A visszaadott könyvek katalógusáról – hat évvel megjelenése után
Az ismertetendő vaskos kiadvány az Összoroszországi Állami Idegen-nyelvű Könyvtár, a Vserossijskaâ gosudarstvennaâ biblioteka inostrannoj literatury im. M. I. Rudomino (a továbbiakban VGBIL) sorozatának legújabb darabja. A sorozat azokat a kulturális javakat tárja fel, melyek a második világháború után Európa különböző országaiból kerültek a Szovjetunióba, és orosz könyvtárak, levéltárak, múzeumok mélyén várják, hogy visszakerüljenek a nemzetközi kulturális és tudományos vérkeringésbe. (2012-ben publikálták a Yorck von Wartenburgok könyvtára megmaradt könyveinek katalógusát: Knigi iz sobraniâ grafov Jork fon Vartenburg v rossijskih bibliotekah : katalog = Bücher aus der Privatsammlung der Grafen Yorck von Wartenburg in russischen Bibliotheken.)
A 2007-es kötetről már 2008-ban röviden beszámolt Monok István a Magyar Könyvszemle első számában (221–222.), aki akkor még csak remélte, hogy a könyvek egyszer visszakerülnek eredeti helyükre, és észrevételeivel pontosította az orosz könyvtárosok néhány adatát.

            Részletezőbb ismertetésünk aktualitását az adja, hogy 2013 végéig visszatér Moszkvából
Eisenstadtba a Bibliotheca Esterházyana, az Esterházy–könyvtár legrégebbi része.
A második világháború végén Kismartonban (Eisenstadt) hadizsákmányként lefoglalt és a Szovjetunióba szállított kötetek most az orosz és az osztrák állam tíz éve tartó tárgyalásai eredményeként térnek haza.
Ezzel párhuzamosan szakmai munka is folyt mind Moszkvában, mind Kismartonban: e tevékenység gyümölcse ez a kötet, melyhez az anyagi támogatást az Esterházy–magánalapítvány biztosította. (A kötetnek nemcsak a címe, hanem minden eleme német és orosz nyelvű: a bevezetők, a tanulmány, a katalógustételekhez fűzött megjegyzések és a mutatók címei is kétnyelvűek.)
Az első rövid bevezetés írója Melinda Esterházy (született Ottrubay Melinda), Esterházy Pál (1901–1989) özvegye, aki a háború borzalmainak és a hercegi család gazdasági és kulturális szerepének felvázolása után – Goethe „Esterházy tündérbirodalom”-ról beszélt – a könyvtár 1938. évi egyesítéséről és a második világháború utáni veszteségeiről számol be (1646 kötetnek veszett nyoma). Pál letartóztatása és bebörtönzése (1948–1956) miatt nem sikerült kinyomozniuk, mi lett a könyvek sorsa, csak Pál halála után sikerült kurátorainak és a VGBIL munkatársainak segítségével tisztázni a könyvek útját, majd elősegíteni visszajuttatásukat Eisenstadtba. Az özvegy reméli, hogy a lappangó 296 kötet is előkerül, s hogy folytatódik az orosz kollégákkal való együttműködés, sőt barátság is.

A második előszót Ekaterina Genieva, a VGBIL főigazgatója jegyzi, akinek szívügye az a kiadványsorozat, mely a második világháborúban Európából a Szovjetunióba került kulturális értékeket tárja fel. A szóban forgó katalógust egy minden szempontból rendkívüli magángyűjteménynek szentelték. A benne szereplő könyveket Moszkvában a két legnagyobb szövetségi könyvtár őrizte, a VGBIL és az Oroszország Állami Nyilvános Történeti Könyvtára (Gosudarstvennaâ publičnaâ istoričeskaâ biblioteka Rossii, GPIB). (Előbbiben 933, utóbbiban csak 16.) Az állomány XV–XIX. századi kötetei azért is értékesek, mert egy vezető szerepet betöltő főúri család tizenkét nemzedéke gyűjtötte össze őket a maga érdeklődése szerint. Genieva köszönetet mond Melinda Esterházynak és az Esterházy-magánalapítványnak (Privatstiftung) az együttműködésért és a 2005-ben rendezett kiállításért.
A 400 éve alapított könyvtárról, legújabb kori történetéről, a katalógus anyagáról, értékeiről és a feldolgozás részleteiről Nikolaj N. Zubkov és Karina A. Dmitrieva, a Rudomino könyvtár két munkatársa számol be részletesen tanulmányában (14–29. p.). Hangsúlyozzák, mennyire értékes az anyag, amely a 20. században már 70 000 kötetre rúgott. (Fontosnak tartják kiemelni, hogy nem marad el a császári könyvtártól, ami az osztrák nemzeti könyvtár alapja volt.)
A szovjet csapatok Eisenstadt bevétele után (1945. április 2.) az Esterházy kastélyból hadizsákmányként ládákban 20 teherautón elszállították a gyűjtemény legértékesebb részét. A könyvtárat Esterházy Miklós nádor (1553–1645) alapította, amit fia, (I.) Pál 1696-ban a kismartoni Szent Mihály ferences kolostorra hagyott, de végrendeletét csak halála (1713) után, 1756-ban hajtották végre. A könyveket (V.) Pál 1938-ban visszakérte, és a kastélyba vitette, hogy teljesebb legyen a gyűjtemény. (1937-ben Hárich János készített róluk jegyzéket.) Ezt a ládában tárolt állományt szállították a Szovjetunióba, ahol a zsákmányolt könyvek szétosztása szinte azonnal megtörtént: nagyrészük a moszkvai VGBIL-be, pár kötete a GPIB-be, illetve magángyűjteményekbe került (1970-ben a VGBIL antikvár forgalomban jutott egy könyvhöz, melyen az Esterházy-könyvtár bélyegzője volt), de nincs tudomásuk arról, hogy más oroszországi vagy FÁK-beli könyvtárakba jutottak-e példányok.
Érdekes adatokkal szolgál a magánkönyvtár további darabjainak „vándorútja”. Az ötvenes évek végén Borsa Gedeon, az OSZK munkatársa, elismert szakembere bukkant a kelet-berlini Staatsbibliothekban az Esterházy-könyvtár 336 kötetére; ezeket az NDK 1960-ban átadta a berlini magyar követségnek („Magyarország felszabadulásának 15. évfordulójára”). A könyvek az Országos Széchényi Könyvtárba kerültek, majd a keszthelyi Helikon műemlékkönyvtárba; 2003 márciusában Görgey Gábor kulturális miniszter ünnepélyes keretek között adta át a köteteket Melinda Esterházynak. (Az NDK minisztertanácsa 1970-ben további 311 kötetet – főleg vallási és teológiai témájú könyveket – adott vissza Magyarországnak, mivel „tudományos szempontból fontosak” voltak; nem tudni, miképp kerültek az NDK-ba, bizonyára az 1956 és 1958 között visszaszolgáltatott német könyvek közé keveredhettek.)
A VGBIL-ban a gyűjteményt először 1949 augusztusában említik: a „zsákmányolt” irodalom nyolc darabjáról van szót. 1952 júniusában a szovjet külügyminisztériumból érkezik pár könyv, később a Nemzetközi Kapcsolatok Főiskolájáról kb. 700 kötet, melyek az Esterházyak bélyegzőjét vagy ex librisét viselik. 1999-től a főnemesi könyvtár korábbi kurátora, Theresia Gabriel több könyvet azonosított a kézírásos bejegyzések alapján: Thomas Schreinerrel együtt közel százat. A VGBIL-be került könyvek új leltári számot kaptak, és miközben a korábbi tulajdonjegyek érintetlenül maradtak, a könyvtár szétszóródott az állományban. Változást csak az 1974. év hozott, amikor létrehozták a ritka könyvek részlegét; ide került valamennyi 1800 előtti nyomtatvány, köztük a legértékesebbek az Esterházy-könyvtár darabjai (11 ősnyomtatvány a 19-ből és az antikvák zöme). Ebben a részlegben is lehetnek még lappangó tételek.
1998-ben került sor a „Könyvek az Esterházy hercegek könyvtárából” című kiállításra Moszkvában, ami után folytatódott a könyvanyag azonosítása, s 2003-ban elektronikus katalógusuk is elkészült (860 rekorddal). 2004-ben a VGBIL-ben került sor az orosz-osztrák szakértői bizottság ülésére, mely az Osztrák Köztársaságnak az Esterházy-könyvtár visszaadására vonatkozó kérését vizsgálta. A benyújtott dokumentumok alapján a bizottság megállapította, hogy a VGBIL-ben őrzött anyag a hercegi könyvtárból származik.
2005-ben az osztrák követség és az Esterházy-magánalapítvány támogatásával újabb kiállítást rendeztek „Az Esterházy hercegek: a család és a könyvgyűjtemény története” címmel. (Ennek nyomán kerülhetett sor a szóban forgó katalógus kiadására.)
A könyvanyagon nyolcféle tulajdonjegy különböztethető meg, bélyegzők, exlibrisek és egy supralibris – ezek fotóit a tanulmány közli, de gyakoriak a sötétvörös tintával írt számok (és egyéb jelzetek más színnel vagy ceruzával).
Esterházy (I.) Pál könyvtárának összetételéről már sokat írtak a kutatók. A moszkvai állomány hasonló jellegű, csak néhány természettudományos és alkimista mű tekintetében tér el attól. A már említett ősnyomtatványok mellett szerepelnek Aldus Manutius, Plantin és Frobenius műhelyének a kötetei, továbbá nagyon ritka régi magyar nyomtatványok is – köztük Esterházy (I.) Pál saját művei. A terjedelmes tulajdonosi kolligátumokban a német reformáció vezető képviselőinek és tekintélyes evangélikus teológusok XVI. század végi írásai is megtalálhatók – az Esterházyak katolikusok voltak –, de alig akad ókori szerző (Arisztotelész, Cicero, Vergilius) benne. (Kivételnek számít egy Lukianosz-kötet Oláh Miklós könyvtárából.) Kevés a XVII. század nyomtatvány, csak 200 kötet, főleg Grazban és Nagyszombatban készült könyvek, melyeket Pál tanulmányai során vásárolt. A XVIII. századi nyomtatványokon is megtalálható a „Bibliotheca Esterházyana” bélyegző, főleg latin nyelvű tudományos, vallásos és politikai témájú könyveken, míg a XVIII. századi és XIX. század eleji exlibrisek szinte kizárólag a francia nyelvű könyveken, az exlibris nélküli jelzetek pedig különböző tárgyú műveken fordulnak elő.
A könyvtár a XVII. századig kézikönyvtárként, nem pedig díszként funkcionált: sem a tudós Oláh Miklós, sem Esterházy Miklós és Pál nem kedvelte a luxust. Csak a XVIII. század vége felé jelentek meg a szattyánnal vagy más, értékes bőrrel borított kötéstáblák, de többnyire borjúbőrbe köttették a könyveket (mint a 918. tétel esetében).
A kismartoni könyvtár azért is érdekes, mert nagy magángyűjtemény. A többi könyvtárral ellentétben a tulajdonosok rendkívül nagy szabadsággal rendelkeztek: gyakorlatilag nem volt anyagi akadálya a gyarapításnak, és a könyvanyag összetételében döntő szerepe volt az egyéni érdeklődésnek. (A szerzők úgy vélik, ebből a szempontból is fontos a gyűjtemény alaposabb elemzése.)
A szerkesztők kijelentik, hogy a nyomtatott katalógus tételei átmenetet képeznek a mindennapi és a tudományos célra szánt leírások között. A leírás egysége az egy- vagy többkötetes kiadásoknak a példánya, azaz a több kötetes művek – és folyóiratok – egy sorszám alá kerültek (a duplumok külön számra). A tulajdonosok által létrehozott kolligátumok is egy számon szerepelnek analitikusan feltárva, míg a kiadói kolligátumokat egyszerűsítve közlik. A leírásokat rövidítették az alábbiak szerint:
- Szerepel a cím (az azonosításhoz szükséges mértékben) és a címre vonatkozó legszükségesebb adatok.
-Közlik a szerkesztő, fordító stb. adatait.
-A szerző nem szerepel a szóban forgó dokumentumon szereplő formában (kivéve álnév vagy más fontos eltérés esetén).
-Az esetleges indexek meglétére vonatkozó adatokat a megjegyzésekben közlik (néhány humanista kiadványt kivéve).
-Az u – v, és i – j betűket szöveghűen írják le, a standard ligatúrákat feloldják.
-A megjelenési hely mai formájában [!] szerepel, a fiktív megjelenési helyet közlik, de a helyes alakot szögletes zárójelben
megadják.
-A kiadó (nyomdász) neve nominativusban áll, a keresztnevet rövidítik.
-Az ősnyomtatványok címe és impresszuma a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően szerepel.
-A terjedelmi adatokat közlik (az üres oldalak nélkül).
-Az illusztráción szereplő festő vagy rézmetsző jegyeit úgy közlik, ahogy a táblákon a legteljesebb formában szerepel (a névtelenségre csak akkor utalnak, ha a szignáltakon kívül anonim illusztrációk is akadnak).
-Kitüntetett figyelmet szenteltek a példányok egyedi sajátosságainak, így a bélyegzőket a beírt leltári számmal megadták, a tulajdonbejegyzéseket lehetőleg feloldották. (Hegyes zárójelbe került az olvashatatlan szöveg, szögletesbe a szerkesztők kiegészítései.) Közlik a jelzetek meglétét – főleg a vörös tintásokat –, és a többit is jelzik.
A könyvek kötését az alábbi séma szerint írták le: datálás, anyag, vak- vagy dombornyomás, etikett megléte, jellege stb. (Restaurált és kicserélt kötések esetében megadták a kötéstábla anyagát, a rossz állapotban lévőknél szerepel a „restaurálásra szorul” megjegyzés.)
Az orosz könyvtárosok első ízben használtak elektronikus forrásokat a katalógus munkálatai során, elsősorban a Karlsruhei Virtuális Katalógus adatbázisát, de csak a VD-17 azonosító számai kerültek be a nyomtatott katalógusba. A hagyományos segédletek közül a Nemzeti Közös Katalógusra (NUC), a német antikvakatalógusra (VD-16) és az Index Aureliensisre, valamint a VGBIL és a GPIB nyomtatott katalógusaira támaszkodtak.
Az Esterházy-gyűjtemény a moszkvai évek alatt mindvégig a kutatók rendelkezésére állt, s harminc kötetét restaurálták. Az elkészült katalógus talán ennek az időszaknak méltó megkoronázása – remélik a tanulmány szerzői, akik a katalógus szerkesztésében is részt vettek.
A katalógusrészt megelőzi a könyvészeti szakkifejezések német-orosz szótára (32. p.). A katalógus maga közel 300 oldalas, egy-egy oldalon átlagosan 3–6 tétel szerepel (33–316. p.). A leírások a szerzők, illetve a címek betűrendjében követik egymást rövidítve. A megjegyzések először oroszul, majd németül következnek: a kötésről, a címlapról, exlibrisről, jelzetről, margináliákról közölnek adatokat. A könyv állapotát is leírják, illetve közlik az azonosításhoz használt forrásokat (rövidítve) és megadják a (VGBIL) leltári számot.
A 96 színes címlapfotó a kötet közepébe van kötve, egy-egy oldalon négy kép szerepel a tételszámmal együtt.
A bibliográfiai részben kapott helyet a felhasznált szakirodalom (317–318. p.) és az elektronikus források jegyzéke (319. p.), majd a mutatók következnek. Az első a nyelvi mutató, melyből kitűnik, hogy a latin nyelvű műből van a legtöbb, utána a német, a francia és a magyar nyelvű a sorrend; 11 angol, 1 arameus, 1 horvát, 34 ógörög, 2 héber, 12 olasz, 2 spanyol, 1 szír és 2 szlovák nyelvű a kisebb rész. A helynévmutató (321–323. p.) a mai névformát adja – ezt már Monok is szóvá tette –, így kissé anakronisztikus, hogy Budapest szerepel az 1772-es Budán és az 1794-es Budán és Pozsonyban kiadott könyvön is, de előfordul a Pest alak is (871. tétel).
A nyomdászok és kiadók jegyzéke a 324–329., a fiktív impresszumok listája pedig a 329. oldalon található. A kötetet a címmutató zárja a 330–[350.] oldalon – a végére kerültek a görög betűsök (349–350.). Sajnos, sem névmutatót, sem tulajdonosi mutatót nem lelünk a kötetben – bizonyára terjedelmi okokból.
Végül is a tizenhárom orosz könyvtáros jóvoltából remek kötet született. A kiadó az osztrák és magyar szakemberek segítségét név szerint is megköszöni a címlap verzóján. Egyet kell értenünk egyikük, Monok István véleményével, hogy a katalógus birtokában a

„magyarországi kutatók számára […] lehetővé válik Esterházy Pál nádor
könyvtárának szinte teljes rekonstrukciója, illetve a könyvtár beillesztése abba a
környezetbe, amelynek egyéb részei […] meglehetős alapossággal ismertek.”