Két kiadvány az olvasás-kultúra fejlesztéséről

Az olvasás védelmében : [olvasáskutatási tanulmányok] / összeáll. és szerk. Szávai Ilona. – Budapest : Pont, cop. 2010. 185 p.
ISBN 978 963-9957-11-4

Az olvasástanulás folyamatának és módszereinek, az olvasásban rejlő lehetőségeknek, továbbá az olvasáskultúra jelenlegi helyzetének megismerése egyaránt nélkülözhetetlenek a továbblépéshez, ha tenni akarunk olvasáskultúránk fejlesztéséért. A már eredményeket felmutatott külföldi példák, és a folyamatban lévő, ígéretes magyar kezdeményezések megismerése pedig jól használható ötleteket ad, irányt mutat a tervezéshez, megvalósításhoz. Ebben lehet segítségünkre az alábbi két tanulmánygyűjtemény.Az olvasáskutatási tanulmányok összegyűjtését a Pest Megyei Könyvtár kezdeményezte, alapozó jellegű kézikönyv közreadásának szándékával. A kiadó előszava szerint az olvasás védelme volt elsődleges céljuk, amit a kiadvány címe is tükröz. Az igényes kiállítású kötet szerzői közt felvonultatja az olvasáskutatáshoz kapcsolódó legkülönfélébb tudományterületek szakembereit. A tanulmányok mélysége széles skálán mozog.
Csépe Valéria írása idegtudományi szempontból közelít az olvasáshoz. A különféle olvasástanítási módszerek vizsgálata során a fonológiai, azaz a hangoztató-elemző módszerrel kialakított betűző utat találja leghatékonyabbnak a gyors olvasási készség megszerzéséhez. Vizsgálja az olvasástanulás bonyolult mechanizmusát: sikerének elősegítésében kiemeli az iskolakezdés előtti megfelelő alapok kialakítását az agyi kapcsolatok terén, majd a gyakorlás fontosságát hangsúlyozza. 3–4 évre teszi az időt, míg a betűket ismerő gyermek funkcionálisan is megtanul olvasni. Foglalkozik a diszlexia definiálásával és az erre irányuló hatékony intervenciós programok hatásával. Az olvasási teljesítmény és a szocio-ökonómiai státusz (SES) közti összefüggések kutatása során a Máté-effektussal magyarázható eredményre jut, tehát a magas SES a gyengébben olvasók jó kompenzációs készségének kialakítását támogatja, azaz az átlaghoz közelíti eredményüket, míg az alacsony SES tovább növeli hátrányukat. A szerző kiemeli az iskolák és könyvtárak szerepét az otthoni hiányosságok okozta különbségek kiegyenlítésében.
A mesék, a mesélés fontosságát két szerző is tanulmánya középpontjába helyezi. Vekerdy Tamás felidézi a bettelheimi gondolatokat arról, milyen módon használ, hogyan hat az avatatlan fülnek olykor ijesztőnek tűnő tündérmese. Leírja a belső képalkotás folyamatát, valamint, hogy a mozgóképen befogadott mese (még a diafilm és képregény is) miként rombolja le ezt. Vázlatos ajánlatot kapunk arról, mikortól milyen könyvet vegyünk kézbe gyermekeinkkel. Akár a még nem beszélő gyermek is szívesen hallgatja meg saját napja történetét esténként. Ezt a későbbiekben az állatmesék követhetik, majd négyéves kor után jön el a nép- és tündérmesék korszaka. A mesélést nem szabad abbahagyni amint a gyermek megismeri a betűket, a későbbiekben is igénye van a felolvasásra, illetve a fejből mondott mesére. Ha emellett a családtagjait is olvasni látja szabadidejében, sokat tettünk azért, hogy kicsinyünk jó olvasóvá nevelődjék. Az első önálló olvasmányokra is hoz példákat korosztályok szerint a pszichológus, elvezetve a képeskönyv-lapozgatástól a kamaszkorig, mire a felnőtt olvasmányoknak is jó befogadói lehetnek.
Komáromi Gabriella cikke, címe ígéretének megfelelően, arról szól, „hogyan tanítanak élni a tündérmesék.” Hangsúlyos gondolata, hogy a jó mese végén nincs tanulság, a rejtőző tanításnak vesszük hasznát. A hagyományos mese irodalmi, művészi alkotásként része a kollektív tudattalannak, melyből mindenki kiválaszthatja „saját történetét,” saját értelmezését.
Józsa Krisztián és Steklács János tanulmánya széleskörű áttekintést ad a nemzetközi és hazai szakirodalomról „Új utak az olvasástanítás kutatásában” címmel. Az olvasás és szövegértés fogalmának meghatározása után az olvasást végző agyi hálózatok szerepét ismertetik meg. Ezután felhívják a figyelmet az információs és kommunikációs technológiáknak (IKT) az olvasástanításban bizonyított hatékonyságnövelő szerepére. Az olvasás alapozásáról szóló fejezetben sorra veszik a különböző olvasástechnikai készségek javításának lehetőségeit. Megismerhetjük a beszédhanghallás kiemelkedő fontosságát, majd elénk tárják az ennek vizsgálatára, fejlesztésére készült DIFER Programcsomag (Diagnosztikus fejlődésvizsgáló és kritériumorientált fejlesztő rendszer 4-8 évesek számára) eredményeit. Ezután az összeolvasást, majd a szövegértést fejlesztő újszerű tanítási módszerek leírása következik. A hatékony olvasás kritériumait több nemzetközi vizsgálat alapján is meghatározzák, leszögezve, hogy „az olvasásértés kutatásának, oktatásának prioritást élvező nemzeti ügynek kellene lenni.” A sikeres olvasás elősegítésére alkalmazott egyik stratégia a metakogníció, azaz a diákoknak a tanulás folyamatáról és módszereiről való tudással való felvértezése, s e lehetőségek gyakoroltatása. Ízelítőt kaphatunk a kognitív stratégiáknak más országokban történő alkalmazásából, s néhány figyelemreméltó, gyakorlatban is kipróbált olvasástanítási programból. Egy hazai kísérleti fejlesztőprogram, a tankönyvi szövegekkel dolgozó SZÖVEGFER fázisait is megismerhetjük. Jelen ismertetésben a könyvpárosításra okot adó egyik találkozási pont a kötetek közt az olvasásfejlesztés kihívásaira adott válaszok bemutatása a külföldi szakirodalomból történt válogatás alapján. Az e téren kiemelkedő finn, német, norvég és amerikai példák áttekintése megkerülhetetlen a hazai programok tervezésekor. A tanulmányt gazdag irodalomjegyzék zárja.
A hazai olvasásszociológiai vizsgálatok ugyancsak segítségünkre lehetnek a jelen állapot megértése mellett a jövőre vonatkozó olvasásfejlesztési koncepciók kialakításában is. E témáról több szerző tollából is olvashatunk a tanulmánygyűjteményben. Gereben Ferenc a határokon inneni és túli magyarság körében végzett, 2005-ben publikált kutatásainak nyelvi identitásra és olvasáskultúrára vonatkozó legfontosabb tanulságait emeli ki tanulmányában. A Kárpát-medence országhatáron túli magyar közösségeiben a magyarságtudat fontos (s az anyaországban élőkéhez képest hangsúlyosabb) tartópillérei a közös kulturális javak, legerősebbként maga az anyanyelv. A magyarság e csoportjai általában kétnyelvűek, identitásuk megőrzésének lényeges eleme, hogy mindennapi életük során milyen arányban boldogulnak csupán a magyar nyelv használatával. Legmarkánsabban az anyanyelvi oktatás hatásában mutatkozik ez meg. Mivel a magasabban iskolázottaknak csak kivételes esetekben lehetett módjuk végig magyarul tanulni, ez sajnálatosan rontja a magyarnyelv-használati statisztikákat. A nemzet egészének hosszú távú fejlődése, a kisebbségek fennmaradása szempontjából nem lenne megengedhető, hogy a fiatalok választásra kényszerüljenek a továbbtanulás és az anyanyelvük, illetve szülőföldjük között. A kutatások szerint az olvasási statisztikák ugyan mindenhol romlanak, az összes kisebbségi területen nagyobb a rendszeres olvasók aránya, mint az anyaországban. A kizárólagos anyanyelv-használati lehetőségek függvénye a csakis magyar nyelven történő olvasás megvalósíthatósága, azonban a magyar nyelvű olvasmányok többségben vannak ott is, ahol ezt az iskola nem segíti elő. Fontos megállapítás, hogy „az olvasmányok többnyelvűsége kedvez a gyakoribb könyvolvasásnak (s fordítva), egészen addig a mértékig, míg az idegen nyelv az anyanyelvet nem kezdi háttérbe szorítani.” A mennyiségiek mellett a minőségi mutatók is egyöntetű visszaesést mutatnak, mégis az derül ki, hogy „a kisebbségben élők körében kedveltebb az értékesebb irodalom és erősebb a hagyományőrző attitűd.” Láthatjuk, hogy kisebbségi helyzetű magyarok fokozott olvasási aktivitással válaszolnak a mindennapok kihívásaira, azaz esetük nem írható le a Máté-effektussal.
Nagy Attila a közelmúlt főbb olvasáskutatási tendenciáit vázolja fel tanulmányában. Jellemző az amerikai lektűr dominanciája az olvasmányok megválasztásában, illetve a non-fiction jellegű művek iránti növekvő érdeklődés. A könyvtárhasználati mutatók a kulturális szakadék mélyüléséről tájékozatnak. A könyvtárak állománya, bár egyre több pénzből, mégis egyre kisebb számban gyarapodhat. Az olvasás kevésbé népszerű tevékenység volt a felső tagozatosok körében 1997-ben, mint húsz évvel korábban, a könyvélményekről történt beszélgetésekről is kevesebben számoltak be. Azonban a könyvtárhasználók száma nagyobb, s ők többféle szolgáltatást vesznek igénybe. Általánosan a rendszeres olvasók egyben rendszeres számítógép-használók is. Sajnálatos tény, hogy források híján szűkölködünk az igazán friss adatokban a széleskörű vizsgálatok terén, különösen a gyermekek olvasási kultúrájára vonatkozóan, noha égető szükség volna rájuk.
A Péterfi Rita által közreadott kutatás a 13–14 évesek által kölcsönzött művek listáját hasonlítja össze nyolc városi könyvtárban 2003-ban, majd öt évvel később, összevetve a 10-12 évesekre vonatkozó hasonló adatokkal is. A kötelező irodalmon túl leginkább a kamaszokat foglalkoztató témákat feldolgozó, sorozatokat kiadó, kortárs, legnagyobb számban külföldi szerzők művei kerültek fel a listákra. A könyvtárhasználók száma csökkent, de az „olvasó elit” több könyvet kölcsönzött. Ötlettárként is jól használható a cikk záró egysége, melyből a vizsgálatban kiemelkedően teljesítő könyvtárak javuló eredményei mögött rejlő „olvasócsalogató” módszereket ismerhetjük meg.
Gombos Péter gondolatébresztő írását azoknak az olvasó fiataloknak szenteli, akik elzárkóznak a kötelező olvasmányoktól. Arra hívja fel figyelmünket, hogy a divatos olvasmányok közt is akad értékes, melyet akár iskolai keretek közt is elképzelhetőnek tart a gyerekekkel olvastatni, és elsősorban beszélgetni róluk, hiszen ez lenne a legfontosabb szerepe az irodalomóráknak – megtanulni értelmezni az olvasmányokat a maguk számára, hogy gondolkodásmódjuk formálása mellett meríthessenek belőle problémáik megoldásához, s gyógyító beszélgetések segítsék őket a felnőtté válás útján. Lehetséges volna a számukra könnyebben átélhető, kortárs környezetben játszódó művekkel előkészíteni a klasszikus olvasmányokat, melyek bár sok esetben hasonló problémákról szólnak, a környezettel, nyelvezettel való azonosulás nehézkesebb.
Változásra, alkalmazkodásra sarkall Fűzfa Balázs cikke is. A kötet bevezetőjétől eltérő hangsúlyozással nem megvédeni akarja az olvasást, hanem a fiatalság időérzékelésének, dekódolási és jelhasználati szokásainak figyelembevételével paradigmaváltozást sürget az olvasás- és irodalomtanításban. Úgy látja, a jelenlegi módszer nem a való világra készít fel. Irodalomtörténet és életrajzok reménytelen sulykolása helyett arra kellene használni a magyarórákat, hogy tematikus, probléma-, illetve élményközpontú oktatással kreativitásra, környezettudatosságra, szolidaritásra tanítsuk a következő generációkat, nemek és korosztályok szerint őket érdeklő témák alapján történő tananyag-átrendezéssel.
Több helyen is felbukkant már a könyvekről való beszélgetés fontossága. Ennek esszenciája a könyvtárosképzésben méltatlanul alulreprezentált biblioterápia, melynek tapasztalatairól Bartos Éva és M. Fekete Katalin számolnak be. A biblioterápia tudatosan kiválasztott könyvek irányított feldolgozása, szándékolt gyógyító, fejlesztő hatás elérésének céljával. Egyeseknek nélkülözhetetlen segítséget adhat, de bárki számára a problémamegoldás egy lehetséges formája – s így nem lenne szükségszerű oly távol állnia az irodalomtanítástól sem, a korábbi írások tanulságainak figyelembevételével. A könyvtárosok különösen alkalmas helyzetben vannak a biblioterápia alkalmazására, ennek megvalósulását segíti a Pest Megyei Könyvtár műhelyében folyó továbbképzési program, melynek kiterjesztésére jelentős igény mutatkozik.
A fenti módszer széleskörű alkalmazhatóságára hívja fel a figyelmet a könyv utolsó tanulmánya is. Szvetelszky Zsuzsanna elénk vetíti, miket is olvasunk valójában, koncentrációt igénylően, nem is oly keveset, s hogy ezek után sok olvasó ember kikapcsolódásra vágyik, mikor könyvet vesz a kezébe. Élvezetes lehet a „sztorizgatás,” ami gyakran az adatközpontú oktatásnál nagyobb hatásfokkal tanít. A kanonizált értelmezés, a szekunder irodalom könnyen megkérdőjelezi a spontán olvasatot, melyhez pedig mindenkinek joga van. A szerző ötletei, meglátásai termékenyítően hathatnak az irodalomtanítás szükséges változatásaira.

***

 

 Az olvasáskultúra fejlesztése : koncepciók, programok és kampányok. – Budapest : Könyvtári Intézet, 2009. 143 p. (EuroTéka)
ISBN 978-963-201-636-8

A Könyvtári Intézet EuroTéka sorozatának e kötete a gyakorlati teendőkre helyezi a hangsúlyt, célja, hogy támpontokat adjon a megújuláshoz, a 2008–2013-as országos könyvtárfejlesztési stratégiában megfogalmazottak megvalósításához, amihez várhatóan anyagi források is rendelkezésre állnak majd. Bartos Éva előszavában a szakma fokozott felelősségét hangsúlyozza az ifjúsággal szemben e tervek végrehajtása során.
A kötet felét teszi ki az első, „Nemzetközi kitekintés” címet viselő fejezet, melyben a Könyvtörténeti és Könyvtártudományi Szakkönyvtár munkatársai, Fazokas Eszter, Feimer Ágnes, Hegyközi Ilona és Kollár Tamásné által gyűjtött, gazdag és jól hasznosítható szemlét olvashatunk az új évezred legsikeresebb európai kezdeményezéseiről. A finn, angol, svéd, norvég, osztrák és német példák ismertetése mellé további segítséget kapunk az ezekben való elmélyedéshez, főként linkek formájában. Valamennyi sikeres olvasásfejlesztési koncepcióra jellemző a kapcsolódó ágazatok összefogása, a megfelelő irányító intézmények életre hívása, a széleskörű népszerűsítés, és a kreatív ötletek sokasága, különös figyelemmel a gyermekek bevonására, – és nem elhanyagolható módon mindehhez elegendő anyagi fedezetet biztosítanak az államok, jól felismervén a befektetés megtérülő voltát.
Számtalan sikeres projektről informálódhatunk, akad köztük többek között olvasási verseny, virtuális gyerekkönyvtár, könyvajánló weboldal, ajándékkönyv, felolvasás, óvodai letéti könyvtárak kialakítása, változatos családi programok, a gyermekeknek szóló média és a számukra példaképként szolgáló személyek általi népszerűsítés. A teljesség igénye nélkül csak néhány fantáziadús példát emelnék ki ezek közül. A Nagy-Britanniában fejlesztett, a Lottóalapból finanszírozott adatbázis a Whichbook, mely olyan szokatlan szempontok alapján segít olvasmányokat választani, mint például a humorosság, izgalmasság, igényesség foka vagy a könyv hossza. Az 1997 óta évente megrendezésre kerülő svéd Könyvzsűri szavazásán korcsoportonként választhatják ki az adott évi termésből ajánlott 25 közül kedvencüket a gyerekek-fiatalok, s energiát fordítanak arra is, hogy ezt megelőzően a könyvcsomag eljusson az iskolákhoz. Az egyik legkézenfekvőbb, mégis rendhagyó olvasásnépszerűsítő ötlet is Svédországból származik: egy népszerű gyorsétterem-lánc gyerekmenüjéhez 2001-től egy színvonalas, kétnyelvű gyermekkönyvet lehet választani. A norvég kisiskolá­soknak szervezett tXt és a nagyobbaknak szóló Tiszta szöveg programok hatékony olvasásösztönzőnek bizonyultak: keretükben évente Zsebkönyvet adnak ki több formátumban, benne szemelvényekkel, melyek alapján vetélkedőket szerveznek a diákoknak. Egy másik sikeres norvég kezdeményezés során felsőbb osztályosok tartottak irodalmi bemutatókat a náluk fiatalabbaknak – példakép voltuk komoly motiváló erővel bírt. A PISA-felmérés eredménye az osztrákokat is megrendítette, ennek hatására 2006-tól évente megrendezik az Egész Ausztria olvas. Találkozzunk a könyvtárban! jelmondatú akciót. A kampányt rendkívüli médiaérdeklődés kíséri, közkedvelt személyiségek állnak ki mellette, így növelve a könyvtárak és az olvasás népszerűségét. Észlelhető, hogy Magyarországon is alapoztak már e külföldi példákra, mint például a 2005-ös Nagy Könyv verseny, vagy a Családi Olvasás Éve 2010 rendezvénysorozat szervezésekor.
Külön részfejezet foglalkozik a könyvkiadás és -terjesztés támogatásának skandináv modelljével, melyet vállaltan felhasznál a Márai-program terve is.
A kötet második nagy fejezetében Péterfi Rita és Nagy Attila összegzik az utóbbi évek legfontosabb adatait az olvasásról, könyvtár-, számítógép-, és internethasználatról. A két szerző számos kutatásról, tendenciáról ezek közül az előzőekben ismertetett kiadványban is beszámol. Az OSZK-TÁRKI vizsgálatának eredményei, az elmúlt évtizedekéivel összevetve jelentős romlást mutatnak a könyvolvasás gyakoriságának terén: 2005-ben a felnőtt népesség több mint fele egy könyvet sem olvasott az előző év folyamán, a rendszeresen olvasók aránya azonban az ezredfordulóhoz képest némi javulást mutat. A legutóbbi olvasmányok, illetve a kedvenc szerzők változásának áttekintése visszajelzés is: a vizsgálat évében zajlott, már említett Nagy Könyv akció hatásai örvendetes módon határozottan befolyásolták az olvasmánylisták alakulását. A könyvtárhasználatra vonatkozó legmegdöbbentőbb tapasztalat, hogy akár a diploma megszerzéséig is el lehet jutni anélkül, hogy valaha bármely könyvtárat is látogatott volna az illető. Az NKÖM-MTA 2003-as, kultúrafogyasztási szokásokat felmérő kutatása az eredmények alapján életmódcsoportokat képez. Megállapításuk szerint „a társadalom fele használja a kulturális intézményhálózat 90%-át.” Nagy Attila 2003-ban térképezte fel egy XI. kerületi általános iskola tanulóinak olvasási szokásait. Következtetései harmonizálnak Gombos Péternek és Fűzfa Balázsnak a fentebb bemutatott tanulmánykötetben megjelent felvetéseivel: töréspont érzékelhető a klasszikus kötelező olvasmányok és divatos kortárs történetek között, melynek feszültsége feloldásért kiált.
A kötet harmadik egysége az „Új utakon” címet viseli. Ezen belül két cikk mutatja be a könyvtári portál ötletét, működését, céljait, s ad ízelítőt a potenciális fejlesztési irányokból. Ládi László beszámol a tervezés szempontjairól, míg Kardos András, a projekt gazdája, bemutatja a jelenleg működő verziót. A konyvtar.hu címen „ügyfélkapuként” láthatóvá, használhatóvá kívánták tenni az összes magyar könyvtár szolgáltatását egy helyen a világhálón, egy sokoldalú, interaktív felületen, számtalan további funkcióval gazdagítva, mint könyvismertetők megjelenítése, vagy hírek közzététele (például, a Veszíts el egy könyvet! programról), illetve a könyvesbolti, antikváriumi kínálat majdani elérhetővé tétele. A terv része a helymeghatározás és regisztráció által megvalósuló testreszabhatóság, a tartalomfejlesztés lehetősége a könyvtárak, olvasók számára. Polcokra téve, tetszőleges mennyiségű könyvet válogathatnak ki a felhasználók, mely funkció némi kreativitással igen sokoldalúan használható. Kedvenc könyvtáraikat kiválasztva, minden kölcsönzésük lejáratáról figyelmeztetést kaphatnak egy helyen. A portálhoz tartozó wiki lehetőséget ad a szakmai tudásanyag rendszerezésére, ugyancsak a közösségi tartalomépítés eredményeképp. Sablonok nyújthatnak segítséget a könyvtáraknak honlapjuk elkészítéséhez, összegyűjthetők többek között a könyvári fórumok, központi nyilvántartások, statisztikák. Mindez ingyenes és nyílt forráskódú szoftverek saját fejlesztéssel történő kombinációjával valósul meg. A könyvtárakban rendelkezésre álló évezredes tudás, új szemléletmóddal, modern eszközökkel könnyen hasznosíthatóvá válik a jelen kor, képernyő elől ritkán elmozduló olvasója számára is. A teljes szakmát összefogó portál, mint kezdeményezés, világviszonylatban is egyedülálló, és szinte végtelen lehetőségeket tartogat, beleértve a különböző integrált könyvtári rendszerekhez történt illesztés után a közös katalógus funkcióját is, azonban mindennek az ötletgazdagságon túl anyagi feltételei is vannak. Az oldal folyamatos fejlesztés alatt van, kellő támogatás hiányában egyelőre nem képes arra, hogy a kizárólag interneten kereső felhasználók számára magától értetődő, univerzális megoldást jelentsen, lévén prototípusként igen szűk körben népszerűsítve. Komoly pénzbeli ráfordítást, munkaerőt és szakmai összefogást igényel, hogy élhessünk a benne rejlő figyelemreméltó lehetőségekkel.
Sudár Annamáriának a kötetet záró írása ízelítőt ad abból, miként használható az internet az olvasásfejlesztésben. Ennek egyik alappillére a digitális írástudás megszerzése a pedagógusok, könyvtárosok számára. Szintén alapvető fontosságú a minőségi tartalom létrehozása, szolgáltatása, többek között digitalizálás révén. Az első fejezetben felvonultatott külföldi példák közt is felfedezhettük a gyermek- és ifjúsági könyvek minősítését és adatbázisba rendezését, mint az európai olvasásfejlesztési célkitűzések visszatérő elemét. Nálunk is adott hozzá a megfelelő tudás és a szándék, ám nyilván anyagi oka van, hogy a Magyar Olvasástársaság és a Könyvtári Intézet egyébként remekül használható, a cikkben is említett Gyermekirodalmi Adatbázisának nem áll módjában a friss könyvanyag teljes feldolgozása, pedig minden bizonnyal lenne igény egy naprakész, kiadóktól független, szakmailag megbízható forrásra, melybe presztízsértékű lenne bekerülni, s ami a könyvtárosokhoz, pedagógusokhoz, szülőkhöz egyaránt eljutna. Kapacitás hiányában az egyes gyerekkönyvtárak nem készíthetnek igazán átfogó ajánlót a korcsoportoknak, ám a webkettő korában megfelelő szervezéssel nem lehetne gond e nagyszerű adatbázis bővítése, frissítése, akár a könyvtári portálhoz csatlakozva. A szerző ezt követően bemutat több, az oktatáshoz, az olvasás népszerűsítéséhez alapvető fontosságú honlapot, adatbázist, szöveggyűjteményt, elektronikus könyvtári szolgáltatást. Ezek a színvonalas források megérdemlik, hogy tegyünk naprakészségük fenntartásáért, közismertségükért – ezáltal egyben az olvasáskultúrának a digitális világban történő továbbéléséért.

A bejegyzés kategóriája: 2011. 2. szám
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!