A kisebbségi kulturális jogok érvényesülése a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának jelentése1 alapján

2009-ben Dr. Kállai Ernő, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa vizsgálatot rendelt el a kisebbségi kulturális jogok [köztük a nemzetiségi könyvtári ellátáshoz való jog] érvényesülésének magyarországi helyzetének áttekintésére. A dr. Magicz András által vezetett vizsgálat lezajlott és elkészült az a 467 oldalas jelentés, amely bemutatja magát a vizsgálatot, illetve tárgyalja a Magyar Köztársaságban élő, 1993. évi LXXVII. törvényben meghatározott nemzeti és etnikai kisebbségek (továbbiakban: kisebbségek) közösségeinek, valamint e közösségek tagjainak kulturális jogait, illetve a jogok érvényesülését.

A Biztos Úr az MKE 42. bajai Vándorgyűlésén , melynek címe a ’Kultúrák találkozása – könyvtárak és könyvtárosok a kölcsönös megértés szolgálatában’ volt, a jelentés alapján tájékoztatást adott a könyvtárakat érintő legfontosabb megállapításokról. De természetesen előadása keretében nem volt módja arra, hogy a terjedelmes jelentést átfogóan, illetve szakterületi részleteiben is elénk tárja, miközben a könyvtárosok érdeklődése e vonatkozásban is megmutatkozott.

Ezért e cikk keretében arra vállalkozom, hogy ismertetem, összefoglalom, illetve néhány jelzett helyen reflexiókkal ki is egészítem a hatalmas méretű, mintegy egy éven át húzódó, kormányzati szervek, valamint egyéb szervezetek, intézmények sokaságát bevonó, megszólító, megkérdező vizsgálódásról készült hatalmas anyag legfontosabb megállapításait, kiemelten a könyvtári rendszerre vonatkozó tanulságait. Anélkül, hogy bármiféle értékelésbe bocsátkoznék akár a megállapítások tartalmával, akár a vizsgálat módszereivel, szakszerűségével kapcsolatban. Erre nincs is szükség. A vizsgálat és az összegzésként készített Jelentés ugyanis nem „produktumként” vizsgálandó. Nyilvánvaló célja egyértelműen az volt, hogy a döntéshozóként érintett szereplők figyelemét felkeltse. Hogy a lehetséges mozgástereken belül a megléphető változtatásokat ösztönözze. Jelen cikk összeállításával, a széles szakmai nyilvánosság elé tárásával én is ennek elérését támogatom.

A jelentés első része, mely a „Bevezető” címet viseli, 31 oldalból áll. Mintegy vezetői összefoglalóként mutatja be a vizsgálat indításának körülményeit, a munkacsoportokat, a közreműködőket, a vizsgált témaköröket, az alkalmazott módszereket, s végezetül részletesen kitér a javasolt intézkedésekre.

A vizsgálat 7 részterületen, 7 munkacsoportban zajlott. Így a Jelentés – bevezetést követő – hét, nagyjából azonos szerkezetű fejezetből áll. A munkacsoportok az alábbiak voltak:

  • Muzeális intézményi munkacsoport
  • Közművelődési munkacsoport
  • Könyvtári munkacsoport
  • Műemlékvédelmi, temető és szoborállítási munkacsoport
  • Előadó-művészeti munkacsoport
  • Filmalkotási munkacsoport
  • Nemzetközi kötelezettségvállalások munkacsoport

Mint látható, a kisebbségek közoktatással, illetve felsőfokú képzésével, felnőttképzésével kapcsolatos kérdéseinek vizsgálatára a kutatás nem terjedt ki, tehát a vizsgálat a szűkebb értelemben vett kisebbségi kulturális jogokkal (közgyűjteményi és közművelődési feladatellátás), ezek szabályozásával, a törvényi deklarációk mellett ezek valós érvényesülésével kívánt foglalkozni.

Az Alkotmány 68. § (1) bekezdése is rögzíti azt a köztudatban élő és elfogadott axiómát, hogy a kisebbségek önazonosság-tudatának három meghatározó eleme van, úgymint:

  • az anyanyelv,
  • az anyanyelvhez, mint nyelvi közösséghez kapcsolódó tárgyi és szellemi kultúrának, hagyományoknak ismerete, tisztelete,
  • valamint az ezek megőrzésére, ápolására és átörökítésére irányuló szándék.

Ebből kiindulva nyilvánvaló, hogy a kisebbségi kulturális jogok a maguk teljességében valójában csak társas formában, egy közösség tagjaként élhetőek meg, illetve gyakorolhatók. Ennek a feltétele pedig a közösségi, ezen belül a kisebbségi közösségi igények kielégítését szolgáló, ezt a feladatot megfelelő színvonalon ellátó intézményrendszer(ek) kiépítése és működtetése.

A vizsgálat nemcsak arra terjedt ki, hogy a szabályozás, a fentiekben említett intézményrendszerek működésének jogi lehetőségeit deklaráltan biztosítja-e, hanem arra is kitért, hogy a kisebbségek kulturális önigazgatása számára biztosítottak-e azok a források, melyek szükségszerűen rendelkezésükre kellene, hogy álljanak a kisebbségi kulturális jogok valós érvényesítése, a kisebbségi lét színvonalas megélése érdekében.

A kisebbségi kulturális jogok érvényesítéséhez természetesen számos ágazati jogszabályt is alkalmazni kell. Ezek a rendelkezések ugyanakkor többnyire nem speciálisan a kisebbségi intézményekre vonatkoznak, hanem általános jelleggel szabályozzák az adott területet.

A kisebbségi önkormányzatok a rendelkezésükre álló források keretei között intézményt alapíthatnak és tarthatnak fenn a hagyományápolás, valamint a közművelődés területén, ugyanakkor tény, hogy a kisebbségi önkormányzatok – elsősorban finanszírozási és szakmai problémák, illetve a jogi szabályozás hiányosságai miatt – nem tudják, vagy nem alkalmasak átvenni a kisebbségi intézmények fenntartói jogát. Vagyis napjainkban a kisebbségi közösségek számára így jellemzően nem a kisebbségi közügyek vitelére létrejött kisebbségi önkormányzatok biztosítják a kulturális közszolgáltatásokhoz való hozzáférést, hanem e feladat ellátásáról az egyes szakterületi intézményrendszerek, például a könyvtárügy, illetve az intézményeket fenntartó helyi önkormányzatok gondoskodnak.

A vizsgálatot az tette indokolttá, hogy az elmúlt években számos panasz érkezett a kisebbségi jogok országgyűlési biztosa hivatalába az egyes kisebbségi előadó-művészeti szervezetek, muzeális- és közművelődési intézmények, könyvtárak működési nehézségeivel kapcsolatban. És vizsgálatot kértek továbbá a kisebbségi közösségek egyes temetőinek, emlékműinek, műemlékeinek ügyében is.

A kisebbségi jogok országgyűlési biztosa és munkatársai a több megyét érintő látogatásaik alkalmával sok személyes tapasztalatot gyűjtöttek a kisebbségi kulturális jogok érvényesülését illetően. Emellett a korábbi eljárásaik is nyilvánvalóvá tették, hogy az egyedi vizsgálatokon túlmenően átfogó jelleggel is szükséges elemezni a kisebbségi kulturális intézmények helyzetét. Ezért az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény 16. § (2) bekezdése alapján az ombudsman hivatalból vizsgálatot folytatott a kisebbségi kulturális jogok érvényesülésének áttekintése, az esetleges visszásságok feltárása, valamint az azok orvoslása érdekében szükséges intézkedések megfogalmazása céljából.

A vizsgálat témaköreit úgy határozták meg, hogy azok a kisebbségi kulturális élet szinte teljes területét lefedjék. Azt vizsgálták, hogy:

  • a kisebbségi közösségek milyen elvárásokat fogalmaznak meg kulturális jogaik érvényesülése érdekében;
  • ezeknek az igényeknek milyen módon tesz eleget a meglévő kulturális intézményrendszer;
  • a hatályos jogi szabályozás lehetővé teszi-e a kitűzött cél, a kulturális autonómia megvalósítását vagy szükséges annak módosítása;
  • a jelenlegi finanszírozás mellett biztosítható-e a kulturális feladatok hatékony ellátása.

Vizsgálták továbbá a kisebbségi önkormányzatok iratainak közlevéltárban való elhelyezését, a műemlékké nyilvánítás, valamint az emlékmű állítás eljárási rendjét, illetve a kisebbségi közösségek működő és lezárt temetőinek sorsát. Foglalkoztak a kisebbségi nyelvű, illetve a kisebbségek életét, kultúráját bemutató filmalkotások gyártásának és forgalmazásának kérdéseivel, valamint az e mozgóképek archiválása érdekében tett intézkedésekkel. E megállapításokra figyelemmel felmérték, hogy megfelelőek-e a jogi keretek ahhoz, hogy Magyarország eleget tegyen a két- vagy többoldalú nemzetközi egyezményekben a kisebbségek kulturális jogaival kapcsolatban vállalt kötelezettségeinek.

A vizsgálat módszerei között alkalmazták az empirikus felmérést, a felkeresett intézmények vezetőivel történő strukturált interjúkészítést, valamint postai és vele párhuzamosan elektronikus úton is kiküldött önkitöltős kérdőíveket. Minden munkacsoport hasonló tematika, standardizált kérdőívek és interjúvázlatok alapján folytatta az adatfelvételt. A felkeresett helyszíneken fotókat készítettek, az előadó-művészeti csoportoktól hanganyagokat is kértek, valamint tanulmányozták az intézmények alapító okiratait, illetve szervezeti és működési szabályzatait.

Az adatfelvétel lebonyolításánál problémát jelentett, hogy rendkívül nehéz volt meghatározni a vizsgálni kívánt alapsokaságot, mivel jelenleg nem áll rendelkezésre olyan nyilvántartás, amely tartalmazná a Magyarországon működő összes kisebbségi kulturális intézményt és szervezetet. Az adatfelvétel során a megkeresett intézmények gyakran további intézményeket, szervezeteket ajánlottak, amelyek a vizsgált területen működnek. A főváros mellett 23 településen tájékozódtak személyesen a kisebbségi kulturális feladatok ellátásáról, valamint a műemléki vagy helyi védelem alatt álló, illetve arra érdemes épületek helyzetéről, állapotáról és az ott található szobrokról, emléktáblákról. A vizsgálat során három megyében (Fejér, Békés és Baranya) több településre is kiterjedő helyszíni vizsgálatot folytattak. Az adatgyűjtés során 174 kulturális tevékenységet folytató vagy annak ellátásban közreműködő intézményt és szervezetet kerestek meg személyesen vagy kérdőíves felmérés formájában. A beérkezett válaszlevelek feldolgozása során a zárt kérdésekre adott, számszerűsíthető adatokat statisztikai módszerekkel dolgozták fel, azokat összevetették a hazánkban, illetve az adott településen, régióban élő kisebbségek számarányával is. A nyitott kérdésekre adott hosszabb válaszokat, az interjúk során elhangzott információkat és a helyszíni vizsgálatok tapasztalatait beépítették a jelentés szövegébe. A vizsgálat megállapításait a 2009. december 15-ig beérkezett válaszok, adatok és az akkor hatályos jogszabályi rendelkezések alapján fogalmazták meg.
A kisebbségi kulturális jogok témakörében eddig még nem készült ilyen átfogó elemzés. A vizsgálati jelentést – hiánypótló jellege miatt – ezért úgy készítették el, hogy a jogi elemzéseken túlmenően minél részletesebb betekintést adjanak a kisebbségi közösségek életébe. A cél az volt, hogy a hiányosságok feltárásán túl, az elért eredményekről, a jól működő intézmények, szervezetek tevékenységéről, a támogatásra, követésre érdemes kezdeményezésekről is beszámoljanak. Ennek érdekében került sor arra, hogy a jelentés mellékleteként közreadásra került egy kereskedelmi forgalomba nem kerülő, ingyenesen terjesztett gyűjteményes kiadvány, amelyen 16 zenei felvétel hallható. A válogatás fő szempontja az volt, hogy bemutassák, milyen sokszínűek a kisebbségi közösségek zenei hagyományai, illetve azok ma is továbbélnek, és nem csak a tradíciók ápolása figyelhető meg, hanem újabb zenei irányzatok is megjelennek a körükben.

Végezetül a jelentés „Bevezető” blokkja a javasolt intézkedéseket sorolja fel.

Az intézkedési javaslatok változtatást, hatékonyság fokozást, konkrét lépések megtételét ösztönzőek, jelentős részük jogalkotásra, jogszabály módosításra, aktualizálásra vonatkozik. Összességében mintegy 120 felkérést, ajánlást, jogalkotási javaslatot láthatunk, legtöbbjüket az oktatási és kulturális miniszterhez címezve, de másokat is megszólítva. Ezek tételes felsorolása e cikk keretében nem indokolt, talán elegendő az ajánlások jellegére utalnom. A legtöbb ajánlás szakmai vitát, önvizsgálatot, valamiféle fejlesztést, vagy a működés gyakorlatának módosítását javasolja. Utóbbira példa az a muzeális intézmények szakfelügyeletére vonatkozó javaslat, ami szerint a múzeumi szakfelügyelet segítse elő, hogy – szakmai besorolásuktól függetlenül – a jelenleg kisebbségi feladatot ellátó múzeumok legyenek kötelesek alapító okiratukban, működési engedélyükben, valamint a szervezeti és működési szabályzatukban meghatározni az ellátandó kisebbségi feladatok pontos és konkrét tartalmát. Gyakori még a korábbi jogszabályi döntés végrehajtásának, kontrolljának kezdeményezése is.

Emellett a jelentés felveti egy olyan komplex intézmény, a Nemzetiségek Háza létrehozását, amely valamennyi kisebbségi közösség kulturális feladatainak ellátását elősegíthetné. Így különösen helyet kapna benne a kisebbségek közös közgyűjteménye (múzeuma, könyvtára), befogadó színháza. Az épület a közművelődés céljait is szolgálhatná, és működési feltételeket biztosíthatna a kisebbséget érintő kutatómunka folytatáshoz is.

A könyvtárakkal kapcsolatosan összességében 24 javaslat fogalmazódik meg az alábbi bontásban. A 24-ből 18 az ajánlás, a többi jogalkotási javaslat. Az ajánlásokból 13 szól a miniszterhez, 2 az OIK igazgatóját célozza meg, míg egy-egy ajánlás a KSH elnökéhez, a megyei könyvtárak igazgatóihoz és a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány Kuratóriumának elnökéhez szól.

A minisztert megszólító ajánlások között találhatóak olyanok, amikkel (legalább érintőlegesen) a szakma is foglalkozott már. Így például javasolja az ombudsman, hogy a miniszter kezdeményezzen szakmai vitát arról, hogy a könyvtárügy országos stratégáján, a fókuszált területeken belül (információ közvetítés, időtől, tértől független hozzáférés, olvasáskultúra fejlesztés, életminőség javítás) megfogalmazásra kerüljenek a könyvtári intézményrendszer szorosabban vett kisebbségi vonatkozású fejlesztésének lehetőségei, így különösen a hazai cigányság és a kisszámú kisebbségek jelenlegi szisztémában megoldatlan ellátási problémái, illetve az ezek megoldását célzó beavatkozások is.

Javasolja az ombudsman a miniszternek, hogy vizsgálja meg az egyes könyvtárak határon átnyúló együttműködésének tapasztalatait, és működjön közre a jó példák megismertetésében, elterjesztésében. E vonatkozásban komoly eredményekről számolhatunk be, hiszen mind a Könyvtári Intézetben, mind az érintett megyei könyvtárakban, mind a nagy szakmai szervezetekben számos tapasztalattal bírunk, melyek közül a legjobbak megosztásra is kerültek. Például 2005-ben a KI kiadta az „Esélyteremtés könyvtári eszközökkel. Európai elvek és tapasztalatok” című kötetet, melynek harmadik fejezete kifejezetten az etnikai és nyelvi kisebbségek könyvtári ellátásának európai tapasztalatait mutatja be, alátámasztva a könyvtárak fontos szerepét a társadalmi befogadás elősegítésében. De természetesen a munka folytatható.

Javasolja az ombudsman a miniszternek, hogy szorgalmazzon „esélyegyenlőség” és „cigány-gyerekek” témakörben továbbképzés megvalósítását. [Ilyen tanfolyamok voltak, a KI 2007-ig meg is hirdette ezeket, érvényes akkreditációjú tanfolyam azonban pillanatnyilag nincs. F.M.]

Található olyan felvetés, ami ugyan jogszabályban rendezett, de aminek végrehajtásához útmutató készítése javasolt. Ilyen például az a felvetés, hogy útmutatóban kerüljön értelmezésre a megyei könyvtárak törvényben előírt nemzetiségi feladatának tartalma. Az értelmezés tájékoztató útján vagy konferencia szervezésével kapjon széles szakmai nyilvánosságot.

És található olyan felvetés, ami miniszteri döntést igényel. Így például javasolja az ombudsman a miniszternek, hogy kezdeményezze a nemzetiségi könyvellátás gyakorlatának szakfelügyelői célellenőrzését, vagy, hogy növelje a nemzetiségi könyvgyarapításra elkülönített minisztériumi keretösszeget, emelje a cigány dokumentumok (írott, hang, kép) vásárlására rendelkezésre álló központi keretösszeget, és azt a megyei könyvtárakkal és az Országos Idegennyelvű Könyvtárral egyeztetve, differenciáltan ossza el. Fontolja meg olyan pályázati keretösszeg biztosítását, amely elsődlegesen a megyei könyvtárak összehangolt kisebbségi kulturális programsorozatának a megvalósítását, illetve a megyei könyvtárak nemzetiségi referenseinek nyelvi továbbképzését szolgálná. Pályázati úton elérhető támogatással segítse a leghátrányosabb kistérségekben működő közkönyvtárak kölcsönzési szolgáltatásának ingyenessé tételét, az ellenőrzés rendszerének kiépítése mellett. Pályázati úton biztosítson többlettámogatást a könyvtárbuszos szolgáltatáshoz, ha igazolható, hogy az részt vállal az iskolákkal való kapcsolattartásban, a hátrányos helyzetű gyerekek könyvtári szolgáltatásokkal való ellátásában is. A monitorozást is vállaló közkönyvtárak pályázhassanak jelentős keretösszegre cigány gyermekek számára meghirdetett ingyenes olvasótáborok, játékos olvasódélutánok, irodalmi délutánok, „könyves játszóházak, vers-, és prózamondó versenyek rendszerszerű szervezésére, valamint a szervezés sikerét előmozdító tájékoztatók, szórólapok, az írott és elektronikus sajtóban megjelenő reklámok megvásárlására. A támogatásban részesülhessenek azok a jól felépített akciósorozatok is, amelyek a könyvtár szolgáltatásainak a cigány gyermekek, tanulók által leginkább látogatott iskolákban való bemutatását szolgálják.

Végezetül van olyan felvetés is, ami azóta már meg is valósult. Ilyen például az olvasást, a könyvtárhasználatot népszerűsítő országos kampány indítása. Hiszen már meghirdetésre került az olvasás éve, méghozzá oly módon, hogy „2010 a családi olvasás éve” lett.

Az ombudsmani ajánlás az OIK igazgatóját a könyvtár szolgáltatásainak módosítására kéri, azaz javasolja, hogy a könyvtár elsősorban nyelvtanulást segítő dokumentumokat (nyelvkönyveket, szótárakat, komplett nyelvtanítási anyagokat, nyelvi szinthez igazodó tanolvasmányokat) kínáljon,
illetve, hogy a létrehozandó ajánlati listán ne csak könyvek szerepeljenek, hanem az bővüljön autentikus cigány anyanyelvű népzenei és egyéb hangzó, illetve képanyag ajánlással is.

A megyei könyvtárak igazgatóihoz pedig a jelentés annyiban fordul, hogy az intézményeik honlapján tegyenek közzé minél több nemzetiségi és cigány tematikájú történeti, néprajzi, statisztikai elemzést, bibliográfiát, könyvajánlót, recenziót, illetve – a szerzői jogi rendelkezések alapján szabadon letölthető – népzenét. Jómagam a már említett bajai Vándorgyűlésen emellett szorgalmaztam a két- illetve többnyelvű honlapok és katalógusok elérhetővé tételét is. Az Aleph integrált könyvtári rendszert alkalmazó könyvtárak például azonnal bevezethetnék az egyidejű magyar – német – román – nyelvű  opac-ot. Hiszen az Aleph mindezekkel már dogozik. Sőt létezik ukrán és örmény keresőfelületet is. És a többi kisebbségi nyelv elérhetővé tétele sem jelent különösebb akadályt.

Az ombudsman jogalkotási javaslatai között az alábbiak szerepelnek:

  • az önkormányzatoknak kötelező legyen a könyvtár aktív használói körében a nemzetiségi szolgáltatásokra vonatkozó igények felmérése
  • kerüljön meghatározásra a nemzetiségi könyvtári dokumentum fogalma
  • előírás legyen, hogy a helyi önkormányzatok a nemzetiségi könyvtári ellátásról – a helyi közművelődési ellátás körében – kötelesek legyenek rendeletet alkotni
  • legyen véleményezési joga a kisebbségi feladatot is ellátó könyvtárak esetében a működés legfontosabb kérdéseiben az érdekelt települési és területi kisebbségi önkormányzatnak
  • legyen kiemelt kedvezmény az érdekeltségnövelő támogatásra vonatkozó szabályok körében a nemzetiségi dokumentumok beszerzéséhez
  • a nyilvános könyvtárak adatközlési kötelezettsége egészüljön ki a nemzetiségi dokumentumállományok nyelvi bontására és a letéti elhelyezésére vonatkozó adatokkal

[A javaslatok kapcsán megjegyzendő, hogy jelenleg is elvárás minden könyvtártól, illetve fenntartójától az aktív használói körben végzett, szolgáltatásokra vonatkozó igényfelmérés. Valójában nem is a kötelesség, vagy a kötelesség előírása hiányzik ebben az esetben, hanem a kötelezettség okán jelentkező forrás. Azaz ebben az esetben az esetleges előírás nem jelentene egyben megoldást. Nem szerencsés az, ha az előírások kényszerében méltatlan feltételrendszerben megvalósítható kérdőívekkel bombázzuk az olvasóinkat, mert csak erre van pénzünk, és az sem, hogy olyan könyvtáros kollégákkal végeztetjük a kiértékeléseket, akik ehhez nem rendelkeznek megfelelő kompetenciával. Az igényfelmérést hozzáértő szakemberekre szükséges bízni, pláne olyan fontos esetben, mint a nemzetiségi ellátás kérdése. Inkább kevesebb helyen, átfogó jelleggel végezzünk kutatásokat, mint mindenhol, de alkalmatlan feltételek mellett és módszerekkel. F.M.]

***

A jelentés következő, közel 100 oldalt kitevő „Első fejezete” a muzeális intézményrendszerrel foglalkozik. Bemutatja a jogszabályi hátteret, az országos és megyei szintű intézményeket és a tájházakat, részletesen szól egyes intézményekről, a nyilvántartásokról, a szakfelügyeletről.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2008-ban 666 múzeum működött hazánkban, melyek összesen 6.050 alkalmazottat foglalkoztattak. Az önkormányzatok tulajdonában lévő kulturális céllal használt ingatlanok 13,7%-ában működik muzeális intézmény. Sajnálatos tény azonban, hogy a múzeumok számát tekintve az utóbbi időben erős visszaesés tapasztalható, hiszen 2000-ben az országban működő múzeumok száma még 812 volt. Ennek némileg ellentmondani látszik a szervezett kiállítások (2000-ben 2 804, 2008-ban 3 232) és rendezvények (2000-ben 23 464, 2008-ban 26 753) számának növekedése. Ennek oka talán az intézményrendszer racionálisabb és hatékonyabb működtetésében keresendő. Ehhez képest a látogatottság viszonylag konstans, a látogatók száma ugyanis az elmúlt időszakban mindig az évi tízmillió körül mozgott. Ez egyébként még a színházak és a mozik látogatottságát is meghaladja, ami bizonyítja a múzeumok kiemelt szerepét a kulturális intézményrendszerben.

A muzeális intézményrendszer jogszabályi hátterében a jelenlegi szabályozás alapját a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 70/F. § (1) és (2) bekezdései képezik. Hazánk biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot, ezt a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és kötelező általános iskolával, képességei alapján mindenki számára hozzáférhető közép- és felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők anyagi támogatásával valósítja meg. A művelődéshez való jog hagyományos területe tehát – ahogy azt az Alkotmány hangsúlyeltolódása is mutatja – az oktatás. Mára azonban az oktatáson kívül a művelődéshez való jognak olyan elemei is megjelentek, amelyek alanyi jogokként rendszerint nem, hanem csupán az állam intézményvédelmi kötelezettsége körében értékelhetők, ilyen például múzeumok, közgyűjtemények, könyvtárak fenntartása, valamint a színházak állami támogatása. A művelődéshez való jog iskolán kívüli területeire az a jellemző, hogy az állam intézményvédelmi kötelezettsége körében köteles létrehozni a megfelelő szolgáltatásokat. Ha ezek már léteznek, működnek, akkor az állampolgároknak alanyi joguk van az igénybevételükre. A szabályozás másik, úgynevezett kötelezetti oldalán a települési és területi önkormányzatok állnak. Az önkormányzati törvény 8. §-a szerint a települési önkormányzat feladata a helyi közszolgáltatások körében többek között a közművelődési, tudományos, művészeti tevékenység támogatása. A „közművelődés kiterjesztését” célzó szabályozást pedig a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény tartalmazza.

A múzeum a hatályos jogi szabályozás szerint a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeiből álló muzeális intézmény. Feladata a kulturális javak meghatározott anyagának folyamatos gyűjtése, nyilvántartása, megőrzése és restaurálása, tudományos feldolgozása és publikálása, valamint kiállításokon és más módon történő bemutatása.

A muzeális intézmények vizsgálata során számos módszertani nehézség merült fel, így például a múzeum fogalmával, illetve egyes típusainak meghatározásával kapcsolatban is. Ebben a muzeológiai szakirodalom sem egységes. További gondot jelent, hogy nem áll rendelkezésre semmilyen hivatalos adat a kisebbségi vonatkozású muzeális intézményekről. A kiválasztott muzeális intézmények részletes kérdőívet kaptak. Felmérésre kerültek a működés körülményei, a gyűjtemény állapota, a finanszírozással kapcsolatos kérdések, a szakfelügyelet, valamint a szakmai együttműködés helyzete. A 75 megkeresett intézményben a válaszadási arány körülbelül 75%-os volt, ami kimondottan jónak mondható.

A kisebbségi kultúra ügye az önkormányzati szint kivételével marginális szerepet kap a hazai múzeumi szakmában illetve a néprajzi kutatásokon belül. Ennek oka elsősorban az általános pénzhiányra vezethető vissza. Napjainkban a legtöbb helyen a meglévő állomány fenntartására sem elegendőek a források, vagyis kizárt az új gyűjtemények létrehozása, ez pedig jelentősen gátolja a területen megindítható kutatások számát és azok körét.

A kisebbségi közösségi aktivitás fontos színterei az országos kisebbségi önkormányzatok által fenntartott, hozzájuk helyileg és szervezetileg is szorosan kapcsolódó multifunkcionális kulturális intézmények. A fővárosban számos kisebbségi közösség rendelkezik „székházzal”, amely helyet ad az országos önkormányzatok adminisztratív feladatainak, egyidejűleg az adott kisebbség kulturális központjaként is működik. Ezek az intézmények jelentős közösségszervező erővel rendelkeznek, fő tevékenységük a kisebbségi kultúra megőrzése és átadása a csoport tagjainak. Céljuk emellett, hogy fenntartsák a kapcsolatot a közösség tagjai között, és hogy együttműködést alakítsanak ki a kisebbségi önkormányzatok egyéb szintjeivel, a kormányzattal, valamint az anyaországgal.

Jelenleg Magyarországon nincs a roma képzőművészetet átfogóan bemutató állandó kiállítás. Pillanatnyilag egy roma komplex kulturális központ létrehozásának terve áll legközelebb a megvalósuláshoz. A projekt az Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Miniszterelnöki Hivatal, az Önkormányzati Minisztérium és a Fővárosi Önkormányzat együttműködésével jönne létre. A tervek szerint az intézményben egy múzeum is működne, amely helyet adhatna a kortárs képzőművészeti gyűjteménynek.
A Megyei Múzeumok feladatrendszerét áttekintve arra jutunk, hogy az jelenleg szakfeladatokhoz és nem etnikumokhoz kapcsolódik. A megyei múzeumok szervezeteinek szakmai kötelessége a területükön működő kisebbségi közösségek tárgyi és szellemi kultúrájának kutatása, gyűjtése, megőrzése és közvetítése, ezt a szerepet azonban jelenlegi helyzetükben többségében nem vagy csak nagy nehézségekkel tudják megfelelő szinten ellátni, azaz a hazai kisebbségek múzeumi gondozása megoldatlan. A múzeumi rendszerben három nemzetiségi bázismúzeumi feladatkörű intézményt találunk, a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumot, amely horvát, szerb és szlovén anyaggal rendelkezik, a tatai Kuny Domokos Múzeumhoz tartozó Német Nemzetiségi Múzeumot, valamint a szlovák és román anyagot gondozó békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumot. Mindhárom intézmény a megyei múzeumi szervezet része, fenntartójuk a megyei önkormányzat.

A kisebbségi közösségek Magyarországon viszonylag elszórtan helyezkednek el. Különböző létszámban, de minden megyében él vagy élt kisebbségi származású lakos. Hazánk kisebbségi közösségei minden történelmi korban jelentős szerepet töltöttek be helyi és országos szinten. Ezért valamennyi megyei múzeumi szervezetnek vállalnia kell nemzeti és etnikai kisebbségekkel kapcsolatos feladatokat. Ezt jogi szempontból úgy lehetne garantálni, ha a kisebbségi kultúra értékeinek, tárgyi emlékeinek gyűjtése, megőrzése és bemutatása mind a 19 megyei szervezetnél kötelező és nevesített feladattá válna, beépülve az alapfeladatok közé.

A muzeális intézmények finanszírozási problémáira jellemző, hogy a költségvetés nem biztosít lehetőséget a gyűjtemények gyarapítására, erre csak pályázati forrásból és ajándékozás révén van lehetőség. Gyűjtési tervek készülnek, de nem biztos, hogy végrehajthatók. Nincs külön fedezet kisebbségi gyűjteményi anyagok vásárlására, egyformán szűkösek a lehetőségek minden beszerzendő műtárgy esetén. A fejlesztések esetlegesek, a pénz előteremtése évekig elhúzódik. Ilyen feltételek mellett a gyűjtéseknél mindenki a saját – szűken értelmezett – tudományos szakterületét részesíti előnyben, és erre is pályázik. A teljességre való törekvés csak elvi lehetőség marad.

Súlyos szakmai és finanszírozási problémákat vetett fel a megyei múzeumok – és ezáltal a megyei önkormányzatok – régészeti feltárásokkal kapcsolatos feladatainak kiszervezése. Az oktatási és kulturális miniszter rendeletben vette el és adta át egy újonnan létrehozott szakszolgálatnak a régészeti feltárásokkal kapcsolatos megyei feladatokat, ez azonban a szakmai szervezetek és az önkormányzatok egybehangzó véleménye szerint több jogszabályt is sért. A múzeumi normatívával lehet csak tiszta, korrekt viszonyokat teremteni a múzeumi közgyűjteményekben, állítja az egyik igazgatóság. A normatíva biztosítaná a feladatellátáshoz illeszkedve, az intézmény működési engedélyében meghatározott gyűjteményi jellegnek megfelelően, a minőségi munkavégzéshez elengedhetetlenül szükséges személyi, tárgyi és anyagi feltételrendszert. A múzeumi normatíva jelenthetne garanciát arra is, hogy a kisebbségi feladatellátás megvalósuljon a közgyűjteményekben.

A szakfelügyeleti rendszert néhány igazgatóság halódó, működésképtelen struktúraként jellemezte. Azt állítják, hogy a szakfelügyeleti rendszer kifejezetten rosszul működik, közel áll az összeomláshoz. A szakfelügyelők az anyagi források hiánya miatt egy kiszállás során több intézményt is meg kell, hogy látogassanak. Ez jelentősen behatárolja a vizsgálat fizikai és időbeli spektrumát: a szakfelügyelők csak a létező kiállítások funkcionális működését vizsgálják meg, de nem tesznek javaslatokat új, eltérő irányú fejlesztésekre. A fizikai korlátokon túl komoly problémát jelent, hogy kevés a kisebbségi területhez jól értő szakfelügyelő.

A jövőt tekintve vannak, akik egy olyan központi nemzetiségi múzeum gondolatát pártolják, amelyet egyaránt magáénak érezhet mind a 13 kisebbségi közösség. Ez az intézmény fontos szerepet vállalhatna az asszimilációs folyamat visszafordításban, a kisebbségi kultúra közvetítésében. További előnyt jelentene, hogy köré szerveződhetne egy olyan szakembergárda, amely a jelenlegieknél jobb körülmények között végezhetne magas színvonalú gyűjtő, kutató, feldolgozó és egyéb muzeológusi tevékenységet. Mások az önálló kisebbségi múzeum létrehozása helyett a megyei intézményi struktúrához illesztve képzelnék el a kisebbségi közgyűjtemények fejlesztését. Érvelésük szerint a hazai kisebbségek mindig is szoros kapcsolatban álltak és éltek a többségi társadalommal, kulturális hagyományaik egy adott régióhoz vagy megyéhez kötődnek. Ideális állapot természetesen az lenne, ha az országos és helyi kisebbségi önkormányzatok maguk teremtenék meg és tartanák fenn azokat a muzeális intézményeket, amelyek a saját kisebbségi közösségeik kulturális javait mutatják be.

A finanszírozási nehézségek oldását célozza az Alfa-program és a „Tájházak a közösségért” pályázat. Az Alfa-program célja az önkormányzatok által fenntartott muzeális intézmények szakmai munkájának és infrastrukturális fejlesztésének támogatása, az évtizedek alatt elavult, korszerűtlen állandó kiállítások látogatóbarát megújítása, és példaértékű kiállítások megnyitása az ország legkülönbözőbb helyszínein. Az Alfa-program keretében működik az Állományvédelmi-program, melynek prioritása a raktározási és kiállítási körülmények, az általános műtárgykezelés javítása. A program ezen kívül a műtárgyvédelmi eszköz- és raktári infrastruktúrafejlesztéshez, továbbképzésekhez, kiadványok megjelentetéséhez, valamint felmérésekhez, adatbázis kiépítéséhez is nyújt támogatást. Fontos kezdeményezés volt még a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által 2005 decemberében életre hívott „Tengertánc” elnevezésű pályázati program, amely a népi kultúra támogatását szolgálja, elsősorban nem intézmények, hanem közösségek finanszírozása által. A kezdeti időkben ehhez 175 millió forint állt rendelkezésre.

Végezetül a muzeális intézményrendszerrel foglalkozó blokkot 22 pontból álló javaslatsor zárja.

***

A jelentés következő, 60 oldalt kitevő „Második fejezete” a kisebbségek közművelődését mutatja be. Szól a minisztérium szerepéről, a finanszírozásról, a finanszírozókról, illetve kisebbségenként részletes áttekintést ad azok kulturális életéről.

A Nektv. 6/A. § (2) bekezdésének f) pontja értelmezi a kisebbségi kulturális intézmény fogalmát: „Olyan kulturális intézmény, amelynek feladata elsődlegesen a kisebbségi kultúra, hagyományok és a közösségi nyelvhasználat megőrzése, gyakorlása.” Azt azonban a törvény nem határozza meg pontosan, hogy mit is jelent az „elsődlegesség”, így bizonytalan, hogy mi határozza meg, hogy egy intézmény kisebbséginek tekinthető-e.

A közművelődési intézményekre és közösségi színterekre vonatkozó szakfelügyeleti jelentéseket összegző elemzések egybehangzóan megállapítják, hogy ezek az intézmények a helyi lakosság számára többnyire könnyen megközelíthetőek, évtizedek óta a közösségi élet, a kulturálódás, a társas együttlét legfontosabb színterei. Stratégiai szempontból fontos, hogy a magyarországi települések közel egyharmada nem rendelkezik használható, folyamatosan működő intézménnyel vagy közösségi színtérrel. Tovább árnyalja a helyzetet, hogy a szaktörvényi szabályozás értelmében a közművelődési feladatellátás önkormányzati kötelezettség, így annak minősége, tartalma egyaránt magán viseli a magyarországi önkormányzatiság minden jellemzőjét. A művelődési házaknak ma (mint eddig, de ma különösen) az a szerepük, hogy a lakosság széles részének nyújtsák egyrészt a kultúra, különösen a társas, közösségi művelődés, másrészt kulturált társas együttlét lehetőségét. A legnagyobb igény az ünnepi kultúra, a szabadtéri programok és nagyrendezvények iránt mutatható ki. Egyre fontosabb e kultúraterület szerepe a kulturális turizmus fellendítésében, a helyi értékek egyetemessé válásának folyamatában. A közművelődés profilját egyre markánsabban határozza meg a nonformális és informális képzésekben vállalt szerepkör. Továbbra is döntő az önkifejezés, a kreativitás és a néphagyomány kultúrája. Kiszélesedett az amatőr művészeti csoportok tevékenysége, s nőtt a résztvevők száma is.

Jelenleg nincs hivatalos állami jegyzék a közművelődési intézményekről Célszerű lenne a közművelődési intézményekről egy olyan adatbázist, jegyzéket összeállítani, mely valóban minden működő intézmény adatait tartalmazná, és ahol a nemzeti-etnikai kisebbségi tartalom lényegesen markánsabban jelenne meg, nem csupán azon kérdés erejéig, hogy „a tevékenységet ellátó végez-e nemzeti és etnikai kisebbségi közművelődési feladatokat? Ha igen, mely kisebbség körében? Pillanatnyilag különböző állami intézmények foglalkoznak adatgyűjtéssel, ezt azonban egymástól függetlenül, különféle módon és formában, önkéntes adatszolgáltatásra hagyatkozva teszik. Az ISTAR 2007-ben közzétett táblázatai alapján több mint 3300 közművelődési feladatot ellátó intézmény szolgáltatott adatot. Ebből nemzeti- és etnikai kisebbségi közművelődési feladatot csaknem 1.100 intézmény látott el. A 2008. évi közművelődési tevékenységről szóló jelentés szerint a csaknem 3500 intézmény közül több mint 1300 esetében van kisebbségi tartalom. Általában ezek az intézmények nem csupán egy kisebbséggel kapcsolatban látnak el közművelődési feladatokat. Olyan intézmény, mely csak egy kisebbség közművelődési feladatait látja el, csupán 645 van, melyből 360 a cigány, 193 a német, 45 a szlovák, 25 a horvát kisebbséghez köthető. Felmerül ugyanakkor, hogy mennyire megbízható és pontos ez az adatbázis, mert például a Napház „Khamorro” Kisebbségi Klubmozi és Kulturális Intézmény a 2008. évi statisztika szerint nem lát el kisebbségi közművelődési feladatot.

Problémaként merült fel a szakfelügyelet kérdése is. A vizsgált intézmények egyike sem jelezte, hogy részük lett volna szakfelügyeleti vizsgálatban. Kérdés az is, hogy ki lehet szakfelügyelő a kisebbségi kulturális intézmények tekintetében és milyen kisebbségi feladatellátást kell vizsgálnia.

Végezetül a kisebbségek közművelődésével foglalkozó blokkot a fenti észrevételek orvoslását szolgáló 6 pontból álló javaslatsor zárja.

***

A jelentés következő, 98 oldalt kitevő „Harmadik fejezete” a kisebbségek könyvtári ellátását mutatja be. Szól az ellátás kialakulásáról, hagyományairól, a nemzetiségi könyvkiadásról, az ellátás alap-, közép-, majd központi szintjéről, a minisztérium és az OIK szerepéről, az országos kisebbségi önkormányzatok könyvtárairól és a cigány kisebbség, mint egy speciális problémakör közkönyvtári ellátásáról.

Az állami kisebbségpolitikai döntéshozatal során kiemelt szerepet kellene kapnia a kisebbségi anyanyelvek megőrzését, a hozzájuk való visszatalálást támogató közintézmények, köztük a nyilvános közkönyvtárak működési feltételei biztosításának, minthogy kétségtelen tény: az anyanyelv a nemzetiségi lét legfontosabb kérdése. A nyelv világlátás és gondolkodásmód is, így nemcsak kultúraközvetítő, hanem önmagában is kultúrahordozó, a kultúra értékeit legtartósabban megőrző immanens eszköz. Ha az olvasó a könyvtárban megtalálhatja a kisebbségi anyanyelvi irodalmat, akkor a nyelven keresztül a nép kultúrájának eszenciáját is megismerheti, vagyis a könyvtár a nyelv mindkét funkcióját képes közvetíteni. A kultúra azonban nemcsak nyelv, s nemcsak nyelvi formában kifejezésre jutó irodalom, könyv, hanem összetartozást kifejező, a közösség által egységesen elismert és gyakorolt szokások, hagyományok, normák, közösségi jelképek, szimbólumok, vallásos és egyéb hitek, ünnepek, és más sajátos önkifejező eszközök (pl. zene és tánc) összessége is. A könyvtár, mint a mindenfajta információk kútfője, mint sokrétű tudásbázis és mint közösségi, közművelődési találkozási tér alkalmas a kisebbségi kultúra ezen szegmenseinek a közvetítésére is.

A hazai kisebbségek könyvtári ellátása tehát (ha az nem formális, hanem tényleges és minőségi) lehetőséget, esélyt adhatna arra, hogy az asszimilációs folyamatok miatt erőteljesen erodálódott nemzetiségi nyelvhasználathoz a nemzetiségi közösségek visszatalálhassanak, a nemzetiségi kultúrák fennmaradjanak — és így a magyar nemzeti kultúra sokszínűsége is a lehető legtovább biztosítva legyen.

Az 1997. évi CXL. törvény a kisebbségi könyvtári ellátás három szintjét szabályozza: a községi és városi, a megyei és fővárosi, illetve az országos irányító és koordináló-módszertani segítő szintet. Kulcsfontosságú szerepkört azonban a megyei könyvtárak kapnak azzal, hogy a megye egész területén végzik, illetőleg szervezik a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozó lakosok könyvtári ellátását. Ugyanez a törvény a központi könyvtári szolgáltatások között, a könyvtári rendszer szerves részeként, irányítási jogkört az OKM-nek, országos szintű koordinációs és módszertani feladatokat az OIK-nak adott. A törvény a kisebbségi önkormányzatok számára biztosítja a közgyűjtemények létesítésére és fenntartására való jogot, továbbá arra is, hogy e célokra költségvetési támogatást igényeljenek.

Az 1997. évi CXL. törvény már hatályba lépett, de még majdnem két év telt el az új szervezeti rendszer kiépítéséig. Vagyis a végrehajtás módjának kitalálása utólagosan vált szükségessé. Az OIK-ban 1999. december 18-án jöttek össze az országos kisebbségi önkormányzatok képviselői, a megyei könyvtárak igazgatói, a FSZEK főigazgatója és a NKÖM szakosztályainak képviselői. A tanácskozáson háromfős munkacsoport kapott megbízást arra, hogy készítsen előterjesztést a hazai 13 nemzetiség és etnikai kisebbség könyvtári ellátásának megoldására, korszerűsítésére. A javaslat 2000. január 6-án elkészült, felterjesztették a NKÖM Könyvtári Osztályára, elfogadása után pedig véleményezésre megkapták a megyei könyvtárak, a FSZEK és az országos kisebbségi önkormányzatok. A NKÖM szakosztálya az előterjesztés alapján 2000. február 18-án olyan intézkedési terv elkészítését kérte az OIK-tól, amely az országos felügyeleti, fenntartó szervek teendőit éppúgy tartalmazza, mint az OIK, a megyei önkormányzatok, a megyei könyvtárak és az e célra létrehozott munkabizottság feladatait.

Az OIK által 2000. március 9-ére elkészített intézkedési terv a dokumentum-beszerzésére, a gyűjteményfejlesztés megoldására kettős finanszírozási javaslattal élt. Legyen központi pénzügyi keret, amit a javaslat szerint a megyei önkormányzatok egészítenek ki. A kisebbségek becsült létszámára és az aktuális könyvárakra tekintettel 25,5 millió Ft központi támogatást kértek. [2001-től azonban az NKÖM (majd az OKM) szakrészlegétől ötmillió forint támogatás állt/áll e célra rendelkezésre.] A központi költségvetési támogatás éves bontásban a megyékhez, illetve a fővároshoz kerül. A megyei, fővárosi önkormányzatok által kiegészített összegek felhasználásáról az illetékes megyei könyvtárak gondoskodnak. Az OIK intézkedési tervében külön figyelmet érdemel, hogy beszerzendőnek az alábbiakat jelölték meg: anyaországi könyvtári anyag, nyelvkönyvek, szótárak, magyarországi nemzetiségi anyanyelvű szépirodalom és vele egy sorban a nemzetiségi írók-költők magyar nyelvű művei, végül a kisebbségekről szóló anyanyelvű, valamint magyarul és angolul megjelent elemző művek. A rendszer most így működik, ezt kiegészíti, hogy az utóbbi években jól működő cserekapcsolat alakult ki az anyaországi könyvtárak és a megyei könyvtárak között.

Az intézkedési terv rögzítette az OIK szerepét is. Feladata a dokumentumok beszerzési lehetőségeinek felkutatása, a szerzeményező intézmények részére történő kiajánlás, a megrendelt dokumentumok beszerzése, feldolgozása, diszponálása, a vásárlással kapcsolatos pénzügyi feladatok ellátása, elszámolása, lelőhely-katalógus építése lett. A könyvkiajánlás három szinten valósul meg. Évente két alkalommal történik cigány, görög, lengyel, örmény, ruszin, szlovén, ukrán, háromszor horvát, román, szerb, szlovák, és négyszer német nyelvű anyagok ajánlása .

Az OIK által elkészített intézkedési tervet 2000. május 4-én tárgyalta meg az országos kisebbségi önkormányzatokat is bevonó értekezlet. A javaslatot a jelenlévő hét kisebbségi önkormányzatból hat támogatta. Felállt egy munkabizottság is, amelynek tagjai a cigány, a német, a szerb, a horvát, az örmény országos kisebbségi önkormányzatok képviselői, az NKÖM, a NEKH, a megyei könyvtárak és a FSZEK küldöttjei voltak. (Az OIK a munkabizottság titkársági feladatait kapta.) A 2000. július 21-én tartott ülésen a horvát, a görög, a szerb küldött markánsan azt az álláspontot képviselte, hogy a kisebbségi önkormányzatok saját intézményekkel, saját könyvtárakkal rendelkezzenek, ha volna olyan kisebbségi önkormányzat, amelynek a jelenlegi rendszer megfelel, azzal pedig együttműködési megállapodást kelljen kötni. A román küldött a többcsatornás ellátás, többcsatornás finanszírozás mellett állt ki, az ukrán küldött pedig mindössze annyi kedvezményt kért, hogy az országos önkormányzatok vámmentesen hozhassanak be az anyaországukból könyveket. Az OIK a „központi keret, központi könyvbeszerzés és ellátás” mellett tört lándzsát. Álláspontja szerint minden megyében minden helyi kisebbséget el kell látni, azokat is, amelyeknek nincs könyvtári hálózatuk, tehát ruszin, örmény, cigány, ukrán, lengyel, görög, bolgár igényeket is így kell kielégíteni. Az OIK konszenzusra irányuló javaslata az volt, hogy a központi, hálózati ellátás mellett az országos kisebbségi önkormányzatok saját szakkönyvtárakat hozzanak létre kiegészítésképpen, de hálózatot ne működtessenek.

A nemzetiségi könyvtárak állománygyarapítási céljait szolgáló 5 millió forint összegű beszerzési keret felosztására 2000. augusztus 18-án készült javaslat, melyet valószínűsíthetően a minisztérium által kijelölt munkabizottság tett meg az alábbiak szerint.

A központi keret elosztása így működik most is, holott a Főváros, Pest, Baranya, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar, Tolna stb. sorrend hibás és aránytalan is. A népszámlálási adatok szerint Borsod-Abaúj-Zemplén megyében él a legnagyobb számban kisebbségi lakosság. Ennél 40%-kal kevesebben élnek Budapesten, majd Pest és Baranya megye közel azonos nemzetiségi lélekszámmal bír. Hozzájuk képest kis eltéréssel Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, aztán Szabolcshoz képest is 45%-kal kisebb nemzetiségi lélekszámmal jön Békés megye, majd — szintén Szabolcshoz mérten mínusz 50%-kal — Bács-Kiskun megye következik. [A jelentés megállapítását ezen a ponton ki kell egészítenem. Ebben az elosztásban a cigány népesség létszáma és eloszlása valóban nem játszik szerepet. Nekünk azonban a könyvtárellátást 13 nemzetiség esetében, kiegyenlített színvonalon kell biztosítani. Az alapkönyvtári gyűjtemény (kézikönyvek, lexikonok, szépirodalom) felállítása függetlenül attól, hogy egy-egy nemzetiséghez milyen népesség tartozik, nagyjából azonos költségbe kerül. Ha a létszámarányos felhasználást valósítanánk meg, akkor a kisebb létszámú nemzetiségekre olyan kevés támogatási összeg esne, mely az ellátásukat már nem tenné lehetővé. F.M.]

A sajtótermékek kötelespéldányainak szolgáltatását és hasznosítását a 60/1998. (III. 27.) Korm. rendelet szabályozza. Eszerint kötelespéldányokat kell szolgáltatni a legalább 50 példányban sokszorosított Magyarországon, vagy külföldön előállított és belföldön kiadott sajtótermékből.193 Ezekből – főszabályként – hat kötelespéldányt kell ingyenesen szolgáltatni az Országos Széchényi Könyvtár számára. E kötelezettség elmulasztásának szankcióját az egyes szabálysértésekről szóló 218/1999. (XII. 28.) Korm. rendelet 149.§-ában találjuk (amely szinte szó szerint átvette a régi, 1968-as kormányrendelet tényállását), mégpedig az ún. sajtóigazgatási szabálysértést: eszerint, ha a kiadó a kötelespéldányok küldésére vonatkozó rendelkezéseket megszegi, ötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható. A cselekmény elbírálása a jegyző hatáskörébe tartozik, érdemes volna egyszer megvizsgálni, hogy indult-e egyáltalán ilyen szabálysértés miatt eljárás? A rendelet szerint azt a sajtóterméket, amelyre nézve a szabálysértést elkövették, el is lehet kobozni. Nem újdonság, hogy a nyomdák és kiadók magánkézbe kerülése óta van „válságban” a kötelespéldányi rendszer, a kötelezetteknek semmiféle pozitív érdekeltségük nincs a teljesítésre, annak kikényszerítésére pedig az évi mintegy tizenöt-ezres kiadványszám mellett semmiféle ellenőrzési és szankcionálási rendszer nem volna alkalmas. A könyvtári szakirodalomban már a kilencvenes évek közepén felmerült, hogy a leendő kötelespéldányi szabályozásnak – a szakma akkor még törvényben reménykedett – egyszerre kellene az ösztönzést és a szigorú ellenőrzést és szankcionálást szolgálnia. Egyrészt a kiadók kötelező kamarai tagságának előírásával (ebben az esetben a kamarától kapta volna az OSZK a rendszeres információkat), másrészt a kötelespéldányként szolgáltatott érték valamilyen ellentételezésével az államigazgatás részéről. Ezekből a javaslatokból mindössze annyi valósult meg, hogy egyes kulturális tárgyú pályázatok (NKA) esetében a pályázónak igazolnia kell, hogy a jogszabályban előírt kötelespéldány-benyújtási kötelezettségét a tárgyévben és a megelőző két naptári évben az OSZK-val szemben teljesítette.

A KSH adatai szerint 1996 és 2006 között Magyarországon összesen 117.533 mű jelent meg 422 millió példányban, ami évente átlagban több mint 10 ezer körüli kiadványszámot jelent. A papíralapú kiadványok 87%-a könyv, 4%-a füzet, 9%-ban pedig zeneművek, kották, térképek és egyéb sokszorosítások kerülnek kinyomtatásra. 2008-ban több mint tizenöt-ezer mű jelent meg, több mint negyvennégy millió példányban, ebből idegen nyelven 1.312 darab, több mint kétmillió példányban. Az idegen nyelvű könyvek többsége szakmai és ismeretterjesztő, valamint tankönyv. Ha 2008-ban az idegen nyelven megjelent kiadványok nyelvi megoszlását tekintjük, kiugróan magas az angol és német fölény, s emellett mindössze öt (horvát, német, román, szerb, szlovén) nemzetiségi nyelven jelentek meg könyvek, s ezek összpéldányszáma még a hatvan-ezret sem éri el. Szükséges azonban megjegyeznünk, hogy ebbe bele kell érteni a világnyelvnek tekintendő német kiadványokat, amelyek példányszáma önmagában is közel 48 ezer volt. Feltűnő azonban, hogy a német nyelvű kiadványok között is alig találni ifjúsági és gyermekirodalmi művet.

Ha hihetünk a KSH adatainak, Magyarországon 2008-ban nem jelent meg bolgár, cigány, görög, lengyel, örmény, ruszin, szlovén és ukrán nyelvű kiadvány. A németet leszámítva, további négy kisebbségi nyelven is kevesebb, mint 70 jelent meg. Mindez két következtetés levonására adhat alapot. Látszólag kézenfekvő az a magyarázat, hogy szinte egyáltalán nem beszélhetünk nemzetiségi könyvkiadásról Magyarországon. Ugyanakkor ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy mégis kiadásra kerülnek nemzetiségi könyvek. Amennyiben ezek a statisztika, azaz az OSZK számára „láthatatlanok”, akkor ennek csak az a magyarázata lehet, hogy ezek el sem jutnak az OSZK-hoz. Vagy azért, mert olyan alacsony példányszámban jelennek meg, hogy azokat meg sem kell küldeni, vagy kiadójuk egyszerűen nem tesz eleget kötelespéldány-szolgáltatási kötelezettségének. A nemzetiségi könyvkiadásról történő tájékozódást a nemzetiségi kiadvány fogalmának tisztázatlansága is gátolja. Az OSZK által, a kötelespéldányok bizonylatai alapján kitöltendő statisztikai lapon ugyanis mindössze egy kódszám utal a mű nyelvi hovatartozására. A nyelvi kódot e vonatkozásban azonban nem értelmezhetjük. Van idegen nyelvű kiadvány, külföldi szerző, magyar szerző idegen nyelven, de sem jogi, sem statisztikai értelemben sem tisztázott, hogy mit kell értenünk nemzetiségi, vagy „kisebbségi” jellegű mű fogalmán.

A nemzetiségi közkönyvtári ellátórendszer alapszintjét a települések jelentik, hogy pontosan hány könyvtárral, az bizonytalan, mert a nemzetiségi ellátást, gyűjteményt szolgáltató könyvtárak és a nemzetiségi dokumentummennyiséget közlő könyvtárak száma 41 könyvtár esetén eltér egymástól. Ennek persze több oka is lehet, köztük az itt is meglévő fogalomzavar, illetve a következetlenség, a figyelmetlenség is. Mivel a községi szintű könyvtári ellátás megvalósulhat nyilvános könyvtár szolgáltatásának megrendelésével is, ezért érdemes volna felmérni, hogy a kistérségi társulásban részt vevő önkormányzatok részt vesznek-e a nemzetiségi könyvtári ellátásban, illetve, az így megkapott pénzösszegből hány százalékot fordítanak erre a külön célra.

A Könyvtári Intézet honlapján olvasható, hogy „a muraszombati Területi és Tanulmányi Könyvtár immár 40 éve együttműködik a szombathelyi Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtárral (könyvcsomagok cseréje, könyvtárközi kölcsönzés, folyóiratcsere, szakmai tanulmányutak és továbbképzés folyik a két könyvár között), a lendvai Városi Könyvtár pedig a zalaegerszegi Deák Ferenc Megyei Könyvtárral működik együtt. Az általános iskolák a Vas és Zala megyei iskolákkal tartják a kapcsolatot. A muraszombati és a lendvai könyvtár évek óta cserekapcsolatban áll az Országos Széchényi Könyvtárral is.” E példákat nemcsak követendőnek, de követhetőnek is tartjuk. Az együttműködés tanulságait, eredményeit és nehézségeit a szélesebb közvélemény elé kellene tárni annak érdekében, hogy a példán felbuzdulva, lehetőség szerint valamennyi határ menti megyei önkormányzat érdemben megvizsgálja saját ebbéli lehetőségeit.

Az 1997. évi CXL. tv. 64. § (1) pontja úgy fogalmaz, hogy a települési és megyei könyvtári ellátás biztosítása a helyi önkormányzatok feladata. A 65. § (2) bekezdés a) pontja szerint a községi, városi, fővárosi könyvtár, mint települési könyvtár „gyűjteményét és szolgáltatásait a helyi igényeknek megfelelően alakítja.” Ebből következően a nemzeti és etnikai kisebbségek anyanyelvi könyvtári ellátásának feladatát ugyan a települési önkormányzatok közkönyvtárai végzik, de mivel a nemzetiségi könyvtári ellátásra irányuló helyi igények felmérésének kötelezettségét nem tartalmazza törvény, a települési önkormányzatok ebben a kérdésben szabad belátásuk alapján járnak el. [Ezzel a következtetéssel vitáznom kell. A települési könyvtári ellátásba ugyanis beleértendő minden településen élő ember! Ez pedig azt jelenti, hogy a nemzetiségiek is, így a helyi igények felmérésébe logikusan beletartozik a nemzetiségi könyvtári ellátásra irányuló helyi igények felmérésének kötelezettsége is. De való igaz, a jogszabály külön soron nem említi, hogy: „gyűjteményét és szolgáltatásait a helyi nemzetiségi igényeknek megfelelően alakítja.” F.M.]

Egy átlagos községi könyvtárról a vizsgálat az alábbi képet rajzolja:

  • Nemzetiségi állománya évente 1,46%-kal frissül, másként: 10 év alatt sem frissül 15 %-ot. Ezek a számok a nemzetiségi anyanyelvű irodalom községi szolgáltatásának alacsony voltáról tanúskodnak. A nemzetiségi gyűjtemény 60-70, vagy még nagyobb %-át a szépirodalom teszi ki. Nemzetiségi állományuk évente néhány (2-15) darabbal bővül.
  • Szervezetileg nem önállóak.
  • A benne dolgozó könyvtárosok megfelelő végzettséggel rendelkeznek, vezetői megbízatást nem kapnak, nemzetiségi identitással nem rendelkeznek, nemzetiségi nyelvet nem beszélnek, nyelvi továbbképzésen, kisebbségi könyvtári ellátással foglalkozó konferencián nem vettek részt.
  • Nem minősülnek nemzetiségi kulturális intézménynek, de az alapirataikból a kisebbségi könyvtári ellátás kötelezettsége sem derül ki minden esetben.
  • A fenntartó települési önkormányzat a könyvtár működésével kapcsolatban semmilyen jogot nem biztosít az érdekelt kisebbségi önkormányzatnak.
  • Ügyfélforgalmukról, látogatottságukról, látogatói elégedettségről, a látogatók korosztályi és kisebbségi összetételéről felmérés nem készült, de minderről becsült adatokat, kérésünk ellenére sem, osztottak meg velünk. [A nem létező adat megosztása nem lehetséges! F.M.]
  • A nyitvatartási idő rövid, technikai felszereltségük alacsony.
  • Az Országos Dokumentum-ellátási Rendszer208 (ODR) szolgáltatásról nem tudnak, vagy ha mégis, azt nem veszik igénybe.
  • Kapcsolatot civilszervezetekkel többnyire, kisebbségi önkormányzatokkal egyáltalán nem tartanak.

A városi, városrészi könyvtárakról a vizsgálat az alábbiakat mondja:

Számuk a városi funkciót is betöltő 10 megyei könyvtárral együtt (a továbbiakban: városi könyvtárak): 329, közülük működik: 327. A Nemzetiségi szolgáltatást közlő működő városi könyvtárak száma: 85, nemzetiségi állományt közlő működő városi könyvtárak száma: 65. (Az eltérés: 20.) Megállapítható, hogy minden negyedik, ötödik városi könyvtárnak van köze kisebbségi könyvtárügyhöz. A nemzetiségi állomány nagysága összesen a városi könyvtárakban: 194.846 db. A nemzetiségi állomány nagysága átlagosan a nemzetiségi szolgáltatást közlő működő városi könyvtárakban: 2292 db, a nemzetiségi állományt közlő működő városi könyvtárakban: 2.997 db. A nemzetiségi állomány gyarapodása összesen a működő városi könyvtárakban: 7.344 db. A nemzetiségi állomány gyarapodása átlagosan a működő városi könyvtárakban: 22,5 db, a nemzetiségi szolgáltatást közlő működő városi könyvtárakban: 86,4 db. A nemzetiségi állomány gyarapodása átlagosan a nemzetiségi állományt közlő működő városi könyvtárakban: 113 db. Mindez azt jelenti, hogy egy átlagos városi könyvtár nemzetiségi állománya 3,77%-kal frissül évente, másként: 10 év alatt sem frissül 38 %-ot.

  • A szervezetileg önállóak.
  • Bennük több, 10-15 könyvtáros dolgozik. [Valószínű, hogy ezt a jelzett értéket a vizsgálatba bevont könyvtárak halmaza alapján számíthatták, mert a statisztika alapján a városi könyvtárakban átlagosan kevesebb, mint 10 fő szakalkalmazott dolgozik.]
  • A könyvtárosok megfelelő végzettséggel rendelkeznek, az intézmény vezetői magasabb vezetői megbízatást kaptak.
  • A nemzetiségi állományt nemzetiségi identitással többnyire nem rendelkező könyvtáros gondozza, de nemzetiségi nyelvet beszélő munkatárs általában van, akik azonban nyelvi továbbképzésen, kisebbségi könyvtári ellátással foglalkozó konferencián általában nem vettek részt.
  • Nem minősülnek nemzetiségi kulturális intézménynek, de az alapirataikból a kisebbségi könyvtári ellátás kötelezettsége többnyire kiderül.
  • A fenntartó települési önkormányzat a könyvtár működésével kapcsolatban semmilyen jogot nem biztosít az érdekelt kisebbségi önkormányzatnak.
  • A látogatók kisebbségi összetételéről felmérés nem készült, de (kérésünk ellenére, egy-két kivételtől eltekintve) még becsült adatokat sem osztottak meg velünk.
  • A nemzetiségi állományok kölcsönzési mutatóinak közlésétől zömmel elzárkóztak, ami önmagában is azt jelzi, hogy a nemzetiségi állományok kihasználtsága rendkívül alacsony lehet. [Ilyen kölcsönzési mutató nincs, ezért nem tudhatták nyújtani! F.M.]
  • Technikai felszereltségük jó.
  • Nemzetiségi könyvállományuk a pár száztól a pár ezerig terjed.
  • A nemzetiségi gyűjtemény 60-70, vagy még nagyobb %-át a szépirodalom teszi ki, miközben inkább a nyelvtanulást segítő könyveket igénylik, ha igénylik a látogatók.
  • A nemzetiségi állományuk évente pár a pár darabtól a pár tucatig terjedő darabszámmal bővül.
  • Az ODR szolgáltatásról tudnak, tájékoztatnak, azt az olvasók igénybe is veszik.
  • Kapcsolatot civilszervezetekkel is, kisebbségi önkormányzatokkal is tartanak.

A nemzetiségi könyvellátási rendszer középszintjén a 20 megyei könyvtár a kulcsszereplő, mert a törvény alapján „végzi, illetőleg szervezi a megye nemzeti és etnikai kisebbségéhez tartozó lakosainak könyvtári ellátását”. Sajnos ugyanakkor az a tapasztalat, hogy a megyei könyvtárak nemzetiségi feladatának meghatározása a gyakorlatban eltérő értelmezésekhez vezetett. A nemzetiségi könyvgyarapításra biztosított 5 M Ft-os központi keretösszeg 21-felé oszlik: a 20 megyei könyvtár és az OIK osztozik ezen az összegen. A nemzetiségi könyvek átlagára az OIK számításai szerint 3.597 Ft volt 2008-ban. Mindebből az következtethető ki, hogy a megyei könyvtárak (jelentős eltérésekkel, de) átlagosan kb. 478 ezer Ft-ot költenek a nemzetiségi állományuk gyarapítására, aminek közel felét a központi forrásból fedezik.

A „legszínesebb” nemzetiségi összetétellel Budapest rendelkezik, Pest megye a cigány és horvát kivételével, vagyis 11 kisebbség esetén van az első ötben. Őket követi Borsod, illetve Baranya, majd Békés. A jelenlegi statisztikai rendszerből ugyan nem ismerhetjük meg az egyes nemzetiségi szolgáltatást nyújtó könyvtárak gyűjteményeinek nyelvi megoszlását, a rendelkezésünkre álló részleges adatok és a könyvtári szakirodalom alapján mégis kimondhatjuk, hogy a kis létszámú nemzetiségek és a hazai cigányság közkönyvtári ellátása jobbára megoldatlan maradt. Borsod-Abaúj-Zemplén megye például a 3. „legszínesebb” megyénk, ugyanakkor ott csak német, szlovák és cigány nyelvű dokumentumállománnyal rendelkező könyvtárakról tudunk, bolgárról, görögről, ruszinról, lengyelről nem.

Az abszolút számokat tekintve látnunk kell, hogy a hazai cigányság száma másfélszer akkora, mint a többi 12 kisebbségé együttvéve. Ez azt is jelenti, hogy a cigányság létszáma majdnem minden megyében nagyobb, mint az ott élő egyéb kisebbségé. Bács-Kiskun megyét például hagyományosan németek, horvátok, szlovákok és szerbek lakta megyének tartja a könyvtáros szakma is, miközben 10 %-kal több cigány él ott is, mint amennyi az összes többi nemzetiségi száma együttvéve, pedig a cigány lakosság számaránya alapján felállított sorrendben Bács-Kiskun megye csak a 11. helyen van a megyék között. Sőt, hogy még plasztikusabb képet kapjunk hazánk népességföldrajzáról, a cigányok által legritkábban lakott megyét is érdemes megnézni. Győr-Moson-Sopron megyét „hagyományosan” horvátok és németek által lakott megyének tekintjük, ellátásukról 8 könyvtár letéti ellátása útján gondoskodik a megyei könyvtár, miközben a cigányság száma hozzájuk képest még itt is 70 %, 75 % körül mozog. Ellátásukról pedig csak egy, nyilvános könyvtárnak nem minősülő, könyvtárossal nem rendelkező ellátóhely gondoskodik párszáz darabos letéti dokumentumállománnyal.

A megyei könyvtárakról a vizsgálat az alábbiakat mondja:

  • Szervezetileg önállóak.
  • Nem minősülnek nemzetiségi kulturális intézménynek, de az alapirataikból a kisebbségi könyvtári ellátás kötelezettsége minden esetben kiderül, előfordul azonban, hogy nem az alapító okirat fogalmazza meg ezt az alapfeladatot. A fenntartó megyei önkormányzat a könyvtár működésével kapcsolatban semmilyen jogot nem biztosít az érdekelt kisebbségi önkormányzatnak.
  • A könyvtárosok megfelelő végzettséggel rendelkeznek, az intézményvezetők vezetői megbízatást kapnak. A nemzetiségi gyűjteményt gondozó könyvtáros nemzetiségi identitással többnyire nem rendelkezik, nemzetiségi nyelvet általában nem beszél, nyelvi továbbképzésen nem vesz részt, kisebbségi könyvtári ellátással foglalkozó konferencián azonban igen.
  • A nemzetiségi feladatellátás értelmezése a jogalkalmazás során jelentős eltéréseket mutat. Van olyan megyei könyvtár, amelyik saját és letéti nemzetiségi állományt is működtet. Van olyan, amelyik az idegennyelvű állománnyal „igazolja” a „végzi” típusú feladat ellátását és emellett lát el letéti koordinációs feladatokat. Van olyan, amelyik kizárólag a letéti rendszer működtetését látja feladatának és ehhez némi nemzetiségi kulturális tevékenységet társít. Van olyan, amelyik saját nemzetiségi gyűjteménnyel nem rendelkezik, s koordinációs-letéti tevékenységét is a kistérségi társulás egyik tagjaként látja el. Olyan is van, amelyik a kisebbségi lakosság hiányára hivatkozva azt állítja, hogy nemzetiségi könyvellátási feladata nincs.
  • Kiemelt figyelmet érdemelnének azok a megyei könyvtárak, amelyek városi feladatot is ellátnak, hiszen a feladatuk kettős. Bács-Kiskun, Békés, Csongrád, Heves, Pest, Budapest (FSZEK), Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Tolna, Vas megye megyei és városi könyvtárai által ellátott nemzetiségi feladatok értékelése külön vizsgálatot érdemelne.
  • A könyvtárak az ügyfélforgalmukról, látogatottságukról napi statisztikát készítenek, a látogatók korosztályi és egyéb jellemzőiről, elégedettségéről rendszeres felmérésre kerül sor. A látogatók kisebbségi hovatartozása, olvasói szokásai az elégedettségmérések során, mint lehetséges szempont, azonban fel sem merült, holott nincs adatvédelmi akadálya annak, hogy statisztikai célból, önkéntes alapon, beazonosításra nem alkalmas módon, a használói szokások és az elégedettség mérése során rákérdezzenek a látogatók kisebbségi hovatartozására és a nemzetiségi gyűjteménnyel kapcsolatos elvárásaira, használati szokásaira.
  • A kisebbségi olvasók számára, olvasói szokásaira vonatkozó elutasító válasz magyarázatául tévesen (hiszen nem nyilvántartott-regisztrált adatokat kérdeztünk) többen az 1997. évi CXL. törvény 57. § (1) bekezdésére hivatkoztak, holott ez a szabály csak a könyvtárhasználónak a beiratkozáskor közlendő adatait szabályozza. Mások azzal hárították el a választ, hogy feladataikat a letéti rendszer működtetésén keresztül látják el, az adott településeken nem a megyei könyvtár végzi a szolgáltató feladatot.
  • A kisebbségi olvasók számára (jellemzően) becsült adatokat sem osztottak meg velünk. Kimondható, hogy így a könyvgyarapítás tervszerűsége, igényekre reagáló volta erősen kétségbe vonható. [Ha ilyen adat nincs, akkor azt nem is lehet megosztani! F.M.]
  • Előfordul, hogy a megyei könyvtár az egyes nemzetiségi állományrészeit kisebbségi önkormányzat irodájába helyezi el. Ezt a gyakorlatot nem tartjuk helyesnek, mert a kisebbségi önkormányzat nem tudja biztosítani a nyilvános könyvtárakra vonatkozó garanciális szabályok betartását. A kisebbségi önkormányzat törvényesen működik már akkor, ha évi hat testületi ülést tart, ügyfélfogadási kötelezettsége nincs, a könyvhasználattal/kölcsönzéssel kapcsolatban nyitvatartási rendet nem kell szabályoznia, SZMSZ-t, küldetésnyilatkozatot nem kell megfogalmaznia, könyvtáros szakembert nem kell alkalmaznia. A nemzetiségi anyanyelvű irodalom szolgáltatása a közkönyvtári rendszer feladata.
  • A megyei könyvtárak nemzetiségi letétek működtetési gyakorlata az 1997. évi CXL. törvény hatálybalépését követően is, értelemszerűen, a korábbi rendszerre épült. A változtatás kérdésében való döntések azonban, a rendelkezésünkre álló adatok alapján, nem objektív, szociológiai-statisztikai igényfelmérésén alapultak.
  • A kevés rendelkezésünkre álló adat alapján is megállapítható, hogy a nemzetiségi állományok iránti olvasói-kölcsönzői igény messze elmarad a könyvtári állomány más részeinek kölcsönzési mutatóitól, ennek okait fel kell deríteni. E körben egy további pontosítást igénylő szempontra felhívjuk a figyelmet: a nemzetiségi gyűjtemény 40%-nál nagyobb hányadát a megyei könyvtárakban is a szépirodalom teszi ki. Az anyanyelvi nyelvtudást igénylő szépirodalom, amire igény — az olvasók alacsony nyelvi tudásszintje miatt, melyre sok jelzést kaptunk — a nemzetiségi szakkönyvek iránti keresletnél is alacsonyabb: feltételezhető, hogy a nemzetiségi szépirodalmi gyűjteményrész jelentős részét három vagy ennél is több éve senki sem használta.
  • Ugyanakkor a nemzetiségi lakosság és a nemzetiségi dokumentumok számából képezhető („mechanikus”) ellátottsági mutatók a megyei átlag töredékét teszik ki, különösen a kis létszámú nemzetiségi kisebbségek esetén, de ennél is jelentősen rosszabb ellátottsági mutatatói vannak a cigány kisebbségnek. Feltehető, hogy a nemzetiségi állományok jelentős, a valós igényeket kiszolgáló bővítése a nemzetiségi könyvek keresettségét is megnövelné.
  • A megyei könyvtárak nemzetiségi könyvállománya átlagosan 9000 darab körül mozog, ami évente 60-150 darabbal bővül. A nemzetiségi könyvek nagyobbik hányadát a megyei könyvtárak letétbe adják.
  • A letéti könyvek hasznosulásáról, mint már említettük, szinte semmit sem tudunk, de ami ennél sokkal riasztóbb, hogy maguk a megyei könyvtárak sem.
  • A megyei könyvtárak nyitvatartási ideje viszonylag hosszú, technikai felszereltségük kiváló, az ODR szolgáltatásokról tájékoztatnak, azt az olvasók igénybe is veszik.
  • Kapcsolatot civil szervezetekkel többnyire, kisebbségi önkormányzatokkal kevésbé jellemző módon tartanak.

A nemzetiségi könyvellátási rendszer harmadik, legfelsőbb szintjén a minisztérium, illetve az OIK áll.

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium által működtetett szakfelügyelet az elmúlt három évben nem végzett célvizsgálatot a kisebbségi feladatok ellátásáról. A minisztérium tapasztalatai és ismeretei szerint a kisebbségi feladatot (is) ellátó könyvtárak esetében a problémák hasonlóak, mint általában minden könyvtárnál. A leromlott infrastruktúra és az alacsony állománygyarapításra fordítható keret gátolja a színvonalasabb szolgáltatások megvalósítását.

Az OIK jelenleg két egyedi feladatkört lát el: eredeti nyelvű, elsősorban kortárs világirodalmi, zenei, továbbá nyelvészeti tárgyú dokumentumokat gyűjtő szakkönyvtár; illetve nemzetiségi szakkönyvtár, és a magyarországi nemzetiségi könyvtárak koordinációs központja. A teljes gyűjtemény jelenleg 350 ezer dokumentum. A könyvtár profiljának megfelelően a gyűjtemény nyelvileg igen sokrétű, összesen 146 nyelven vannak különböző dokumentumok. Ennek kiemelt részét képezik a magyarországi kisebbségek anyanyelvén megjelent kiadványok. A könyvtár gyűjti és hozzáférhetővé teszi a 13 hivatalosan elismert magyarországi kisebbség nyelvein született műveket, ezek magyar fordításait valamint az ezekhez kapcsolódó szekunder irodalmat. A kisebbségi anyanyelvű dokumentumok aránya a gyűjtemény egészében 24%. A nemzetiségi szakkönyvtári feladatkör átfogó gyűjtési szemléletet igényel. A hazai nemzetiségek esetében a gyűjtés elvileg teljességre törekvő, de a gyakorlatban ez az elv nem tud maradéktalanul érvényesülni, az állománygyarapítási keret szűkös volta miatt. A kisebbségi kérdés nemzetközi vonatkozásaival kapcsolatos irodalmat az OIK szelektíven gyűjti: leginkább azokat a dokumentumokat szerzi be, amelyek rávilágítanak a kisebbségeket érintő társadalmi folyamatokra, jelenségekre.

Az OIK folyamatosan építi a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Adatbázist, amely a kisebbségi kérdéskörrel kapcsolatos kutatást, illetve az általános tájékozódást szolgálja azzal, hogy összegyűjti a magyarországi nemzeti-etnikai kisebbségekkel kapcsolatos, valamint a kisebbségi kérdéskör nemzetközi vonatkozásait tárgyaló publikációkat. Az adatbázis dokumentálja a kisebbségekkel kapcsolatos tudományos irodalmat, de a közgondolkodást, a hétköznapi diskurzust is rögzíti. Az adatbázis bibliográfiai adatokat tesz közzé, de teljes szövegeket is tartalmaz. Az online folyóiratok, bibliográfiai szempontoknak megfelelő formátumban közzétett, nemzetiségi tárgyú cikkei egyetlen kattintással elérhetőek. Az OIK a Nemzetiségi Adatbázissal csatlakozott az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) HUMANUS (Humántudományi Tanulmányok és Cikkek Adatbázisa) tartalomfeltáró szolgáltatáshoz. Ezzel megvalósult az OSZK-val és más szakkönyvtárakkal közös felületen való megjelenés. A tudományterületek között a kisebbségtudományt az OIK gondozza.

A nemzetiségi származású olvasókról felmérés nem készül. Az olvasókról és a látogatókról csak annyit lehet tudni, hogy legalább 50%-uk diák, további nagy hányaduk kutató és fordító, akik elsősorban nyelvkönyveket, kétnyelvű szépirodalmat, hangoskönyveket, feliratos, kisebb hányadban eredeti nyelvű filmeket, illetve könnyített olvasmányokat keresnek. A diákok, kutatók, fordítók elsődleges célja az anyaggyűjtés iskolai dolgozathoz, szakdolgozathoz, tudományos publikációhoz, tanulmányhoz.

A nyelvi referensek rendszerében a 13 kisebbségi nyelvből 9 van lefedve. Nincs az OIK-nak ruszin, örmény, ukrán és cigány nyelvi referense. A könyvtári szolgáltatásokon túl a kultúrák megismerése, a kultúrák közötti párbeszéd érdekében az OIK évente 4 állandónak mondható és több eseti kisebbségi rendezvényt tart. Az éves rendezvények száma: cca. 50. Az OIK a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon megszervezi a Nemzetiségek Magyarországon című kiállítást, amely már hagyományra tekint vissza. A könyvtár 1995-től az évente megrendezett könyvfesztivál rendszeres kiállítója. A rendezvény ideje alatt a bemutatják a 13 hazai nemzetiség kiadványait, dedikálási lehetőséget nyújtanak azoknak a nemzetiségi szerzőknek, akiknek a közelmúltban könyve jelent meg, tájékoztatást nyújtanak az OIK nemzetiségi gyűjteményéről. Az OIK a Kisebbségek Napja alkalmából minden évben megrendez egy kisebbségeket érintő könyvtárszakmai konferenciát. A tanácskozás alkalmas arra, hogy a könyvtárosok a kisebbségeket érintő könyvellátás helyzetét értékeljék, a szakmai újdonságokat együtt áttekintsék, az innovációt megalapozzák.

Szinte valamennyi országos kisebbségi önkormányzat tart fenn információs és dokumentációs, vagy kulturális és dokumentációs központ elnevezésű intézményt, amelynek keretén belül jellemzően könyvtári szolgáltatás is folyik. Ám csak a cigány és a német intézmény végzi ezt a tevékenységet nyilvános könyvtárként.

A gyűjteménykezelésen belül a nemzetiségi könyvtári ellátásról összességében elmondható a bizonytalanság, amelynek forrása az, hogy a közkönyvtárak a nemzetiségi állományaikról nemzetiségenként bontott adatot nem közölnek, mert nem kötelesek közölni. Gyakorta összemosódik emiatt az idegennyelvű és a nemzetiségi állomány fogalma. A lététbe adott és kapott könyvek is lehetőséget adnak a nemzetiségi feladatellátás kettős „kipipálására”. Jelenleg átláthatatlan, hogy a valóságban mely nemzetiségi közösség, milyen szinten jut hozzá anyanyelvű irodalomhoz. Jogi értelemben pedig nem tisztázott, hogy mit kell értenünk nemzetiségi, vagy „kisebbségi” dokumentumon. Ezek lehetnek:

a) a hazai kisebbségek történelméről, nyelvéről, jogi státuszáról, szokásairól, kultúrájáról szóló szakirodalom,
b) a hazai kisebbségi nevelés-oktatás céljaira készült tankönyv,
c) a kisebbségi identitású hazai szerző által írott szépirodalom, ha témaválasztása, az általa közvetített életérzés, hangvétel alapján jellegzetesen nemzetiségi,
d) a hazai kisebbségi anyanyelvén nyelvén íródott, bármilyen tárgyú szak- és szépirodalom,
e) az anyaország társadalmi, politikai, kulturális életével foglalkozó szakirodalom.

Az állományok frissülése rendkívül lassú. Az is kimondható, hogy a nemzetiségi állományok „hasznosulási szintje” alacsony. Ennek több, mélyebb elemzést igénylő, egymást erősítő oka lehet. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a hazai nemzeti és etnikai kisebbségi nyelvek mindennapivá, élővé és megélhető tétele immár égetően fontos kultúramentő, stratégiát igénylő közfeladat. Számolnunk kell azzal, hogy amíg a közösségi lét megélésének nem lesz újra természetes és tömeges része a társadalmi élet minden területén a nemzetiségi anyanyelv használata, nemzetközi példákból tudjuk, hogy a revitalizáció igenis lehetséges, addig tudatos, hatékony, elsődlegesen e nyelvek tanulását segítő közoktatási és közművelődési lépéseket kell tennünk. A nyelv millió árnyalatát, ízét, hajlékonyságát, finomságát felmutató anyanyelvi szépirodalom, az igazi „magaskultúra” közvetítését — a nemzetiségi nyelvek társadalmi valóságát egyre inkább meghatározó tanult nyelvi jelleg miatt — a közkönyvtárak fontos, de másodlagos feladataként kell meghatározni.

Határozott véleményünk szerint sokkal nagyobb, súlyának, jelentőségének megfelelő állami támogatást kell kapnia a jövőben a közkönyvtári ellátásnak. Támogatni kell, hogy

  • közművelődési találkozási teret adhasson az anyanyelvét már nem beszélő, de származástudattal rendelkező, nem nyelvi jellegű hagyományait őrizni akaróknak,
  • a kisebbségi nyelvet beszélő keveseknek biztosíthassa az anyanyelvű irodalom megélésének élményét,
  • a még fellelhető kisebbségi tájnyelvek dokumentálását elláthassa a tájnyelv nyelvtanának, szókincsének, ikonikus jelentőségű szépirodalmi alkotásainak megőrizhető formátumban való gyűjtésével,
  • a kisebbségi nyelvi kultúrához visszakanyarodni akaró tanulók tömegének iskolai nyelvtanulási sikerességét, s a nyelven keresztül a kisebbségi identitáshoz való visszatalálását előmozdíthassa,
  • a közkönyvtári ellátással eddig legkevésbé megszólított kisebbségi közösség tagjai, a cigányok, a cigány fiatalok közelebb kerülhessenek a tudáshoz, az iskolai, majd szakmai sikerhez, s ezen keresztül a társadalmi integrációhoz.

A könyvtár nem iskola, és nem munkahely, annak szolgáltatásait tehát nem kötelező igénybe venni, és még kevésbé kötelező meghatározott tematika iránt érdeklődni. Ebből pedig az következik, hogy az adott település kulturális intézményrendszerének kell (kellene) felhívni a figyelmet önmagára, szolgáltatásaira, köztük a nemzetiségi szolgáltatásaira. Úgy látjuk, hogy a könyvtári „kulturális marketingnek” egyre inkább a vizuális-, és más, mindenképpen élményközpontú szolgáltatásokra kell irányulnia annak érdekében, hogy a számítógép mellett felnövő új nemzedékeket elérje. Ezzel szemben ma még nincs elég reklám, nincs elég propaganda a nemzetiségi állományokról a könyvtárak honlapján, s más „üzenetküldő csatornáin”. Valamint nincs megfelelő számban jól képzett, a nemzetiségi anyanyelvet jól beszélő, elkötelezett könyvtáros sem.

Látványosan megnőtt a könyvtárak agora-funkciójának jelentősége. Ha a megyei és a települési közkönyvtárak programkínálatára tekintünk, bátran lehet állítani, hogy ezek az intézmények felmérték az élő, a közvetlen élményszerzés értékrend-orientáló voltát. Ha a tétel igaz, akkor a feladat egyszerű: a könyvtári kulturális program-sorozatokba kell(ene) minél több kisebbségi tárgyú rendezvényt beilleszteni. Az agóra-funkció ifjúságpolitikai és közrendvédelmi oldalához tartozik, hogy a könyvtár megfizethető és kéznél-lévő menedékül képes szolgálni az adott település hátrányos helyzetű, vagy éppen kifejezetten veszélyeztetett fiataljainak a szabadidős „foglalkoztatására”.

Sikeres programok esetén a könyvtár olyan szocializációs műhellyé válhat, ahol készségfejlesztés, konvertálható ismeretek átadása történik meg, vagy egyszerűen olyan, a családban nem tapasztalt társas készségeket lehet egy védett és barátságos környezetben „beszerezni”, mint az empátia, az együttműködés, a játékra való készség, stb. A könyvtár tehát legalábbis az egyik hatékony ellensúlyát képezheti azoknak a csábító erőknek és motivációknak, melyek ma a társadalmi kirekesztettségben élő fiatalokat éri.

A hiányos adatok ellenére már a vizsgálatunk kezdetén látható és kimondható volt, hogy a kis létszámú és szórtan élő hazai kisebbségek, illetve a cigányok anyanyelvű irodalommal való közkönyvtári ellátása megfelelő állomány és szemlélet hiányában egyetlenegy területen sem tekinthető megfelelőnek, és így a ruszin, a görög, a lengyel, a bolgár, az ukrán és a cigány nyelvterületeken ODR szolgáltatás is tulajdonképpen lehetetlen. Álláspontunk szerint a kisebb létszámú hazai kisebbségek közkönyvtári ellátása, különösen, ha szórt közösségekről van szó, más megoldási utakat igényel, mint amit a nagyobb létszámú, viszonylag beazonosítható területen élő kisebbségi közösségre kitalált jelenlegi rendszer nyújtani tud. Meg kell vizsgálni az egyes könyvtárak határon átnyúló együttműködésének a gyakorlatát annak érdekében, hogy kiterjeszthetők-e más könyvtárak viszonylatára is, illetve az országos önkormányzatok fenntartásában működő, könyvtári feladatokat is ellátó intézmények gyűjteményei bevonhatóak-e a közkönyvtári ellátásba. A hazai cigányság könyvtári ellátása is speciális megközelítést igényel, itt valódi paradigmaváltás szükségességét látjuk. Ennek egyik elemeként, az aprófalvas, hátrányos helyzetű kistérségek lakosságának a könyvtári ellátására a könyvtárbuszos ellátást támogatni és népszerűsíteni kellene.

Kiemelten fontosnak gondoljuk, hogy a monitorozást is vállaló közkönyvtárak jelentős keretösszegre pályázhassanak a jövőben cigány gyermekek számára meghirdetett ingyenes olvasótáborok, játékos olvasódélutánok, irodalmi délutánok, „könyves játszóházak”, vers-, és prózamondó versenyek rendszerszerű szervezésére, valamint a szervezés sikerét előmozdító tájékoztatók, szórólapok, az írott és elektronikus sajtóban megjelenő reklámok megvásárlására. Véleményünk szerint közpénzen kell támogatni minden olyan jól felépített akciósorozatot is, ami a könyvtár szolgáltatásainak a cigány gyermekek, tanulók által leginkább látogatott iskolákban való bemutatását szolgálja.

Végezetül a kisebbségek könyvtári ellátásával foglalkozó blokkot a már korábban bemutatott javaslatsor zárja.

***

A jelentés következő, 76 oldalt kitevő „Negyedik fejezete” a kisebbségi közösségek építészeti és kegyeleti emlékeinek védelme, valamint a szoborállítás kérdéseit tárgyalja.

A kisebbségi közösségek szobrai, emléktáblái fontos szerepet töltenek be a kollektív történelemtudat formálásban. Nem engedik feledésbe merülni az egykori dicső vagy olykor tragikus eseményeket, a jeles személyiségeket. Lehetővé teszik a közösség számára a méltó megemlékezést, a tiszteletadást. A vizsgálat keretében a fővárosban és 23 településen tájékozódtunk személyesen a műemléki vagy helyi védelem alatt álló, illetve arra érdemes épületek helyzetéről, állapotáról és az ott található szobrokról. E települések többségében felkerestük a kisebbségi temetőket is. „Ahogy halottainkat tiszteljük, úgy viselkedünk az élőkkel is” – mondta ezt Nicolaus Lenau a XIX. század első felében. Ennek az örökérvényű gondolatnak a jegyében kerestük a választ, hogy milyen állapotban vannak a kisebbségi közösségek temetői, milyen intézkedések szükséges védelmük érdekében. További 12 település önkormányzatától írásban kértünk felvilágosítást. Az így gyűjtött információk felhasználásával arra kerestük a választ, hogy a jogszabályi rendelkezések megfelelően biztosítják-e a kisebbségi közösségek kulturális jogainak érvényesülését vagy további fejlesztésük, módosításuk szükséges.

A Velencei Charta (1964) meghatározta a műemlék fogalmát: ez alatt olyan önálló építészeti alkotást, városi vagy falusi együttest értünk, amely valamely sajátos kultúrának, jelentős fejlődésnek vagy történelmi eseménynek tanúja. E dokumentum is hangsúlyozza a műemlékek állandó karbantartásának szükségességét, amelyet kiterjeszt – az arányainak megfelelő környezet – védelmére is. A Charta, a benne foglalt célok megvalósítására létrehozta az ICOMOS-t (International Council on Monuments and Sites), a Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Bizottságát, az UNESCO műemlékvédelmi világszervezetét is.

Magyarország a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter által jegyzett 1991/6. nemzetközi szerződéssel csatlakozott az 1985-ben Granadában életre hívott Európai Építészeti Örökség Védelméről szóló Egyezményhez. Ez az alábbiak szerint határozza meg az „építészeti örökség” fogalom tartalmát az ingatlanvagyon körében.

  • Műemlékek: minden történelmi, régészeti, művészi, tudományos, társadalmi, vagy műszaki-ipari szempontból kiemelkedő építmény, ideértve a kiegészítő és dekorációs elemeket is, ha azok az építmény tartozékai;
  • Építészeti együttesek: olyan történelmi, régészeti, művészi, tudományos, társadalmi, vagy műszaki-ipari zempontból jelentős egységes városi vagy vidéki épületcsoportok, amelyek szoros összetartozásuk miatt topográfiailag körülhatárolható egységet alkotnak;
  • Kultúrtájak: az ember és a természet együttes munkájának eredményei, olyan történelmi, régészeti, művészi, tudományos, társadalmi, vagy műszaki-ipari szempontból jelentős, részlegesen beépített területek, amelyek jellegzetességük, egységességük révén topográfiailag körülhatárolható egységet alkotnak.

A 2000-ben született Krakkói Charta, amely az épített környezet védelmének és restaurálásának alapelveiről szól, a többi között meghatározta az örökségvédelem területén alkalmazandó legfontosabb terminológiákat. Eszerint:

  • Örökség: mindazon emberi tevékenyég eredménye, melyben a közösség felismeri saját különleges és egyéni értékeit és amelyekkel azonosságot érez. Az örökség azonosítása és meghatározása így összefügg az értékválasztással.
  • Műemlék: lényege, értékek hordozója és az emlékezet fennmaradásának támasza. A műemlékekben az emlékezet az idővonal folyamán bekövetkezett emberi cselekedetek és gondolatok kifejeződését ismeri fel. A számunkra még belátható idő (közelmúlt) is ide tartozik.
  • Műemlékvédelem: a közösség azon erőfeszítéseinek összefoglaló értelmezése, amely arra irányul, hogy az örökség, s annak műemlékei fennmaradjanak. A műemlékvédelem a különlegességnek és a hozzá kapcsolódó értékeknek a megőrzésére irányul.
    A Jelentés felhívja a figyelmet, hogy különösen azok a nemzetiségi jelleget őrző építmények vannak veszélyben, amelyek olyan településen állnak, ahol már nincsenek jelen az adott kisebbség tagjai, mert kihaltak vagy annak idején kitelepítették őket. Az épített környezet képes emberöltőkkel tovább fennmaradni, mint az építői vagy akár az a közösség, amely kultúrájának jellegzetességeit őrzi. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi történik velük akkor, ha az a helyi nemzetiségi közösség, amely védeni volna képes elődei keze nyomát, egyszerűen elfogy. A vizsgálat azt igazolta, hogy ezek az építmények a teljes nemzetiségi közösség számára is elveszhetnek. A nemzetiségi közösségek tagjairól ránk maradt épített örökség megismerésének és megóvásának egyik gátja ugyanakkor az, hogy az épületekről hivatalosan nem lehet – a hatályos jogszabályok szerint nem is kell – tudni, hogy az valamely magyarországi kisebbség sajátos kultúrájának építészeti hagyományait tükrözi-e.

A helyi építészeti örökség értékeinek feltárása, számbavétele, védetté nyilvánítása, fenntartása, fejlesztése, őrzése, védelmének biztosítása a települési önkormányzat feladata. Ennek érdekében megalkotják a település helyi építészeti örökségének védeleméről szóló rendeleteiket. E helyi jogszabályok az épített örökség nemzetiségi jellegének védelmét külön célként általában nem említették, bár jó példákkal is találkozhatunk.

Az építészeti örökség védelme valójában nem az építészeti értékek helyi védelméről szóló önkormányzati rendelet jóváhagyásával kezdődik. A helyi önkormányzatoknak már a településfejlesztési koncepció kidolgozásakor, a településrendezés első lépcsőjében fel kell(ene) mérniük a település védelemre szoruló építészeti értékeit, és meg kell fogalmazniuk az ezzel összefüggő célkitűzéseket, feladatokat. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy jelenleg – kifogásolható módon – az értékvizsgálati tervnek nem kötelező tartalmi előírása az építészeti érték behatárolása az azt létrehozó nemzetiség sajátos kultúrájára alapján. Az ICOMOS XXV. Szombathelyen 2009. szeptember 2-5-én tartott Országos Műemléki Konferenciája felhívta a figyelmet a rendezési tervek felületességére és ezzel kapcsolatosan az önkormányzatok felelősségére.

Miért volna szükség a helyi védelemről szóló önkormányzati rendeletekben feltüntetni az építmény nemzetiségi karakterét? Ez azért indokolt, mert a nemzetiségi jelleg megjelölésének hiányában nincs mód a védelem alatt álló nemzetiségi építészeti örökség számbavételére, az állapotfenntartás nyomon követésére. A helyi védettség alá helyezést megalapozhatja az önálló értékvizsgálat. Az értékvizsgálat lényege, hogy feltárja a védelemre szoruló építményeket, számba vegye a már védelem alá kerülteket, azokról pontos leírást adjon. Mint rámutattunk, jelenleg semmi nem kötelezi a helyi önkormányzatokat, illetve az értékvizsgálatot készítő szakértőt arra, hogy ezen adatok körében kitérjen a hagyományos nemzetiségi jellemzőkre is, illetve a településen fennmaradt és védendő építészeti örökség mellett az azt létrehozó helyi kisebbségi közösséget is említse.

Az elmúlt évtizedekben számos kiemelkedő értéket képviselő, esetenként évszázados falusi lakóházat, amelyek jelentőségük miatt erre érdemesnek találtattak, szabadtéri múzeumokban építettek fel újra, nagy gonddal, éppen úgy, ahogy eredeti helyükön álltak, csűrjeikkel, malmokkal, kézműves műhelyekkel, jellegzetes falusi portákkal körülvéve. Legnagyobb hazai szabadtéri múzeumunk, a Szentendrei Skanzen tájegységekre osztva mutatja be az ország néprajzi értékeit, köztük a nemzetiségi építészet elemeit. A helyszínen, az adott épületről szóló ismertetőben tájékozódhatunk annak nemzetiségi jellegéről, tematizált tájékoztatóval azonban sem külön brosúrában, sem a kiállításvezetőben nem találkozhatunk, pedig fontos lenne, hogy egy írásos kalauz tematikusan sorra vegye a skanzen területén fekvő, egyes nemzetiségi közösségek hagyományait tükröző építészeti emlékeket.

A helyi védelem alá helyezési döntést megalapozó értékvizsgálatokat csak megfelelő szakképzettséggel rendelkező személy készítheti el. A Magyar Építész Kamara külön Műemlékvédelmi Tagozattal rendelkezik, elvileg tehát rendelkezésre áll az a szakmai réteg, amelynek tagjai szakértőként közreműködhetnek a helyi épített örökség védelmében. A vizsgálat tapasztalatai alapján azonban általában a műemlékvédelmi szakértők nem tudják kifejezni és képviselni a sajátos nemzetiségi szempontokat. Ezek megjelenítése és érdekképviselete leginkább az adott nemzetiségtől lenne elvárható, de közöttük nincs műemlékvédelmi szakértő. A feltárt ellentmondás azt sugallja, hogy szükség van a nemzetiségi építészetben elmélyült tudással rendelkező, az adott a témában a kisebbségi közösséggel, az őket képviselő kisebbségi önkormányzatokkal rendszeresen kapcsolatot tartó örökségvédelmi szakértőkre, akik megfelelően tudják képviselni az építészeti szakmai szempontokon túl a nemzetiségi érdekeket is.

Az építészeti értékek megismerése nem pusztán lehetőség, de jog. A védett öröksége ismeretének joga megilleti mind a 13 magyarországi kisebbségi közösség tagját, akár országos, akár helyi védelem alá tartozó építészeti örökségről legyen szó. Kisebbségjogi visszásságot jelent az, ha a kisebbséghez tartozók nem ismerhetik meg a kultúrájuk részét képező, nemzetiségi jelleget hordozó építészeti kulturális értékeik elemeit. A megismerés körébe pedig nem pusztán a védelembe vett épületek, hanem a védelemre szorulók, illetve az örökségvédelmi szempontból még nem ismeretes épületek is bele kell, hogy tartozzanak. Szükséges tehát egy közhiteles, rendszeresen frissített, kutatható adatbázis, amely az alapadatokon kívül tartalmazza a védett, valamint védelemre szoruló építmények állapotrögzítő fotóját, leírását, benne a nemzetiségi jellegére utaló megjelölést is. Ezt teljeskörű állapotfelmérésnek kell megelőznie, elsősorban helyi adatgyűjtéssel, illetve a meglévő kutatási adatok felhasználásával. A helyi adatbázisokat az általuk képviselt értékek és veszélyeztetettségük foka alapján – szakértő közreműködésével és az adott kisebbségi közösség egyetértésével – rangsorolt építmények minősítésével kell felállítani annak érdekében, hogy az egyre szűkülő pénzügyi forrásokat eredményesen lehessen felhasználni az épített örökség és köztük a nemzetiségi építmények megóvása érdekében.

A nemzetiségi épített értékek népszerűsítése a településvezetés és a kisebbségi önkormányzat vagy civil csoportok kiemelten fontos feladata. Elengedhetetlen a kultúraközvetítő szemlélet a települések honlapjain, microsite-jain (pl. közkincs oldalak), hiszen az ismeretszerzés legkézenfekvőbb eszköze napjainkban az internet. Különösen igaz ez az ifjúsági korosztályra, illetve a kutatókra. A védett épületek, utcák, tájegységek és szabadtéri múzeumok mellett ritkábban találkozhatunk kifejezetten az egyes nemzetiség építészeti örökségét bemutató kiadvánnyal, tárlattal, kiállítással, illetve arról a tömegtájékoztatás eszközein keresztül elvétve láthatunk csak beharangozót.

„A szegénység a legjobb műemlékvédő”. E kijelentés hátterében az a megfigyelés áll, hogy a házak tulajdonosai pénz nélkül nem tudják „fejleszteni” ingatlanaikat, így azok a régi, sokszor építéskori arcukat, a tervezői koncepciót, népi épületek esetében a helyi jellegzetességeket megtartva maradnak fenn az utókornak. Állagromlásuk, pusztulásuk még az alapvető karbantartási munkák teljes elhanyagolása esetén is sokkal lassabb, mint a pénzzel bőven, azonban hagyománytisztelettel, szépségérzettel ritkán rendelkező befektetők dózerei. De szerencsére számos tulajdonos szerető gazdája az ingatlanának, érzi a többszázéves falak erejét, áldoz a fellelhető elemek helyreállítására, kijavítására, restaurálására és büszkén mutatja be az így lényegesen megnövelt értékű ingatlanát. Ők azok, akik valójában a vállukon viszik a műemlékvédelmet, egyben cáfolják a fenti mondás általánosítható igazságtartalmát.

Az épületek mellett szükséges szólni a kisebbségi közösségek szempontjából jelentős szobrokról, emlékművekről, domborművekről, emléktáblákról. Adatbázis hiányában ezek áttekintését a vizsgálatban résztvevőknek maguknak kellett elvégezniük. A magyar történelem, művészeti vagy tudományos élet kiemelkedő alakjai közül sokakat olyan természetességgel vallunk ma már magyarnak, hogy fel sem merül velük kapcsolatban családjuk eredete, sőt esetenként vállalt nemzetiségi identitásuk sem. A kevés kivétel közé tartozik Petőfi Sándor, akinek szlovák édesanyjáról az iskolai tananyag is említést tesz. Nem ilyen közismert azonban, hogy Erkel Ferenc felmenői németek voltak, és ő maga is közel négy éven át a pesti Német Színház karnagyaként dolgozott. Kós (Kosch) Károly, a kiváló építész és író egy temesvári szász család leszármazottja. Tessedik Sámuel munkásságáról pedig bizonyára azok is hallottak, akik nem tudnak arról, hogy egy evangélikus szlovák lelkészcsalád sarja. Ezeket a példákat hosszan lehetne sorolni, ám mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy származási alapon bárkit is ki lehetne rekeszteni a magyar nemzet tagjai közül, ha ő maga közösséget vállalt annak az országnak a sorsával, kultúrájával, amely akár szülőhazája, akár választott lakhelye volt. Tény azonban, hogy számos olyan jeles személyiség élt vagy alkotott Magyarországon, akiknek teljesítményére nem csak a magyarság, hanem a hazai kisebbségi közösségek is joggal büszkék és magukénak érzik azt. Az ő tiszteletükre, valamint az egyes népcsoportok betelepülésének, a történelmi (katonai) eseményeknek emlékére emelt szobroknak, emléktábláknak, szakrális emlékhelyeknek ezért nyilvánvalóan szerepük van a kisebbségi identitás erősítésében is.

Nagyon fontos kezdeményezés a Magyar Geocaching Közhasznú Egyesület által Kereszteshadjárat címmel kezdett pontszerző játék. Ennek célja, hogy a játékosok minél több közterületen található keresztet mérjenek fel és feltöltsék azok adatait a muemlekem.hu weboldalra. Így egy nyílt, bárki számára hozzáférhető adatbázist hoznak létre a magyarországi keresztekről, ami a későbbiekben tudományos kutatások vagy műemléki védések alapja lehet. Azokról a keresztekről lehet jelentéseket készíteni, amelyek nem síremlékek részei. Eddig több mint 8 ezer kereszt helyét, fényképét és – ha olvasható volt – feliratát gyűjtötték össze. Ezek között jelentős számban vannak olyan szakrális emlékek, amelyek egy adott kisebbségi közösségekhez kötődnek.

Sajátos műemléktípust alkotnak a városok, népek, nemzetek barátságának szimbólumai. Mohácson 1932-ben avatták fel a város három legnépesebb nemzetiségének barátságát szimbolizáló szobrot. A magyar, a sváb és a sokác népviseletbe öltözött lányok jelképezik a közösségek együttélését és egyetértését. A talapzat nyugati oldalán a következő Lessing idézet olvasható: „Nyújtsatok itt kezet egymásnak, jöjjetek! Hadd tartsa meg mindnyája az ő szokását, hadd vélje anyját szebbnek mindenkinél, hadd járjon azután a nyelvetek ezerfelé. A szívnek csakis egy nyelve van közöttünk.”

A kisebbségi temetők helyzete külön vizsgálódás tárgyát képezte. Szimbolikus jelentősége miatt szükséges szólni a Nemzeti Sírkertről is. A Kegyeleti Bizottság eddigi közel 10 éves működése alatt nem lépett kapcsolatba az országos kisebbségi önkormányzatokkal. Ez azért lenne szükséges, mert a Nemzeti Sírkertben – amint azzal a Kegyeleti Bizottság is egyetért – helyet kell biztosítani a kisebbségi közösségek jeles, köztiszteletben álló személyiségei, művészei, oktatói, tudósai, politikusai, katonái sírjának is, hiszen tevékenységükkel ők is jelentősen hozzájárultak az ország fejlődéséhez. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a nemzeti panteon halottjait származásuk szerint kellene nyilvántartani. Fontos lenne azonban, hogy haláluk után se vesszen feledésbe azon személyek identitása, akik életükben nyíltan, büszkén vállalták valamely kisebbségi közösséghez tartozásukat.

Jogszabály értelmében műemléki védelemben részesíthető a temető egész területe, a temető körülhatárolt területrésze, egyes síremlék, síremlékcsoport vagy sírépítmény, valamint a temető egyéb építménye, tartozéka, illetve eleme. Egy régi, esetenként lezárt temető fennmaradását döntően befolyásolja az a tény, hogy műemléki védelem alatt áll-e, mert ez esetben a felszámolására nem adható engedély. Az elvi lehetőség ellenére a gyakorlatban elenyésző hányada védett a nyilvánvaló műemléki értékkel bíró régi sírjeleknek, sírköveknek. A vizsgálat azt igazolta, hogy gyakran még azon nemzetiségi települések önkormányzatai sem helyezik helyi védelem alá a sírjeleket, síremlékeket, amelyek fontosnak tartják a régi sírok megőrzését, és lehetőségeihez mérten rendben is tartják azokat.

Pedig az Étv. rendelkezései értelmében az építészeti örökség azon elemei, amelyek értékük alapján nem részesülnek országos egyedi műemléki védelemben, de a sajátos megjelenésüknél, jellegzetességüknél, településképi vagy településszerkezeti értéküknél fogva a térség, illetőleg a település szempontjából kiemelkedőek, hagyományt őriznek, az ott élt emberek és közösségek munkáját és kultúráját híven tükrözik, a helyi építészeti örökség részét képezik. A helyi védetté nyilvánításról vagy annak megszüntetéséről, továbbá a védettséggel összefüggő korlátozásokról, kötelezettségekről és támogatásokról a települési önkormányzat rendeletben dönt. Sajnos a helyi (önkormányzati) védelem alatt álló kisebbségi temetők, temetőrészek, sírjelek vagy síremlékek helye és pontos száma nem ismert. Ezeket az adatokat nem a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak, hanem a VÁTI Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Nonprofit Kft-nek kell nyilvántartania.

Végezetül a kisebbségi közösségek építészeti és kegyeleti emlékeinek védelmével foglalkozó blokk végén a javaslatokról olvashatunk:

  • Gondoskodni kell elsősorban a magán és önkormányzati tulajdonban lévő nemzetiségi építészeti értékek védelmének finanszírozási hátteréről.
  • Ki kell alakítani egy olyan információs rendszert, amelyen keresztül más műemlékvédelemmel, helyi értékvédelemmel kapcsolatos információról, tudásanyagról, szakmai találkozókról értesülhet a szélesebb értelemben vett közösség, így a szakértői rétegen túl azok is, akik ilyen épület tulajdonosai, használói, vagy épp megóvásra szeretnének épített értéket javasolni. A létrehozandó védelembe vett építményeket rendszerező adatbázisban pedig meg kell teremteni a 13 kisebbség épített öröksége nyilvántartásának és lekérdezésének lehetőségét, nemzetiségenként.
  • A nemzetiségi építészet szakterület elismert szakértőinek elérhetősége érdekében szükséges szakértői névjegyzéket létrehozni.
  • Gondoskodni kell megfelelő szakemberek képzéséről, a tananyagok, képzési anyagok 13 magyarországi kisebbség épített örökségével kapcsolatos ismeretanyaggal történő kiegészítéséről.
  • Szükséges lenne, hogy a kulturális javak megrongálása tényállást a jogalkotó terjessze ki a saját tulajdonban lévő helyi védelem alatt álló ingatlanokra is.
  • Meg kell teremteni a jó gyakorlatok megosztásának platformját, meg kell találni a tapasztalatok megosztásának módját.
  • A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és az Országos Kisebbségi Önkormányzatok Szövetsége tekintse át a jövőbeni együttműködést a kisebbségi közösségek kulturális értékkel bíró szobrainak, stációinak és egyéb szakrális emlékeinek felkutatásában, illetve a védelembe vétel előkészítése során.
  • A temetők kiürítésére akkor kerülhessen sor, ha a műemlékvédelmi szakemberek (muzeológusok, néprajzosok) dokumentálták a sírokat, sírfeliratokat, felvételeket készítettek és javaslatot tettek az esetlegesen áttemetéssel megőrzendő sírhelyekre. Ennek költségeit – hasonlóan a régészeti feltárásokhoz – annak indokolt viselnie, akinek érdekében áll a temető kiürítése.
  • Szükséges felállítani a magyarországi kisebbségi temetők, a kisebbségi közösségek szempontjából jelentős sírok adatbázisát.

***

A jelentés következő, 69 oldalt kitevő „Ötödik fejezete” a kisebbségi előadó-művészeti szervezetek identitás megőrzési szerepét tárgyalja.

A magyarországi kisebbségi színházakról nehéz összegző jelleggel értekezni. A kisebbségi társulatok ugyanakkor egységesek abban, hogy hitvallásuknak tekintik saját közösségük megszólítását, céljuk a kisebbségi identitás erősítése, az anyanyelv használatának bátorítása, az anyaországi klasszikus és kortárs kultúra megismertetése, „élővé tétele”. Különösen a roma színházak – de más kisebbséghez tartozó társulatok is – hangsúlyozták, hogy előadásaikkal közelíteni szeretnék egymáshoz a többségi és kisebbségi társadalom tagjait, segíteni kívánják a meglévő „falak” lebontását.

Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) ismeretei szerint még nem készült felmérés a kisebbségi színházak személyi, tárgyi, működési feltételeiről, azaz a „hivatásos kisebbségi színjátszás története egyelőre még megíratlan fejezete a magyar színháztörténetnek”. Az OSZMI-nek egyébként alapfeladata a magyar és a magyarországi hivatásos színjátszás adatainak, dokumentumainak gyűjtése. Hivatásosnak tekintik azokat a produkciókat, amelyekben a résztvevők művészi felkészültsége vitathatatlan, művészi tevékenységük szakmai visszaigazolása folyamatos, valamint azokat a színházakat, amelyek évadszerűen valósítják meg a programjukat és az ehhez szükséges tárgyi, infrastrukturális feltételekkel rendelkeznek. Az amatőr színjátszás értékteremtő munkája eredményeinek dokumentálása az OSZMI álláspontja szerint a közművelődés témakörébe tartozik. Ebből következően nincsenek adataik mind a 13 kisebbségi közösség színházi tevékenységéről, csak az országos kisebbségi önkormányzatok által is támogatott német, horvát, szerb és szlovák színházakról. Figyelemmel kísérik ugyanakkor a hivatásos színművészek által kezdeményezett, és a közreműködésükkel működő alkalmi társulatokat, az általuk létrehozott produkciókat, így a bolgár kisebbségi színház és 3-4 roma társulat működését.

Az OSZMI 2005-ben 41 millió 600 ezer forint támogatást nyert el a magyar színházak műsoradatainak, forrásainak elemzése, a 21. század színháztörténet-írásának elméleti és gyakorlati megalapozása céljaira. Ez tette lehetővé a Digitális színháztörténet címet viselő projekt megvalósítását, amelynek eredményeként három év alatt összeállították, elemezték, adatbázisba rendezték és digitalizálták az 1949-től 1989-ig tartó korszak magyarországi színházi előadásaihoz kapcsolódó dokumentációt. E kutatás során rekonstruálták és egy átfogó rendszerbe foglalták a színházak repertoárját elsőként 1949-től kezdődően 1989-ig, majd ezt folytatták 2009-ig. A cél az volt, hogy minden olyan előadás adatait feldolgozzák, amelyek ebben az időszakban az állandó társulatokkal rendelkező kőszínházakban a magyarországi közönség elé kerültek. A Színházi adattár internetes oldalán jelenleg több mint 19 ezer színházi produkció főbb adatai érhetők el.

Az ének és a zene a gondolatok, hangulatok, érzések közvetítésének egyik legközvetlenebb formája. A psziché olyan rétegeire is hatnak, ahová a beszéd nem feltétlenül jut el. Nem véletlen tehát, hogy a gyermekként hallott dallamok, zenei motívumok gyakran végigkísérik a teljes életet. A tánc az elmúlt évszázadokban szintén szerves része volt mind a falusi, mind a városi rétegek közösségi életének, ez jelentette a társas érintkezés alapját. Közösségteremtő ereje napjainkra csökkent ugyan, de továbbra is kedvelt szórakozási forma és ismerkedési lehetőség, valamint – különösen a táncházmozgalom megjelenése óta – hozzájárul a kulturális identitás megtalálásához, továbbéltetéséhez is.

A “hagyományőrző zenekar”, illetve a “hagyományőrző táncegyüttes” kifejezések az alábbi tartalmakat takarhatják:

  • Saját lakóhelyük, nemzetiségi régiójuk hagyományát ápoló együttesek, melyek tagjai az adott nemzetiséghez tartozónak vallják magukat.
  • Valamely magyarországi nemzetiség hagyományát ápoló együttesek, melyek tagjai az adott kisebbségi közösséghez tartozónak vallják magukat, de repertoárjukat lakóhelyük tradícióitól függetlenül alakítják ki.
  • Magyarország valamely nemzetiségének hagyományát ápoló együttesek, melyek tagjai jellemzően nem a származástudatuk révén kötődnek az adott kisebbségi közösséghez, illetve a többségi társadalomhoz tartozóknak vallják magukat (példaként említhetők a különféle délszláv vagy más balkáni folklóranyagot megjelenítő magyar társulatok).
  • Döntően a többségi társadalom hagyományát ápoló együttesek, melyek tevékenységük egyes részterületeiben megjelenítik a magyarországi nemzetiségek értékeit is (ide sorolható a magyar táncházzenekarok többsége).
    Külön kategóriában indokolt számon tartani azokat a zenei együtteseket, melyek tagjai ugyan felvállalják a kisebbségi identitásukat, de zeneszolgáltatásuk, repertoárjuk túlnyomó részét a többségi társadalom népzenéjének, vagy népies műzenéjének darabjai teszik ki (e körbe tartoznak az ún. népi cigányzenekarok).

A kisebbségi zenei, kórus- és táncélet nagyon sokrétű. A német nemzetiség 1996-ban megalakította a Magyarországi Német Ének-, Zene- és Tánckarok Országos Tanácsát (Landesrat der ungarndeutschen Chöre, Kapellen und Tanzgruppen). A szervezetnek napjainkra mintegy 300 tagja van. Nincs tudomásunk arról, hogy más nemzetiségek is létrehoztak volna hasonló országos „ernyőszervezetet”, azonban minden kisebbségi közösségről elmondható, hogy kiemelt fontosságúnak tartja zenei és tánchagyományainak megőrzését.

A Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége (KÓTA) a Magyarországon tevékenykedő öntevékeny zenei csoportok szakmai érdekképviseleti szerve, non-profit társadalmi szervezet. Közel 3000 együttessel áll kapcsolatban. Számos nemzetiségi tagja van a Muharay Elemér Népművészeti Szövetségnek is. Ez a szervezet feladatának tekinti a néphagyomány bármely ágával – tehát a népzenével, néptánccal is – foglalkozó művészeti csoportok, táncházak tevékenységének szervezését, segítését. Mindkét szövetség működtet minősítő rendszert is. A Martin György Néptáncszövetség munkájában is tevékenyen részt vesznek kisebbségi néptánccsoportok, közöttük minősítést elért együttesek is. Ez a szervezet a néptánc és népzene értékeinek felkutatását, ápolását, megőrzését, valamint a hagyományok megőrzésében kiemelkedő szerepet betöltő néptáncosok érdekvédelmét, érdekképviseletét tűzte ki céljaként. A népművészet és a néphagyomány iránt érdeklődő gyerekek, gyerek-közösségek, és az őket támogató felnőttek összefogására, tevékenységük segítésére, érdekeik érvényesítésére jött létre az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület. Bemutatóikat felmenő rendszerben szervezik. Minden megye önállóan biztosítja saját területi megmutatkozási lehetőségeit, majd innen kerülnek a legjobbak a régiós, majd az országos fesztiválokra. A tagjai között nemzetiségi iskolai tánccsoportok is megtalálhatóak.

A tudományos jellegű népzenekutatás több mint 100 éves múltra tekinthet vissza Magyarországon, 1905-ben vette kezdetét Bartók Béla és Kodály Zoltán fellépésével. Az ő munkájuk sem volt azonban előzmény nélküli, a korábbi gyűjtők közül különösen Vikár Bélát indokolt említenünk, aki a világon másodikként, Európában elsőként használta a fonográfot népdalgyűjtésre 1896-ban. A szlovák, román, szerb és cigány dallamkincs feldolgozása már a XX. század elején megkezdődött, és mára nagyon jelentős gyűjtemény állt össze. Ezzel szemben a magyarországi ukrán, örmény és a lengyel közösség folklórjáról lényegesen kevesebb adat áll 410
a kutatók rendelkezésére. Ez az aránytalanság egyes kisebbségi közösségeken belül is megfigyelhető, így például nem azonos mértékben dokumentáltak a lovári és a beás cigányok tánchagyományai. A hazai horvát közösség különböző csoportjainak (sokác, gradistyei, Mura menti, Dráva menti, Pécs környéki horvátok) zenei és tánckultúráját is eltérő részletességgel dolgozták fel a kutatók.

A Zenetudományi Intézet működteti a Népzenei Archívumot, amely 15-16 ezer óra hangfelvételen mintegy 300 ezer dallomot őriz. A Fotótárban több mint 80 ezer felvétel található. Ezen belül a gyűjtemény 15-20 %-át tekintik hazai kisebbségi vonatkozásúnak, ám ennek nemzetiségek szerinti megoszlásáról nem adtak felvilágosítást. A gyűjtemény folyamatos fejlesztésére, sőt még az állagmegóvásra sincs elkülönített költségvetési keret. A gyarapításra, a folyamatos archiválásra csak eseti pályázatok keretében van lehetőség. A Zenetudományi Intézet 2003-ban 10 millió forintot nyert el a 24. óra – Kulturális kincseink digitalizálása pályázaton, amelyet az Informatikai és Hírközlési Minisztérium írt ki a pusztuló adathordozón lévő kulturális örökség védelme, megőrzése és fenntartása, valamint a nyilvánosság számára történő széleskörű és egyenlő hozzáférhetővé tétele érdekében. A Népzenei Archívum munkatársainak jelenlegi létszáma mellett csak előzetes egyeztetés alapján, esetenként tud fogadni külső kutatókat és érdeklődőket. Közönségszolgálat létrehozása helyett a folklór anyag minél nagyobb részének internetes publikálására törekednek. A Zenetudományi Intézet által működtetett weboldalon 16 ezer hangfelvétel, 14 ezer kottás lejegyzés, 5 ezer fotó és 255 táncfilm ingyenesen letölthető és kereshető. Az internetes adatbázisban több online szolgáltatás is elérhető, így például 6 ezer, korábban már publikált népzenei felvételt lehet meghallgatni jó minőségben. A tájékozódást a  kezdősor, archívumi szám, műfaj, hangszer, helység, megye, a gyűjtés ideje, a gyűjtő(k) neve, az előadó(k) neve és születési éve segíti. Ugyanakkor nincs olyan keresési funkció, amely lehetővé tenné az egyes kisebbségi közösségek zenéjének gyors kiválasztását. Az adatbázis használata során az tapasztalható, hogy a kisebbségi közösségek zenéje – talán csak a cigány folklór kivételével – benne szinte meg sem jelenik. A közismerten nemzetiségi zenei hagyományokat ápoló települések nem szerepelnek a gyűjtőhelyek között, de ha mégis, jellemzően akkor sem az ott élő kisebbségi közösség zenéje hallható a felvételeken.

A Hagyományok Háza a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és továbbéltetésére létrehozott nemzeti intézmény, szolgáltató központ, melyet 2001-ben a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere alapított. Az intézményben tudományos igényességgel végzik a népzene, néptánc, népköltészet és népi kézműves hagyaték felkutatását, értelmezését, rendszerezését, feldolgozását és hozzáférhetővé tételét minden érdeklődő számára. Az alapító okiratban meghatározott feladatok közé tartozik „népi hagyományaink (ide értve a hazánkban élő nemzeti kisebbségek népi hagyományait is) élő és újraéleszthető részének gondozása, napjaink kultúrájába történő átemelése és továbbéltetése.” A Hagyományok Házában színpadi munka is folyik, zene- és táncstúdiót működtetnek, emellett programokat, kiállításokat rendeznek, hiánypótló kiadványokat jelentetnek meg. A Hagyományok Háza három nagy szervezeti egységet működtet: a Magyar Állami Népi Együttest (művészeti tár), a Népművészeti Módszertani Műhelyt (közművelődési tár) és a Lajtha László Folklórdokumentációs Központot (közgyűjteményi tár).

A folklórdokumentumok között autentikus Kárpát-medencei népzenei, néptánc-, népszokás- és egyéb felvételek találhatóak. Többek között Martin György és Lajtha László hagyatéka, Kallós Zoltán teljes gyűjteménye, magángyűjtemények és partnerintézményekből származó anyagok, valamint az Utolsó óra című gyűjtéssorozat anyagai is. Ezek részletes feldolgozása megtörtént, így komplex keresésre nyílik lehetőség többek között etnikumok alapján, valamint nyelv és nyelvjárás szerint is. E két választható keresési kategóriában azonban csak 11 hazai kisebbséget tüntettek fel, ezek között a bolgár, görög és örmény nemzetiség nem szerepel. A felvételekbe való betekintés korlátozott időtartamú az internetes felhasználók számára, a teljes anyagok a Martin Médiatárban rendelhetők meg.

1997-ben a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Néprajzi Múzeum támogatásával egy három éven át tartó, az egész Kárpát-medencére kiterjedő népzenei gyűjtőprogram indult a Fonó Budai Zeneházban. Ennek kezdeményezője és vezetője ma a Hagyományok Háza főigazgatója. A program elnevezése Bartók Béla egy majdnem száz évvel korábban Erdélyből írt levelére utal, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy utolsó óráit éli az egykori népélethez kapcsolódó zenekultúra. Ennek hatására 1936 és 1944 között átfogó gyűjtés indult, majd ennek az anyagnak egy részéből állították össze a Pátria lemezsorozatot. Magyarországon, de jelentős mértékben a szomszédos államokban is az eredeti hagyományátadás az 1950-es években megszakadt, így az „Utolsó Óra” kifejezése annak, hogy már csak az 1920-30-as években született generáció tagjai azok, akik át tudják adni az eredeti népzenei és néptánctudást. Ők azonban már nagyon idősek, így lényegében a 1997-2000 közötti időszak volt az utolsó lehetőség arra, hogy bevonják őket a gyűjtésbe. A program eredményeként végül több mint 1200 óra felvétel készült, Románia erdélyi részéről 47, a szlovákiai Felvidékről 25, a többi területről (Magyarország és egyes szomszédos állomok) további mintegy 20 zenekarra terjedt ki a gyűjtés.

Az Utolsó Órát követően elindították a Fehér Foltok programot, mely a korábbi gyűjtésekből kimaradt földrajzi területekre és azok művészeti értékeire koncentrál. Az elképzelések szerint ezt a programot is folytatni fogják, hiszen számos kulturális érték vár még feltárásra.

A táncházmozgalom intézményesülésének egyik fejlődési irányaként, egyfajta specializálódásként kialakultak a kimondottan nemzetiségi táncházak. Ezek között rendkívül népszerűek többek között a görög, a sváb, a balkáni és dél-szláv táncházak. Számtalan fesztivál, egyedi rendezvény ad otthont a kisebbségi táncházaknak, de vannak rendszeresen, több éve ugyanott és ugyanazon zenekarral működő táncházak is.

A vizsgálat során szembesültünk azzal a ténnyel, hogy bár a táncházak már közel három évtizedes múltra tekinthetnek vissza, jogi helyzetük máig rendezetlen. A táncház lényegét érezzük és értjük, ám a fogalmát egyetlen jogszabály sem határozza meg. Ennek ellenére több jogszabály említi a táncházakat, így a kerettanterv a tánc és dráma műveltségterülettel összefüggésben a pedagógusok feladatává teszi, hogy gondoskodjanak arról: tanulóik személyes élmények alapján (pl. videofilm, táncelőadások, bemutatók, vizsgakoncertek megtekintése, játszó- és táncházakban való részvétel) ne csak a tanórákon, hanem szabadidejükben is érdeklődjenek a tánc iránt. Az érettségi vizsga részletes követelményeiről szóló OKM rendeletben pedig a tradicionális összejövetel körében a „vasár- és ünnepnapi táncház” a román népismeret egyik elsajátítandó témája. Jelenleg csak az ARTISJUS Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület évente megjelentetett közleményeiben szerepel az a meghatározás, hogy a táncház „olyan rendezvény, ahol a közönség élő népzenére, illetve népzenei feldolgozásra épülő zeneszolgáltatás mellett táncol”. Szintén meghatározásra vár a „folklór” jogszabályi definíciójának megalkotása is. Erre azért van szükség, hogy a jövőben megelőzhetőek legyenek a bizonytalan fogalomhasználatból adódó esetleges szerzői jogi jogviták.

***

A jelentés következő, 17 oldalt kitevő „hatodik fejezete” a filmalkotási munkacsoport jelentését tárgyalja.

A film a művészi önkifejezés legsokoldalúbb eszköze, amelynek ugyanakkor közvetlen és erős társadalomszemlélet formáló hatása is lehet. Vitathatatlan, hogy ez az a művészeti ág, amely a médiumokon keresztül a legtöbb emberhez képes egy időpontban eljutni, így jelentős szerepe lehet a többségi és a kisebbségi közösségek közötti kapcsolatrendszer alakításában, a tévhitek és előítéletek lebontásában. Emellett hozzájárulhat a kisebbségi közösségek tagjai identitástudatának erősítéséhez, a csoportkohézió megteremtéséhez. Amint azt a mozgóképről szóló 2004. évi II. törvény (Filmtörvény) indokolásában is olvasható, a film az egyik legalkalmasabb eszköz egy ország számára, hogy formálja a világ előtt róla kialakítandó képet, gazdagítsa az egyes államok közötti kulturális párbeszédet. Ez a kijelentés azonban nem csak az egyes országokra vonatkoztatható, hanem arra is, hogy a filmalkotások segíthetnek közelebb hozni egymáshoz a többségi és kisebbségi társadalom tagjait a kulturális értékek megismertetésével.

A kisebbségi filmalkotások fogalmát sem a Nektv. sem a Filmtörvény nem definiálja. A Filmtörvény egyéb rendelkezései között sem jelennek meg kifejezetten a kisebbségi filmgyártás és -terjesztés szempontjai. Létezik azonban egy utaló szabály, amely releváns a téma szempontjából.
A Filmtörvény 2.§-a értelmében „eredetileg magyar nyelven gyártott filmalkotás: az olyan filmalkotás, amely az alábbi kategóriák valamelyikébe tartozik:

a) eredeti változata magyar nyelven került bemutatásra,
b) eredetileg két vagy több nyelven került bemutatásra, de időtartamát tekintve az eredeti
magyar nyelvű része hosszabb, mint bármelyik másik nyelvű része,
c) eredetileg valamely magyarországi kisebbség nyelvén készült, ha tárgya az adott
magyarországi kisebbség életével, kultúrájával van összefüggésben.

Azaz a törvény értemében a kisebbségi nyelven készült, a magyarországi kisebbség életével, kultúrájával összefüggő filmalkotás „eredetileg magyar nyelven gyártott filmalkotásnak minősül. Mert ezzel biztosítható a besorolás alapján járó legnagyobb támogatás elérése. Tehát ennek érdekében egy kategóriába szükséges vonni a magyar nyelvű és a kisebbségi filmalkotásokat, de ez nem jelenti azt, hogy ez utóbbiak önálló meghatározására ne lenne jogi lehetőség.

Kiemelten fontosnak tartjuk a kisebbségi filmalkotások törvényi szintű definiálását több okból is: egyrészt e fogalom hiánya jelentősen megnehezíti ezen alkotások számának, támogatásának, archiválásának stb. felmérését, utánkövetését. Ezzel a problémával e vizsgálat során is szembesültünk, mert a megkeresett szervektől több alkalommal is azt a választ kaptunk kérdéseinkre, hogy önálló törvényi kategória nélkül nem rendelkeznek adatokkal a „kisebbségi filmalkotások” jelenlétéről, főbb jellemzőiről. Másrészt szimbolikus jelentősége is lenne annak, ha a Filmtörvény az értelmező rendelkezések körében definiálná a kisebbségi filmalkotás fogalmát is.

A kisebbségi filmalkotások jellemzően nem képesek nagyobb nézőszámot, illetve – forgalmazásuk esetén – számottevő jegybevételt felmutatni kisebbségi nyelvük, speciális témaválasztásuk miatt. Azaz nem tekinthetők „megtérülő” beruházásnak. Ez azonban önmagában nem lehet a támogatásuk megítélésénél döntő szempont. Nem fogadható el és nem tekinthető arányosnak, hogy emiatt az állami támogatás elosztása során kedvezőtlenebb helyzetben legyenek. Jelenleg egyetlen kisebbségi filmműhely sem működik az országban. Valódi műhelymunka a Magyar Televízió (MTV) kisebbségi szerkesztőségében folyik, illetve a Duna Televízióban is készülnek kisebbségi alkotások. A kisebbségi műhelyek létrejötte természetesen nem „kikényszeríthető”, ez a filmes szakma önszerveződésén alapulhat, ez a folyamat azonban nem függetleníthető a finanszírozási kérdésektől, különös figyelemmel az állami szerepvállalás mértékére. Fontosnak tartjuk tehát, hogy a Kormány vizsgálja meg, a jövőben milyen intézkedésekkel segíthető elő a kisebbségi filmműhelyek támogatása, azok szakmai, alkotói függetlenségének megőrzése mellett.

Az MTV-től kapott tájékoztatás szerint 2007. január 1. és 2008. december 31. között 29 kisebbségi dokumentum-, televíziós-, és játékfilmet mutattak be, ezek kb. 80%-a kisebbségi nyelven szólalt meg, magyar nyelvű feliratozással. A legtöbb, összesen 7 alkotás a Roma Magazin keretében volt látható. A szlovák Domovina magazinban 5, a szerb Spirski Ecran műsorban 4, a német Unser Bildschirm magazinban 3, a román Ecranul Nostru műsorban 2, a Slovenski Utrinki magazinban 1, az Együtt műsorban 1 filmalkotást neveztek meg. Tematikus műsorral emlékeztek meg a nemzetiségi magyar televíziózás 30 évfordulójáról. A Hrvatska kronika keretében a Fáklya Horvát Művészegyüttes Befejezetlen múlt című táncszínházi előadása volt látható. A Határtalanul című műsor keretében egy kétnyelvű (magyar és szlovén) alkotást vetítettek. A felsorolásban szerepel még egy román és angol nyelvű film az Elrejtett keserűség – Hidden sorrow, amely a II. világháború romániai cigány áldozatainak állít emléket. Az Országút című görög magyar nyelvű film Beloiannisz múltját és jelenét mutatja be. A Levél húgomnak című alkotás angol, magyar, német nyelven régóta nem találkozott családtagok történetét meséli el.

A kisebbségi filmalkotások bemutatásának fő színtere a 2008-ban immár 5. alkalommal megrendezett Nemzetiségi Filmszemle. Az itt látható alkotások szinte kizárólagosan az MTV gyártásában készültek.

A kisebbségi filmalkotások terjesztésében a mozihálózatok kiemelt szerepben vannak. Különösen igaz ez az „art” besorolású mozikra, mert ezek üzemeltetőjét normatív támogatás illeti meg. Az art mozik által vetítendő filmalkotások körében a kisebbségi filmalkotásoknak helye lehet. Tapasztalataink szerint azonban nincs adat az art mozikban játszott kisebbségi filmalkotások számáról, sőt, valójában ezek zöme el sem jut el a filmszínházakba. Ez a megállapítás a Nemzetiségi Filmszemlén szakmai elismerésben részesült alkotásokra is vonatkozik. Ez nemcsak kisebbségi jellegű probléma, mert egyes becslések szerint az egy évben Magyarországon elkészült 2-300 dokumentumfilm mintegy 70 %-át egyáltalán nem vetítik a mozik, legfeljebb a Filmszemle során, illetve ahhoz kapcsolódva mutatják be a szélesebb közönségnek.

A filmalkotások megőrzése és archiválása (kötelespéldány szolgáltatása) jogszabályi szinten megoldottnak tekinthető. A Magyar Nemzeti Filmarchívum (Filmarchívum) kötelespéldány-joggal rendelkezik. Alapfeladata, hogy ellássa a magyar és egyetemes filmkultúra tárgyi, írásos és egyéb dokumentumainak gyűjtésével, feldolgozásával, megőrzésével kapcsolatos feladatokat, szakmai szolgáltatásokkal, kutatási tevékenységgel hozzájáruljon a magyar kultúra fejlődéséhez és segítse a mozgóképkultúrával összefüggő oktatást. A törvényi szabályozás a Filmarchívum részére adta át a nemzeti filmvagyonra vonatkozó vagyonkezelői jogot. Jelenleg 1.600 játékfilmet, több mint 10 ezer dokumentumfilmet és 3.600 heti- és tematikus híradófilmet őriznek. A Magyarországon készült és bemutatott filmekről, így a nemzetiségek, kulturális-vallási közösségek életével foglalkozó filmekről is összefoglaló tájékoztatáshoz juthatunk az évente a Filmarchívum gondozásában megjelenő Filmévkönyv kiadványokból. A Filmarchívum különböző gyűjteményi egységei helyben és részben már az interneten is hozzáférhetők. A helyi szakkatalógusban tematikus osztályozásban kereshetők a magyar híradó- és dokumentumfilmek snittjei és hozzáférhető ezen filmanyagok dokumentációja (szövegkönyvek, kommentátorszövegek, okiratok, cikkek) is. A keresést tárgyszó-katalógus segíti. A helyi adatbázisokban szabadszavas kereséssel juthat információhoz a kutató. Az interneten elérhető játék- és híradófilmes adatbázisban lehetőség van többek között a téma szerinti keresésre is.

A magyar nemzeti kultúrkincs audiovizuális részének gyűjtésében és hozzáférhető tételében központi szerepet a Nemzeti Audiovizuális Archívum (NAVA) tölt be, amely egyidejűleg a műsorszolgáltatói kötelespéldányok archívuma, valamint a hang és/vagy kép (multimédia) archívumok digitális adatbázis központja. A Filmarchívum és NAVA közötti lényeges különbség, hogy ez utóbbi intézmény kifejezetten a közszolgálati műsorszolgáltatók, valamint az országos földfelszíni terjesztésű televíziós műsorszolgáltatók kötelespéldányait, így az e körbe tartozó filmalkotásokat gyűjti és archiválja. Ezzel szemben a Filmarchívum gyűjtőkörébe a Magyarországon előállított, vagy külföldön előállított és belföldön kiadott, illetve a külföldön előállított és belföldön forgalomba hozott filmek, video- és elektronikus dokumentumok tartoznak. A NAVA az audiovizuális kötelespéldányt közvetlenül a műsorszórásból rögzíti. Ha ez technikai akadályok miatt vagy egyéb okból nem lehetséges, a műsorszámot a műsorszolgáltató a NAVA felszólítására legkésőbb 60 napon belül külön hordozón köteles rendelkezésre bocsátani. A NAVA nemcsak gyűjti ezeket a felvételeket, hanem jogszabályi kötelessége rendszeresen és folyamatosan felújítani az általa archivált műsorszámokat.

A NAVA gyűjteményét – ingyenes NAVA-pontok kiépítésével – a nyilvánosság számára hozzáférhetővé teheti a nyilvános szolgáltatásokat nyújtó könyvtár, az iskolai oktatás célját szolgáló intézmény, a muzeális intézmény, a levéltár, valamint a közgyűjteménynek minősülő kép-, illetve hangarchívum. A kiépítés feltétele, hogy a fenti intézmények helyiségeiben erre kialakított számítógépes terminálok képernyőjén tudományos kutatás vagy egyéni tanulás céljára a nyilvánosság számára szabadon jelenítsék meg, illetve tegyék hozzáférhetővé a NAVA adatbázisát. Ez a felhasználás jövedelemszerzés vagy jövedelemfokozás célját közvetve sem szolgálhatja. Az igénybe vevő intézménynek NAVA összekapcsolási megállapodást kell kötniük. Ennek lebonyolítást a Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központ Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság végzi. Mint látható a hatályos jogszabályi környezetben nincs arra lehetőség, hogy NAVA-pontokat hozzanak létre a kisebbségi önkormányzatok székházában, illetve más, a kisebbségi közösségi szempontjából jelentős – azonban nem oktatási vagy kulturális feladatot ellátó – közintézményekben.

Mivel a kisebbségi filmalkotások jelentős része az MTV-ben készül, ezért különösen nagy jelentősége van annak, hogy ez az intézmény hogyan gondoskodik azok megőrzéséről. A rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (Rttv.) 27.§-a értelmében a közszolgálati műsorszolgáltató a birtokába került kulturális értékek és történelmi jelentőségű dokumentumok tartós megőrzéséről archívumában gondoskodik. Az archiválási kötelezettség a szabályzat értelmében az adásba nem került, de megőrzendőnek ítélt vágatlan felvételekre is vonatkozik. Az MTV-ben folyamatosan zajlik a régi adathordozókon rögzített értékek mentése, digitális formátumba való átírása. Ennek során a régebbi kazettákról digitális formátumba, ún. LTO-hordozóra mentik a felvételeket. Jelenleg egy külön megállapodás értelmében az így digitalizált anyagokat elektronikus formában átadják a NAVA részére is.

Az MTV adásba nem került felvételeihez kutatási célból történő hozzáférése érdekében meg kéne vizsgálni azt, hogy az anyagok a tudományos intézetek saját archívumába kerülhessenek. Itt arra gondolunk, hogy ha az MTV egy kisebbségi színházi előadáson forgat vagy egy hosszabb kulturális rendezvényen, annak csak egy része kerül adásba. A muster anyag azonban önmagában is olyan kulturális értékkel bírhat, amelynek tudományos vagy szakmai feldolgozása indokolt lehet. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, valamint a Hagyományok Háza gyűjteményei azok az archívumok, amelyek a kutatók – és részben az érdeklődők számára is – nyitva állnak, tehát az anyagok itt történő elhelyezése a hozzáférés szempontjából indokolt.

Végezetül a filmalkotási munkacsoport jelentése végén 6 pontban összegzésre kerülnek a felvetett problémákkal (definíció hiánya, kisebbségi filmműhelyek támogatása, filmterjesztés, archiválás) kapcsolatos ajánlások.

***

A jelentés befejező, 16 oldalt kitevő „hetedik fejezete” a „kisebbségek kulturális jogai a nemzetközi vállalások tükrében” c. témát tárgyalja.

A nemzetközi kitekintés célja, hogy

a) rávilágítson: vajon a hazai szabályozás alanyi- és tartalmi szempontból összhangban van-e a nemzetközi jogi vállalásokkal, és ha a jogalkalmazó nem érzékeli, hogy a nemzetközi két-és többoldalú egyezményekben foglaltak nem a hazai szabályozásra utalnak vissza, hanem autonóm szabályokat, intézményeket tartalmaznak, akkor jogszerű-e a szűkítés;
b) áttekintse, vajon a nemzetközi vállalások magyarországi alkalmazhatóságának feltételeit a jogalkotó és a kormányzat megteremtette-e.

Az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája a következő nyelvekre vonatkozóan tartalmaz konkrét vállalásokat: horvát, német, román, szerb, szlovák, szlovén, valamint a cigány nyelvre való 2008. évi kiterjesztést követően romani és beás. A Karta vonatkozásában „regionális vagy kisebbségi nyelvek” kifejezés alatt azon nyelvek értendők, amelyeket valamely állam adott területén az állam olyan polgárai hagyományosan használnak, akik az állam fennmaradó népességénél számszerűen kisebb csoportot alkotnak, továbbá amelyek különböznek ezen állam hivatalos nyelvétől/nyelveitől. Ez nem foglalja magába sem az állam hivatalos nyelvének/nyelveinek dialektusait, sem a bevándorlók nyelveit.

A Karta ugyanakkor a védelem nem azonos szintjét biztosítja a valamennyi kisebbségi nyelv számára. A „regionális vagy kisebbségi nyelv használatának területén” az a földrajzi körzet értendő, ahol ez a nyelv olyan számú személy kifejezési eszköze, amely indokolja a Karta által előírt különböző védelmi és ösztönző intézkedések meghozatalát. A „területhez nem köthető nyelveken” az állam polgárai által beszélt olyan nyelvek értendők, amelyek különböznek az állam lakosságának többi része által beszélt nyelvtől vagy nyelvektől, de amelyeket, bár az állam területén hagyományosan beszélik, nem lehet egy külön földrajzi körzethez kapcsolni.

A Karta II. része (7. cikk) általános megfogalmazottságban, de kötelezettségeket ró a részes államra.

a) a regionális vagy kisebbségi nyelveknek, mint a kulturális gazdagság kifejezésének az elismerése;
b) minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv földrajzi körzetének tiszteletben tartása annak érdekében, hogy a fennálló vagy később létesítendő közigazgatási felosztás ne képezze e regionális vagy kisebbségi nyelv támogatásának akadályát;
c) a regionális vagy kisebbségi nyelvek megóvása érdekében, azok fejlesztését szolgáló, határozott támogató lépések szükségessége;
d) a regionális vagy kisebbségi nyelveknek a magánéletben és közéletben, szóban és írásban való használatának megkönnyítése és/vagy bátorítása;
e) a jelen Karta által szabályozott területeken, valamely regionális vagy kisebbségi nyelvet használó csoportok és ugyanannak az államnak azonos vagy hasonló nyelvet használó egyéb csoportjai közötti kapcsolatok megőrzése és fejlesztése, valamint az államnak eltérő nyelveket használó egyéb csoportjaival kulturális kapcsolatok létesítése;
f) a regionális vagy kisebbségi nyelvek oktatása és tanulása, megfelelő formáinak és eszközeinek biztosítása minden megfelelő szinten;
i) a Karta által szabályozott területeken a nemzetközi cserék megfelelő formáinak támogatása két vagy több államban azonos vagy hasonló formában használt regionális vagy kisebbségi nyelvek vonatkozásában.

Ezeket a célokat és elveket valamennyi, az adott országban használt regionális vagy kisebbségi nyelv vonatkozásában érvényesíteni kell. A Karta részes államainak ugyanakkor vállalniuk kellett azt is, hogy a II. részben foglaltakat – a szükséges változtatások mellett – alkalmazzák a területhez nem köthető nyelvekre is. E nyelvek esetében azonban a Karta lehetőséget ad arra, hogy az alkalmazását szolgáló intézkedések természetét és terjedelmét rugalmasan határozzák meg, figyelembe véve a kérdéses nyelvi csoport szükségleteit és kívánságait.

A magyar vállalások a Karta vonatkozásában a következők:

a) bátorítja a regionális vagy kisebbségi nyelveken történő önkifejezést, valamint az ilyen kezdeményezéseket, és elősegítik az ezeken a nyelveken készült műalkotások megismerésének különböző módjait;
b) támogatja a regionális vagy kisebbségi nyelveken készült műalkotások más nyelveken történő megismerését lehetővé tevő különböző módokat, a fordítások, a szinkronizálás, az utószinkronizálás és a feliratozás segítségével és fejlesztésével;
c) támogatja a más nyelveken készült műalkotások regionális vagy kisebbségi nyelveken történő megismerésének lehetővé tételét, a fordítások, a szinkronizálás, az utószinkronizálás és a feliratozás segítségével és fejlesztésével;
d) gondoskodik arról, hogy a különböző fajtájú kulturális tevékenységek szervezéséért vagy támogatásáért felelős szervezetek az általuk kezdeményezett vagy támogatott tevékenységeikbe megfelelő mértékben beiktassák a regionális vagy kisebbségi nyelvek vagy kultúrák ismeretét és használatát;
f) támogatja a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók képviselőinek közvetlen részvételét az eszközök biztosításában és a kulturális programok tervezésében;
g) bátorítja és/vagy megkönnyíti olyan szervezet(ek) létesítését, amely(ek) a regionális vagy kisebbségi nyelveken készült műalkotások gyűjtéséért, rögzítéséért és a közönségnek történő bemutatásáért felelős(ek).

Jól jellemzi a hazai kisebbségpolitika hiányosságait, hogy mely intézkedések megtételére nem kötelezte el magát a Magyar Köztársaság. Egyrészt nem vállalata a gondoskodást arról, hogy a kulturális tevékenységek szervezéséért vagy támogatásáért felelős szervezeteknek olyan személyzet álljon rendelkezésére, amely teljes mértékben ismeri az adott regionális vagy kisebbségi nyelvet. Másrészt a kötelezettségvállalások nem terjednek ki arra, hogy ha szükséges, létrehoznak és/vagy támogatnak és finanszíroznak fordítói szolgáltatásokat és kutatásokat a kisebbségi nyelvű közigazgatási, kereskedelmi, gazdasági, társadalmi, technológiai vagy jogi terminológia megőrzése és fejlesztése érdekében. Magyarország élve azzal a lehetőséggel, hogy minden ratifikáló állam a dokumentum szellemével összhangban szabadon dönt arról, hogy kötelezettségvállalásait mely nyelvekre terjeszti ki, a 13 nemzetiség ellenére 6 nyelv – horvát, német, román, szerb, szlovák, és szlovén – védelmében vállalt konkrét, intézményes jellegű intézkedéseket. A kisebbségek létszáma, szórtsága nem elfogadható magyarázata annak, hogy miért éppen ezek a nyelvek kerültek be a vállalások körébe.

Az UNESCO kulturális sokszínűség kifejeződését védelmező egyezményének Magyarország is részese. Ez a nemzetközi jogi dokumentum célul tűzte ki, hogy elősegítse a kultúrák közti kölcsönös tiszteletet, mert az a demokrácia, a társadalmi igazságosság helyi és nemzetközi szintű biztosításának az egyik előfeltétele. Másfelől arra épít, hogy a kisebbségekhez tartozóknak kiemelten fontos saját kultúrájuk életképességének megőrzése.

A Kartánál is sokkal régebbre nyúlik vissza az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának hazai alkalmazása.

Az általános nemzetközi egyezmények mellett a Szerbiával, Horvátországgal, Szlovéniával, Romániával, Szlovákiával és Ukrajnával kötött bilaterális egyezmények is foglalkoznak a kisebbségi kulturális jogokkal. Az egyezmények végrehajtásáért az úgynevezett vegyes bizottságok a felelősek. Szabályozatlanság miatt a vegyes bizottságok működéséről, vezetéséről pontos kép nem nyerhető. A kapcsolódó dokumentumok áttekintése csak részben teszi lehetővé annak meghatározását, hogy mely bizottság, milyen összetételben, mikor ült össze, milyen ajánlásokat fogadott el, és azoknak miként szereztek érvényt vagy netán halasztották el azok végrehajtását. A bizottságok létesítése, egyes ajánlásaik és annak a kormányzati felelősök közti végrehajtási célú kiosztása megjelenik a hivatalos lapban, ám erre nem is minden esetben kerül sor. Feltűnő, hogy számos esetben az ajánlások tartalma nem, csak annak címszó szerű összefoglalása jelenik meg a hivatalos lapban, az utóbbi években legalább egy éves késéssel teszik közzé az ajánlásokat, ide értve a felelősök megnevezését és a határidők meghatározását. Ez önmagában komolytalanná teszi az ajánlásokat, illetve a megvalósítás szándékát. A kormányzati felelősök és különösen a határidők jelölése azért is formális, mert a határidők zöme „folyamatos”, „az illetékes miniszter” számára. Nem látható az adott kormányhatározatokból, hogy valóban számon kérik-e ezeket az ajánlásokat, éppen az említett formalitások miatt. Túl a nyilvánosságra vonatkozó hiányosságokon, nem ismert, hogy az ajánlásokban szereplő jogalkotási, szervezési és költségvetési következmények miként kerülnek be az adott tárca/tárcák döntéshozatalába.

Az oktatást érintő témakörök voltaképpen minden vegyes bizottsági ülés napirendjén szerepelnek, és a megfogalmazott ajánlások jelentős része a kisebbségi oktatás minőségének a javítására, a kétnyelvű és az anyanyelvű oktatás kiterjesztésére, az ehhez szükséges szakmai feltételekre (anyanyelvi pedagógusok, tananyagok, tankönyvek), valamint a kis létszámú nemzetiségi közoktatási intézmények fenntartási támogatására összpontosítanak, különös tekintettel a kétnyelvű és a teljes anyanyelvű iskolák stabil működtetésre. A másik közös tárgyköre a vegyes bizottsági működésnek a nemzetiségi kultúra, különösen az anyanyelvi kultúra. E szempontból a nemzetiségek által lakott településen a művelődési házak megfelelő színvonalú fenntartása, a kulturális és tájékoztató központok működtetése, az egyéb nemzetiségi kulturális objektumok, közgyűjtemények, színházak életben tartása, a kisebbségi kutatóintézetek és műhelyek, az anyanyelvű lapok, internetes portálok és média támogatása áll a középpontban. Az ajánlások zömmel e körben születnek, és a teljesítésről szóló beszámolók is nagyrészt ezekkel foglalkoznak.

Végezetül a kisebbségek kulturális jogait a nemzetközi vállalások tükrében vizsgáló munkacsoport jelentése végén 21 pontban kerülnek összegzésre a felvetett problémákkal kapcsolatos ajánlások.

A bejegyzés kategóriája: 2011. 3. szám
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!