Ismeretes, hogy ősnyomtatvány az a könyv vagy egyleveles kiadvány, amelyet az európai könyvnyomtatás feltalálása óta, azaz az 1450-es évek közepétől a 15. század végéig, pontosabban 1500. december 31-ig mozgatható betűkkel, szedéssel-nyomással állítottak elő. Terminus technicusa egy latin kifejezés, az incunabulum (többes számban incunabula), melynek elsődleges jelentése pólya (bölcső), további jelentése szülőföld, születéshely, első kezdet, eredet, első gyermekkor. Innen származik az incunabulum nemzetközileg elfogadott jelentése, a bölcsőnyomat (bölcsőnyomtatvány). Egy másik kifejezés, a paleotípia szintén használatos a 15. századi nyomtatványokra, nemzetközileg általánosan elfogadottá azonban az elmúlt két évszázadban az incunabulum vált. A 15. század második felének nyomdászai tudatosan törekedtek arra, hogy munkáik hasonlítsanak a középkori kézzel írott könyvekhez, a kódexekhez. Ennek érdekében a kódexírás főbb betűtípusain (gót, antikva) kívül az ősnyomdászok átvették a kódexekben használt rövidítéseket (abbreviatura) is, s ezek használatával biztosították a sorok azonos hosszúságát. A mintegy hatvan-nyolcvan általánosan használt rövidítés mellett kedveltek voltak a ligatúrák (közös matricára öntött kettős betűk) is. A fennmaradt ősnyomtatványok tekintélyes része csonka példány. Jelenleg lényegében minden egyes ősnyomtatvány-kiadás példányát a címleírás során végig kell ellenőrizni, nem csonka-e. Ez a kollacionálás, ami a kötetben található szignatúra vagy registrum segítségével történik. Ha a kötethez ezek közül egyik sem tartozik hozzá, az ívfüzetek közepét megkeresve a fűzés segítségével végezhető el ez a munkafolyamat. Nehéz és fáradságos a kelendőbb ősnyomtatványok újabb kiadásainak elkülönítése is. Nem ritkák az ugyanazon kiadásokon belüli variánsok sem – ezek általában úgy keletkeztek, hogy a nyomás alatt egyúttal korrigálást is végeztek. Ha például egy ívből már kinyomtak száz példányt és ekkor fedezték fel a hibát, egyszerűen korrigálták, s így ugyanazon ív további példányai már részben eltértek az előbbiektől.
Az ősnyomtatványok gyűjtése Magyarországon valószínűleg a Bibliotheca Corvinianáig nyúlik vissza. Mátyás király világhírű könyvgyűjteményében nyomtatványok is helyet kaptak, melyek közül négy máig fennmaradt. Ezek mindegyikében megtalálható Mátyás családi címeréből a holló (corvus), illetve a tulajdonra vonatkozó korabeli bejegyzés. E köteteken kívül továbbiakat is őrizhettek Hunyadi Mátyás könyvtárában. Ismeretes például, hogy Pomponius Laetus 1471-ben nyomtatásban küldött Budára egy Silius Italicust. Az említetteken kívül több ősnyomtatványt ajánlottak Mátyás királynak és feleségének, Aragóniai Beatrixnek, melyekből minden bizonnyal példányok is kerültek a Bibliotheca Corvinianába. A magyarországi történeti könyvtárak ősnyomtatványaiból viszonylag kevés kötet maradt fenn, az eredeti őrzési helyeken még ennél is kevesebbet lehet megtalálni (például Nagyszebenben).
Az úgynevezett „régikönyves”-gyűjteménnyel bíró, azaz 1800 előtt megjelent nyomtatványokat őrző könyvtáraknak minden esetben a legértékesebb állományrésze az ősnyomtatvány-gyűjtemény. Magyarországon összesen több mint 7100 ősnyomtatvány található a közgyűjteményekben és az egyházi könyvtárakban (a hazai magángyűjtemények ősnyomtatvány-kincseiről jelenleg nincsenek megbízható adatok). Ezzel az ősnyomtatvány-állománnyal az ország előkelő helyet foglal el az európai országok között, mivel körülbelül hasonló számú 15. századi nyomtatvánnyal rendelkezik, mint – Borsa Gedeon becsült adata szerint – Belgium és Hollandia. Ezek jelentős részét, mintegy a felét három nagy könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Egyetemi Könyvtára őrzi. Magyarország első számú ősnyomtatványtárát az Országos Széchényi Könyvtár, a második legnagyobb ősnyomtatvány-gyűjteményt a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára (Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ – MTA KIK), s a harmadik nagy incunabula-állományt a budapesti Egyetemi Könyvtár (ELTE Egyetemi Könyvtár) őrzi. Mindhárom gyűjteményben ezernél több ősnyomtatvány található.
A budapesti Egyetemi Könyvtár jogelődje, az első nagyszombati jezsuita könyvtár megalapításával (1561) és e könyvtár jogutódai révén jött létre az az országban egyedülálló ősnyomtatvány-gyűjtemény, mely évszázadokon át egészen a mai napig együtt maradt és folyamatosan bővült. A tár kiemelkedő jelentőségű abból a szempontból is, hogy állományát nem magángyűjtemény formájában, látványosságként gyűjtötték össze, hanem napi használatra, elsősorban oktatásra és tanulásra szánták. Fő jellegzetessége, hogy az eredeti állományt évszázadokon keresztül megőrizte a gyűjtemény. Ezt az állítást elsősorban a kötetekben megtalálható viszonylag sok bejegyzés, marginália bizonyítja. Az ősnyomtatványok száma a könyvtár történetének kezdetétől folyamatosan gyarapodott. 1635 előtt összesen huszonhat ősnyomtatványt őrzött a nagyszombati jezsuita könyvtár, melyek közül húsz ma is a gyűjtemény része. Valószínű, hogy két továbbit is őriz a könyvtár, de ezeknek időközben megsérült a tulajdonosi bejegyzése. Az ősnyomtatványtár legrégebbi huszonhat kötetéből huszonkettőt közel 380 éve őriz a könyvtár. A tár bővülése később is folyamatosnak tekinthető a jezsuita rend feloszlatásáig (1773).
Az ősnyomtatványtár legjelentősebb állomány-növekedése Mária Terézia, majd II. József szerzetesrendeket feloszlató rendeleteinek köszönhető. A feloszlatott rendi könyvtárakból az uralkodó a bécsi udvari könyvtár elsőbbségének biztosítása után válogatási jogot adott a volt nagyszombati jezsuita egyetem könyvtárának, az államosítása után Budára, majd Pestre költöztetett egyetemi könyvtárnak. Számos, értékes ősnyomtatvánnyal rendelkező szerzetesi könyvtár anyaga került – elsősorban a Felvidékről – a pesti egyetemi könyvtárba. A rendfeloszlatásokat követően a Magyarországon történetileg megmaradt ősnyomtatványok jelentős részének gyűjtőhelye lett a könyvtár, s e körülmény miatt könyv- és könyvtörténeti szempontból kimagasló értéket képvisel ez az ősnyomtatvány-gyűjtemény. A könyvtárba irányított abolíciós könyvanyagban viszonylag sok duplum példány volt, ugyanakkor több ritkaság is ezen az úton jutott a könyvtári állományba. Ilyen például a Diurnale Argentinense (Basel, Michael Wenssler, circa 1491 – Inc. 830), melyből a Gesamtkatalog der Wiegendrucke mindössze öt példányt tart számon, s ezek között a budapesti Egyetemi Könyvtár példánya variáns példány.
Az ősnyomtatványok állományadatát a 18. század utolsó negyede végéről csak megközelítően lehet megbecsülni. Vértesy Miklós kutatásai alapján tudjuk, hogy a rendelkezésre álló források közül a kötetekben ma is megtalálható tulajdonosi bejegyzések alapján a nagyszombati volt jezsuita könyvtári ősnyomtatványokon kívül 223 ősnyomtatvány egykori őrzőhelye volt jezsuita gyűjtemény. Ezek megoszlása a proveniencia szerint a következő:
 |
A táblázatból nyilvánvaló, hogy a pozsonyi, a soproni és a besztercebányai jezsuita könyvtárakból került a legtöbb ősnyomtatvány az államosított nagyszombati egyetem könyvtárába. A jelentős számú pozsonyi gyarapodás oka elsősorban abban kereshető, hogy e jezsuita könyvtár őrizte Mossóczi Zakariás nyitrai püspök 16. századi gazdag magánkönyvtárának jelentős részét. Ismeretes, hogy Mossóczi 1587-ben sógorára, Kecskés Andrásra hagyta könyvtárát, akitől Kecskés János nagyszombati kanonokhoz került. Kecskés János saját könyv-gyűjteményével együtt a pozsonyi jezsuitáknak ajándékozta a Mossóczi-féle könyveket.
A másik számba vett forrás Pray György Index rarioruma (I−II. kötet, Buda, 1780−1781). Pray összesen 179 ősnyomtatványt vett be munkájába. Ezek azok az ősnyomtatványok, melyeket ő a többi közül ritkaságnak ítélt. A 179 Pray-féle ősnyomtatványból 88 kötetben található egykori jezsuita tulajdonosi bejegyzés. Ha e két, eltérő forrásból származó adathoz becslés alapján (30−40 kötet) hozzáadjuk a Pray által kihagyott ősnyomtatványokat, illetve a tulajdonosi bejegyzést nem tartalmazó egykori jezsuita könyvtárakban őrzött 15. századi nyomtatványokat, az állományt 350 kötetre lehet becsülni.
A II. József által elrendelt rendfeloszlatások (1782–1786/88) következtében 134 férfi és 6 női rendház könyvtárának állománya került állami tulajdonba. E könyvtárak anyagának áttekintését és szétosztását az uralkodó az Egyetemi Könyvtárra bízta. A könyvtár az így számba vett ősnyomtatványok legnagyobb részét megtartotta saját állománya részeként. Áttekintve a gyűjteménybe ekkor bekerült ősnyomtatványok utolsó tulajdonosait, megállapítható, hogy a bejegyzéseket és a beragasztott ex libriseket figyelembe véve az ősnyomtatványok a következő rendektől származnak.
 |
A táblázatba foglalt adatok az egykori valóságot nem minden részletében tükrözik, mivel egyrészt léteznek a kötetekben úgynevezett „rejtett” tulajdonosi bejegyzések is, másrészt például a pannonhalmi bencés apátságból beszállított ősnyomtatványok négy kötet kivételével visszakerültek Pannonhalmára. Az adatokat az is torzítja, hogy egyes szerzetesrendek nem minden feloszlatott rendházából kerültek be az Egyetemi Könyvtárba az ősnyomtatványok. Teljes egészében egyedül a pálos rend könyvállományából származó ősnyomtatványok találhatók meg a könyvtárban (208 kötet). Ezek egykori rendházankénti megoszlása az első számbavétel után a következő.
 |
Az ősnyomtatványok korábbi tulajdonosainak figyelembe vételével egyszer majd minden egyes, a gyűjteményben őrzött ősnyomtatvány története megrajzolhatóvá válik. A II. József kori abolíció után a könyvtár ősnyomtatványainak száma – becslés alapján – mintegy hatszáz kötet lehetett. Ez a mennyiség és a kötetek által képviselt minőség (a ritka és unikum példányok révén) egykorúan teljesen egyedülálló volt az országban. Így például a legértékesebb, 1470 előtt készült ősnyomtatványok száma négy (Inc. 789, 790, 867, 872).
II. József 1785-ben rendeletet adott ki az abolíció révén bekerült másod- és többes példányok értékesítésére. A rendelet végrehajtása során 1787−1797 között hét árverést rendezett az Egyetemi Könyvtár, és összesen 20 031 könyvet kínált eladásra, ami a további többes példányok figyelembe vételével mintegy 25 000 kötet értékesítését jelenthette. Az árverések nyomtatott katalógusai (Catalogus librorum, qui in Bibliotheca Universitatis Pestiensis publicae auctioni exponentur [hét füzet], Pest, 1787−1797) a könyvtár történetének becses forrásai, kutatásuk még éppen csak elkezdődött. Az árveréseken négy ősnyomtatványt kínált megvásárlásra a könyvtár (a Hain-számokkal kifejezve ezek a következők: H 3118, H 1249, H 5388, H 9246). Közülük egy, Jacobus Sprenger és Henricus Institoris híres, a boszorkányperek lefolytatói számára írt Malleus maleficaruma (Nürnberg, Anton Koberger, 1496, H *9246) többes példánya (ma a kiadásból az ősnyomtatványtárban őrzött példány jelzete Inc 591) biztosan elkelt, ára harminc krajcár volt.
A könyvtár jelenleg az 1200-nál több bibliográfiai egységet őrző ősnyomtatványtárával Magyarország harmadik legnagyobb incunabulum-gyűjteménye. Több olyan kötettel bír, amelyek ezeknek a kiadásoknak az egyetlen ismert példányai. Az ősnyomtatványok jelzete – más hazai ősnyomtatvány-gyűjteményekhez hasonlóan – az ’Inc’ rövidítésből és numerus currens arab számból áll. Az ősnyomtatványok úgynevezett rövid címleírása elektronikus formában is elérhető, s a könyvtár tervbe vette a könyvészeti leírások bővített formátumú, a kötetek egyéni jellegzetességeire is figyelő leírások elkészítését. E sajátosságok jelentős része a gyűjteménybe kerülés (proveniencia) tényével kiegészítve új kontextusba helyezik a tár egészét, s így együttes vizsgálatuk történettudományi, irodalomtörténeti és pedagógiatörténeti érdeklődésre egyaránt számot tarthat.
Beérkezett: 2016. január 27.