Abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy mindjárt a legelső Magyarországon nyomtatott könyv készítőjének ismerjük a nevét, Andreas Hess ugyanis kiírta a nevét, a nyomtatás idejét és helyét (1473, Buda) a könyv utolsó lapjára (1. ábra). Az ősnyomtatványok korszakában nálunk nyomtató másik, későbbi mester nevét viszont nem ismerjük, mert ő nem tüntette fel egyetlen fennmaradt nyomtatványán sem.

1. ábra

Andreas Hess Chronica Hungarorumának záró sorai

A könyvnyomtatás abban is különbözik más kézműves mesterségektől, hogy művelőinek nevét általában ismerjük, mert ott szerepel kiadványaik címlapján vagy utolsó lapján. Igaz, a nyomdászok nem is tartották magukat pusztán mesterembereknek, hanem inkább a tipográfia művészete művelőinek. Azáltal, hogy nevük a szerzők, a könyv íróinak társaságában szerepelt, leggyakrabban a címlapon, szinte ők is részeseivé váltak az írói műnek. Természetesen ennek gyakorlati értelme is volt, hiszen a könyv iránt érdeklődő megtudhatta belőle a nyomdász vagy kiadó nevét, akinél a könyvhöz hozzájuthatott.
A hazai könyvnyomtatás legkorábbi képviselőitől kezdve a nyomdászok hosszú sorát ismerjük név szerint: 1473 és 1700 között összesen 171 nyomdászattal foglalkozó személyről tudunk.
A magyarországi nyomdászat állandósulását olyan neves reformátor nyomdászok képviselik, akiknek a neve egyébként nemcsak mint nyomdász (nyomdatulajdonos), hanem mint egyházszervező prédikátor, író is ismert, illetve ismert volt a maga korában is. Ilyen volt például Bornemisza Péter, Huszár Gál, Joannes Honterus vagy Heltai Gáspár.
Az ő esetükben helyesebb nyomdatulajdonosról beszélni, mert bár nyomdászként jegyezték kiadványaikat, nem valószínű, hogy ők álltak naphosszat a sajtó mellett. Bornemiszáról és Heltairól is – saját megjegyzéseikből – azt is tudjuk, hogy több nyomdászlegényük is volt. A nyomdászathoz, annak munkafolyamatához azonban jól értettek, még ha a kétkezi munkát nem is egyedül végezték.
Kortársaik közül valamennyi – akár városi, akár főúri patrónus, akár egyház mellett működő – nyomdász nevét ismerjük. Némelyiknek még az életútjáról is rendelkezünk ismeretekkel. Például, hogy a sárvárújszigeti nyomdában az Újtestamentum nyomtatását befejező Abádi Benedek a krakkói egyetemre járt, és ugyanott Vietor nyomdájában is dolgozott. A bártfai David Gutgesell helybeli, tekintélyes családból származott, mint ahogy Jakob Klöss is (2. ábra) vagy a következő században a lőcsei Brewer-nyomdászcsalád tagjai. Róluk is tudjuk, hogy egyetemet járt férfiak voltak.

2. ábra

Soós Kristóf magyar nyelvű evangélikus
prédikációinak végén a kolofon

A nyomdászat megbecsült foglalkozásnak számított a későbbi századokban is, képviselőik iskolázott, külföldet járt, több nyelvet ismerő személyek voltak.
A 17. században nagyobb számban érkeztek hozzánk nyomdászok német földről. Ennek oka az volt, hogy ott a nyomdák céhes rendszerben dolgoztak, tehát a szigorúan megszabott létszám feletti nyomdászok máshová vándoroltak, és előszeretettel jöttek Magyarországra, mert itt a nyomdászat szabad művészet volt, a nyomdászok sohasem alkottak céheket. Letelepedésükhöz és munkába állásukhoz elég volt a város beleegyezése.
Néhány nyomdászunk nevéből arra is következtetni tudunk, honnan jöttek Magyarországra. A Debrecenben dolgozó Lipsiai Rheda Pál és Péter Lipcséből (régiesen és latinosan Lipsiából) került Debrecenbe az 1610-es években (3. ábra), de jöttek Németalföldről, Hamburgból, Sziléziából is.

3. ábra

Werbőczy István. Decretum juris… c. művének
impresszuma „Debrecenben Nyomtatta
Lipsiai Pál. 1611.”

Magyarországra és Erdélybe vallási okból is érkeztek nyomdászok: többnyire olyan protestáns nyomdászok, akik nem remélhették, hogy például az osztrák örökös tartományokban nyomdai engedélyt kapnak. A magyarországi korai könyvnyomtatás egyik sajátossága a felekezeti megoszlás volt, hogy tudniillik a nyomdák többsége még az 1700-as években is protestáns (lutheránus, református) vezetés alatt állt, sőt éppen ekkor unitárius nyomda is működött, ami példátlan volt egész Európában.
Látni fogjuk, hogy milyen sok szállal kötődött a hazai nyomdászat szinte egész Európához, hiszen a fenti okokból a legkülönbözőbb tájakról, városokból érkeztek hozzánk nyomdászok, és sűrűn jártak külföldre a hazai nyomdászok is, hol beszerzés, hol tanulás céljából. Vagyis, nem az európai nyomdászat perifériáján helyezkedtünk el.
Érdemes még szólni néhány további hazai sajátosságról, amely a nyomdák létezését és a nyomdászok helyzetét meghatározta. Ebben az időszakban ugyanis sem a királyi Magyarországon, sem Erdélyben nem működött központi cenzúra, a hazai nyomdászok nem kértek királyi privilégiumot ahhoz, hogy letelepedhessenek és nyomdát állíthassanak, kötelezettségük csak a patrónus főúrral vagy a várossal szemben volt; protestáns nyomdavezetőink pedig általában az egyházi személyeknek járó kiváltságokat is élvezték.
Kik is voltak ezek a külföldről jövő, és nálunk gyakran végleg megtelepedő nyomdászok?
Említésre érdemes momentuma a magyarországi nyomdászattörténetnek, hogy a híres, Nyugat-Európa több városában dolgozó Wechel és Aubry nyomdász- és kiadó-család két tagja a Dunántúlon működött az 1630–1665-ös években. A Wechel-család tagjainak magyarországi megjelenése feltehetően azzal magyarázható, hogy köztük és Batthyány Boldizsár között régi ismeretség volt, és sűrű levelezést folytattak. A Wechel és Aubry család kiterjedt ismeretsége és jó kapcsolatai révén több városban is lerakatokkal rendelkezett, korábban pedig Szenci Molnár Albert néhány munkája is náluk jelent meg Frankfurtban.

Hoffhalter Rafael protestáns vallása ellenére, az egyik legjobb és a császár által is legtöbbet foglalkoztatott nyomdász és fametsző volt Bécsben.

4. ábra

Rafael Hoffhalter  Bécsben használt nyomdajelvénye

A 4. ábrán a Bécsben használt, bizonyára saját metszésű nyomdászjelvénye látható. Miksa császártól kapott megbízása volt a legnagyobb szabású munkája, mégis hirtelen, feltehetően nem titkolt protestáns vallása miatt, kellett elhagynia Bécset, és ezután került Debrecenbe, a városi nyomda élére (ld. 5. ábra). Feladatai itt természetesen szerényebbek voltak, mint a császárvárosban, de itteni működését is igényes fametszetek megjelenése jelzi. Később Gyulafehérvárra, János Zsigmond fejedelem környezetébe került, mintegy fejedelmi nyomdászként.

5. ábra

„Debreczenbe Raphael Hoffhalter nyomtatta 1565”

Mint láttuk, a nyomdavezetők nevét általában jól ismerjük, viszont kevesebbet tudunk a mellettük dolgozó nyomdászlegényekről. Róluk csak kivételes esetben, és nem az általuk nyomtatott könyvekből, hanem korabeli forrásokból értesülhetünk. Utaltunk már Bornemisza és Heltai legényeire, akiknek a nevét nem ismerjük, de 17. századi forrásoknak köszönhetően azt tudjuk, hogy kik dolgoztak a lőcsei Brewer-nyomdában. Szenci Kertész Ábrahám három legényének a nevét is ismerjük, valamint a kolozsvári nyomdászat neves mesterének, Tótfalusi Kis Miklósnak négy legényét is ismerjük név szerint, sőt, további pályájukat is követni tudjuk. Sziléziából érkezett Pozsonyba, és ott önálló nyomdát alapított Gottfried Gründer (6. ábra), a boroszlói Bauman nyomda alkalmazottja, aki néhány év múlva visszatért Boroszlóba és átvette a Bauman nyomda vezetését.

6. kép

Gründer nyomdász egy pozsonyi nyomtatványon

Mindössze egy olyan nyomdászról tudunk, aki ezekben az időkben az osztrák örökös tartományokból érkezett, a korábban Linzben dolgozó Marcus Pistoriusról. A szebeni városi nyomda vezetőjeként dolgozó mester magát magyarul Linzi Pistorius Márknak nevezte.
Bizonyára ezzel a Marcus Pistoriusszal azonos az a „linzi eretnek könyvnyomtató”, aki egy korabeli katolikus szerzőtől származó vitairat szerint „betúivel együtt Magyarországba ment… és mikor alá s fel hordozná Magyar-országban az ő könyvnyomtató műhelyét”, kiűzték onnan. Valószínű, hogy Szeben már vándorlásának végső állomása volt, és kezdetben a királyi Magyarországon, talán Felső-Magyarországon igyekezett megvetni a lábát.1
A katolikus egyház is hívott be külföldről nyomdászt. A prágai jezsuita nyomda mestere Zakariás Aksamítek így került a pozsonyi kollégiumi nyomda élére néhány évre. Nevét egy szép rézmetszetű címlap is megőrizte. Ami a nyomdászok nevének feltüntetését illeti, a katolikus egyház nyomdái különféle gyakorlatot folytattak. A csíksomlyói ferencesek a névtelenséget választották, csak a világi nyomdász-alkalmazott írta ki nevét. A pozsonyi érseki nyomda nemhogy nyomdászait, de önmagát sem nevezete meg sohasem, hanem csak mint „Az érseki udvarban” jelölte magát. Ezzel szemben a jezsuiták nagyszombati akadémiai nyomdájának teljes nevét olvashatjuk a címlapon, és sohasem marad el a nyomdavezető neve (7. és 8. ábra).

7. ábra

Byller Mathe nagyszombati nyomdász

8. ábra

Matthias Srnensky nagyszombati nyomdász

Az elmondottakon kívül a század folyamán németalföldi kapcsolatokat lehet még tetten érni. Nádasdy Ferenc mecénás és műgyűjtő főúr a Mausoleum kiadását (1664) követő évben már komolyan foglalkozott egy saját nyomda létesítésének gondolatával, mert Németalföldre utazó két megbízottját 1665. július 16-án utasította, hogy festő, kertész és vadász mellett négy jó nyomdászt is fogadjanak fel a számára. Ezen kívül nyomtatóbetűk és nyomdához szükséges egyéb kellékek, köztük fametszetű díszes kezdőbetűk beszerzésével is megbízta őket2 a tulipánhagymák beszerzése mellett. A Nádasdy által behívott nyomdászok egyike Hieronymus Verdussen lehetett (9. ábra).

9. ábra

Hieronymus Verdussen antwerpeni nyomdász

Nádasdy Ferenc alkalmazásában

Verdussen Antwerpenből, Németalföld katolikus tartományából érkezett: a már több generáció óta könyvkiadással és könyvnyomtatással foglalkozó Verdussen családnak volt tagja, amely az ugyancsak antwerpeni Plantin-Moretus cég mellett a másik legjelentősebb officína volt Antwerpenben.3

Érdekesség, hogy egyetlen svéd származású nyomdász is dolgozott Magyarországon: ő Eric Ericson, a kassai nyomda vezetője volt.4

A neves cseh pedagógus, J. A. Comenius lengyelországi, lesznói száműzetésből érkezett Sárospatakra. Számára létfontosságú volt a keze ügyében lévő nyomda. Lesznóban letelepedve számos munkáját a helybeli Vetter-nyomda bocsájtotta ki. Mivel ragaszkodott ahhoz, hogy Patakon is álljon a rendelkezésére nyomda, ennek köszönhető, hogy az évek óta készen álló, de használaton kívüli pataki nyomda 1650 végén munkába állhatott. A pataki tipográfia Comeniusszal együtt érkező első mestere, Georgius Renius volt. Renius ismeretlenül került Sárospatakra, legvalószínűbb, hogy éppen Lesznóról, a Vetter-nyomdából hozta magával Comenius. A Renius keze alól Patakon kikerült nyomtatványok azt bizonyítják, hogy ügyes és szakképzett mester lehetett. Kivételesen fennmaradt fizetésének felsorolása is, amely részben aranyból, részben természetbeni juttatásokból állt, és körülbelül azonos volt a várbeli másodkapitány fizetésével.

A gyulafehérvári fejedelmi nyomdában Jakob Effmurdt érkezésével új felszerelés jelent meg, és a nyomda élete is megélénkült, amint azt a nyomdász Krakkóban tett sűrű látogatásai bizonyítják.5 A nyomdai munkához szükséges anyagokat és felszereléseket jórészt Lengyelországból, mégpedig Krakkóból hozták (1633-ban pl. a papírt is). Nevét magyarul Lignicei Effmurdt Jakabnak írta, tehát a sziléziai Liegnitzből (Legnica) származhatott (10. ábra). Személyéről csak annyi állapítható meg, hogy mielőtt 1628-ban feltűnt volna a neve a gyulafehérvári nyomtatványokon, 1621-ben még Krakkóban dolgozott, bár nem önálló nyomdászként, hanem valószínűleg könyvkötőként. Korabeli források szólnak arról, hogy 1631-ben a Gyulafehérvárra érkezett külföldi nyomdászok Hamburgból jöttek (vagy legalábbis Hamburgon át).

10. ábra

Tolnai István: Az witebergai academianak […]
(Gyulafehérvár, 1632.) c. könyvének impresszuma: „Feier-Varat Niomtatatot Lignicei
Effmurt Jacab altal. Anno D.1632.”

11. ábra

Buzinkai Mihály:  Institutionum dialecticarum libri
Sárospatak, 1659.) c. művének impresszuma
„Patakini, Typis Celsiss. Principis excudit Johannes  Rosnyai, MDCLIX”

A sárospataki és gyulafehérvári nyomtatványokon az a közös, hogy a fejedelmi nyomda megnevezés mindig szerepel rajtuk, (11.ábra) még ha a nyomdász nevét néha elhagyják is. Ennek ellenére nem ismeretlen a fejedelmi nyomdászok neve, sőt a gyulafehérvári nyomdai rendtartás, amely egyedülálló és nagyon korai dokumentuma egy jelentős méretű hazai nyomda működésének, az összes ott dolgozó nyomdászt név szerint felsorolja. Dolgozott itt egy lengyelországi legény is, Paulus de Vitze Gedansis, aki latinosan írt neve alapján Gdanskból jött.
Kelet-magyarországi és erdélyi nyomdáinkra a korabeli hollandiai nyomdászatnak volt a legnagyobb hatása. A 17. században élenjáró, hírneves kiadóknak és nyomdáknak otthont adó németalföldi protestáns városok állandó célállomásai voltak nemcsak az erdélyi peregrináló diákoknak, hanem a tipográfia művészetét tanulni szándékozóknak is. Nagyon valószínű, hogy a kiváló színvonalon és kiváló felszereléssel dolgozó váradi mester, Szenci Kertész Ábrahám is Németalföldön szerezte szakmai tudását. Feltehetően teológiai végzettsége is lehetett: gondoljunk arra, hogy ő volt a nyomdásza a Vizsolyi Biblia új, átdolgozott kiadásának, a Váradi Bibliának. Kortárs emlékíróktól azt is tudjuk róla, hogy vagyonos ember lévén, Váradon több palotája is volt.
Nemcsak Szenci Kertész Ábrahám, hanem munkatársa, később utóda, Udvarhelyi Mihály tipográfus is világlátott ember volt. Járt Hollandiában és Angliában, németalföldi és angliai tanulmányútja 1663 decemberétől legalább két évig tartott – az emlékiratíró Bethlen Miklós társaságában. Saját költségén utazott, és amint Bornemisza Anna fejedelemasszonynak írja „laktam kegyelmes asszonyom nagy királyok, fejedelmek s híres neves Académiák Typographiájában, de mindenütt szép hírem, nevem volt, mert ott tudták a Typographiának mi voltát.” Az említett akadémiák közül a leidenit és az oxfordit, illetve azok tipográfiáját biztosra vehetjük.6 Hazatérve egy ideig Szenci Kertész Ábrahám mellett dolgozott, majd a nyomdát vezette mindaddig, amíg Szenci Szebenben volt.
Tótfalusi Kis Miklós egyik kolozsvári elődje Veresegyházi Szentyel Mihály volt (12. ábra), akit mint könyvkötőt sejtjük a híres kolozsvári legyeződíszes kötések mögött. Sok más elődjéhez és kortársához hasonlóan tipográfus és könyvkötő volt egy személyben. Számos jel mutat arra, hogy az Apafi Mihály környezetében felbukkanó sok legyeződíszes kötésű könyv a fejedelmi reprezentáció része volt (egy ilyen legyeződíszes könyvkötés részlete látható a 13. ábrán).

12. ábra

Veresegyházi Szentyel Mihály egyik
kolozsvári nyomtatványa

13. ábra

Legyeződíszes könyvkötés

Talán már eddig is érzékelhető volt, hogy az ország sorsdöntő eseményei a nyomdákra és nyomdászokra is döntő hatással voltak. Ezzel kapcsolatban még két beszédes példát mutatnék be. A Rákócziak és Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony gondoskodásából szépen fejlődő pataki akadémiának és nyomdának 1671-ben menekülnie kellett (az özvegy, ifjabb fejedelemasszony, Báthory Zsófia utasítására), és oda soha többet nem térhetett vissza a fejedelmi nyomdász, Rosnyai János sem. Kiváló tipográfus lévén Rozsnyait meghívták a debreceniek, de ő inkább Kolozsvárra ment. Ennek állít emléket egyik nyomtatványa, amelyet már kolozsvári nyomdászként fejezett be (14. ábra).

14. ábra

Czeglédi István: Sion vára c. könyvének
impresszuma: „Kezdetett nyomtatása Sáros-Patakon,
s el-végeztetett Colosvarat Rosnyai Jan. által,
exiliumában, 1675.”

A másik példa a már említett Váradi Bibliával és Szenci Kertész Ábrahám személyével kapcsolatos. II. Rákóczi György politikájának következményeként nemcsak Gyulafehérvárt rohanták le a török-tatár seregek 1658-ban, és pusztították el a várat, a fejedelmi palotát, az akadémiát, hanem két évvel később ugyanilyen sorsra jutott Várad is. Itt éppen munkában volt a hatalmas terjedelmű Váradi Biblia nyomtatása. A vár kapitulációjára olyan feltétellel került sor, hogy a törökök engedélyezték a nyomdai felszerelés és a félig kész Bibliák elszállítását. A Váradi Biblia egyik méltatója szerint ez a „legfátumosabb magyar könyv”. Erre emlékeztet bennünket a címlapon található szöveg (15. ábra).

15. ábra

A Váradi Biblia (Kolozsvár, 1661.) impresszuma: „Kezdettetett nyomtatása a’ veszedelem előtt:
és el-végeztetett Colosvarat, Szenczi K. Abraham által. M. DC. LXI.”

A kolozsvári nyomda nem külföldről hívott nyomdászt, hanem a város vagy az egyház maga nevelte ki a tipográfusokat, vagy olyanokra bízta a nyomda vezetését, akik már több országban is megfordultak, kiváló szakmai ismeretekkel rendelkező szakemberek voltak, de nemegyszer teológiai végzettséggel is rendelkeztek.
Kolozsvárhoz hasonlóan a debreceni tanács is fontosnak tartotta, hogy képzett nyomdász vezesse a városi tipográfiát, és a tudását Németalföldön sajátítsa el. Ezért küldték ki Töltési Istvánt Hollandiába, hogy a tipográfia művészetét és lehetőleg a betűmetszést is sajátítsa el. Az ő kinti tartózkodása részben egybeesett Tótfalusi Kis Miklós amszterdami éveivel. Tótfalusi ugyan nem sokra tartotta betűmetszői tudományát7, de nyomdászként Töltési kiváló színvonalon dolgozott, amint azt debreceni nyomtatványaiból megítélhető.
Ezeknek a németalföldi nyomdákban tapasztalatot és szakmai tudást szerzett tipográfusoknak sorában alkotott kiemelkedőt Tótfalusi Kis Miklós (16. ábra), akinek holland ízlésű, egységes stílusú betűhagyatéka sokáig nyomon követhető a kolozsvári nyomtatványokon.