Tóth Gyula a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Könyvtár- és Információtudományi Tanszékének vezetője volt 1973 és 2004 között. Szabó Ervin-díjas és MKE-emlékérmes könyvtáros.

Könyvtáros eszmélésem és a KMK nagyjából egyidős: 1958–59-re datálom őket. 1961 elejéig a szakirodalomból ismerhettem a KMK megalakulását, de a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtárba kerülésem, módszertani cso-portvezetői, majd igazgatóhelyettesi mivoltomból fakadóan egész szakmai időszakom egybekap-csolódott a KMK-val. Mivel pályám két szakaszra bontható, kapcsolatom is e szerint alakult a KMK-val, illetve a munkatársakkal.
Az első szakasz (1961–1973) a hálózatszervezés, a végén a nagyobb közművelődési könyvtárak problematikája mentén alakult. 1960. december 1-jén történt munkába állásom első mozzanata a falusi könyvtárak tanácsi kezelésbe adásának levezényléséhez kapcsolódott. Majd felismerve, hogy ez nem oldja meg a kis települések könyvellátásának gondját, más utakat kellett keresni, ehhez Vas megye az ún. szentgotthárdi korszerűsített letét kísérletével kapcsolódott. Később mi is orientálódtunk a kiskörzeti megoldás felé, és mi is sóvárogtunk a bibliobuszért. Az élet a járási szintű (manapság kistérségi) ellátást igazolta. A bibliobuszról is megtudtuk a szakirodalomból, hogy az nemcsak állandó könyvtárral nem rendelkező terepen, de jól felhasználható a kiskönyvtá-rak állománycseréjéhez is, tehát a kettő összekapcsolható – mint Sebestyén Géza tervezte a ’40-es években. Természetesen mindent a KMK védőszárnyai alatt tettünk, baráti konzultációk és terep-munka keretében.

Viszonyunkra jól rávilágít egy későbbi eset: az ország másik végéből való kol-léganő kérdésére, hogy „ti nem teljesítitek a KMK intencióit?” azt válaszolhattam: „de igen, ha magunk is egyetértünk vele.” Vitapartneri volt ez a viszony: vezetésükkel és útbaigazításukkal kipróbálhattunk dolgokat (pl. a tájékoztatás alapjainak lerakása a kis falusi könyvtárakban, vagy az irodalomkutatások országos hasznosítása, stb.), igényelték véleményünket és tapasztalatainkat és soha nem diktáltak „a felülről jött központi elvtárs” pózában.
Persze más, lényegében minden ügyben is a KMK volt számunkra az iránymutató. A minisztéri-um (akkortájt Futala Tibort leszámítva) nem volt a központi irányítás letéteményese számunkra. Nekünk a szellemi központ a KMK volt. Hallgatóimnak mindig büszkén említettem, hogy Sallai Pista bácsi később híressé lett tanulmányát, az 1972-es szakmai irányelvekben testet öltött új kon-cepcióját előkészítő munkabizottság egyik (talán az első) megbeszélését Szombathelyen tartotta, ott lehettem fogantatásánál. Talán nem szerénytelenség részemről, hogy Szabó Ervin „tanítvány-ként” volt affinitásom minden olyan törekvéshez, mely a public library eredeti értelmezéséhez közeli hazai törekvéshez kapcsolódott. Úgy tartom, három egyetemem volt: az igazi az ELTE (és mindenekelőtt Kovács Máté), a virtuális Szabó Ervin életművének tanulmányozása, a harmadik, a gyakorlati pedig a KMK. Ez utóbbival az elmélet-gyakorlat viszonyának magas szintű megisme-résére volt lehetőségem
Az első korszakhoz kapcsolódik még, hogy módszertani csoportvezetőként kezdtem képző-továbbképző tevékenységemet a tiszteletdíjasok alapfokú és továbbképző tanfolyamai szervezé-sével – természetesen ezt is a KMK védőszárnyai alatt. Majd 1970-ben a helyi szolgálathoz kerül-ve, a szakrészlegesítés szombathelyi változatában működtünk együtt a KMK-sokkal. A legna-gyobb vállalkozás pedig a Halász László és Nagy Attila vezette KMK-s kísérlet volt: Hatásvizsgá-lat könyvtárban c., a könyvtári ráhatást folyamatában kipróbáló olvasáslélektani és -pedagógiai vállalkozás. (Azóta sem tudom eldönteni, kudarc volt-e, hogy az akkor egyik legkorszerűbb me-gyei könyvtár és a jól felkészült, elhivatott olvasószolgálatos társaság meglehetősen csekély hatást tudott gyakorolni az olvasókra. Máig vallom, hogy a közművelődési könyvtár az otthoni, a családi magánkönyvtár kiegészítésére, toldalékaként jött létre és az a feladata, hogy (ki)szolgálja a hozzá-fordulóknak az igényeit. A könyvtár a szolgáltatásaival nevel, s kevésbé a könyvtárosok által.)
Ilyen múlttal a legtermészetesebb volt számomra (volt egyetemem mellett) a KMK-ra támaszkod-va tanszékszervezéshez fogni, a főiskolai könyvtárosképzésbe (gyér előzmények után) bekapcso-lódni. Az első segítségkérő utam a KMK igazgatójához vezetett, aki akkor Papp István volt, s aki (a segítség megígérése és mindvégig megtartása mellett) rögtön a fejemhez vágta, miért tőlük kérek oktatási segédleteket, miért nem csináltak a kollégáim tíz év alatt? Ott nem, de magamban igazat adva, később Ferenczi Zsuzsával, Csáki Pállal, Pálvölgyi Mihállyal magam is írtam jegyze-teket, szerkesztettünk szöveggyűjteményeket. Amikor pedig Katsányi Sándor lett az Oktatási osz-tály vezetője, napi munkakapcsolatban álltunk, s együtt dolgoztunk a már említett segédletek mel-lett a képzés továbbfejlesztésén (a szociológiai, pedagógiai, pszichológiai, majd a könyvtártechni-kai, számítógépes, stb. ismeretek beépítésén), ha úgy tetszik egy egészen más tudásanyagú és mentalitású könyvtárosság kialakításában. Együtt dolgoztunk a korábban szaktanfolyamot és taní-tóképzőt végzettek főiskolai különbözeti államvizsgájának lebonyolításában. Fordítva: mi pedig közreműködtünk az asszisztensképzés tankönyvének többször átdolgozott változataiban. Akkor-tájt kezdett megvalósulni Varjas Bélának az 1950-es évekbeli, majd Kovács Máténak a ’70-es évek fordulóján született elképzelése, hogy jöjjön létre a könyvtárosképzés és -továbbképzés tel-jes vertikumát átfogó könyvtári intézet. (Persze az eredeti elképzelés szerint az egyetemi tanszék lett volna a központ.) Hogy igazán nem lett azzá, abban előbb az egyetemi tanszékvezető partner-ségének hiánya, majd 1986 után Katsányi távozása is közrejátsz(hat)ott.
Hogy miben láttam a KMK szerepét az oktatásban? Nem csak most, kezdettől azt a véleményt képviseltem, hogy fél évszázad után nagy nyereség, hogy a könyvtárosképzés a(z felső)oktatásügy része lett. Minden szakembert legjobb ebben a keretben képezni. (Hogy milyen lett volna, ha ki-futja magát a könyvtárosgimnázium, csak találgatni lehet.) Hiszek a gyakorlat – elmélet – gyakor-lat összefüggésében, ha úgy tetszik abban, hogy az elmélet a gyakorlat általánosításából születik. Ezért a továbbképzés, az újdonságok, a legkorszerűbb megoldások megismertetése viszont a gya-korlattal legközelebbi viszonyban lévő KMK-hoz illik jobban. (Diplomát, tudományos fokozatot az állami felsőoktatás keretében lehet kiadni.) Véleményem szerint az alap- és középfokú képzést – mivel közel áll a praktikumhoz és nincs a közoktatásban helye – a KMK végezte, illetve vezeté-sével a tankönyvtárak csinálták a legjobban. Voltak szép számmal, akik az alapképzést mind átad-ták volna a KMK-nak – ez csak zavart okozott, amit utólag kellett valami módon korrigálni. Eb-ben voltak vitáink KMK-beli kollégákkal, ez néha rivalizálást hozott magával, de a vita előbbre is vitt. Miként jeleztem korábban, mivel a felsőoktatás keretében nem sikerült, s mivel a KMK a magyar könyvtárügy elismerten szakmai középpontja volt, szívesen vettem (volna), hogy a KMK – mintegy központi szervező szerepkört betöltve – kezében legyen a könyvtárosképzés vezénylé-se.
Úgy érzékeltem, hogy nagyjából az 1980-as évtized közepéig nem volt a KMK-nak „gyenge pont-ja.” Ezért csak módjával említettem neveket, mert Sallai Istvántól és Sebestyén Gézától kezdve, Kende Ferike nemzetközisig mindenkiben felkészült és segítőkész munkatársakat ismertem meg. Később kezdtek megjelenni a szakmához alig értők, de a nagyobb baj, hogy azt megtanulni vagy megismerni sem akarók, hivatástudattal nem rendelkezők. Azt hiszem, hogy a Könyvtári Intézet már csökkentett szerepkört kapott. (A személyi észrevételeim így is érvényesek. Vargha Balázs, Szabados László vagy Sebő Ferenc és mások is kívülről jöttek, de azonnal megtanultak, mert akartak tanulni „könyvtáriul”, KáeMKásként gondolkodni. Mindenkinek a maga területén tekinté-lye volt a könyvtárakban, noha soha nem akarták ráerőltetni akaratukat, hanem vita/partnerként meggyőzni egymást. Meggyőződésem volt mindig a személyiség döntő szerepe a könyvtárügy-ben, s az is, hogy a KMK nélkül a magyar könyvtárügy nem emelkedhetett volna (nyugat)európai mércével mérhető magaslatokba. Az külön bravúr volt, hogy diktatórikus viszonyok között a közművelődési könyvtárak a szocialista népkönyvtártól mind közelebb jutottak a polgári köz-könyvtárhoz. Igaz, a KMK-ban Sebestyén Gézától, Sallai Istvántól (Kovács Mátétól is) mindenki elsajátíthatta, miként kell – a Szovjetunióra hivatkozva – a legjobb polgári demokráciáktól elta-nulni-megvalósítani a korszerűt. Lehet, hogy nosztalgia részemről, nekem az igazi KMK a Múze-um utcai volt – hangulatában és szellemében egyaránt. (Ami nem jelenti azt, hogy az ottani élet- és munkakörülményeket kívánnám vissza!)