsgálat e pontján áttérek a XVIII. századi magyarországi fordításirodalmat érintő kérdés megválaszolására: mit fordított magyarra Maklári János, vajon valóban nehéz-e ennek a meghatározása. Kiindulópontom egyrészt az volt, hogy mit mond a szerző e kérdésről, másrészt a mű címe, melyet típus-címként kezeltem.¹⁴

Az első kiadás címlapján a „Fordította, és rész szerént szerzette” felvilágosítás, az olvasónak címzett előszóban a „Lelki Jó Illat-tétel nevezeti alatt, Helvetziának Tigurum nevü városába jött-ki Német nyelven, illy kis formában készült Imádságos könyvetske […] azon könyvetske Szerzőjétől helyenként el-tértem: néhol egész Imádságokat ki-hagytam; néhol rövidítettem vagy bővítettem; és egészen új Imádságokkal ’s Énekekkel-is szaporítottam” olvasható. A szerzői-fordítói „útbaigazítás” szerint számba vettem a német nyelven Zürichben megjelent, a „Rauchwerk” és a „für Reisende” kifejezést a címben felhasználó, kisméretű (zsebben hordozható) imádságoskönyveket. Több ilyen munka is készült,¹⁵ közülük egyetlen, szerző nélküli nyomtatvány bizonyult minden tekintetben megfelelőnek. Ennek teljes címe Geistliches Rauchwerck, oder Opfer, Und Tägliches Gespräch frommer Seelen mit Gott. Wie auch tägliche Morgen und Abend-bätter, durch die gantze wochen: Vor und nach dem h. Abendmahl; auch besonderbare; für Reisende, sehr nutzlich und dienstlich. Több kiadása ismert, így például az egyik 1667-ben került ki a sajtó alól Zürichben a Hamberger nyomdában. Az általam használt kiadás megjelenési adatai: „Zürich getrukt, Bey Joh. Heinrich Hamberger, 1679”.¹⁶ A szerző megnevezése nélkül napvilágot látott munka e kiadásának terjedelme 330+6 lap, formátuma tizenhatodrét (gerincmagassága 7 cm).

Valószínű, hogy Maklári ennek az imádságoskönyvnek valamelyik kiadását használta. A szövegösszevetésre alkalmasnak bizonyult 1679. évi kiadás címlapjának hátoldalán ugyanaz a bibliai idézet olvasható, mint Maklárinál: „Psal. 51. v. 20.”. Maklári fordítási technikáját három kiválasztott szövegrész segítségével, azok párhuzamos közlésével mutatom be.

A szövegösszevetés szerint Maklári igyekezett hűen követni forrását, az eltérések elsősorban a két nyelv különbözőségéből adódnak.

Jóllehet továbbra is kevés esély van annak a konkrét, német nyelvű zürichi Geistliches Rauchwerck-kiadásnak a meghatározására, amelyet Maklári lefordított, magának a műnek a meghatározása nem okozott nehézséget. A fordító elégséges információt közölt a Lelki jó illat-tételben ahhoz, hogy adatait pontosan nyomon követve el lehessen jutni az eredeti munkához. A Geistliches Rauchwerck kiadássorozatának nyomon követéséből nyilvánvaló, hogy egy sokszor megjelent, kedvelt svájci munkáról van szó, melyet a XIX. században is számon tartottak.¹⁷

Végül, több alapvető módszertani tanulság körvonalazódik:

a bibliográfia-készítés alapja nem egy, már jól-rosszul elkészített korábbi számbavétel, hanem minden esetben maga a kiadvány;

a másodlagos bibliográfiák – kivétel nélkül! – tájékoztató jellegűek;

a hibákkal teli szerzős bibliográfiák megjelenése (így például a második lábjegyzetben leírt Ave Tyrnavia) sajnálatos módon arra „ösztönöz”, hogy újabb igénytelen és egyre igénytelenebb szerzős bibliográfiák készüljenek;

érdemes időt fordítani a bibliográfia-készítésre, a tudományos igény érvényesítése megtérül, mert félretájékoztatás helyett időt álló, míves bibliográfiákra, elsősorban autopszia alapján készülő retrospektív magyar nemzeti bibliográfiára lenne szükség Magyarországon a XXI. században.

Jegyzetek

1. Vö. Nunquam autores, semper interpretes. A magyarországi fordításirodalom a 18. században. Szerk. Lengyel Réka, Budapest, MTA BTK ITI, 2016.
2. Így pl. Ave Tyrnavia! Opera Impressa Tyrnaviae Typis Academicis 1648–1777. A nagyszombati Akadémiai Nyomda kiadványai 1648–1777. Írta Kovács Eszter – Käfer István, Budapest – Nagyszombat – Esztergom, OSZK – Esztergomi Hittudományi Főiskola – Nagyszombati Egyetem Egyetemtörténeti Intézete – Szent Adalbert Közép és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány, 2013.
3. SVATOŠ, Martin: Úvod do kapitoly: Literatura a rétorika jesuitů = Bohemia jesuitica 1556–2006, tomus 2, ed. Petronilla Cemus, Praha, Univerzita Karlova v Praze Nakladelstvi Karolinum, 2010, 777–791, itt: 790.
4.  Vö. például, KNAPP Éva: VI. Pius pápa imádságos könyve – magyarul és Magyarországon = Nunquam autores […], i. m. (1. jegyzet) 146–189.
5.  BÍRÓ Gyöngyi: Maklári János Lelki jó illat-tétel. Kiadástörténet és bibliográfia. In.: Három református lelki  könyv. (Régi Magyarországi Vallásos Nyomtatványok 3), Zebegény, Borda Antikvárium, 2018, 117–121.
6.  Három, i. m. (5. jegyzet), 125–176, további megjegyzések: 179–192, források, irodalom, rövidítések: 193–206.
7. Két kollációja van például az M36-os jelzésű 1842-ben megjelent kiadásnak az Országos Széchényi Könyvtár egyetlen példánya alapján (160., 189. p.) és az M42-nek is (egyetlen sárospataki példány, 166., 191. p.) egy-egy hiányzó levél miatt, szintén feleslegesen.
8. A hivatkozások közül Petrik II 659 példányjelzés nélkül datálja 1856-ra; Szinnyei Petrikre hivatkozik, Hegedüs Béla Petrik leválogatásból készített másodlagos bibliográfiája nem tekinthető relevánsnak, Telegdi 1856-ban megjelent katalógusa pedig éppúgy nem tekinthető mértékadónak, mint a már korábban kizárt könyvkereskedői jegyzékek, mivel az adott év nem szerepel a nyomtatvány címében. Vö. Három, i. m. (1. jegyzet), 120.
9. Három, i. m. (5. jegyzet), 167.
10. Feltételezem, hogy a szerző nem ismeri az EKL elektronikus katalógusrendszerét, melyben a fenti négy Maklári-példány megtalálható.
11. Hibásan került e felsorolásba az „MKSzle = Magyar Könyvszemle” is, ez ugyanis e formában rövidítés.
12. Magyarra fordított művek bibliográfiája 1700–1806, Felhasznált adatbázisok forrása: Az Országos Széchényi Könyvtár adatbázisai http://www.arcanum.hu/oszk/, összeállította Hegedüs Béla 1. változat 2009. október 29., Budapest, Reciti, 2009.
13. Az 1800 előtt magyar nyelven megjelent imakönyvek bibliográfiája. Összeállította Bajáki Rita, MTA-PPKE, 2014.
14. Erre ösztönzött a korabeli német nyelvre visszafordított cím (Geistliches Rauchwerk) címként történő gyakori használata német nyelvterületen (például, Gedeon Forster: Geistliches Rauchwerk, Amberg, 1688.; Johann Jakob Ulrich: Das geistliche Rauchwerk. Zürich, Bodmer, 1712.; Heinrich Stähelin: Geistliches Rauchwerk. Zürich, 1743.; Johann Georg Hagelgans: Liebliches Rauch-Werck zum Gebeth. H.n., 1750. etc.), továbbá az a körülmény, hogy ez a cím később Magyarországon is típuscímmé vált. Ld. például, Varga Lajos [jászárokszállási római katolikus lelkész]: Lelki jó illattétel. Pünkösdi és jublieumi emlék az 1900-ik szent évre. Eger, Lőw nyomda, 1900. Használt példány: Országos Széchényi Könyvtár Pny 2.378.
15. Ld. 14. jegyzet. Megjegyzem, eltérő címeken megjelent gyűjteményes munkákban is találhatók Rauchwerk című imádságok, így például Dominikus Beer: Nürnbergisches Handbüchlein. Nürnberg (Endter, 1654) című összeállításának XVIII. része a Geistliches Rauchwerck Oder Gebetbüchlein (455–478).
16. Zürich, Zentralbibliothek, jelzete: AB 6053.
17. Vö. például, Neu-vermehrtes Geistliches Lust-Gärtlein frommer Seelen […] mit dem geistlichen Rauchwerk vermehret. Langnau, Ch. Blaser, 1843. Korábbi kiadás: Bern, E. Hortin, 1790 – VD18 13131230