Das deutsche und italienische Bibliothekswesen im Nationalsozialismus
und Faschismus : Versuch einer vegleichenden Bilanz / hrsg. von Klaus Kempf und Sven Kuttner.– Wiesbaden : Harrassowitz V., 2013. – 246 S. (Beiträge zum Buch- und Bibliothekswesen. B. 57.)
ISBN 978-3-447-06951-5
ISSN 0408-8107

 A következőkben a Beiträge zum Buch- und Bibliothekswesen sorozat két újabb tanulmánykötetének ismertetése következik, néhány szerény – a továbbgondolás reményével írott – megjegyzés kíséretében. A téma – diktatúra és könyvtárügy – mellett a kiadó is összeköti az ismertetésre kiválasztott köteteket.1 A Harrassowitz Kiadó korábban sokat tett már a kérdés feldolgozása érdekében. Itt csupán a két kötetben megjelent Bibliotheken während des Nationalsozialismus. (Hrsg. von P. Vodosek, M. Komorowski. T. 1-2. 1989.) tanulmánykötetre szeretnénk utalni.

BABENDREIER, Jürgen
Nationalsozialismus und bibliothe-
karische
Erinnerungskultur / Babendreier,
Jürgen. Wiesbaden: Harrassowitz,
2013. – 153 S. (Beiträge zum Buch- und Bibliothekswesen.
B. 58.)
ISBN 978-3-447-10001-4
ISSN 0408-8107

A két kötet születési körülményei eltérőek. A Klaus Kempf és Sven Kuttner által összeállított kötet írásai egy 2012 őszén tartott szűk körű konferencia előadásainak (számuk 12, átlag    húsz oldalasak) szerkesztett szövegét nyújtják. E konferencián – a Comói-tó partján lévő Villa Vignoniban – német, osztrák és olasz könyvtárosok, illetve történészek találkoztak, hogy néhány gondolati csomóponthoz kapcsolódva foglalják össze legújabb kutatási eredményeiket. (A figyelmes olvasó magában töprenghet, miért maradt ki a kötetcímből az „osztrák” tartalom, jóllehet Köstner-Pemsel és Stumpf írása a bécsi egyetemi könyvtárnak az ausztrofasizmus, tehát még Ausztriának az 1938-as Anschluss előtti időszakára is kitér.) A három olasz szerző tanulmánya olaszul olvasható, jó összefoglalást kínáló német nyelvű kivonat kíséretében. A szerzői szándékok eltérőek, viszont közös bennük a törekvés, hogy a tárgyalt kérdések a valós értelmezés végett, mindig kapják meg a tudományos igényű kontextust. Ebben az is pozitív szerepet játszhat, hogy a szerzők lényegében kivétel nélkül társadalom- vagy humán tudományi háttérrel fordultak a könyvtárügy kérdései felé, más szóval, „nagyobb” tudományágak szélesebb látókörét képviselik. Tipikus példaként említjük az osztrák A. Schmidtet, aki filozófiát, pszichológiát és művészettörténetet tanult, Husserlből doktorált, majd ezt követően lépett az osztrák nemzeti könyvtár (ÖNB) kötelékébe, s szerzett könyvtárosi diplomát is.
Babendreier hét tanulmánya 2004–2010 között íródott, az átlagos terjedelem itt is húsz oldal körüli, az írások közül több a német könyvtáros egyesület éves közgyűlésén kapott először nyilvánosságot. Minden írása közvetlen tartalmán túlmutatóan egyben szinte vádirat is egyes német könyvtárosoknak és könyvtáraknak a nemzeti szocializmus tizenkét éve alatt elkövetett bűntettei, bűnrészessége ellen (ha másként nem, hát Babits Mihály szavai szerint: „vétkesek közt cinkos, aki néma”).

A szerző eközben nem mindig törekedett az összefüggések, háttérben meghúzódó okok, szándékok és analógiák megrajzolására.
A konferencia-kötet alcíme „összehasonlító mérleget” (Versuch einer vergleichender Bilanz) ígér, miközben voltaképp ez a mérlegkészítés csak egy tanulmányban érhető tetten, mely viszont túltekint szakmánkon és a tudománypolitika erővonalait vázolja a két diktatúra vonatkozásában (Ch. Dipper: Nationalsozialistische und faschistische Wissenschaftspolitik im Vergleich). A tanulmány címe is jelzi a paradoxont: az 1922 végén hatalomra került fasizmus másodikként íródik le, miközben Hitler rendszere 1933-ban épült ki. (Arra már csak épp utalhatunk, hogy a harmincas évek óta a magyar fogalomhasználat a „fasizmus” terminust terjeszti ki az nyugat-európai totalitárius rendszerekre.) A szerző felismerései közül fontos talán annak közvetítése, hogy sem az olasz, sem a német diktatúra nem indult kidolgozott, vagy akár csak alapjaiban világosan vázolt tudománypolitikai gondolatokkal. Nagyon érdekes a szerző azon felvetése, hogy jelentős eltérés állapítható meg a két ország ante quod (vagyis a diktatúra bevezetését megelőző) tudományos világát illetően. A német tudomány évszázados eredményes múltra, s nem csekély önállóságra tekinthetett vissza, természetesen főként az egyetemek körében. A fejlődésben eladdig jócskán lemaradt Olaszországban Mussolini szívesen aktivizálódott e téren is, például támogatást adott tudományos célokra, létrehozta az Academia d’Italiat, tagok választásába szólt bele. Ám mindez inkább eszköz volt a kezében, mondhatni tisztán presztízs emelési aktivizmus. Jellemző, hogy a Nobel-díjas tudós Marconi a magánszféra pénzeit is igyekezett megcélozni. Tipikus példa a Mussolini-fél instrumentális felhasználásra a neves fizikus Volta halálának 100-ik évfordulójára (1927) rendezett nemzetközi konferencia, melyre 12 Nobel-díjast is sikerült meghívni. E sorba illeszkedik az első IFLA-kongresszus 1929-ben (Rómában és Velencében), amelynek megnyitását személyesen celebrálta a Duce. Az imázs javítását célozhatta továbbá az is, hogy a nagyszámú külföldi vendég állampénzen körbeutazhatta az országot. Az IFLA-kongresszusról M. Guerrini jól dokumentált dolgozata ad összegzést. Az olasz könyvtárügy korszakbeli keresztmetszetét az ismert könyvtártörténész, A. Petrucciani tanulmánya tárja az olvasó elé, sajátos háromszögben ábrázolva a főbb szereplőket (politika, értsd: fasiszta párt – bürokrácia, azaz államigazgatás – szakma, főként a tekintélyes könyvtárigazgatók köre, kik többnyire egyben neves tudósok is voltak). Talán legfontosabb eseményként azt érdemes kiemelni, hogy 1926-ban országos hatáskörű könyvtárirányító szervet (Direzione Generale delle Accademie e Biblioteche) hoztak létre az oktatási minisztérium keretében. A népkönyvtárak világában igyekezett szerephez jutni a Népművelési Minisztérium (Ministero per la culture popolare) is, s nem meglepő módon a katolikus egyház is. A szakmai egyesület (Assoziazione italiana biblioteche) viszont csak az IFLA-konferencia után, 1930-ban jö(hete)tt létre, ismét csak jól illusztrálva a felülről vezérlés mechanizmusát. J. Andresen írása Dél-Tirol könyvtári világába kalauzol. Itt a szerző által jogosan ultranacionalistaként minősített E. Tolomei közreműködése volt a fasizmus szempontjából meghatározó. Minden eszközzel (német tannyelvű iskolák betiltása, német sírfeliratok tiltása stb.) arra törekedtek, hogy az „idegen származású” lakosság „szellemi meghódítása” az olasz mivoltot, az olaszosítást (italianitá) erősítse, esetünkben a könyvtári vonalon is.
A kötet szerkesztői szerint két tartalmi csomópont köré építették fel a kötet tartalmát. Az egyik a diktatúra időszakában tevékenykedő könyvtárosok mozgásterét és motivációit kívánta letapogatni. A másik a könyvtári állományok illegitim eszközökkel történő gazdagítása, illetve ennek utóélete, a kötelezővé vált restitúció. Az elsőhöz kapcsolódva különösen érdekes esettanulmány a müncheni egyetemi könyvtár személyzeti helyzetének alakulásáról született elemzés (S. Kuttner: „Verwendung im Büchereidienst der Haupstadt der Bewegung”: Alte Kämpfer in der Universitätsbibliothek München). A hitleri 12 év alatt itt összesen 149 munkatárs dolgozott, közülük minden negyedik-ötödik (33) volt párttag. A férfiak és nők aránya: kétharmad – egyharmad. „Régi harcosok” (alte Kämpfer) – így nevezték a már a náci hatalomátvétel előtt a náci pártba lépetteket – a 33-ból 13, s többségük a harmincas évek végén lépett be az intézménybe. Megállapítható, hogy Hitler ugyan előszeretettel nevezte Münchent a „mozgalom fellegvárának” (minthogy onnan indult a náci párt), ám az Egyetemi Könyvtár korántsem tűnt ki ilyen „mozgalmi” minőségben. A háború utolsó éveiben a szövetségesek bombázásai nem kímélték e könyvtárat sem: épületeinek 90%-a, háború előtti állományának harmada esett áldozatul. Kuttner végül összegzi a háború utáni helyzetet: miként zajlott a „nácitlanítás”. Itt mint „hungarikumra” érdemes a jelentős könyvtáros és könyvtártörténész Ladislaus Buzásra vonatkozó adatokra felfigyelnünk. Buzás a későbbiekben fontos könyvtártörténeti monográfiákat írt.
A második csomópont tekintetében elsőrangú, tömör összegzés született az ÖNB-ről (A. Schmidt: Die Österreichische Nationalbibliothek im Nationalsozialismus und die Restitution von NS-Raubgut).2 Az 1934-től kiépülő rendi állam (Ständestaat) elkezdte főként a nép- és munkáskönyvtárak állományának megtisztítását a számára nem kívánatos irodalomtól, s eme tisztogatások lefölözése az ÖNB-nek kínált gyarapodási forrást J. Bick igazgatása alatt. Az efféle módszerek különösen erősödtek az 1933-tól titkos párttag P. Heigl igazgatása alatt: őt rögtön az Anschluss után nevezte ki a birodalmi kormány az akkor Staatsbilbiothek in Wien-nek nevezett intézmény élére. Előszeretettel aknázták ki – egyebek mellett – a felszámolt, nagy múltú szabadkőműves páholyok gazdag könyvállományait (mellesleg e kincsekből jutott mind a bajor, mind pedig a berlini Staatsbibliotheknak is). Ennél is nagyobb „fogások” következtek számos példátlanul gazdag magánkönyvtárnak a Gestapo általi elkobzása következtében. 1945 után a visszatért J. Bick irányítása alatt az intézmény természetszerűleg alig foglalkozott a törvénytelenül szerzett javak visszaadásával. Erre érdemben a New-York-i nemzetközi megállapodás után hamarosan, még 1998 végén született törvény kötelezte a nagy osztrák közgyűjteményeket.3
Babendreier tanulmánykötetét legfrissebb (2010) írása zárja, mely G. Leyh fontos és messzemenően tanulságos életútjáról, illetve egy máig aktualitását frissen őrző írásáról (Die Bildung des Bibliothekars) tartalmaz reflexiókat. Leyh (1877–1968) 1904-ben lépett a könyvtári pályára, s 1921-től vezette a német viszonylatban egyik fontos egyetemi könyvtárat, a tübingenit, emellett 1922-től szerkesztette a legfontosabb szakfolyóiratot, a Zentralblatt für das Biblithekswesent, 1936-ban elnöke a Német Könyvtáros Egyesületnek, folytatója és újrateremtője a Milkau által megvalósított hatalmas könyvtárosi kézikönyvnek. Alakja, pályafutása és gondolkodása sajátos lehetőséget nyújt a náci időszak könyvtárosainak dilemmáira és mozgásterére. Kiemelésre érdemes, hogy 1937-ben, hatvanadik születésnapja alkalmából soha nem látott terjedelmű és minőségű Festschrift látott napvilágot (nyolc ország könyvtárosai tollából 37 írást tartalmazva), majd 1947-ben a tiszteletadás e formája megismétlődik (igaz, ekkor csak kézirat formájában, könyvként az anyag később, 1950-ben látott napvilágot), 1957-ben pedig életmű-bibliográfiája kap nyilvánosságot.4 A szerző gyors ütemben végigfutja a kilenc évtizedre nyúló életművet, keresve és érzékeltetve az egyéni kihívások mellett a társadalmi kötöttségeket is: Leyh 1936-os elnöki beszédében a hatalmasok felelősségére figyelmeztet, 1946-ben befejezett, drámaian tömör elemzésében a háború pusztításait összegzi (Die deutschen wissenschaftlichen Bibliotheken nach dem Krieg. 1947.), majd 1949-ben Stockholmban a könyvtárosi hivatásról ad elő. Ennek cikkváltozata 1955-ben kéziratként magyar fordításban is olvashatóvá vált (A könyvtáros-nevelésről. OSZK: 21 oldal házi sokszorosításként). A tanulmány megérdemelné a teljes szövegre alapozó hazai befogadást is.
Brémai könyvtárosként különösen mélyrehatóan szól Babendreier a brémai állami könyvtár (Staatsbibliothek Bremen) „ingyenes” állománygyarapításáról a harmadik birodalom évtizedében (Geschenkt? Kostenlose Bestandsvermehrung an der Staatsbibliothek Bremen im Dritten Reich). Az írás a többihez képest több mint ötven oldalas terjedelmével is kitűnik. A statisztikai számok nyelvén megállapítható, hogy míg 1927–1933 között a vásárlás és ajándékozás egyharmad-egyharmad arányt képviselt, a következő, 1940-ig tartó periódusban az arány megbillent, az „ajándékozás” átlagosan megközelítette a 40%-ot, a vásárlás viszont 30% alá csökkent. Az írás ennek hátterét megvilágítva jóval többről is szól: a népkönyvtári állományok folyamatos tisztogatásáról, a közkönyvtárak működését szabályozó (voltaképp törvénynek szánt) 1937-es központi Irányelvekről (Richtlinien für das Volksbüchereiwesen), a könyvtárosok létét befolyásoló köztisztviselői törvény folyamatos változtatásairól stb.
Egy recenzióban nem térhetünk ki minden írásra, különösen, ha húszról van szó. Rövid összegzésként talán máris megállapítható, hogy a német és osztrák könyvtárosok különösen sokat tesznek a diktatúra idejével kapcsolatos könyvtári múlt feltárására és tisztázására, méghozzá sine ira et studio. A konferenciakötet azt mutatja, hogy az olasz könyvtárosok sem restek e tekintetben.
Tekintetünket körbehordozva megkockáztatható az a tézis, hogy az orosz szerzők inkább a kilencvenes években voltak e téren aktívak; az újabb keletű, államilag sulykolt „pozitív patriotizmus” szelleme alig tűri a bűnök leleplezését. Szűkebb, közép-kelet-európai régiónkban sok még a tennivaló, miközben a szovjet típusú diktatúra könyvtári következményeinek komparatív feltárására különösen jó lenne összefogást szervezni. 5
Jegyzetek

  1. A sorozat épp 60 éve indult, s a jobb években 2–3 kötet is napvilágot látott. 60 év alatt közel 60 kötet, irigylésre méltó teljesítmény. Hazai szemmel aggodalmat kelthet, hogy a legutóbbi tucatnyi kötet nem jutott el itthoni gyűjteménybe, s e mögött aligha a szakmai érdeklődés csökkenését vélhetjük.
  2. Itt érdemes megemlíteni a pár éve megjelent monumentális munkát: Geraubte Bücher: die Österreichische Nationalbilbiothek stellt sich ihrer NS-Vergangenheit. Hrsg. von H. Murray, Ch. Köstner, M. Werner. Wien: Böhlau V., 2004.
  3. A New-York-i megállapodás végrehajtásáról a magyar parlament 2013-ban alkotott törvényt, ám ez inkább lehetőséget kínál a visszajuttatásra, s nem kötelességként írja elő a teljes körű feltárást és az azt követő visszaszolgáltatást, mint az osztrák törvény tette már 15 évvel korábban. Egyszer eljön az idő, hogy mi is többre vállalkozzunk.
  4. Újabb érdekes hungarikum, hogy a szerző egyik legfontosabb forrása a magyar (származású)  Leszlei Márta (1923- ?) 1971-ben született doktori disszertációja (Marta Leszlei-Dosa: Scholarship, libraries, politics in the life and work of Georg Leyh.)
  5. Magyar oldalról máris több eredményt említhetünk. Egy fontos tanulmánykötet (A könyvtárak és a hatalom. Tanulmányok és dokumentumok. Szerk. Monok István. Bp.: OSZK – Gondolat, 2003. 210 p.) mellett itt elég legyen Sipos Anna Magdolnának e folyóiratban megjelent számos tanulmányára utalni (Index librorum prohibitorum, 2007. 3. sz.; Kis magyar diktatúratörténet – indexekben és könyvtári selejtezésekben elbeszélve, 2011. 1. sz. stb.). A szükséges következő fokozat az lesz, ha a szakmai intézmények és vezető személyiségek mozgását, a diktatúrával való együttélése lesz a vizsgálat tárgya. Itt is tanulhatunk az ismertetett kötetekből.