A könyvtárügyi szaksajtó hasábjain jó ideje permanens diskurzus tárgya a könyvtári intézmény átalakulása. Mindez különféle okokra vezethető vissza, gondoljunk csak a szakma fejlődését jelentősen befolyásoló társadalmi és technológiai változásokra.1 A vizualitás fokozódó térhódításával szoros összefüggésben lévő megváltozott olvasói magatartás, az internet, majd az e-book megjelenése, a digitalizált vagy már eleve digitálisan megjelenő dokumentumok folyamatosan növekvő mennyisége és az infokommunikációs technicitás egyre hangsúlyosabb társadalmi jelenléte újabbnál újabb kérdéseket vet fel a könyvtár 21. századi fogalmát illetően. A felmerülő kérdéseket nehéz lenne rangsorolni, s talán értelme sem volna szigorúan vett fontossági sorrend felállításának. Az említett problémák ugyanis aligha választhatók el egymástól, szoros összefüggés mutatható ki közöttük és összeadódva komplex kihívásként jelentkeznek. A könyvtáraknak pedig egzisztenciális kötelességük ezekre a kérdésekre gyors, hatékony és célravezető válaszokat adni.2Bár elvi szinten határozott, többnyire egy irányba mutató álláspontok fogalmazódnak meg, a gyakorlati lépéseket olykor mégis bizonytalanság övezi, ami nem csupán financiális okokra vezethető vissza.A könyvtár intézményét ért komplex kihívás tétje eközben egyre nyilvánvalóbb: szükség lesz-e a továbbiakban a könyvtárra mint fizikai térre, indokolja-e bármi is újabb könyvtári célokat szolgáló épületek létrehozását, s a jelenlegi könyvtári infrastruktúra jövőbeni fenntartását?
Tóth Máté, a Könyvtári Intézet és a Pécsi Tudományegyetem munkatársa Könyvtár és közösség című munkájában pontosan ezt a kérdéskört vizsgálja, vagyis a könyvtár és az (olvasó)közönség viszonyát, a könyvtári intézmény közösségi térként való funkcionálását és korszerű szolgáltatási lehetőségeit veszi közelebbről szemügyre.
A téma természetéből adódóan érintőlegesen egyéb kérdések is előkerülnek. Szó esik többek közt a virtuális közösségi terekről és a vidéki kistérségek számára fontosnak bizonyuló bibliobuszos könyvtári szolgáltatások fenntartásáról is.
A szerző alapvetően mégis arra tesz kísérletet, hogy a könyvtár épületekben testet öltött fizikai jelenlétét legitimizálja, így ellensúlyozva azt az általános vélekedést, amely szerint nemcsak a Gutenberg-galaxis felett járt el az idő, de vele együtt az emberi tudást (legyen az bármilyen adathordozón) tervszerűen gyűjtő, szakszerűen feldolgozó, azt széles körben szolgáltató és a jövő nemzedékének maradéktalanul megőrző könyvtári intézmény felett is.
Fontos már most leszögeznünk, hogy a Könyvtár és közösség egyáltalán nem valamiféle elméleti munka3, sokkal inkább pragmatikus szemléletű összefoglalás, amely különféle nyugat- és észak-európai könyvtári példák bemutatására helyezi a hangsúlyt. Deklarált célja, hogy szakszerű szintézist adjon a könyvtári tér funkcióit, ill. a könyvtár és közösség közti interakciót illetően. Teoretikus megközelítéssel mindössze az Elméleti keretek című fejezetben találkozhatunk, melyben közvetve ugyan, de szintén a könyvtár gyakorlati értékeiről és hosszú távú hasznáról esik szó, amikor egyebek mellett a társadalmi tőke-elméletek mibenlétéről értekezik a szerző.
A kötet anyaga főként a 2000-es évek vonatkozó irodalmát összegzi válogató jelleggel, melyben kiemelt jelentőséggel bírnak az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézetének az Oslói és az Akershusi Főiskolával közösen végzett kutatásai, melyeket a PLACE (Public Libraries as Arenas for Citizenship) projekt keretében végeztek 2007 és 2011 között. Ezen kívül a Pécsi Tudományegyetemen folytatott hasonló jellegű, a hallgatók bevonásával lebonyolított, a virtuális közösségi tereket vizsgáló kutatások eredményei is gazdagítják a kötet anyagát. Következésképpen a külföldi és hazai tudományos eredmények, köztük a szerző saját, ill. szerző- és kutatótársaival együtt elért eredményei, megállapításai egyaránt részei a szintézisnek.
A könyv terjedelme és a felhasznált irodalom mennyisége egyformán jelzi számunkra, hogy az említett kérdéskört nem a teljesség igényével vizsgálja, a választott téma általános összefüggéseit azonban színvonalasan tárgyalja. A mű szerkezeti felépítése logikus, kilenc egymást követő fejezete koherens egészet alkot, melyet a bevezetés és az összegzés foglal keretbe. A kötet tartalmát irodalomjegyzék és színes képmelléklet egészíti ki.
Már a bevezetés első oldalán megfogalmazódik a könyv gondolatiságát összegző meghatározás: „a könyvtár nem az, aminek elsőre látszik”4, s ezzel mind a laikus szemlélő, mind a szakember egyaránt egyetérthet, ha figyelmesen végigolvassa a kisalakú, alig 140 oldalas könyvet. A bevezetést követő fejezetek ugyanis azt hivatottak alátámasztani, hogy a 21. század könyvtára olyan összetett funkciórendszerrel bíró közgyűjteményi intézmény, amely a „gyűjt, megőriz, szolgáltat” elve mellett, a hagyományos könyvtári funkciókon túl egyéb tevékenységeket is ellát, kiterjedt szolgáltatási palettával rendelkezik, és dokumentumszolgáltatás helyett információszolgáltatásként definiálja tevékenységét.
De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk még egy kicsit a bevezetésnél. A kötet tudniillik szakkönyvektől szokatlan módon, erősen szuggesztív felütéssel kezdődik. Írója személyes élménnyel indít: egy vonatút alatt folytatott beszélgetés részletét tárja az olvasó elé, melynek során a következő kérdést szegezték neki: „mi az oka, hogy ebben az országban 18–20 éves fiatalokat iskolázunk be informatikus könyvtáros szakokra”? Mivel a kérdésben éppúgy benne rejlik a teljes könyvtári intézményrendszer létének megkérdőjelezése, mint a könyvtári funkciók szükségességének kétségbe vonása, megfelelő kiindulási pontként szolgál a könyv mondanivalójának kifejtéséhez.
A címben is idézett félmondat, miszerint „a könyvtár nem az, aminek elsőre látszik”, először csupán erre a provokatívan őszinte kérdésre adott, ösztönösnek ható, bizonytalan megalapozottságú reakciónak tűnhet. Holott a kötet egészének, tehát a részletekbe menő válaszadásnak ez már visszafogott, ugyanakkor sokat sejtető tömör megelőlegezése, egyfajta tételmondat. Most hát lássuk, hogyan nyer mindez bizonyítást a könyv egyes fejezeteiben. (Terjedelmi okok miatt önkényes válogatásra kényszerültem, a fontosabb fejezetek tartalmát összegző módon közlöm.)
A szerző először is tisztázza a könyvtár alapvető funkcióit (gyűjt, megőriz, szolgáltat), melyek valójában megjelenésük óta változatlanok5, önmagukban mégsem bizonyulnak már elégséges szolgáltatásnak, majd ismerteti az informatikai infrastruktúra kiépítésének egykori fontosságát és az ezt követő digitalizálási láz hátulütőit. A könyvtár ezzel a kezdeményezéssel ugyanis saját magát állította újabb kihívás elé, mely természetszerűleg elkerülhetetlen volt. Míg alig néhány éve a könyvek, a különféle sajtótermékek szolgáltatása és különösen a számítógép- és internethasználat lehetősége kellően vonzó könyvtári szolgáltatásnak minősült, mára már (önmagában) ez kevés ahhoz, hogy olvasókkal töltsük meg a könyvtárak olvasótermeit. A számítógép széles körű társadalmi elterjedése, a digitális tartalmakhoz való könnyű és gyors hozzáférés megváltoztatta a könyvtárlátogatók információhoz fűződő viszonyát, hiszen már csak meghatározott esetekben beszélhetünk helyhez kötött információ-hozzáférésről. A távoli – hálózatalapú – könyvtárhasználat gyakorisága viszont egyre növekvő tendenciát mutat, de ahol felismerik a könyvtári térben rejlő egyéb lehetőségeket, az információszolgáltatás alternatív módjait és a könyvtár lehetséges új kiegészítő funkcióit, ott már a látogatószám is igazolja az intézmény fontosságát. Bécsben, Antwerpenben, Drammenben, de például Zágrábban és másutt is kiaknázták ezt a fajta könyvtári intézményben rejlő potenciált.
Példaként álljon itt a kötetben található, egyik legérdekesebb esettanulmány kivonata.
A 2003-ban átadott új bécsi közkönyvtár építése során, több fontos szempontot érvényesítettek: legyen bárki számára könnyen megközelíthető, emblematikus épület adjon neki helyet, „legyen hívogató a belső tér és bútorzat”, olyan legyen ahová mindenki szívesen betér, „sokféle hordozónak adjon helyet”, a csoportos és az egyéni tanulásra is alkalmas legyen, egyaránt rendelkezzen „hangos és csendes használói terekkel”.
Az épület számára választott helyszín sem lényegtelen. Szakítva a könyvtárosok elképzelésével, akik a belvárosban szerették volna, hogy megépüljön, a döntéshozók „a Gürtel két sávja között jelölték ki a helyét, egy villamos forduló előtt, a metrójárat fölött egy közlekedési csomópont kellős közepén” (64. p.). így aztán egy olyan könyvtár tudott megépülni, mely radikálisan szakított a megszokott elit intézményi szereppel. Ugyanis olyan centrális teret hozott létre a félperiférián lévő közlekedési csomópontban, amely hidat képez a Gürteltől kifelé élő szegényebb, többnyire bevándorló lakosság, és a Gürteltől befelé élő „tehetősebb bécsi polgárok” között. Az új építési koncepciónak és a leendő könyvtárral szemben megfogalmazott elvárásoknak köszönhetően egy olyan összetett könyvtári intézmény látott napvilágot, mely a hagyományos könyvtári funkciókat megfelelően ötvözte az új társadalmi igények kielégítésével. Az információszolgáltatás professzionális intézménye ugyanis a társadalmi integráció és a városrehabilitáció katalizátora is lett egyben, és mint közösségi interakciós tér funkcionál ma is. Mindebből kitűnően látszik milyen sokrétű szerepet képes betölteni a könyvtári intézmény.
A kötet többi esettanulmánya a bécsihez hasonló módon, új könyvtárépületek, egyedi finanszírozási megoldások és különféle új szolgáltatási rendszerek bemutatását ígéri. Ezek rendszerint a nyugati, multikulturális társadalmakra jellemző integrációs kihívásokra is választ kívánnak adni, de legalábbis igyekszenek azt előmozdítani. Ez a társadalomban betöltött szerep, ill. funkció tehát egyfajta tendenciaként értékelhető a nyugati könyvtárak tekintetében.
A nagyvárosi térben megvalósított könyvtári projektek mellett a virtuális tér közösségépítői szerepének vizsgálata is érdekes részét képezi a kötetnek. Szó esik benne a web.2.0-ás szolgáltatásokról és a közösségi katalógusokról is, melyekben olvasói kommentekkel láthatjuk el az egyes könyveket. A szerző megállapítása szerint azonban a könyvtár ezekkel a szolgáltatásokkal sajnos nem igazán tudott tömegeket megszólítani. A virtuális közösség (pl. közösségi portálokon kialakított könyvtáros csoport) tagjai pedig többnyire megfigyelő álláspontba helyezkednek, ezért aztán bukott csataként aposztrofálhatók a virtuális közegben történő könyvtári közösségépítő törekvések.
Összességében elmondható, hogy Tóth Máté logikusan felépített, angolszász stílusú olvasmányos szintézise bárki számára ideális útbaigazítást nyújthat a könyvtár 21. századi funkcióit és lehetséges intézményi szerepfelfogását illetően, amely ugyanolyan fontosnak tartja a hagyományos dokumentum- és információszolgáltatást, mint a közösségi térfunkció, ill. a távolról elérhető webes tartalomszolgáltatás magas szintű megteremtését.
Terjedelmi korlátai ellenére, ismeretekben gazdag összefoglalást mutat fel a szerző egy olyan kérdésről, ami talán még sosem volt aktuálisabb, azaz, hogy miként pozícionálhatja magát hatékonyan a könyvtár mint a kulturális ellátó rendszer meghatározó részét képező kulturális szolgáltató központ és közösségi tér. A könyv legnagyobb erénye egyrészt a bátor kérdésfelvetés, másrészt a kihívásokra adható – máshol már sikerrel alkalmazott – válaszok, példák informatív bemutatása. Sikeres nyugat- és észak-európai könyvtárak „forgatókönyveit” teszi le az olvasó asztalára, melyek gondolkodásra ösztönző, jó példaként szolgálnak és egyértelműen bizonyítják a könyvtár hosszú távú társadalmi létjogosultságát. Mivelhogy a szerző az egyes fejezetekben az adott témához kapcsolódó legalapvetőbb fogalmak meghatározásait is közreadja6, a kötetet főiskolai vagy egyetemi hallgató, oktató, esetleg a téma iránt érdeklődő laikus olvasó egyaránt haszonnal forgathatja.
Jegyzetek
1. Tehát a könyvtár léte, fogalma, jövője körül kialakult polémia a látszat dacára nem valamiféle önmagát gerjesztő publikációs kényszer szülte öncélú szóvihar, hiszen valós problémák indukálta jogos kérdések mentén mozog. Bizonyos része azonban kétségtelenül redundáns.
2. A téma irodalma igen gazdag és szerteágazó, most kizárólag György Péter gondolataira hívnám fel a figyelmet. Ő a következőket írja: „a hálózati kultúra technológiai (kommunikációs) eszközök összefüggésrendszeréből domináns kulturális jelenséggé, […] globális metarendszerré vált”. ”A technokulturális változások folyamatos áradata, a bizonyos területeken követhetetlenül gyors átalakulások sora olyan időszámítást jelent […] amely a könyvtárak, levéltárak, archívumok, múzeumok számára nem pusztán válságok láncolatát, hanem egy új identitás megteremtését jelentik, követelik meg.” György Péter: A könyvtár – a fehér kocka. In: Tér(v)iszonyok és térkép(zet)ek. / [Szerk. Bíró Csilla, Visy Beatrix], Bp. : Bibl. Nationalis Hungariae : Gondolat, 2014. 123. p.
3. Természetesen a téma teoretikus megközelítésére is van példa, lásd Balogh András idén januárban megjelent cikkét: Balogh András: Könyvtár, közösségi tér, minőségi-szellemi rekreáció. = Könyv, könyvtár, könyvtáros, 24. évf. 2015. 1. sz. 3-13. p.
4. Fontos tudatosítanunk, hogy a könyvtárakhoz hasonlóan a múzeumok, a levéltári intézmények és az egyéb örökségi gyűjteményeket kezelő archívumok is többek annál, aminek látszanak. A múzeum kifejezést megnevezésükben jogosan használó intézmények törvényben meghatározott feladatai – ellentétben a közérdekű muzeális kiállítóhelyekkel és gyűjteményekkel – túlmutatnak a kezelésükben lévő gyűjtemények közszemlére bocsátásán. A háttérben komoly tudományos kutatómunkák folynak, eredményeiket tudományos és népszerűsítő kiadványokban teszik közzé, kiadói tevékenységet folytatnak. A levéltárak és egyéb archívumok – mint például a Nyílt Társadalom Archívum (OSA Archive), a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézetet (MaNDA) és más hasonló feladatkörrel bíró, közfunkciókat egyaránt ellátó köz- és magánintézmények – szintén végeznek kutató, esetenként oktató és tudományos ismeretterjesztő tevékenységet. Emellett az említett intézmények is törekszenek a fizikai tér és a látogatók közti interakcióra, s igyekszenek közösségi térként meghatározni magukat. A háttérben zajló munka jelentősége és az intézmények alapfeladatait kiegészítő funkciók fontossága kevéssé jelenik meg a közgyűjteményekről folytatott kommunikációban.
5. Walt Crawford és Michael Gorman meglátása szerint változás a jövőben sem várható e tekintetben. (8. p.)
6. Az információ közkeletű meghatározása erre a legeklatánsabb példa: „Az információ az értelmezett adat” 16. p. Laikus olvasó számára esetleg a „rekordokban gondolkodó könyvtárak” (8. p.) okozhat némi fejtörést. Ezt leszámítva mindenegyes fogalmat felold és értelmez a szerző.