Művelődés, olvasás és könyvtár a Magyar Szemle (1927–1944) című folyóiratban . 1. rész

„A magyart szeretjük reális gondolkodásúnak nevezni, de tán valószerűbb a megfigyelés, mely szerint reális dolgokat szeret elidealizálni, s ily szellemi folyamat során az életre nagyjelentőségű, gyakorlatilag használható tapasztalatokból és maximákból hús és vér nélküli frázisok desztilláltatnak, melyeket a nemzeti test épp oly kevéssé tud használni, mint ahogyan a desztillált víz sem üdítheti az emberi szervezetet.” (Széchenyi István)*

1. Bevezetés: a folyóirat és a kor

1.1. A Magyar Szemle

A két világháború közti korszak nevét Horthy Miklóstól kapta, ám a Trianon utáni Magyarország megalapozása és működőképessé tétele bizonyára sokkal inkább Bethlen István (1874–1946) miniszterelnök (1921–1931) nevéhez kapcsolható1. Ő tartotta fontosnak, hogy legyen egy olyan szellemi orgánum, mely segíti a kormányzáshoz szükséges, nem rövidtávú, más szóval nem napi szintű tájékozottság elmélyítését.2 A szellemi fellendülés a húszas évek közepén – nemzetközi hitelekkel – megteremtett konszolidációnak köszönhetően vált lehetségessé (1926 decemberében értékálló pénzt, a pengőt vezettek be). Bethlen nem kedvelte a modern tömegdemokráciákat, igyekezett a hagyományos elitből (arisztokrácia, dzsentri stb.) meríteni, de felismerte és értékelte a középosztály szerepét. A Magyar Szemle (továbbiakban: MSzle) egyik szerepe épp a középosztály társadalmi jelenlétének erősítése volt. Bethlen és a MSzle összefüggéseit értékeli Romsics Ignác Bethlen-monográfiája is3. A fenti Széchenyi-idézetet talán azért illik témánkhoz, mert a lap a „reális gondolkodás” terjesztését és erősítését célozta egy igen nehéz korban. Romsics értékelése szerint a MSzle „alapbeállítottságát tekintve konzervatív, de ezen belül liberális jegyeket is felmutató s feltétlenül magas intellektuális horizonttal” rendelkezett.
A korszak sajtótörténete több, közvetlen előzményként is felfogható konzervatív folyóiratot ismer (Napkelet, 1923–1940; Társadalomtudomány, 1921–1944), ezek főként Klebelsberg Kunó (1875–1932) kulturális miniszter nevéhez köthetők.4 Figyelembe vételük abban is megnyilvánult, hogy a MSzle nem közölt szépirodalmat, határesetnek tekinthető például Surányi Miklós életrajzi könyve Herczeg Ferencről, melynek több részlete helyet kapott a lapban, nyilván épp a politikai publicisztika felé közelítő mondanivalójával.5 A mai elemző szerint a MSzle a „magyar konzervativizmus (eddig) legnagyobb vonzerejű fóruma, s a két világháború közötti évtizedek társadalompolitikai szemléi sorában a legjelentősebb”6.
Áttekintésünk a címben jelzett tematikára összpontosít, minden más annyiban kerül látószögünkbe, amennyiben segítheti az összefüggések megértését.
A MSzle 1927 szeptemberében indult, és 1944 márciusában jelent meg utoljára (betiltották, Bethlen maga is bujdosni kényszerült a német megszállás idején). Mindvégig havonta látott napvilágot, általában – az első 12 évben – 90–110 oldal közti terjedelemben. A világháború kitöréséig (1939. szeptember) négy-négy hónap alkotott egy-egy kötetet, az adott köteten belül folyamatos lapszámozással ellátva (egy év összesen – kerekítve – 1200 oldalt tett ki). Ezt követően két kötet jelent meg évente, és a számok terjedelme (a háborús papírtakarékosság miatt) csökkent, s ennek megfelelően az éves terjedelem is: 870, 830, majd végül 670 oldalra. Számonként 8–10 érdemi írás (egyenként többnyire 8–12 oldal terjedelemben), s ugyanannyi rövidebb tájékoztató írást kínált olvasóinak. A 16 és fél év alatt összesen 46 kötet 199 száma került olvasói kezébe, terjedelme pedig összesítve megközelítette a 18 ezer oldalt (a versenytárs előd: a Huszadik Század húsz évfolyama összesen kb. 22 ezer oldalt publikált). Érdemes arra emlékeztetni, hogy a MSzle két tipográfiai mérettel dolgozott, általában egy-egy szám három-négy írását kiemelve nagyobb betűvel, míg a többieket kisebbel szedték. Előfordul számos olyan írás is, ahol a kettő ötvöződik**, például az első évfolyam harmadik számában olvasható Balogh József vitaírása: Középiskolai kérdések – az egyetem szemszögéből, melyben a részletezőbb elemzések kisbetűsek, a fontosabb megállapításokat tartalmazó szakaszok viszont nagybetűvel lettek szedve. Ezt figyelembe véve, gondolatban „nagybetűsre” konvertálva a teljes szöveget, az össz-terjedelem bizonyára eléri a 19–20 ezer oldalt (akkor az összes cikk átlagterjedelmeként nyolc oldalt kapunk). Ennek az átlagnak csak annyiban van jelentősége, hogy megerősíti: a szerkesztő tudatosan komponált, az elemző-értelmező célkitűzéshez méltó terjedelemmel szolgált, kizárva a nyúlfarknyi írásokat. Ez a főszabály viszont nem kötelezett minden esetben; két-három oldalon is láttak napvilágot igen jelentős, akár még számnyitó írások is. Erre jó példa Ravasz László püspök, szerkesztőbizottsági tag vitaírása – Makkai Sándor könyve kapcsán – Ady vallásosságáról, mindössze három oldalon az 1927. évi első kötet novemberi számában.
1938 végéig Szekfű Gyula történész (1883–1955), majd (Szekfű betegsége okán) Eckhardt Sándor irodalomtörténész (1890–1969) szerkesztette a folyóiratot. Szekfű a 199 számból 136 számot szerkesztett (az összes szám kétharmadát), – az általa szerkesztett anyag – oldalszámban közel 14 ezer, ami a későbbi terjedelmi csökkenést alapul véve az összes oldal háromnegyede. Szekfű jelentős életművéről és ellentmondásoktól sem mentes életútjáról számos feldolgozás készült az elmúlt évtizedekben, s a kérdést változatlanul történelmi-közéleti érdeklődés övezi7.
A MSzle hátteréről (szerkesztőbizottság, a fenntartó funkciót ellátó Magyar Szemle Társaság és annak választmánya, könyvsorozatok stb.) Saád József írásai és Zichy Mihály évfordulós tanulmánya8 informálnak.
A MSzle működésében kiemelkedő szerepet vállalt Balogh József (1893–1944) mint a Társulat (fő)titkára, majd utóda, Bisztray Gyula (1903–1978): gyakorlatilag ők vezették a szerkesztőség napi munkáját, s irányították a terjesztést is9. Bisztray – szerzőként a lapban 1930-ban debütálva – 1936-ban lett helyettes szerkesztő, majd a következő évtől főtitkár. Mindketten szűkebb (olvasás, könyvtár) tárgyunkban is figyelemreméltó írások szerzői, idevágó tevékenységük beható elemzésére még visszatérünk.
A MSzle mintegy 640 szerző harmadfélezer írását közölte. Saád József adatait követve10 megállapítható, hogy az 56 termékeny szerző (küszöb: egyenként 10 publikáció felett) nevéhez fűződik az összes publikációnak csaknem fele. Körükben az átlagos publikációszám így meghaladja a húszas értéket, míg a többi közel ötszáz szerzőre átlag kettő feletti írás jut (a gyakori szerzők körében állandó rovatuk – külpolitikai szemle stb. – is biztosította az ismételt jelenlétet). Maga a szerkesztő, Szekfű Gyula 32 írást jegyzett, s nem sokkal maradt el tőle utódja, Eckhardt Sándor sem 30 írással. Az is érdekes, ki mindenki nem írt a MSzle-be: például a nyugatosok – így Babits, Móricz, Kosztolányi –, de Tormay Cecil, a Napkelet szerkesztője sem.
Bethlen miniszterelnök nevéhez hat írás fűződik (előadások), utódai közül egy-egy írást jegyez Imrédy Béla és Teleki Pál (erre még hivatalba lépésük előtt került sor: Imrédy 1927-ben a fizetési mérlegről, Teleki 1931-ben az európai problémáról értekezik, míg Gömbös Gyula és Bárdossy László nem szerepelt a szerzők közt. Érdekes, hogy Klebelsberg kultuszminiszter nem élt a MSzle publicitási lehetőségeivel (jobban kedvelte a nagyobb nyilvánosságot elérő napilapokat), utódja, Hóman viszont hat írást adott a lapnak, igaz, ebből egyetlen kapcsolódik hivatali idejéhez: épp elődjét búcsúztató beszéde 1932-ben.
A Nyugat nagy alkotóiról természetesen gyakran fogalmaztak meg véleményt: Adyról és Babitsról 12–12 (Babitsról Tolnai Gábor írt nekrológot), Móriczról 10 írást közöltek, Kosztolányiról pedig Keresztury Dezső emelkedett hangú nekrológja látott – néhány recenzió mellett – a MSzle-ben napvilágot. A nagy kortárs hazai alkotóművészek közül Kodálynak 14 írást szenteltek (külön írásban emlékezve meg 50-ik, majd 60-ik születésnapjáról), míg Bartóknak 12 (az ő esetében a 60-ik születésnap hozott érdemi köszöntőt) írást.
A „gazdáról”, Bethlen Istvánról és munkásságáról emlékezett meg a legtöbb írás (32), hozzá képest Horthy csupán 8 írás témájaként szerepelt (viszonyításul: Tisza István 22, Kossuth 15 írásban fordul elő, Klebelsberg kilencben, István király és Hóman Bálint nyolcban, viszont Gömbös és Teleki csupán négyben).
Komoly tehetségfejlesztő szerepet játszott Szek¬fűnek köszönhetően a MSzle azzal, hogy befogadta a fiatal tehetségek írásait. Halász Gábor (1901–1945) 26, Szerb Antal (1901–1945) 27, Keresztury Dezső (1904–1996) 26, Kerék Mihály (1902–1990) 30, Kovács Imre (1913–1980) és Szabó Zoltán (1912–1984) 21–21, Bisztray Gyula (1903–1978) 27, Borzsák István (1914–2007) 28, Dobossy László (1910–1999) és Hadrovics László (1910–1997) 29 éves fiatalként jelent meg a folyóiratban. És e névsor hosszan folytatható lenne.
A MSzle burkolt, ám jelentős állami támogatással indult, s ez a jelleg – a piaci viszonyoktól való részleges mentesítés – mindvégig megmaradt. Sikeres időszakában példányszáma elérte a hétezres nagyságrendet11, aminek eléréséhez maga a szerkesztőség (kiadóhivatal) is a korban feltűnően élénk marketingtevékenységet fejtett ki. Különösen az első évfolyamokban, illetve mellékleteikben számos olvasói levél, szerkesztői vagy a MSzle Társaság nevében megfogalmazott híradás szól az olvasói kör kívánt bővítéséről12. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium – Bethlen tekintélye és iránya méltánylásaként – tipikusan 4–500 példányt rendelt iskolák és közintézmények számára. Jelentős volt színvonalának biztosításában Kornfeld Móric iparmágnás – a MSzle szerkesztőbizottságának tagja, a Horthy-rendszer egyik támasza – állandó jelentős szponzori támogatása13. Ő egyébként az első években (1927–1935) 12 gazdaság- és társadalompolitikai témájú írást is publikált a lapban.
A MSzle korabeli fogadtatásáról röviden szól Saád József tanulmánya14. Az 1945 (1956) utáni új rendszer tipikus ideologizáló álláspontja fogalmazódik meg a MSzle-ről a Magyar Irodalmi Lexikonban15. „Tanulmányaiban a társadalmi élet minden területét felölelték. Munkatársaik közé tartozott a 30-as évek igen sok számottevő tudósa, politikusa, szakembere. Bár a német fasizmussal többségükben szemben álltak, egy részüknek nacionalista, antidemokratikus polgári szelleme nem szolgálta a haladás ügyét; az ’örök magyarság’ nézőpontjából idealista, konzervatív alapon állva szemlélték az eseményeket. Történelmi szemléletüket a szellemtörténeti felfogás hatotta át.”
Kovács Máté a hatvanas évek könyv- és könyvtártörténeti szintézisében adott lakonikus értékelése szerint a „konzervatív szemléletű folyóiratok” körében a MSzle is „fontos szerepet” töltött be16.
Valódi érdeklődés a folyóirat iránt a nyolcvanas évek legvégétől tapasztalható17. Ennek kitűnő támogatója a Saád József által példás gondossággal készített (fentebb többször említett) és a FSZEK, valamint az ELTE Szociológiai Intézete által gondozott repertóriuma.

1.2. A Horthy-korszak

Témánk jobb megértéséhez kívánatosnak tűnik bizonyos adatok rögzítése. Romsics monográfiájának*** és néhány statisztikai forrásnak18 a felhasználásával röviden összefoglaljuk a legfontosabbakat.
A trianoni területű Magyarország népessége 1910-ben 7,6 millióban állapítható meg. 1918–1922 közt 350 ezren települnek át az utódállamokból Magyarországra. Tehát 1920-ban 8 millióval számolhatunk, s ebből 1,5 millió lakott a községek külterületein (major, tanya stb.). 1930-ban a népesség: 8,7 millió. Utóbbinak kétharmada lakik falun (a mai arány épp fordított). A harmincas évek végéhez közeledve a (6 év feletti) 7,6 millió népesség iskolai végzettsége (népszámlálási adatok alapján, s csak fontosabb kategóriákat kiemelve, kerekített számokkal):

• diplomás 85 ezer fő (ezek kilenctizede férfi)
• 8 osztályos középiskolát végzett: 275 ezer
• legalább 6 elemit végzett 3,7 millió (ezt a törvény kötelezővé tette a húszas évek elején)
• „általában írni-olvasni tud: 6,9 millió”17
• eszerint csupán 10% az írástudatlanok országos átlaga.

1930-ban csaknem 6900 elemi iskola működik – ebből az utóbbi 4–5 évben 500 épült Klebelsberg támogatásával (ez egyenlő: 5 ezer tanteremmel és tanítói lakással) – 19 ezer tanítóval, 966 ezer tanulóval. Az elemi iskoláknak még ekkor is többsége egyházi fenntartásban működik. Az érettségit adó középfokú tanintézetek, képzők, szakiskolák száma együtt közel 400, tanáriak száma 5500, tanulóik száma közel 90 ezer. Egy évben mintegy 5 ezer érettségi bizonyítvány és 900 tanítói oklevél születik. A felsőfokú tanintézetek száma 40, tanáraik száma 1100, hallgatóik száma 14–15 ezer (a húszas évek elején még 20 ezer), évente kiadnak 3 ezer diplomát. A közoktatási rendszerben együttesen mintegy 30 ezer pedagógus tevékenykedett (ebből 155 gimnáziumban 3 ezer), a társadalmi hierarchiában felettük foglal helyet az elit, az egyetemi és főiskolai oktató kar (1100 tanár). Az államigazgatásban a húszas évek végén 42 ezer „tisztviselő” dolgozott – ebből diplomás állás 11 ezer (továbbá egyéb alkalmazottak száma 116 ezer), míg a vármegyei és helyi közigazgatásban az érdemi munkatársak (jegyzők, fogalmazók) száma 4–5 ezer fő. 1930-ban 8 ezer orvos (ebből „hatósági” mindössze 1400) és 1300 diplomás gyógyszerész tevékenykedett. A MSzle-kör mérvadó alakja, Weis István 1930-ban megjelent, átfogó társadalomrajzot körvonalazó könyvében (A mai magyar társadalom) összesen 300 ezer főre becsülte a hazai középosztály nagyságrendjét.
A nemzeti jövedelem 40%-át adta 1930-ban a mezőgazdaság. Az 1,7 millió földbirtok területe 16 millió kataszteri hold (kerekítve 9 millió hektár). Az ezer holdnál nagyobb 1070 nagybirtokra jutott az összterület 30%-a, a 100-1000 hold közötti 11 ezer középbirtokra 18% (e kettő együtt 12 ezer birtok = a terület 48%-a, vagyis fele), az 5-100 hold közötti 72 ezer törpebirtokra 42%, az 1,2 millió törpebirtokra 10%. A húszas évek különböző „földreformjai” révén (kerekítve) 900 ezer hold lett juttatva a rászorultaknak (az összes területnek csupán 5-6%-a).
1930 táján évente 3–3,5 ezer „könyv” látott napvilágot, 1937-re vonatkozóan kiderül, hogy ennek egy harmada 48 oldal alatti (pl. különlenyomat folyóiratból). Tehát mai értelemben a megjelent könyvek száma éves szinten 2200–2300 cím. 1934-ben közel 1500 „időszaki sajtótermék” került piacra, ebből csaknem 100 napilap, hetilap és havonta 2–3-szor megjelenő, együtt 370 cím, havonta jelent meg 420, ennél ritkábban 360 (utóbbi két kategória képviselőinek tetemes része érdemi szellemi termék). A harmincas években 40–45 múzeum tevékenykedett, összes alkalmazottjuk száma 408.
1925-ben 87, 1935-ben már 168 könyvtár állománya haladta meg a 10 ezer kötetet. A 14 fontosabb nyilvános könyvtárban 355, a 10 ezer kötetnél nagyobb állományú további könyvtárakban 405, együtt tehát 761 ember dolgozott könyvtárban. 1935-ben a könyvtárba látogatók száma elérte a 620 ezer főt, közülük 570 ezren kölcsönöztek is, összesen 1,8 millió kötetet.
A film után a rádió volt a kor új médiája: 1925-ben 16, 1930-ban 310, s 1935-ben már 350 ezer engedélyezett rádiókészülék működött az országban.

1.3. A kor legnagyobb problémái  a MSzle tükrében

A két világháború közti évtizedek kétségkívül két legnagyobb kérdése (a lap hasábjain is): Trianon, az elszakított magyarság helyzete, illetve a (várt-sürgetett-lehetséges-remélt) revízió, továbbá az elavult társadalomszerkezet, mindenekelőtt a földkérdés összefüggésében („hárommillió koldus országa”).
Szinte nincs olyan lapszám, amely valamilyen megközelítésben ne tárgyalná az idevágó, elemzésre szoruló kérdéseket. A szerzők köre és szemlélete is meglepő tágasságról tanúskodik. Például a második problémakör jegyében a fiatal (bizonyosan nem konzervatív) Kovács Imre (1913–1980) – falukutató, a későbbi parasztpárti politikus – is hallatja szavát. Neki 1934–1944 közt 18 írása jelent meg a lapban, miközben Néma forradalom című könyvéért 1937-ben a bíróság börtönbüntetésre ítélte.
Minthogy a MSzle igyekezett egy reális szemléletű középosztály véleményformáló hangadója lenni, számos írás kapcsolódik e témához (a középosztály helyzete, utánpótlása, szerepe stb.), ezzel közelebbről érintve vizsgálódásunk tárgyát is. A hangütés 1927-ben Radisics Elemér cikkéhez fűződik, aki Értelmiségi proletáriátus címen írta le gondolatait19.
Általában is rendkívül gazdag a lap szociográfiai-szociológiai anyaga (a kettő e korban idehaza még nem vált el egymástól). Rendkívül érdekes városszociográfiai tanulmányok születnek: például Debrecenről, Pécsről, Makóról, Székesfehérvárról és Győrről20, hogy a sokból csak a legelső évfolyamok kínálatát említsük. Később egyes szakmákról, értelmiségi foglalkozásokról íródnak hasonlóan igényes esszék, például tisztviselőkről, tanárokról, orvosokról, s nem utolsó sorban az állás nélküli diplomások seregéről21.
Kötetnyi írás jelent meg a lapban az ifjúság kérdéseiről is. Az ifjúság jelentőségének felismerése az első idevágó írásban elég disszonáns: Antal István (pár év múlva Gömbös sajtófőnöke, majd 1944-ben már nyíltan a szélsőjobbot képviselő propagandaügyi miniszter) 1927 őszén szinte goebbelsi hangnemben utasítja vissza Szomory Dezső darabját*. Antal helyesli, hogy az „egyetemi ifjúság beleavatkozik a politikai és a közéleti eseményekbe”, s az a véleménye, hogy egy költőnek „nem csupán a művészi és dramaturgiai mérlegen kell megméretnie”, hanem „a nemzeti érzékenység, a faji öntudat és a tradíciók iránti tisztelet” terén is22.
Az igazán fajsúlyos ifjúságpolitikai cikkek nyitánya – Weis István és Jambrekovich László felütése23 után ‒ Szekfű Gyula és Asztalos Miklós nevéhez fűződik. Szekfű az 1928. júniusi számban24 visszautal a lap beköszöntő írására, melynek végén világossá tette, hogy a „jövendő az új nemzedék kezében van és ez az új ifjú nemzedék van hivatva a mi hosszú terminusra váró feladataink megoldására”. Most ezt alátámasztandó megállapítja, hogy „voltak olyan havi füzeteink, melyekbe 25 és 35 év közötti szerzőkön kívül alig írt idősebb”. A „mai ifjúság” azonban „nem egységes, homogén társadalmi réteg”. Szerinte belső korválasztó is megállapítható: a „26–28-on felüliek egész lelki összetételükben különböznek a legfiatalabbaktól”. Az előző, az idősebb réteg „eddigi sorsáért minden részvétet, szeretet és támogatást megérdemel”. Ők voltak a háborúban: „legszebb ifjú éveiket a hazának szentelték”, nem csoda, ha e „réteg az Erő kultuszától várja egy kis, gyönge nép szabadulását”. Ők „Ady, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső árnyalatain vitatkoznak”. A lelki egyensúly keresését anyagi lehetőségek támogathatnák, de „épp ezen réteg kétségbeejtő anyagi helyzetére” kell a szerzőnek rámutatnia. Mindenütt – az állami és magánszférában is – csökkentik a személyzetet, s így a fiatalok hiába keresnek álláslehetőséget. Egyesek az állam mindenhatóságában bíznak, de ez illúzió, ezért az „állam mellett itt már a társadalomnak is érdemes volna megmozdulnia”. Asztalos Miklós a júliusi számban folytatja az eszmecserét25. Magát úgy mutatja be, mint érintettet, aki „egy évtized óta benne él” az ifjúság életében, részt vett az „utolsó háborúban volt és a forradalmak alatt egyetemre járt ifjúság szervezkedéseiben”. „Tragikus nemzedék”-nek látja magukat. Két fő problémát lát. Az utódállamok magyar fiatalságának „mintegy 50%-a otthagyta az ősi földet, áttelepülve az anyaországba”. Ebből következően az otthonmaradt másik 50%-ra hatalmas feladatok várnak. Az anyaországi fiatalság helyzetében egy „főtengely”-t lát: az állás nem találók, másrészt az elhelyezkedettek anyagi sanyarúsága. Az előbbi réteg elvész a középosztály számára, a „kenyérharcot hirdetők osztályába csúszik, kulturproletárrá lesz”. Az elhelyezkedettek az alacsony jövedelem miatt nem gondolhatnak házasságra, vagy ha mégis, gyerekre biztos nem. A szerző szerint a „30 évesek Magyarországának két megvalósítandó álma van: megteremteni a magyar faj kulturális egységét, összefogni minden magyart a faji kultúra egységében és megteremteni azt a demokratikus Magyarországot, amelyben a magyar faj minden egyéb érdekeket maga alá rendelni képes tudásából fakad”. Az ifjúság kérdésének vitája hosszan folytatódott a harmincas évek közepéig, tucatnyi érdekfeszítő írással, ezek további elemzése azonban túlfeszítené dolgozatunk kereteit. Egyetlen írást kívánunk még kiemelni, a pécsi irodalomtörténész és könyvtáros, Várkonyi Nándor felszólalását „A harmincévesek védelmében”26. Várkonyi megállapítja, hogy a „háború után megszaporodtak az egyetemek és főiskolák s viszonylag megnövekedett ezek hallgatósága is, […] már csak kétezerrel marad el a háború előtti létszámtól (18.000)”. Emögött a „megszállt területekről százezrével menekült tisztviselő családok gyermekei”, valamint a megélhetési viszonyok miatt a nők körében megnyilvánuló érdeklődés állanak. A „bölcsészeti karon ez (a nők aránya – S.P.) az  összlétszám 50%-a”. Tehát maga az oktatáspolitika is szerepet játszott e tendenciákban. Valami „organikusan és lelkiismeretesen keresztülvitt munkajuttatás, hogy úgy mondjuk: organizált szegénység mellett” a problémákat „tűrhető mértékre szállíthatnánk alá”, gondolja a szerző. Végül elmondható még, hogy „előállt a hibrid helyzet, hogy mialatt a szellemi téren, ahova (az idősebb nemzedék – S.P.) anyagi és hatalmi fegyverei nem értek el, szinte teljesen kialakult az új kor arca, az anyagi és hatalmi rend a maga struktúrájában ennek ellentétét, tagadását igyekezett életben tartani”. Így „ma  […] két nemzedéktömb áll szemben egymással, […] elválasztó korhatára a negyvenedik évre tehető”. Figyelemre méltó észrevétel.
Épp csak megemlítjük, hogy az 1929. évi VI. kötetének júniusi számát teljes egészében a falu problémáinak szentelték. A falu helyzete, gazdasági és kulturális viszonyai, a tanyaközségek, a kisbirtokosok hitelproblémái, az ifjúság a falu népében, falutörténet-írás és még számos téma került terítékre. Egyebek mellett recenzió íródott Oláh György címével elhíresült könyvéről (Hárommilió koldus országa. Miskolc, 1929.).

2.  Az oktatás kérdései a lap hasábjain

A MSzle Saád-féle repertóriumának tartalmi csoportosítása szerint a művelődés és oktatás széles kérdésköréről legalább 130–150 írás, az összesnek mintegy 5%-a szól. Nem mondható, hogy centrális helyet kapott volna mennyiségi megközelítésben, ugyanakkor a minőségi elemzés azt tanúsítja, hogy szinte minden meghatározó kérdés szóba került, s a leglényegesebbnek tűnő témák (a közép- és felsőoktatás helyzete, problémái, reformja) gazdag, több szempontú elemzés tárgyát képezték. Itt sem lehet célunk, hogy ezekről részletesen beszámoljunk: fontos az lehet, hogy az olvasás és a könyvtárhasználat általános feltételeiről – és esélyeiről – az olvasó kellően világos képet („kontextust”) nyerhessen.

2.1. Analfabetizmus – elemi iskola

A századfordulón a Magyar Királyság lakosságának fele minősült írni-olvasni tudónak. Szélsőséges adatokból tevődött ki ez az átlag: lényegében egy északnyugat (Sopron-Pozsony környéke) – délkelet (Dél-Erdély) irányú tengely mentén 90-től 10%- ig mozgott e mutató. A két világháború közti Magyarország lényegesen jobb arányokat ért el. A témával behatóan foglalkozó Padányi Andor adatai szerint a főváros 6 év feletti népességének helyzete e fontos mutató szempontjából különösen gyorsan javult (kerekített számokkal): 1869-ben: 31, 1880-ban: 23, 1890-ben: 17, 1900-ban: 11, 1910-ben: 6,5, 1920-ban: 5% volt az analfabéták aránya. Néhány vidéki város arányai: Sopron – 4, 1920-ban Székesfehérvár – 7, Miskolc – 9, Pécs – 11,5%.
A megyék átlaga ugyancsak 1920-ban 16%-os analfabetizmust mutatott, ennél jobbak a dunántúli, s lényegesen rosszabbak az észak- és a délkeleti megyék arányai (leghátulra Szabolcs megye került a maga 29%-ával). A szerző szerint a legfontosabb ok a beiskolázás hiánya, amely még 1920-ban is meghaladta a 15%-ot. Sokat jelent a külterületi lét: például Kiskunfélegyháza esetében az analfabetizmus egyharmados arányt jelzett, ám a lakosság csaknem fele (48%) a hatalmas tanyavilágban lakott, a gyermekeknek pedig pontosan fele lakott távol az iskolától. Padányi sokat vár a „népiskolák számának az utóbbi években történt hatalmas emelésé”-től, de lát feladatot a népművelés számára is (a felnőttkori analfabetizmus elleni tanfolyamok vállalásával).
Az alsófokú oktatás fejlesztése közismerten Klebelsberg legfontosabb törekvései közé tartozott. Hóman Bálint e politika folytatását egyértelműen vállalva a harmincas évek végén megkezdte a nyolcosztályos általános iskola bevezetését. A háború következtében azonban ennek megvalósítás már az új rendszerre maradt27.
A lap hasábjain e téma az 1928. márciusi számban jelenik meg. Drozdy Gyula28 azzal kezdi az új tanyai oktatásról közölt írását, hogy az alföldi tanyavilágban „egy-két évvel ezelőtt csak […] napi, félnapi járóföldre volt iskola”. Nem csoda, hogy a „megcsonkított Magyarország analfabétáinak 90%-a esik” e térségre. Most „nagy hirtelen ott termettek az új népiskolák”, s mindegyike gondos tervezés eredménye. „Tágas, magas, nagyablakú, napsugaras, szemléltető képekkel díszített” tanteremben, kényelmes padokban „50–60 élénk tekintetű gyermek ül”. A tanító lakásában könyvespolc, rádió. A polcokon Petőfi, Arany, Vörösmarty, Tompa, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg munkái (a korabeli kánon, tehetjük hozzá). A szerző szerint a „régi típusú olvasókönyv olvasmányai csak az olvasás technikájának elsajátítását szolgálták, […] az új iskolákban az olvasási készség elsajátítása mellett az olvasmányokban rejlő gondolatokat hámozgatják, az érzelmeket keltő anyagot felszínre hozzák, […] ítéleteket alkotnak a maguk módján…”. Summa: „Új iskolákkal, új tantervvel, új módszerekkel fogtunk az eddig elhanyagolt tanyavilág kultúrájának emeléséhez. /…/ Az pedig minden áldozatot megérdemel.” Mintha kissé rózsaszínű (vágyvezérelt) lenne a szerző, a minisztériumi Néptanítók Lapja ekkori szerkesztőjének „szemüvege”. Forhéncz Sándor 1937. februári írása29 több valóságtartalmat kínál. „Faluművelésre” az adóbevételek 0,5%-a fordítható, a szerző példája: egy „4700 lelkes községben 100 pengő jut”. Legfontosabbként említi a „művelésre reászoruló falusi lakosságunk leküzdhetetlennek látszó szegénységét, mely a lelkét lenyűgözi, apatikussá teszi és a művelésre való minden hajlandóságot kiöl belőle. Megadja magát sorsának és ott, ahol mindennapi kenyérre valót, továbbá a gyerek iskoláztatásához legszükségesebbet sem bírja előteremteni […] A falu vékonyabb rétege, mely sorsába beletörődni nem tud, úgy érzi, hogy a faluval nincs mit vesztenie: kevés jószágát […] eladva beszivárog a városba […] Ez a városba tódulás feltartóztathatatlanul tart napjainkban is…”.
A falusi életkörülmények konkrét felmérését végezte el Boros Margit egy évvel korábbi írásában30. „A falusi tanítók gyakori panasza az iskolás gyermekek ruha- és cipőhiányairól indított arra, hogy adatgyűjtést végezzek – írja – 500 falusi népiskolai tanuló ruházati viszonyairól”. Az 1935. január hóban végzett felmérés szerint nem rendelkezett kielégítő lábbelivel 71% (ebből teljes cipőhiány 8, lyukas cipő 38, cipő helyett papucs 25%). Nem rendelkezett télikabáttal 59%, nem viselt sapkát vagy fejkendőt 45%.

2.2. Középiskola 

A MSzle középosztályt érintő célkitűzése teszi érthetővé e tematika gazdag jelenlétét. Nem ritkán a felsőfokú oktatással való összefüggésében, ahogy arra már az első vitairat is jó példával szolgál. Balogh József egy, az egyetemi oktatók körében végzett írásos felmérésről számol be31. A kapott válaszokból néhány:

• az ifjúság körében az „általános szellemi színvonal azelőtt sem volt kielégítő, a háború alatt és óta azonban kétségkívül erősen csökkent”
• a „középiskola eredményei és az egyetemi oktatás követelményei között áthidalhatatlan rés tátong”
• „a többség igen alacsony szellemi színvonalat és kevés érdeklődést árul el”
• „helyesírást sok ifjú nem tud”
• „jóakarat, jó szándék, – kevés ismeret, nagy műveltségbeli hiányok”
• „modern nyelveket csak azok tudnak, akik ezeket a szülői házban tanulták”
• „a hallgató irtózik a német könyvtől és általában minden könyvtől”.

A szerző szerint a hazai művelődéspolitikának számos érdeme van a tudományos élet terén, most hasonló „aktivitásra van szükség a hazai értelmiség nevelése terén”.
A vitát Glatz Károly folytatta, keresve Balogh diagnózisának okait32. Szerinte az elemiből érkező diákok „kedélyi és értelmi képessége” a „világháború óta kétségtelenül rosszabbodott”. Az első gimnáziumi osztályba érkezők (10 évesen) fejletlenek, vérszegények, s az osztály „jó része olvasni sem tud folyékonyan, […] és annyira fegyelmezetlen, hogy a könyvből vagy a tábláról még év vége felé sem tud egy mondatot hibátlanul lemásolni”. Az elemi iskola „játszva-tanulási” módszerét sok helyen túlzásba viszik, következésképp a „gyermeket nem tanítja meg az otthoni munka kötelességére és a könyvből-tanulás mikéntjére”. Iskolája és tanítója válogatja, – teszi hozzá józanul. További „súlyosbító körülmény”, hogy a „szülők egy része […] idegenkedik az iskolával való együttműködéstől”. Megjelenik okként a tanulók túlterhelése, pedig „túlterhelés nélkül is lépést lehet tartani a tudományok új vívmányainak az ismertetésével”. Ám a „hanyatlás legjelentősebb oka” túlmutat az elemi vagy középiskolán: a „háború utáni viszonyok” az „ifjúság fegyelmét megrontották […] és a családi nevelést meglazították”. Különben hogy lenne érthető, hogy „jeles érett ne tudjon helyesen fogalmazni és írni?”  Summája: sok múlik a középiskolán, de a Balogh által jelzett középiskolai krízist Glatz az „elemivel és a családdal kapcsolja össze”. A magyar iskola további áldozatos segítséget igényel, nem utolsósorban a tekintetben, hogy a tanítói és tanári hivatást a társadalom valóban és ne csak szavakban méltányolja. „A tanári pálya is ítélkező pálya, a tanárnak is van annyi szüksége anyagi és politikai függetlenségre, mint a bírónak”. A hosszabb összefoglaló világosan jelzi, mennyire nem elég csupán oktatáspolitikában gondolkodni, mennyire összeszövődnek a társadalom meghatározó gondjai és mulasztásai az ifjúság nevelése és oktatása terén (is).
A továbbiakban Kornis Gyula államtitkár érdekes elemzést közöl az angol középiskoláról, majd Balogh visszatér az iskolarendszer alapproblémáira, Kerecsényi Dezső pedig a tudomány és a középiskola közti feszültségeket vázolja33.
Hóman Bálint, a Gömbös-kormány kultuszminisztere 1934-ben hozott törvényével egységes középiskolát teremtett (megszűntetve a „humanisztisztikus” – a görög-latin tanításra koncentráló – és a reálgimnázium, az élő nyelveket favorizáló intézmény különbségét). Tíz évvel korábban Klebelsberg – főként Kornis Gyula államtitkárra támaszkodva – épp a differenciálódás felé vett irányt 1924-es törvényével. Az új helyzetet Huszti József elemzi a lapban34. Huszti a részletes visszatekintő értékelés után leszögezi, az új törvény voltaképp visszatérés az 1883. évi alapokhoz, „csakhogy az új gimnáziumot […] minden ízében nemzeti szellem fogja áthatni”. Pedagógiai szempontból nem kis kihívás, hogy „szelektálni kell az anyagot, számolni a serdülő gyermek befogadóképességének határaival”, de hagyományaink jegyében feladat a „latin tanulmányok erősítése”, minthogy a „latin nyelv […] nemzeti tantárgy”, hivatkozik a szerző Beőthy Zsolt gondolataira. A szerző „klasszikus filológus”-ként ugyanakkor óva inti a „humanisztikus képzettség imperialistáit” attól, hogy a „szűkített latin tantervi kereteket keveselljék”.
Huszti néhány évvel később visszatért a középiskola – és a tanítóképző akadémia – témájára.35 Érdemes Husztinak még egy 1934-es írására kitérni, minthogy itt a közép- és felsőoktatás egymással összefüggő kérdéseit boncolja.36. Az alaphelyzet szerinte úgy fogalmazható meg, hogy a háború után „szinte hihetetlen mértékben megduzzadt a középiskolai, az egyetemi hallgatók, s ezzel kapcsolatban a diplomát szerzettek létszáma”. (Itt érdemes visszautalni az írásunk elején adott korszak-áttekintésre, melyből kiderült, hogy összesen 90 ezer diplomás volt a harmincas évek második felében.) Huszti: „termeltük a diplomákat”, miközben a világválság, a állam pénzügyi egyensúlya érdekében szükséges takarékossági intézkedések a „már meglevő állások csökkentés”-ét, a leépítést hozták. Felmerült a „versenyvizsgálat” bevezetésének szükségessége, vagyis a diplomát megszerezni akarók számára a tényleges diploma csak a konkrét álláslehetőség nagyságrendjében váljon lehetővé (komoly szakértő a háború óta kiadott diplomák felét véli „karitatív”-nak, vagyis nem tudás vagy tárgyi alapon elnyertnek). A szerző szerint ez „szinte kiküszöbölné a protekció” összes „tűrhetetlen fajtáját”. Az új 1934-es középiskolai törvény az érettségi szigorításával „akarja elzárni az utat az egyetemi tanulmányokra alkalmatlanak gondolt ifjúság előtt”. Kornis Gyula legutóbbi könyvére, A kultúra válságára hivatkozva lehetségesnek tartja, hogy az érettségi „felezzen”: csak a jobbik 50% kapjon lehetőséget továbbtanulásra. Maga Huszti mégsem hisz e szelekcióban: a „közelmúlt tapasztalatai után nem lehetünk elég pesszimisták”, hangzik verdiktje, mert a „napisajtóban megnyilvánuló ún. közvélemény engesztelhetetlen állhatatossága” a „sokkal enyhébb szelekciós próbálkozásokat” sikerrel diszkreditálta. Más megközelítés látható Németországban: ott az egyetemeken az „újabb intézkedések szerint csak 10 % nőhallgató lesz a jövőben […] felvehető”.  Magyar vonatkozásban igen fontosnak tartja a szerző a tanulmányi segélyeknek a „szelekció szolgálatába állítását”, tekintve az anyagilag nem tehetős rétegek tehetséges gyermekeinek támogatási szükségletét.
1938-ban Boldizsár Iván tollából jelenik meg írás a lapban Középiskolai tanárok szociális helyzete37 címmel. Az 1934–35-ös tanévben az összes középfokú iskolában – a polgári iskolát is beszámítva – kerekítve 7700 tanerő dolgozott (közülük 3300 nő, vagyis közel 45%), továbbá 500 állástalan volt. Az érettségit adó középiskolák tanári létszáma ebből 2530 fő. A frissen végzettek a húszas évek közepén még 76%-ban nyomban elhelyezkedhettek, ám az 1934–35. tanévben már csak 35%-uk. A budapesti tanárok közül „235-nek önálló iparos volt az apja, […] viszont tanár 90 és tanító 158”. A kezdő tanárok gyakran évekig „helyettes” vagy „óraadó” státuszban tanítanak (110, illetve 75 pengős havi fizetéssel, amiből nem lehet megélni): a „6–10 évi szolgálattal bíró tanárok közül még mindig 31 százalék, a tanárnők közül 44 százalék vár a kinevezésre”. Ha a miniszter rendes tanárnak kinevezi, a „IX. fizetési osztály harmadik fokozatába” kerül, ami „lakáspénzzel együtt havi 230 pengő” (gimnáziumban, a polgári iskolában ez 10%-kal kevesebb). Nem véletlenül igen magas a nőtlen vagy hajadon státuszú tanárok aránya (23, illetve 56%, ‒ az egyházi intézmények paptanárait és apácáit előzetesen leszámítva). A fővárosi tanerők (kerekítve: 2000) nyolcada albérlő vagy ágyrajáró, s csak 52% tud önálló főbérletet fenntartani. Ugyancsak Budapesten a tanerők 37%-a nem engedhet meg magának éves szabadságot (más munkát vállal). „617 fővárosi tanárnak nincsen könyvtára” (ez csaknem egyharmad).
Öt évvel később a „háborús középiskoláról” szü­letik olyan elemzés38, amely a középiskolai évkönyvek „átnézése nyomán” készült. Néhány mondat ízelítőül. „Az évkönyvek bizonyos számából az világlik ki, hogy az iskolai nevelés és oktató munka szempontjából az egyhónapos szénszünetnél is nagyobb nehézséget hozott a tanulók légoltalmi szolgálata”. Egyes tanulók „a ’légó’-t ’lógás’-nak tekintették”. A „leventetörvénynek az egyetemes magyar nemzetnevelés célzatával történt bevezetésével a középiskola új nevelési eszményt és vele új feladatot kapott az eddigi mellé: a közösségi szellemtől áthatott katonaeszményt”. A „tanári kar megértette, hogy a háborús ütközések bizonytalan napjaiban az iskola lett az újabb években betört és elszaporodott s ma már látszólag polgárjogot nyert és az emberi közös élet vonzóerejét és szépségét elpusztítással fenyegető hibákkal és hiányokkal szemben az utolsó menedékvár…”. „Manapság a diákélet csak az első és második osztályban (10–11 éves korban. – S.P.) mondható szépnek és nyugodtnak, azon túl már csupa zaklatás, nyugtalan iram, rohanás egyik elfoglaltságból a másikba.”  „Az új diáknemzedék […] már olyan légkörben dajkálódik fel, melyből a régi, hagyományos szellemi formáknak, tanoknak megtámadhatatlannak látszó érvénye hiányzott. Az iskola hagyományos rendjébe az újító törekvések lázas áradata ömlik, aminek révén megrendül a tanulóinak a szilárdságba és bizonyosságba vetett hite…”. „Ma az anyagiak kérdése lett a döntő a választásban (pályaválasztásban – S.P.): a minél jobb kereseti lehetőség, minél előbb való érvényesülés az irányító elvek…”.
Ekkor egyébként már tanárhiány lépett fel, ami a háborús viszonyok közt – mondhatni – törvényszerű.39 Ilyenre „két évtizede nem volt példa”, állítja a cikkíró, a korán elhunyt irodalmár Lovass Gyula. Egyik döntő ok a „területgyarapodás”, hisz az 50%-os népességgyarapodást csak 20%-kal követte a „bölcsészkari hallgatók gyarapodása”. Strukturális gond is van, hiszen a tanításhoz a Tanárképző Intézetet is el kell végezni, ahol viszont – Kornis Gyula adatai szerint – „nyolc évvel ezelőtt több nő tanárjelölt tanult az egyetemen (1058), mint ma férfi és nő együttvéve (1007)”. De van ennél még mélyebb ok is: a „tanári diplomával rendelkező egyének az utóbbi öt évben valósággal menekültek a tanári pályáról. A bölcsész-segítő 1940-ben készült statisztikája szerint 150 bölcsészhallgató közül csak 80% szándékozik maradni a pályán”.

2.3. Egyetem ‒ tudomány

A tudomány és az egyetem – ekkor elválaszthatatlan – problematikája állandóan jelen volt a lapban. Most csak a kezdeti évekből villantunk fel néhány fontos írást. Az orvostudós Korányi Sándor azt kérdezi cikkének címével: Jó úton halad-e tudománypolitikánk? 40 Visszautasítja az olyan vélekedéseket, hogy ha a történelmi Magyarországnak elég volt két egyetem, akkor nem túlzás-e Trianon után négyet működtetni. Frappáns ellenérve: „vajon a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum, a Tudományos Akadémia megalapításakor, a Lánchíd megépítésekor nem akadhatott-e ember, aki […] talán teljes jogosultsággal ne állíthatta volna, hogy a nemzetnek ezeknél az akkori jelenben sürgősebb szükségletei is vannak kielégítetlenül?” Szerinte, bár szorongató a jelen, „magas színvonalú kultúralkotásokra Magyarországon az idő elérkezett”. Perdöntő, hogy „kormányunk ezen alkotások jelentőségét megérti”. Ugyancsak 1928-ban a műtörténész Hekler Antal az egyetemi működés konkrétabb kérdéseit boncolgatta41. Először energikusan visszautasítja a pesti egyetem elleni politikai hecckampányt (a „parlament politikai küzdelmektől izzó levegőjében napokon át jóformán ellenmondás nélkül tombolt az alantas gyanúsításokkal fűszerzett felelőtlen tekintélyrombolás” – itt burkoltan a numerus clausust módosító 1928. évi XIV. törvény elleni szélsőjobboldali erőszakosságot ítéli el). Hekler elfogadja, hogy a „mai magyar helyzetben” mindenkitől, így az egyetemektől is „fokozott munkateljesítményt”, egyben „áldozatokat” kíván a közszellem, azonban ennek vannak szerinte „nélkülözhetetlen tárgyi feltételei” is. Meg is nevezi ezeket: „intézeti, laboratóriumi és könyvtári fölszerelés” biztosítása szükséges. Korábban az intézeti könyvtár fejlesztése megoldható volt a tanárok „magánkönyvtárának fejlesztése útján”, most viszont a megélhetés a kérdés, a tanári fizetések értéke olyannyira lecsökkent. A fő baj, hogy ebben a helyzetben az „itt mutatkozó hiányok a tanárok tudományos munkásságát is megbénítják”. Még konkrétabban: „intézeti könyvtárainkban a legfontosabb tudományos folyóiratok utolsó 10 évfolyama csaknem kivétel nélkül hiányzik”, s a „könyvbeszerzések sem tarthattak lépést a tudományok nagyarányú fejlődésével”. Nagy a helyhiány, a rendelkezésre álló szemináriumi helyiség gyakorta a „munkára jelentkező hallgatók alig felét tudja befogadni”.
A szerkesztő az év végén hangsúlyos írást tesz közzé, mondhatni, kontrapunktos megoldásként: Amerika és az egyetemek címmel42. Az akkor 120 (ma már 300) milliós országot – fejtegeti szerzőnk– elárasztják a „rádió-hallgatók” (mi úgy mondanánk ma: távhallgatók), „akik sohasem látták egyetemük padjait”. Két millió ember igyekszik így „tudományos képesítést” szerezni. A valódi hallgatók száma ennek épp fele, vagyis 1 millió 18 ezer. Közöttük vannak gazdag, az elithez tartozó ifjak, kiknek 2–3 szobás lakosztályt biztosít egyetemük (jó pénzért), míg a „nagy egyetemek diákjainak legalább háromnegyed része” nélkülözni kényszerül, padlásszobában húzza meg magát, s megélhetése végett minden munkát elvállal (gyermekfelügyelet, professzori sofőr stb.). Minden egyetemnek megvan a „maga tíz-tizenöt házi patrónusa, […] s ők minden évben jelentős summát adnak az intézménynek. Ezáltal új tanszékek felállításával, szemináriumok, könyvtárak, múzeumok és laboratóriumok beszerzésével” segítik a fejlesztést. „Milliárdokat nyelnek el ezek az egyetemek, amelyeknek könyvtárai […] bátran felvehetik a versenyt az európai intézetekkel. És ezek az olvasótermek, könyvtárak […] késő estig zsúfolva vannak”. Ehhez a szerző lábjegyzete: „Itt a könyvtárak […] minden nap (vasárnap is) este 10 óráig vannak nyitva. Este 6 és 10 óra között zsúfolva vannak. Nálunk 6 órakor becsukják őket.”
Meg lehet még tudni, hogy 1927-ben 8000 külföldi hallgató járt amerikai egyetemekre, köztük Magyarországról 47, a legtöbb egyébként kínai és kanadai volt. Végül a szerző azon töpreng, „mi lesz majd tíz év múlva, amikor majd tízmillió ügyvédnek, bírónak, orvosnak, tanárnak, mérnöknek” kellene állást találnia? Hova vezet ez a „nagy kulturális tolongás”?
1929 nyarán a szerkesztő Szekfű Gyula fontos írása jelenik meg a témában43. Először Pécsről beszél, utalva a korábbi Asztalos-féle, a város szociográfiáját kínáló cikkre. Pécs városának és „Dunántúl vármegyéinek” fontos szerep jutott az egyetem ide hozatalában, támogatásában. A jogi és bölcsészeti karok helyzete olyan, hogy a város „vészjeleket ad”. Egy példa: az „ókori, közép- és újkori történetet egyetlen tanár kénytelen előadni, holott ma már a középiskolában is rendesen két tanár adja elő”. Ezután már általában beszél a hazai egyetemek gondjairól. Hosszan kitér a könyvtári mizériára ő is. Korábban az oktatók „saját könyveiket bocsátották diákjaik rendelkezésére. […] Utóbb, a háború után […] a tanár sem tudott többé a könyvvételben a tudomány színvonalán maradni, amint hogy ugyanez az eset a felsőoktatás céljait szolgáló összes könyvtáraknál; innen van, hogy a Pázmány Péter egyetem könyvtára évek óta kétségbeesett erőfeszítéseket tesz az utóbbi 15–20 évben meg nem vett könyvanyag beszerzésére”. A hallgatók nem tudnak latinul, ezt a történész sajnálattal látja, s nincs segédszemélyzet, amely hatékonyabbá tehetné az oktatást. A vidéki egyetemekre szükség van a szellemi élet decentralizációja érdekében. Így megváltozhat a „korábbi beteges helyzet, mikor csak Budapest volt tudományos és kulturális központ”. De azt is világosan kell látni, hogy a valódi egyetem köré szükséges a tényleges nagyváros: enélkül (múzeumok, szakmai egyesületek, kormányzati szervek stb.) a „nagyvárosi egyetem […] elképzelhetetlen”. Bécs egyeteme nem képzelhető el Sankt-Pöltenben, ott csak vegetálna. Hiányolja a hazai mecénásokat, s az a véleménye, a fővárosi egyetem legfőbb támogatója maga a városvezetés lehetne. Végül sürgeti az egyetemi rektorok – más országokban jól ismert – együttműködését, „periodikus konferenciáit”, tehát a „homogén energiák” összefogását.

2.4. Felnőttoktatás, népfőiskolai mozgalom

A kor általános fogalmaként szerepelt a „nemzetnevelés”, mely jóllehet már az első világháború előtt felbukkant Imre Sándor írásaiban, de főként Trianon után vált a közbeszéd kifejezésévé. Teleki Pál 1936-tól, az Országos Közművelődési Tanács elnökeként támogatta az e fogalomhoz kötődő elgondolásokat. A MSzle hasábjain Kovrig Béla írt róla 1941-ben44. Ennek első mondata a korra oly jellemző ideologikus célt mondja ki. „Felnőtt honfitársaink ön- és közművelődésén múlik, hogy mennyiben élhet nemzeti életet a magyar.”
A felnőttoktatás akkor egyik legfontosabb hívószava a népfőiskola volt. A lap már 1930-ban érintette a német példát, majd öt évvel később osztrák beszámolót közölt45, de mégis a népfőiskolai mozgalom „őshazája”, Dánia váltott ki ismételten figyelmet46.
Előbb a dán életből egy jellemző példa. „Koppenhága […] arról nevezetes, hogy 800.000 lakosából 400.000 biciklin közlekedik: korán reggeltől késő estig külön járdákon csilingelnek a modern közlekedés eme kedvencei.” Témánkhoz közeledve a szerző leszögezi, hogy „valamennyi dán között […] a legbölcsebb volt Grundtvig, a híres dán professzor (1783–1872). Ő a dánok Széchenyije. Az, hogy a dán közoktatás és közművelődés ügye világhírű, az elsősorban Grundtvig érdeme.” A közoktatásügy egy 1814. évi törvényen alapul, s lényege az „állami és magánérdekeltség kombinációja”. A dán „népművelés legfontosabb szervezetei a Grundtvig által alapított ’szabadiskolák’, amelyekben az „élet és a tudás” értelmes viszonya a vezető elv.” A dán népfőiskolák szintén Grundtvig alkotásai. Ezek célja: az „ifjúságot szabad formák között az egész életre szóló ismeretekben részesíteni”. A hallgatók főként a „18-25 éves fiatalemberek sorából kerülnek ki”, akik e tanulmányok alatt teljes ellátásban, internátusi elhelyezésben részesülnek.
A hazai kezdeményezésről Benda Kálmán számol be két ízben a folyóirat hasábjain. Benda szerint az 1940. januári tatai kéthetes népfőiskolai tanfolyam47 előtt „Magyarországon több próbálkozás történt”, de ez „mindez ideig nem sikerült”. Ezúttal a kiváló Magyary Zoltán vezetésével a Magyar Közigazgatás-tudományi Intézet és a Komárom megyei Népművelési Bizottság fogott össze. A tanfolyam előadói is az itteni települések ismert személyei közül kerültek ki, míg a hallgatók gazdálkodó fiatalok voltak (részben a szomszédos Csallóköz területéről), s nem zárták ki az érdeklődő nemzetiségi (szlovák) fiatalokat sem.
A 30 résztvevő közül 22-nek hat elemije volt. Az ellátás mai szóval önkiszolgáló volt, a cikkíró emellett az igényességet emeli ki, amely a „polgárosodást” szolgálta: „megadni nekik a módot, és utat, hogyan emelkedhetnek ki a csődbe jutott paraszti életformából egy magasabb polgári szintre, anélkül, hogy ezzel járna a föld és a falu megtagadása”. Minden nap két tematikába sorolódott a 4–4 előadás: az egyik általános tudnivalókat nyújtott (Az ember tragédiájától Ady költészetéig), a másik a „földmíves szakdolgokat” ölelte fel. Nem is előadások voltak lényegében, inkább beszélgetések. A tanfolyam végén „minden résztvevő írásban beszámolt arról, hogyan látja a maga faluját”. Széles körkép kerekedett így ki, a „vergődő zsellérközségtől” a kaláka, az „egymás dolgaiban való kölcsönös segítség” elhalásáig. Sokat szóltak a beszámolók a helyi vezetésről, sürgetve a „jó vezetést” és a az összefogást (sok helyütt egyiket sem látták). Nem kerülték meg a „legégetőbb kérdést”, a „földbirtok aránytalan megoszlását” sem. Benda befejező mondata az egyik dolgozatból vett idézet: „emelni kell a falu értelmét”.
A következő 1941-es év nyarán a tatai népfőiskola vezetője folytatta beszámolóját48. Benda diagnózisa: „Mind több és több lesz a menekülő, aki a polgárosodottabb élet elérésére csak egy utat lát, azt, amelyik a faluból kivezet és valamelyik nagyváros külterületén végződik”. Következésképp a „faluban rekedtek […] öntudat, látókör, tudás és vezetők nélkül magukra hagyatva irigykednek azokra, akiknek már sikerült a menekülés”. S a terápia: „öntudatra kell ébresztenünk őket, mert ma sem paraszti, sem magyar öntudatuk nincsen”. A nevelés önmagában épp csak felkelti a vágyat. Még legalább egy kell, összefogás, „valamilyen népi szövetkezeti szerv” segítsége révén, „ahogy ez a dánoknál, finneknél is van”. E célból hozták létre a Tatai Népfőiskolát és a Komárom Megyei Közjóléti és Gazdasági Szövetkezetet. 1940 tavasza óta összesen 68 népfőiskolást tudtak fogadni, vagyis „nem számolhatunk be nagy eredményekről”. Jó jel, hogy az „olvasás, a könyv szeretete is előrehaladt. Három községben keresztülvitték, hogy az iskolán ismertetett népi írók műveit megszerzik a helyi könyvtárba”. Továbbá a népfőiskolának „négy vándorkönyvtára járja a falvakat, négy faládában”. Ezen kívül tejszövetkezetet alapítottak, földbérlő szövetkezetet hoztak létre, „talajtani kísérletek” indultak műtrágyákkal. A terv: ősszel több helyen „vándor népfőiskolai tanfolya¬mok” induljanak. Benda utolsó mondata: „De egy év múlva, ha már 150 népfőiskolásunk lesz a megyében, egy lépéssel előbbre jutunk…”.
A júliusban napvilágot látó cikkel egy időben Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, a
gazdalegények a frontra indultak, a MSzle hasábjain pedig a téma többé nem kapott folytatást.

3.  A művelődés szélesebb témái: új és régi médiák

A továbbiakban röviden kitérünk a rádió és a film, majd írásunk második, befejező részében a sajtó és könyvkiadás kérdéseinek felvetésével foglalkozunk. A MSzle felelősei – mint látni fogjuk – tudatában voltak, milyen fontos szerep jut a régi és új médiáknak a modern társadalomban. Az is érzékelhetővé válik, hogy az állami (kulturális) politika érezhetően előtérbe helyezte az új médiák támogatását.

3.1. Rádiózás

A lap 1933 és 1944 között legalább másfél tucat érdemi írást közölt a rádiózás különféle kérdéseiről. Önmagában külön feldolgozást érdemelne ez a téma is. Főként Kilián Zoltán írásait érdemes tanulmányoznunk. Előbb Csiszár Béla mutatja be az intézményt, majd Kilián reagál erre az írásra49, mondván „Magyarország legnagyobb nyilvánossága […] megérdemli a behatóbb tárgyalást”. Pontos számai vannak e nagy nyilvánosságról, mely újabban havonta 2500-zal növeli előfizetői számát (1929 végén 261 ezer volt). A technikai feltételek teljes kiépülése után egyébként 400–450000 előfizetőre számítanak az ekkor készült tervek. A hallgatóság összetételének ismerete segítheti a kritikusokat is. Lényeges adalék, hogy az összes előfizető fele a fővároshoz kötődik, s Budapest környéke is meghaladja a vidéki átlagot. Viszont „vidéki városaink rádióérdeklődése átlagban a lakosság 3–4%-ra szorítkozik”, míg faluhelyen a „népesség 1–2%-a tart rádiókészüléket”. Igaz, Budapest közönsége is csak megközelíti a lakossághoz viszonyított 10%-ot. A szerző szerint „vannak még mindig olyan neves emberek is, akik idegenkednek a rádiótól”. Pedig egyre több neves előadóművész és író lép fel. A külföldi rádióadók műsorának rendszeres tanulmányozása után Kilián azt állítja, hogy a magyar rádió kitűnő minőséget képvisel, különösen a déli országokhoz képest, s kiemeli, hogy a „skandináv országok közül a dánok műsorgazdasága áll a miénkhez közelebb”. Elrettentő példaként említi, hogy egyes külföldi rádiók „andalító szerenád közepén” divatreklámot közölnek, ami nálunk teljesen kizárt, minthogy a magyar rádió „műsorszámait nem adja oda reklámcélokra”. Fontosnak tartja azt az ismeretterjesztést, amelyet a Rádió Szabadegyetem folytat. Egyetlen olyan műsor van, amit „senki sem gáncsol, s ez a gramofonközvetítés”. Vagyis a legnevesebb külföldi előadók lemezről megszólaló hangja. Szerinte folytatni kell a technikai fejlesztést, különösen az átjátszó állomások nélkülözhetetlenek: a lakihegyi adó hatósugara ugyanis 140 kilométer, ezért Miskolc vagy Pécs már nem nyújt elfogadható minőségű vételi lehetőséget. Végül leszögezi, hogy a rádió a „nemzet művelődési ügyeiben irányt szabhat”, ezért „magasabb életirányító programot kell teremtenie”. A szerző 1932 tavaszán a rádió és az irodalom lehetséges kapcsolatáról cikkezett50. Érdekes a felvezetés is: „Gutenberg találmánya elpápaszemesítette az embereket”, vagyis a „néma könyvet a technika adta”. Majd jött a „néma film”, s a két „világuralkodót” a „huszadik század harmadik évtizede támadta meg”. Győzött a hangos film, s most már a „hangos könyv” is olcsó, ‒ a rádiónak köszönhetően. Egyesek szerint a rádió akár új irodalmi műfajokat is teremthet. A líra sokak szerint a „rádió legalkalmasabb irodalmi műfaja”, főként, ha jó az „előadó-költő”, vagy a vers kompozíciója (a szerző előbbire példaként Mécs Lászlót, utóbbira Áprily verseit említi). Meggyőződése, hogy a „hangos könyv” elfeledett alkotókat támaszthat fel, s általában is „életre keltheti a beszéd halódó művészetét, melyet a néma könyv és a néma újság oly kegyetlenül elnyomott”. Az elbeszélő irodalom vonatkozásában megállapítja, hogy az „írásban jól ható alkotások nem mindenike alkalmas hangos könyvre” (kerülendő szerinte a hosszú tájleírás, lélekrajz vagy bölcselkedés). A „legrosszabbul” a regény áll e téren. Eddig Európában „két próbálkozás” volt: vagy folytatásban leadni a regényt, vagy csak ismertetni, például maga a szerző által.
Érződik minden esetben az aktualitásra törekvés, egyáltalán az „író és újságíró összeolvadása” tapasztalható. A szerző még kitér a tudományos irodalom helyzetére. Van német adó, mely szakmai közönségnek (például állatorvosoknak) szóló előadásokat közvetít. Gyakoribb a „népszerű tudományos” műsor, mely szélesebb közönséget céloz meg. Nagyon kedvelt kezd lenni a vitaműsor, különösen a „társadalompolitikai kérdések vitái”. Végül megemlíti, hogy egyelőre a „néma könyv” még a hangos előtt jár, de nem sokáig, minthogy a „távolbalátás elég sietős ütemben fejlődik s a brit rádió 1930 júliusában már rendes műsora keretében bemutatta Pirandello egyik darabját fülnek is, szemnek is”. Kissé talán komikus mai szemmel azt olvasni, hogy a „néma könyv beteg túltengésben szenved az egész világon”, s úgy gondolja a „hangos könyv a mértéktelen és áldatlan némakönyv-termelés egyik természetes lecsapolása”, s már csak ezért is „örömmel köszönthetjük”.
Ottlik Géza 23 éves végzős (matematika szakos) hallgató az egyetemen, amikor 1935 őszén lendületes gondolatait adja közre a lapban51. Mintha Ady Kompország-metaforáját idézné máig tartó érvénnyel az elején. „Európa felé indultunk ősi szándékkal, tíz századdal ezelőtt s azóta veszteglünk utunknak ezen az állomásán, állandó ideiglenességben.” Szerinte rádiónkkal megnyílik az „esély, talán az egyetlen: roppant intellektuális üzemmé alakulnunk. Szellemi céh legyünk az európai versenyben.” A „vadvizekben gyűlt” tehetségeket kell ehhez felszabadítani a „belső zsilippel”, a rádióval. Most kell „betörni” nyugatra, mikor az „várandós, az erőszak kurzusa lejárt” (!), ezért, mondja, „tervünk európai, mint ahogy a kultúra okszerűen európai”. Így a fő cél a „szellem feltétlen szolgálata”. Az üzleti felelősök ne féljenek, az „irodalmi programban” nem kell „programrádiót szimatol”-ni. Eddig a „rádió irodalmi rovata felett, tíz esztendejében, egyaránt gyámkodott az üzlet, a gép és a társadalom”. Ezentúl, reálisan tudomásul véve a rádió széles társadalmi vevőkörét, legyenek az „irodalmi tervkészítésnél jogosultak a kizárólagos művészi szempontok”. Középpontba a rádiódrámát kívánja állítani, hisz az intézet „mégis csak színház”, s a „dráma az egyetlen terület, ahol az általános érdekesség megfér az irodalmi tisztasággal”. Zene és irodalom szimbiózisa is természetes (egyrészt „irodalommal kommentált zene”, másrészt a „zene belépése az irodalomba”).
1938-ban Cs. Szabó László – 1935-től Németh László utóda az irodalmi osztály élén – írt röviden a lapba52. Itt csak egy gondolatot idézünk tőle. „Irodalom és tudomány a renaissance óta majdnem teljesen átnyergelt az írásbeliségre, a nyelv, a mondatritmika stb. egyoldalú közlésforma hatása alatt áll. A rádió ellenben a hallásra támaszkodik s a fennmaradó íráskultúrával párhuzamosan helyreállítja az ókori és középkori művelődés auditív formáit.”
A lapban több mint húsz írást jegyző Kilián 1943-ban már a háborús rádióműsorokról tájékoztatott, majd 1944 februárjában – az utolsó előtti MSzle-számban – az iskolarádióról szólt, mely a „kényszerszünetek” miatt kieső tanítást lenne volna hivatott pótolni.53

3.2. Film, mozi

A folyóirat 1929–943 között bő két tucat írást szentelt a filmkultúra kérdéseinek. A film ekkor válik hangossá, majd a harmincas évek második felében a tömegtermelés is beindul. Rögtön 1930 júniusában a hangosfilm művészi jellegének kétségbe vonásáról olvashatunk.54
A szerző szerint a hangosfilm okozta csalódást „nem lehet tovább leplezni” (ebben az évben „hangosították” a fővárosi bemutató mozikat, míg az első magyar hangosfilmet 1931 szeptemberében mutatták be). Ugyanis a „film eddig nemzetközi művészet volt, miért legyen ezentúl lokális anélkül, hogy ezzel valami új, sajátos […] jelleget tudnánk számára biztosítani”. Úgy véli, a „film objektiváló anyaga jelenleg a mozgás és a hang”, viszont elvontságban még az operán is túltesz. De ebben van lehetséges jövője is, mert az „absztrakció, a valóságábrázolástól való eltávolodás jelenti a film számára az egészséges fejlődési lehetőséget”, ezért a filmet „ezentúl meg kell komponálni”. Új jelentőséget nyer a zene is a hangosfilmben. Viszont „meg kell szűnnie a rendező diktatórikus hatalmának”. A magyar hangosfilmek „eddig elszomorító példáját mutatták annak a korlátoltságnak, amely a magyar faji művészetet teljesen félreértve, népi sajátságok egzotikus beállításában […] rótta le adóját a magyar kultúrával szemben”. Ezért „európai látókörű szakemberek” közreműködését látja szükségesnek.
Bisztray Gyula 1933-ban már a magyar hangosfilmet állítja vizsgálódása előterébe55. Felismerve a film korszakos jellegét („milliók lelki képletére rányomta a maga egyéni bélyegét”), ő is szinte katasztrófát lát a hangosfilm létében.
„1929 körül […] szerencsétlen varázslat, hogy a mozgókép megszólalt!” Már pedig ez megölte azt, ami a film „jövőjének legfőbb biztosítéka és felvirágzásának princípiuma volt: az internacionális jelleget”. Ráadásul szinte „megbénította a film mozgáslehetőségeit”, hiszen a beszéd „nyugodtabb helyzeteket igényel”.  Gond a más nyelven született alkotások megtekintése. Kísérleteztek szinkronizálással, de „legújabban a nemzeti hangosfilm-változatokat nem behelyettesített hanggal, hanem behelyettesített színészekkel készítik el” (tegyük hozzá, Bajor Gizi is játszott ilyen „behelyettesített” színészként Párizsban). A visszatekintés pozitívabb: a „magyar filmkultúra már a némafilm korában jelentős szerepet játszott a nagy világversenyben”. „Komoly magyar filmkritikáról még alig beszélhetünk”, ‒ állapítja meg továbbá. Az eddig hangosfilmek közül egyet tud dicsérni, a Hyppolit, a lakáj-t, amelyet „ízlésesen szórakoztató” jellegével az „eddigi legjobb magyar filmnek kell tekintenünk”. Az 1924-ben a „behozott filmek 57%-a volt amerikai, 1932-ben már csak 42%, ezzel szemben a német filmbehozatal 33%-ra emelkedett” (akkori adatok szerint a lakosság hetede tudott németül). A film költséges művészet, ráadásul a „hangosfilm a költségeket kétszeresre rúgatta, egy „egész előadást kitevő ’nagy film’ előállítása […] 100–500 ezer pengőbe kerül”. A hazai gyártást támogatja a „Filmipari Alap” állami hozzájárulása (ez 1926-ban kezdett működni). Még egy „állami szerv” működik, az „Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság (Magyar Filmcenzúra)”. 1934-ben az írás címbe emelt kérdése: A mozi művészete?56. Farkas Zoltán a későbbi filmes szakember szarkasztikus humorral említi, hogy egyesek szerint „mintha az emberiségnek egyik legművészibb korát élnők, hogy a moziban valami új és szinte kimeríthetetlen gazdagsága tárult volna fel…” Nem csoda, hogy „ma már vannak teoretikusok is, akik a mozi művészetéről értekeznek”. A némafilm évtizedei után „jött a mindent háttérbe szorító beszélő- és rá a hangosfilm, melytől sokan a színházak fölöslegessé válását várták. A pantomim beszélni, énekelni és zajongani kezdett.” A „darabokat” illetően a „mozi nem kímél semminemű fáradságot vagy áldozatot. […] Az elsőrangú irodalmi termékek filmesítése kivétel nélkül keserves csalódással végződött”, mert „nem voltak elég változatosak, már pedig a moziban éppen a gyors változatosság a fő, ez a szakadatlan hajsza, mely egy pillanatra sem hagyja felocsúdni és gondolkodni a nézőt”. És a sztár? Ő „gyakran még a daraboknál is kevesebbet nyújt. Moziszínésznőnek, vagy moziszínésznek, ha nagy tömegeket akar kielégíteni, legelsősorban testileg kell szépnek lenni.” Ezen felül elég néhány sablon… De a szerző elismeri, mégis „voltak és ma is vannak kivételek”, akik a mozi „hatásvadászata ellenére is valóban művészi alakítást és emberi lelket tudtak és tudnak nyújtani”. Rengeteg múlik a rendezésen, melyet a „mozi harmadik és legnagyobb csodájának szoktak emlegetni”. A szerző summája: ismeretes, hogy a „tömegnek, mely beláthatatlan mennyiségben fogyasztja a szemétzenét, a szemétirodalmat és szemétképzőművészetet, nem művészet kell, hanem szórakozás”. Ezt az üzletemberek ki is elégítik, ám szeretik ők is, de „fogyasztóik is önigazolásul beragyogtatni véle (a művészettel. – S.P.) talmi termékeiket és felszínes szórakozásaikat. Művészet? Mily bitang ma ez a szó!”
1938-ban Pálfy Ilona, a fiatal Hóman-tanítvány történész hívja fel a figyelmet a filmanyag megőrzésének, archiválásának fontosságára57. Számos külföldi példa (holland, belga, amerikai, német stb.) nyomán hangsúlyozza, a film kitűnő történelmi forrásanyag jellegét, legyen szó „úgy nevezett szórakoztató filmek”-ről vagy oktató szándékú, azaz ismeretterjesztő műről. Véleménye szerint még az üzleti reklámot tartalmazó filmek is, akárcsak a többiek, „igazán megérdemelnék egy magyar történelmi filmtárban való összegyűjtésüket és megőrzésüket ahelyett, hogy megfelelő gondoskodás hiányában egész biztosan elvesszenek a jövő történeti kutatása számára.”. (Tény: a magyar filmarchívum 30 évvel később, 1957-ben született meg, az 1945 előtt készült hangosfilmek 60%-a maradt fenn.)
1940 augusztusában Irsay Kóta Béla cikkezik a hazai filmgyártás gondjairól, a magántőke fullasztó fölényéről, a másodrangú „művészek” okozta színvonalesésről, sürgeti az „egyházi tőkével megvalósítandó filmkultúra” kiépítését (utalva XI. Pius pápa enciklikájára, mely a „film léleknevelő és romboló” hatását is érintette). Foglakozik a film művészetté válásával is, úgy látva, hogy ez „csak az utóbbi években következett be” (a hivatkozott szakemberek közt szerepel Pudovkin is). Úgy látja, az „egyéni formaművészet legszebb példáit az orosz rendezők filmjeiben találjuk”, mert az ő filmjeikben láthatjuk „a filmszerűség legszebb példáit”. Egy évvel később aligha írhatott – publikálhatott – volna ilyen megállapításokat…
A sokoldalú Laczkó Géza is véleményt mond az 1941-es évfolyam hasábjain58. A film (gyártás, közvetítés, mozi) üzlet, tehát „tartalmát is az üzleti vállalkozások törvényei szabják meg”. Ha sokakat elér, akkor sikeres. Akárcsak régen a ponyva, hisz a „film a régi ponyvairodalom örököse. Szerencsés és előkelő örököse.” Mert „olcsó és közérthető”. Lehet ellene erőszakkal, még több pénzzel és állami hatalommal küzdeni. Egyik sem hatékony. A „ponyvát megtámadni […] annyi, mint burjánt irtani vagy legyet hajkurászni”. Így a „kérdés megoldhatatlan”, ám vigasztaljon az, hogy „csak megoldhatatlan kérdések feszegetése vitte előre a világot”. 1942-ben Kispéter Miklós, a kor egyik legjobb hazai filmesztétája (tárgyát az egyetemen is tanította) ír a „magyar film válsága” témáról59. A kortárs szakírók hol a dialógusokban, hol a „jelenetekre épített színdarab”-ban, hol meg egyenesen „irodalmi alkotás” igényében keresik a film lényegét, miközben a film épp ezektől igyekszik szabadulni. Pedig már régen kiforrott elméletek lennének szükségesek, hogy a kritikai zűrzavar ne gátolja a film fejlődését. (Tegyük hozzá, hogy épp ezekben az években  a magyar játékfilm-gyártás 50 körüli éves termést mutatott, mely azóta is rekordnak számít). A „nekilendült hazai gyártás” számára most már külföldön is piacot nyertünk. Az „őrségváltás” (magyarán: zsidótörvények, „árjásítás”) után „felszabadult hazai filmpozíciókat gyakran kellő belső adottság és kellő felkészültség nélkül rohantuk meg”. A minőségi filmhez „ízig-vérig magyar írói alkotó gárda” kinevelődését sürgeti. A film „művészi sorsának jobbrafordulását elsősorban” az erőskezű rendezőtől várja (példája érdekes módon az osztrák-német Willy Forst, aki színészként és rendezőként is sikeres zenés szórakoztató darabokkal vált híressé). Végül az utolsó, témánkba vágó publikáció 1943 júliusában látott napvilágot, s főként Zilahy Lajos – akkoriban a legfoglalkoztatottabb hazai forgatókönyvíró – színház és film viszonyával foglalkozó korábbi írását (megjelent a Zilahy által szerkesztett Híd című folyóiratban) taglalja.
Csak egy idézet Zilahy írásából: „Valóságos Blitzkrieg volt az, ahogy a hangosfilm megverte a színházat.” Kispéter szerint a film „nem a színházat verte meg. Az igazi színház és az eredeti film között nincsenek közös művészi érdekek. […] Az igazi színház művésze a színész, művészi a lapja a dialógus. Az eredeti film pedig mozgó képekből áll, illetve mozgókép-kompozíciókkal dolgozik.” A szerző még azt javasolja, jól fel kell készülni a háború befejezése után tovább élesedő versenyre a film terén is.

—

A tanulmány folytatását lapunk következő számában közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

1. BETHLEN István: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. és utószó: Romsics Ignác. Bp.: Osiris, 2000. – 462 p.; ROMSICS Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Bp.: Magyarságkutató Intézet, 1991. – 356 p. (A magyarságkutatás könyvtára, 8. köt.) ; Uő.: Magyarország története a XX. században. 3. jav. kiad. Bp.: Osiris, 2001. – 668. p.; PÜSKI Levente: A Horthy-rendszer. Bp.: Pannonica K., 2006. – 303 p.) ill. Uő.: A Horthy-korszak története. Bp.: Kossuth, 2009. – 104 p. (Magyarország története, 18. köt.); A magyar jobboldali hagyomány 1900-1948. Szerk. Romsics Ignác. Bp.: Osiris, 2009. 576 p.
2. SAÁD József: Magyar Szemle. Repertórium és tartalomelemzés. I-II. köt. Bp.: FSZEK, 1989. – 223, 191 p.  A FSZEK a repertórium teljes szövegét közzétette a hálón, URL-je: http://www.fszek.hu/konyvtaraink/kozponti_konyvtar/szociologiai_gyujtemeny/szociologiatortenet/?article_hid=40018   ; U. ő: A reformkonzervativizmus lapja. In: Magyar Szemle, Új folyam ( ÚF) 1997. 11–12. (december) http://www.magyarszemle.hu (2010.08.06.)
3. ROMSICS Ignác: Bethlen István. i. m. 200–201. p. Romsics idéz a miniszterelnök szándéknyilatkozatnak tekinthető 1927. januári leveléből: olyan havonta megjelenő folyóiratra gondol, „amely megismertetné olvasóival a külpolitika, szociálpolitika, a jogi, művelődési, gazdasági politika feladatait és eseményeit, s ez ismertetésekben igyekeznék belénevelni a lelkekbe a történelmi fejlődésünk, földrajzi helyzetünk és társadalmi állapotunk adta valóság képét, s a theóriáknak és improvizációknak veszélyeit.” (200. p.)
4. DRABANCZ M. Róbert: Disputák a kulturális igazgatásról az 1920-as évek második felének magyar sajtónyilvánosságában. Debreceni Egyetem BTK, 2007. – 183 p. (Doktori értekezés)  http://ganymedes.lib.unideb.hu:8080/dea/bitstream/2437/85756/5/ertekezes.pdf (2010.08.02.). Ld. még N. MANDL Erika: A Napkelet és a művészetkritika. = Magyar Könyvszemle, 123. köt. 2007. 4. sz.  468– 486. p.
5. SURÁNYI Miklós: Herczeg Ferenc. = MSzle, I. köt. 105–112. p. Részlet az életrajz készülő 8-ik fejezetéből. E részlet közlését magyarázhatja, hogy annak utolsó oldalain számol be a szerző a Magyar Figyelő – a Magyar Szemle érdemi elődje – elindításáról. Az új folyóirat nyomban megüti – és talán elsőnek –a bevallott nacionalizmus alaphangját. A magyar társadalom csak úgy teljesítheti a jövőbeni feladatait, ha a régi időkből öröklött nemzeti tőkéjét, faji sajátosságait, hajlamait, és tehetségeit beilleszti a megváltozott idők keretébe és alapjává teszi a speciális magyar művelődésnek” (111. p.). Surányi könyvet jelentetett meg Bethlenről is.
6. SAÁD József: A reformkonzervativizmus lapja. = MSzle, (ÚF), 1997. i.m.
7. Legújabb tanulmánykötet róla: Szekfű Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban. Szerk. Paksa Rudolf. Bp.: Argumentum Kiadó – Eötvös József Collegium, 2007. Ld. még Dénes Iván Zoltán, Erős Vilmos, Miskolczy Ambrus és Újváry Gábor könyveit. Fontos eszmetörténeti vizsgálat eredménye Romsics Gergely friss műve: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918-1941. Bp, ÚMK, 2010. (Különösen az utolsó fejezet: Szekfű Gyula magyar történeti szintézise és a Magyar Szemle reakciója a völkisch ideológia jelentkezésére, 378-399. p.). Újváry Gábor tanulmánykötetének (A harmincharmadik nemzedék. Politika, kultúra és történettudomány a „neobarokk társadalomban”. Ráció k., 2010. Kodolányi János Főiskola Történeti Műhelyének kiadványai 1.) egyik írása összehasonlítja Szekfű és Hóman Bálint életútját. – Szekfű szerkesztői tevékenységéről korabeli („testközeli”) beszámoló magában a MSzle-ben – Szekfű hatvanadik születésnapjának ünneplése keretében – ifjabb pályatársa, Bisztray Gyula tollából. = MSzle, 1943. 44. köt. 259–268. p. A MSzle szerkesztésével kapcsolatban ld. még Szőke Domonkos: Szekfű Gyula és a Magyar Szemle irányváltása a 30-as évek elején. In: Magyar Történeti Tanulmányok, 1988. 21. k. 57–78.; Huszár Tibor: A Magyar Szemle körül: szerkesztők, szerkesztőségi levelek. = Valóság, 1993. 12. sz. 67–90. p. Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon 1939–1944. Bp. 1983.
8. ZICHY Mihály: Adalékok a Magyar Szemle történetéhez. = MSzle, ÚF. 6. köt., 1997. 11–12. sz. 37–60. p.
9. KOSÁRY Domokos visszaemlékezése szerint. KODOLÁNYI Gyula: A Magyar Szemle és a fiatal nemzedék. /Interjú Kosáry Domokossal/. = MSzle, ÚF. 6. köt., 1997. 11–12. sz. 7–22. p.
10. SAÁD József: Magyar Szemle. Repertórium… 1989. i.m. 2. köt. 149–159. p.
11. Piros betűkkel nyomott hír az 1927. I. köt. 3. (novemberi) szám borítóján. Ugyanebben a számban az első oldalon is sikerekről van szó, s a MSzle Társaság nevében (kegyes hazugságtól sem tartózkodva) hangsúlyozzák: „a magyar társadalomnak szüksége van magas szintű, komoly, független és tisztaszándékú folyóiratra s hogy társadalmunk – az állam segítsége nélkül (kiemelés: S. P.) – ilyet fenn is tud tartani. De csak akkor, amikor minden anyagi erőnket arra kell fordítanunk, hogy folyóiratunkat kitűnő papíron, szép angol betűkkel, jó fűzésben és erős kartonborítékban jelentessük meg és egy pengőért adjunk egy Szemle-számot, amely nekünk háromba kerül: reklámra nem telik. [...] Szerezzen új barátokat a folyóiratnak, amelyről máris helyesen érzi, hogy az – Öné! ” Nyilván nem működhetett volna hosszabb távon a folyóirat állami segítség nélkül, ha „egy pengőért” adhatták azt, ami háromba került…
A burkolt támogatás egyébként nem volt kivételes e korban, hisz például a katolikus egyház hatáskörébe tartozó (napi)lapok is kaptak, ám itt a támogatás külön pikantériája, hogy a tényleges egyházi (a vallásalapból a Központi Sajtóvállalatnak adott pénzek) mellett nagytőkés pénzek is „csurrantak”, miközben az adott lapok – Nemzeti Újság, Új Nemzedék – élesen kikeltek a (zsidó) nagytőkések ellen.  V. ö. GERGELY Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945. 2. jav. kiad. Bp.1999. 259–260. p.
12. A MSzle 1927. novemberi számában ez áll: „A Magyar Szemle első számának olyan sikere volt, aminőt magunk sem vártunk. Nemcsak a sajtó ismerte el, hogy itt a kiváló tartalommal, a jeles írónevekkel s az érdekes témákkal versenyre kelt a szép külső forma is (alak, papír, betűk, borítókarton, fűzés, mindez gondos munka eredménye), hanem a közönség dicséretében is részünk van. [...] a Magyar Szemle a maga 12 pengős árával, amelyért 1200 oldal becsületes, gondos írást ily szép köntösben ad, csak akkor tarthatja fenn magát, ha sok ezer művelt ember kezébe kerül… [...] Hálára kötelez bennünket, ha egy postalapon olyanok címét közli velünk, akikre valószínűleg számíthatunk. Örömmel küldünk nekik is mutatványszámot.”. A decemberi számában olvasható: „Ha minden mai előfizetőnk csupán még EGY új előfizetőt szerez, a MAGYAR SZEMLE (nagybetűvel mindkettő az eredeti szerint. – S. P.) léte már biztosítottnak tekinthető.” Ugyancsak a decemberi szám jegyzetet közöl (A MSzle közönsége, 1927. I. 423–425. p.), melyből kiderül, hogy a lap „közönséget teremtett s éppen azokból a társadalmi körökből, amelyekre számítottunk: névsorunkban minden középosztálybeli foglalkozási ág szerepel, mindenféle vagyoni állapot s mai legfeltűnőbb, nem a főváros dominál, hanem nagy többséggel a vidék, sőt a falu.” (424. p.) Ugyanakkor – ezzel szinte vitázva – tucatnyi olyan válaszlevélből idéz a jegyzet szerzője, amelynek írója (evangélikus lelkész, nyugalmazott miniszteri tanácsos, polgári iskolai igazgató stb.) valamilyen anyagi gondra hivatkozva köszöni ugyan a kapott mutatványszámot, de előfizetést jelenlegi helyzetében nem engedhet meg magának. A jegyzet szerzője a jelenlegi ár mindenáron való megtartásával és optimizmussal reagál e levelekre… Az évente Angliába látogató Balogh József lehetett e finoman ösztökélő „piacbővítő” módszerek meghonosítója. Szekfű Gyula programadó írásának (A magyar folyóirat problémája. = MSzle, 1927. I. köt. 1–4. p.) célkitűzése arra irányult, hogy a „művelt értelmiség csak központi bázis lehet, melyről mondanivalóinkat a nemzeti társadalom minden rétegébe elvezessük. Az értelmiségnek egyetemet végzett tagjain túl nem mondhatunk le sem a gazdatársadalom, sem a magántisztviselői kar, sem a magánfoglalkozású pályák [...] embereiről. A nemzeti kultúra, melyet itt szolgálni akarunk, nem lehet többé főiskolai végzettséghez kötve, néhány ezer család tulajdona. [...] A cél, hogy minél több magyar legyen képes illúziók ködétől, a demagógia lángolásától távol, nyugodt szemmel beletekinteni a Valóságba, mely ma, sajnosan tudjuk, számunkra nem nyújt vonzó képeket. [...] A másik állomás: szociális megértés életre keltése minél több magyar lélekben. [...] annak tudatossá tétele, hogy a mi kultúránk [...] a mindenkori európai szellemmel szoros kapcsolatban termelt ki, ez a kultúra a mi legnagyobb, egyetlen kincsünk, melyet semmi más törekvésnek fel nem áldozhatunk.”  A tízéves folyóiratról állapítja meg a jobboldali Nemzeti Újság cikkírója: „Ma végigtekintve anyagán, elámulunk [...] tisztázandó problémáink sokaságán. [...] a nemzedéki probléma, az új generáció műveltségének alapvető kérdései, az egyes társadalmi osztályok önmegismerése [...], a magyar parasztság [...] helyzetének kérdései: mind ezeken a hasábokon találtak először tárgyalást és innét indultak el a köztudat felé…” (Ijjas Antal, Nemzeti Újság, 1937. jan. 6., idézi a MSzle 1937-ik évi kötetében található propaganda-anyag). Sajnos, ezek a gyakran igen informatív anyagok véletlenszerűen maradtak fenn, a szerző szerencsére elég sokat láthatott az MTA Könyvtárának példányában.
13. Ld. Széchenyi Ágnes bevetését Kornfeld Móric: Trianontól Trianonig. (Corvina, 2006.) című könyvéhez.  Kornfeld szerzőként 12 írást jegyzett a lapban 1927–1935 között.
14. SAÁD József: Magyar Szemle. Repertórium… i. m. 1989. I. köt. 18. laptól. József Attila is értékelte a folyóiratot Magyar mű és labanc szemle című írásában (Új Magyar Föld, 1930.), ld. József Attila Összes Művei. 3. köt. Bp.: 1958. 61–71. p. Németh László mindvégig éles ellentétben állt a MSzle-vel (ld. Tanú című folyóirata – 1932-től, továbbá Szekfű Gyula című, könyvméretű pamfletjét, In: Uő.: Sorskérdések, 1989. 515–597. p.). A Szekfű – Németh-vita értelmezéséhez: Bibó István: Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfű Gyulával folytatott vitája. In: Uő.: Válogatott tanulmányok. III.; Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Bp. Osiris, 1999.
15.  Magyar Szemle. In: Magyar Irodalmi Lexikon. Főszerk. Benedek Marcell. 2. köt. Bp.: Akadémiai K., 1965. 156. p.
16. KOVÁCS Máté: Az ellenforradalom korszaka. In: A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében 1849-től 1945-ig. Összeáll. Kovács Máté. Bp.: Gondolat, 1970. 366. p. A Program és hivatás. Magyar folyóiratok programcikkeinek válogatott gyűjteménye. Bp. Gondolat, 1978. jegyzetírója, Vargha Kálmán, tárgyszerű értékelő összefoglalást ad pár mondatban: „Kulturális világnézeti folyóirat. [...] tanulmányai a társadalmi élet minden területét felölelték. [...] A szerkesztőség a Tisza István által alapított Magyar Figyelő hagyományait kívánta folytatni, a konzervatív nacionalizmust bizonyos mértékig hozzáhangolva az első világháború utáni helyzet valóságához és az egyre jobban kiéleződő szociális problémákhoz. A munkatársak [...] többsége a német fasizmustól elhatárolódott” (517. p.).
17. Az már másik történet, hogy az Antall-kormány 1992-ben, tudatos gesztusként, épp ugyanezen a címen „új folyam”-ot indított Kodolányi Gyula költő, egyetemi oktató, akkor miniszterelnökségi államtitkár főszerkesztői irányításával. Nem itt kell eldöntenünk, miként kapcsolódik a mai „új folyam” a Bethlen-Szekfű-féle MSzle hagyományaihoz. Csupán egyetlen megjegyzés: akkor egyik kormányváltáskor sem íródott aktuálpolitikai vezércikk (Győzelem, = MSzle, ÚF.,. 2010. június). Az MSzle „új folyama” az előd 70 éves indulására emlékezve tematikus számot készített (1997. 11–12. sz., december), mely számos értékes írást tartalmaz (fentiekben többre már hivatkoztunk). Az „új folyam” egyik rovatvezetője, Gróh Gáspár, az eredeti MSzle-t újszerűen értékeli: „Tény viszont, hogy a Babits-Móricz páros szerkesztette Nyugat sokkal közelebb állt a Magyar Szemléhez, mint a Szép Szóhoz, ami a háború előtti álmok végleges szétfoszlását jelentette.” (A magyar Bábel. = Új Forrás, 1998. 5. sz.) Hogy honnan ismert a „tény”, az nem derül ki…. Ld. még e témához szintén tőle: Egymást metsző körök. Tűnődés Babits és a Magyar Szemle kapcsolatáról (MSzle, ÚF.. 1997. 11–12. az.  http://www.magyarszemle.hu – 2011. 02. 9.)
18. Főként: Hungaria. Szent István király emlékezetére 1939. Magyar Statisztikai Szemle, 1938. május. Szerk. Dobrovits Sándor. Bp.: KSH, 1938. 257 p. A MSzle 1939. évi XXXVI. kötetében jelent meg Rónai-Horváth Jenő tanulmánya A magyarság szociális tagozódása címmel. Ennek összefoglaló adatai szerint a 8,7 milliós lakosság köréből:
Gazdagok (hozzátartozókkal együtt):     54,5 ezer   0,6 %
Középosztály      „                               :   640    „       7,4 %
Kispolgárok        „                               : 2,780  „      32,1 %
Állandó munkások                              : 2,539  „      29,2 %
Szegények          „                               : 2,674  e      30,7 %
19. RADISICS Elemér: Értelmiségi proletáriátus. = MSzle, 1927. I. köt. 296-300. A szerző (1884–1972) jogász, Bethlen bizalmasaként a Népszövetségnél Genfben 1923–1943 közt összekötő, közben a Magyar Külpolitika című folyóirat (1920–1944) felelős szerkesztője. 1956-ban Svájcba emigrált, s lett a Nestlé gyár könyvtárosa. Ő egyébként már az első világháború idején is értekezett a témáról (A magyar középosztály jövőjéről. 1917.)
20. Csak ízelítőként, hisz ez a műfaj külön elemzést érdemelne. HANKISS János: Debrecen kultúrája – Vázlatok egy arcképhez. = MSzle, 1929. V. köt. 2. sz. 135–144. p.; SZŐNYI Sándor: Makó szellemi élete. = MSzle, 1929, VI. köt. 145-152. p.; ASZTALOS Miklós: Pécs szellemi élete. = MSzle, 1929. V. köt. 216–226. p.; SZARKA Géza: Székesfehérvár keresztmetszete. = MSzle, 1930. IX. köt. 227–235. p. ; JUHÁSZ Jenő: Győr. = MSzle, 1930. X. köt. 259–267. p. – Választott témánkhoz kapcsoló megállapításaik is érdekesek (pl. „Debrecenben sem igen vesznek más könyvet, mint amit az ügynökök varrnak az olvasók nyakába. /…/  A könyvtárak közül a ’Közművelődési Könyvtár’ ér el szinte páratlan forgalmat.” HANKISS i. m. 143–144. p.)
21. Ismét csak a példa kedvéért néhány közleményt említünk. Andor Endre: A közszolgálat helyzete. = MSzle, 1928. II. köt. 21–27. p. (A közszolgálati dolgozók és nyugdíjasok jövedelméről. A jövedelmek a háború előttinek jó estben felét teszik ki.) – BOLDIZSÁR Iván: Középiskolai tanárok szociális helyzete. = MSzle, 1938. XXXIV. köt. 139–148. p.; Uő.: Az orvosok szociális helyzete. = MSzle, 1938. XXXIII. köt. 247–257. p. A korszak egyik mély válságtünetéről, a tömeges állásnélküli diplomásról tíz írás szól 1927–1938 között.
22. ANTAL István: Az ifjúság és a Szomori-ügy (síc!). = MSzle, 1927. I. köt. 311–313. p. – Érdekes visszaemlékezése – Gömbös Gyula hatalomra kerülése és kormányzása 1932-1936. Antal István sajtófőnök emlékiratai – 2004-ben látott napvilágot a Palatinus kiadónál.
23. WEIS István: A mai ifjúság. = MSzle, 1928. II. köt. 328–335. p. Weis írásának jelentőségét növeli, hogy a szerző ekkor készítette monográfiáját, mely A mai magyar társadalom címmel a MSzle Társaság könyvsorozatában 1930-ban látott napvilágot (recenziója a lapban: 1930. VIII. köt. 197–206. p.). JAMBREKOVICH László, ifj.: Levél a mai ifjúságról. = MSzle, 1928. III. köt. 62–68. köt.
24. SZEKFŰ Gyula: A mai ifjúság korosztályai. = MSzle, 1928. III. köt. 136–139. p.
25. ASZTALOS Miklós: A harmincévesek Magyarországa. Egy halálraítélt nemzedék. = MSzle, 1929. III. köt. 239–248. p. Asztalos nem felejthető szerepet vállalt a két világháború közti könyvtárügy terén is.
26. VÁRKONYI Nándor: A hamincévesek védelmében. = MSzle, 1932. XVI. köt. 30–39. p.
27. PADÁNYI Andor: A népesség hullámzása és az analfabetizmus. = MSzle, 1930. X. köt. 338–348. p. KOVÁCS Alajos: Népesedésünk fény- és árnyoldalairól (= MSzle, 1933. XVII. köt. 10–21. p.) című írása az 1930-as népszámlálás adataira hivatkozva azt állítja, hogy ekkor a 6 év feletti népesség 90,4%-a tudott írni és olvasni (vagyis kerekítve: az ország lakosságának 10%- a nem tudott). – BERKES József írásából (A szlovének. = MSzle, 1929. VI. köt. 261–265. p.) az akkori délszláv állam adatait viszonyítási háttérként érdemes idézni (263. p.): az analfabetizmus a szlovéneknél volt a legalacsonyabb (9%), őket követte a Vajdaság lakossága (24), a horvátok (32, ezen belül Dalmáciában 49), míg Szerbiában, Montenegróban és Bosznia-Hercegovinában ennél is súlyosabb lemaradást (64, 67, 81%) mértek. – A szlovén szint a budapesti átlaggal azonos, míg Szerbia és a többi sereghajtó az Orosz Birodalom 1910-es szintjéhez áll közel.
Klebelsberg és Hóman oktatáspolitikája jelentős szakirodalommal rendelkezik. Néhány összefoglaló mű:
NAGY Péter Tibor: Hajszálcsövek és nyomáscsoportok. Oktatáspolitika a 19–20. századi Magyarországon. Bp. Oktastáskutató Intézet – Új Mandátum, 2002.; PUKÁNSZKY Béla – NÉMETH András: Neveléstörténet. http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/index.html#11 ; Klebelsberg Kuno válogatott beszédei. Írásai (1917-1932), Európa, 1990. Iskolák, diákok, oktatáspoltika a 19–20. században. Tanulmányok. Bp.: Napvilág, 2004. – Klebelsberg és Hóman kultúrpolitikájáról ld még Szerafinné Szabolcs Ágnes disszertációjának kiváló bevezető fejezetét: http://ganymedes.lib.unideb.hu:8080/dea/bitstream/2437/79769/4/ertekezes.pdf. Az értekezés könyvformában is napvilágot látott Kultúrpolitika, iskola, könyvtár. A kultúrpolitika hatása Nyíregyháza középfokú iskolai könyvtáraira a két világháború között címen (Nyíregyháza, 2007.)
28. DROZDY Gyula: Milyen az új tanyai oktatás? = MSzle, 1928. II. köt. 289–293. p.
29. FORHÉNCZ Sándor: A mai faluművelés. = MSzle, 1937. XXIX. köt. 142–150. p. (Az idézetek a 148. oldalon.)
30. BOROS Margit: A falusi ruházat és változása. = MSzle, XXVI. köt. 136–140. p. (Az idézett adatok a 137. lapon)
31. BALOGH József: Középiskolai kérdések – az egyetem szemsz¬ögéből. = MSzle, I. köt. 253–263. p. Balogh gazdag életművéről ld. Borzsák István (Antik Tanulmányok, 1955.), Frank Tibor (Hungarian Quarterly, 1993.), Demeter Tamás (Irodalomtörténet, 1997.) és mások írásait. Blaskó Ágnes írt újabban emberi portrét róla (Vigília, 2003.). Annyit itt is érdemes leszögezni, hogy Balogh – angol mintákat követő – közreműködése nélkül nem lett volna ilyen színvonalas folyóirat a MSzle sem tartalmi, sem formai tekintetben. A harmincas évek közepétől pedig francia és angol nyelvű folyóiratokat szerkesztett a német (hitlerista) kapcsolatok legalább részbeni ellensúlyozása végett. Nem véletlenül végzett vele a Gestapo az elsők között 1944 tavaszán.
32. GLATZ Károly: Újból a középiskola. = MSzle, II. köt.285–289. p. Glatz művészeti szakíróként volt jelen a folyóiratban.
33. KORNIS Gyula: Az angol középiskolák 1–2. rész. = MSzle, 1929. IV. köt. 405–412. p.; 1929. V. köt. 88–96. p.; BALOGH József: Iskolarendszerünk anarchiája felé? = MSzle, 1932. XIV. köt. 340–346. p.; KERECSÉNYI Dezső: Tudomány és középiskola ellentéte. = MSzle, 1932. XV. köt. 69–75. p.
34. HUSZTI József: Hóman Bálint középiskolai reformjához. = MSzle, 1934. XXIII. köt. 33–40. p.
35. HUSZTI József: A gyakorlati középiskola és a tanítóképző-akadémia. = MSzle, XXXII. köt. 339–346. p.
36. HUSZTI József: A diplomások szelekciója. = MSzle, 1934. XXI. köt. 32–40. p.
37. BOLDIZSÁR Iván: Középiskolai tanárok szociális helyzete. = MSzle, 1938. XXXIV. köt. 139–148. p. Pár hónappal korábban ugyanő az orvosok szociális helyzetéről számolt be a lapban. = MSzle, 1938. XXXIII. köt. 247–257. p.
38. TERESTYÉNI Ferenc: A háborús középiskola. = MSzle, 1943. XLV. köt. 285–296. p. A szerző (1913–1971) gimnáziumi tanár, igazgató (1948–1952), nyelvész, stilisztikai művek (társ) szerzője.
39. LOVASS Gyula: Tanárhiány. = MSzle, 1942. XLIII. köt. 123–129. p.
40. KORÁNYI Sándor: Jó úton halad-e tudománypolitikánk? = MSzle, 1928. III. köt. 300–311. p.
41. HEKLER Antal: Egyetemi kérdések. = MSzle, 1928. IV. köt. 276–279. köt. – A numerus claususról esettanulmány, gazdag továbbvezető hivatkozásanyaggal: KEREPESZKI Róbert: A numerus clausus 1928. évi módosításának hatása Debrecenben. = Múltunk, 2005. 3. sz. 42–75. p. http://epa.oszk.hu/00900/00995/00004/pdf/kerepeszkir.pdf  A Hekler által felvetett kérdések a levegőben voltak: erre egy példa Magyary Zoltánnak a szegedi egyetemen elhangzott előadása Tudományos életünk virágzásának feltételeiről (Széphalom, 1927. I. köt. 10–12. sz. 359–366. p.). Idézet a nemzetközi versenyképesség feltételiről: „Jó koponyák, tehetségek és anyagi eszközök: könyvtárak, laboratóriumok, klinikák, kutató intézetek stb.” (360. p.).
42. CZAKÓ István: Amerika és az egyetemek. = MSzle, 1928. IV. köt. 377–385. p. (az idézett lábjegyzet: a 383. p.)
43. SZEKFŰ Gyula: A négy egyetem. = MSzle, 1929. VI. köt. 322–331. p.
44. KOVRIG Béla: Nemzetnevelés. = MSzle, XL. köt. 197–203. p.
45. RADNÓTI István: Falufejlesztés Németországban. = MSzle, 1930. X. köt. 13–23. p. ; KOVÁCS Imre: A hubertendorfi népfőiskola. = MSzle, 1935. XXV. köt. 121–131. p.
46. CZAKÓ István: Dánok között. Útiképek – megfigyelések. = MSzle, 1936. XXVIII. köt. 261–266. p. Korábbi írás: ÉBER Ernő: A dán parasztság fejődésének útja. = MSzle, 1932. XIV. köt. 220–231. p.; későbbi: TERESTYÉNI Ferenc: Sigtura. = MSzle, 1939. XXXVII. köt. 77–83. p. (A skandináv országok népfőiskolái). Az első dán népfőiskola 1844-ben, az első norvég pedig 1864-ben jött létre.
47. BENDA Kálmán: A tatai népfőiskola. = MSzle, 1940. XXXVIII. köt. 285–292. p. Magyary Zoltán 1936–1938 között munkatársaival a tatai járás tudományos vizsgálatát végezte, így nem lehetett véletlen e helyválasztás. Benda 1940-ben népfőiskolai útmutatót jelentetett meg. Magyaryról: In memoriam Magyary Zoltán. Szerk. Nagy Ferenc. (Bp.: MTA Könyvtár, 1995.)
48. BENDA Kálmán: A tatai népfőiskola. = MSzle, 1941. XLI. köt. 14–20. p. Benda jóval később, a rendszerváltozáskor is a mozgalom mellett állt, nem véletlenül lett – élete végéig szólóan – a Népfőiskolai Tanács elnöke. Benda és a tatai népfőiskola témában ld. HORVÁTH  Erzsébet: Benda Kálmán és a Tatai Népfőiskola. = Studia Caroliensia, 2. 2001. 3. sz. 130–135. p.
49. CSISZÁR Béla: A Magyar Rádió. = MSzle, 1930. VIII. köt. 78–81. p. ; KILIÁN Zoltán: Rádiónk jelene és jövője. = MSzle, 1930. uo. 177–181. p. Kilián adatainak forrása: Rádióélet, 1929. okt. 4. sz. 10–11. p. – 1933-ban Csiszár már – a világválságnak tulajdonítható – csökkenésről tudósít, 1930-ban „62 ezerrel többen mondták fel engedélyüket, 18 ezerrel többen, mint 1930-ban. CSISZÁR Béla: Rádiófejlesztés és műsorpolitika. = MSzle, 1933. XVII. köt. 280. p. Észak-Erdély 1940 őszi visszacsatolása után Kilián 600 ezres hallgatósággal számolt. Uő.: Magyar rádiófeladatok. MSzle, 1941. XL. köt. 53–56. p. – Mai áttekintés a kor rádiózásáról: TERTINSZKY Edit: Magyar Rádió. In: Magyaroszág a XX. században. Szerk. Kollega Tarsoly István. 3. k. Kultúra, művészet, sport és szórakozás. Szekszárd, Babits K. 1998. http://mek.niif.hu/02100/02185/html/495.html
50. KILIÁN Zoltán: A hangos könyv. = MSzle, 1932. XIV. köt. 246–254. p. Uő.: A mai televíziós műsorok. = MSzle, 1934. XXI. köt. 240–243. p. Egyes rádiós műsorokról a továbbiakban is cikkezett a folyóiratban. U. ő: A hangjáték. = MSzle, 1935. XXIII. köt. 141–145. p.; Uő.: Rádiódráma – rádióopera. = MSzle, 1936. XXVII. köt. 365–368. p.; Uő.: A vers újjászületése a rádióban. = MSzle, 1937. XXIX. köt. 101–104. p. 1939-ben a Magyar Szemle Kincsestár sorozatában látott napvilágot Kilián Rádióesztétika című 80 oldalas könyvecskéje, ismertette ORTUTAY Gyula a Nyugatban: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00643/20711.htm
51. OTTLIK Géza: Magyar rádió vagy európai rádió? Egy műsorszóró terve. = MSzle, 1935. XXV. köt. 244–250. (Újabban Ottlik: Rádió című gyűjteményes kötetében olvasható. Összeáll. Salamon István. Bp. Magvető, 2009.) A lapban szerkesztői lábjegyzet: „Szívesen helyet adunk a fiatalság részéről jövő e ’tervnek’, mely tulajdonképpen kritika is.” A kor legismertebb írói rádiós programja: Németh László: A magyar rádió feladatai (1934). In: Uő.: Sorskérdések. Bp. Szépirodalmi, 1989. 126–162. p. http://mek.niif.hu/01000/01013/01013.htm#4 Az írók és a rádió kapcsolatának „érdekes” korabeli adalékát Kilián Zoltánnak ugyancsak 1935-ben megjelent írása nyújtja (Rádióvezetési irányok. = MSzle, 1935. XXIV. köt. 58–63. p.) egy Göbbels-idézettel: „a rádió a népé, félre az irodalmárokkal, íróasztalbajnokokkal”. (61. p.)
52. CS. SZABÓ László: Szabadság a mikrofon előtt. = MSzle, 1938. XXXIII. köt. 77–79. p.
53. KILIÁN Zoltán: A világrádió a háborúban. = MSzle, XLIV. köt. 95–97. p. ; Uő.: Iskolarádió. = MSzle, 1944. XLVI. köt. 90–93. p.
54. TÓTH Dénes: A hangosfilm művészi problémái. = MSzle, IX. köt. 181–183. p. Újabban olvasható A magyar film olvasókönyve (1908–1943). (Szerk. Kőháti Zsolt. Bp. Magyar Nemzeti Filmarchívum, 2001.) című kötetben.
55. BISZTRAY Gyula: A magyar hangosfilm problémája. = MSzle, 1933. XVII. köt. 364–372. p. A témához ld. JUHÁSZ István: Színház a moziban 1931–1944. Athenaeum 2000 K., 2002.
56. FARKAS Zoltán: A mozi művészete? = MSzle, 1934. XX. köt. 171–175. p.
57. PÁLFY Ilona: Történelmi filmtárak. = MSzle, 1938. XXXII. köt. 79–85. p. – A filmarchívum születése és a hiányok: http://www.filmarchive.hu/gyujtemenyek/filmgyujtemenyek/jatek/45ig.php  (2011. 02. 9.)
58. LACZKÓ Géza: Korunk ponyvája. = MSzle, 1941. XL. köt. 151–153. p.
59. KISPÉTER Miklós: A magyar film válsága. = MSzle, 1942. XLII. köt. 127–134. Tőle 1937-ben (1938-ban?) jelent meg A győzelmes film. Film – tudomány – művészet című kötet. A zsidótörvényeknek a film terén bekövetkezett végrehajtására ld. SÁNDOR Tibor: Őrségváltás. Zsidókérdés és filmpolitika 1938–1944. Bp. Magyar Filmintézet, 1992.

* SZEKFŰ Gyula: Előszó. In: A mai Széchenyi. Eredeti szövegek Széchenyi István munkáiból. Vál., bev. és jegyz.
Szekfű Gyula. Budapest : Magyar Városok és Egyesületek Szövetsége, 1935. 2. p.

** E tanulmány tipográfiai megjelenésében a Magyar Szemlében alkalmazott elvet követtük, ezért a jelen tanulmány részletekbe menő kifejtéseit, valamint a hosszabb idézeteket kisebb betűfokkal szedtük. (A Szerk.)

*** Feltétlenül ajánlható – alapvetőnek is minősíthető – olvasmány ROMSICS Ignác monográfiájának (Magyarország története a XX. században. Budapest : Osiris, 2005.) legalább a korszak gazdasági, oktatási és kulturális életével foglalkozó alfejezete (154–222. p.).