Mint oly sokan mások a szakmából, én is egyetemistaként hallottam először a Könyvtártudományi és Módszertani Központról, vagy ahogy már akkor is emlegették, a KMK-ról. A hatvanas évek eleje volt ekkor, fiatalok voltunk, akárcsak maga az intézmény. Tanáraink, néha idősebb társaink szavai nyomán valamiféle misztikus ködben lebegett a szemünk előtt az épület, és az abban folyó munka. Némelyekről legendákat és anekdotákat meséltek, amelyeket – mivel közelebbről nem ismertünk senkit, semmit – vagy elhittünk, vagy nem. Olykor-olykor egy-egy kötelező vagy aján-lott olvasmány szerzőjét azonosítottuk, de emlékezetem szerint személyes kapcsolatba a KMK egyik munkatársával sem kerültem. Mire végeztünk (1966-ban történt), mégiscsak tudatosult ben-nünk, hogy a Könyvtártudományi és Módszertani Központ a hazai könyvtári élet egyik igen fon-tos elméleti és gyakorlati műhelye. Olyan műhely, ahol a lendületes fiatalok és a tapasztalt idő-sebbek jól összeforrt, egymást kiegészítő csapatként munkálkodnak a magyar könyvtárügy kor-szerűsítéséért, az élenjáró módszerek széles körű megismertetéséért. Formálódó, gazdagodó szak-könyvtárának állományára a fővárostól távol élő könyvtárosok is támaszkodhattak, hiszen nem-csak szakbibliográfiai összeállításaival, hanem kölcsönző szolgálatával is segítette a vidéki kollégákat.

Földrajzilag magam is messze távolodtam az egykori alma matertől és az intézménytől. Korán kialakult azonban a hol lazább, hol szorosabb munkakapcsolat, és ez a kontaktus mindmáig ele-ven. Jóformán pályakezdőként, a Hajdú-Bihar Megyei Könyvtár szaktájékoztatójaként 1967 őszén kaptam akkori igazgatómtól, Arató Attilától azt a feladatot, hogy a gazdaságirányítási reform be-vezetésének időpontjára készítsek elő egy havonta megjelenő kurrens bibliográfiát, a politikai (párt-, tanácsi, szakszervezeti) és a gazdasági vezetők rendszeres tájékoztatására. Az ötletről ki-kértük a KMK véleményét is, és a megkérdezett munkatársak az elképzelést mind az indítás előtt, mind később élénken támogatták. Később országos szolgáltatássá izmosodott, és ebben jelenté-keny része volt az intézmény kedvező, bátorító magatartásának is. A tájékoztató szolgálat debre-ceni kiépítésére és színvonalának fokozatos emelésére irányuló törekvéseinket megerősítették az 1970-ben lezajlott harmadik könyvtárügyi konferencia előremutató, ma divatos kifejezéssel: a nemzetközi trendekhez igazodó ajánlásai, valamint az 1972-ben közzétett, a közművelődési könyvtárak nagy léptékű, differenciált fejlesztését célzó szakmai irányelvek is. A majdani történe-ti elemzés tárgya lehet (remélhetőleg lesz) annak kimutatása, hogy ezekben a dokumentumokban mennyire és milyen módon tükröződtek a KMK dolgozóinak elgondolásai (biztos vagyok benne, hogy számtalan ponton kimutatható a közvetlen hatás).

Az első igazi közös munka – és az elsőre az ember mindig szívesen emlékezik! – pár évvel ké-sőbbre, a hetvenes évtized elejére datálható. Ekkortájt „szerelmesedtem bele” a helyismereti tevé-kenységbe, olyan mértékben, hogy ez a szerelem mindmáig, közel negyven év múltán is kikezd-hetetlen. S a „könnyű Katit táncba vinni” szindróma jegyében egy új, mint később kiderült, tartós kalandra vállalkoztam: a KMK illetékes referenseinek biztatására hozzáfogtam egy módszertani útmutató megírásához (amelyet aztán még néhány tankönyv, jegyzet követett). A honismereti mozgalom és a helytörténetírás fellendülése, valamint a helyi politikai mozgás átmeneti megpezs-dülése országszerte megnövelte a lokális információk iránti érdeklődést, és immár nemcsak a megyei, hanem a kisebb könyvtáraknak is reagálni kellett ezekre az igényekre. Az adott periódus-ban úgy látszott, hogy az imént említett szakmai irányelvekben „B” kategóriába sorolt városi és járási könyvtárak lehetnek azok, amelyek viszonylag rövid időn belül képesek felzárkózni a hely-ismereti szolgáltatás terén a megyei központokhoz. A szükség és a lehetőség kettős felismerése először a KMK berkeiben érlelődött meg. Jómagam a „Helyismereti tevékenység a „B” típusú könyvtárakban” címmel összeállított füzettel próbáltam hozzájárulni az ügy sikeréhez. Szakmai munkásságom egyik fontos eredményének tartom, hogy az elvetett mag kisarjadt: büszke öröm-mel emlegetem (tanítványaimnak is) – nem egyszer követendő mintaként – azokat a városokat és községeket, ahol a mi ösztönzésünkre a lelkes kollegák kitartó, szorgos gyarapító és feldolgozó munkával szép lokális gyűjteményt (manapság adatbázist) hoztak létre.

A KMK sokat tett a hazai helyismereti szolgáltatás kiteljesedéséért. A hetvenes években az MKE Bibliográfiai Bizottságával közösen szervezett tanácskozások és az itteni előadások, hozzászólá-sok szövegét közreadó kötetek (Vajda Kornél szerkesztésében) rendkívüli segítséget nyújtottak a módszertani alapozáshoz, az egységes szemlélet kialakításához és megszilárdulásához. Fogarassy Miklós – szintén a KMK munkatársa – volt az egyik kezdeményezője a helyismereti kutatók kézi-könyvének szánt sorozatnak, amelyben igen-igen hasznos összeállítások jelentek meg. Nem fo-gom fel kudarcként, hogy a lokális bibliográfiai szintézis végül is nem született meg (talán túlmé-reteztük a koncepciót), mert közben helyismereti címjegyzékek sokasága látott napvilágot, és napjainkban is a hazai bibliográfiai irodalomnak talán ez a legdinamikusabb ága. Mindannak, ami az elmúlt bő másfél évtizedben a könyvtári helyismereti tevékenységben történt (így a külön szer-vezet létrejötte, az országos konferenciák folyamatossága, a lokális információ-szolgáltatás köte-lezettségének törvénybe iktatása stb.) a gyökerei a KMK harminc-harmincöt esztendővel ezelőtti erőfeszítéseiben keresendők.
Noha ritkán találkoztunk, és személyes emlékeim száma meglehetősen csekély, ifjúkorom egyik szakma etalonja a Könyvtártudományi és Módszertani Központ akkori igazgatója, Papp István volt. Már-már azt hittem, végképp megfakulnak akkori élményeim, amikor nemrég egy kutatási téma kapcsán egykorú dokumentumok sokaságából idézhettem fel alakját. Hajdan is úgy véltem, most pedig, jókora idő elteltével, de a források ismeretében meggyőződéssel állíthatom, hogy az ő vezetői ténykedése jelentékeny mértékben meghatározta az intézmény fejlődését, a KMK az ő irányításával válhatott a szakmai megújulás motorjává. A szakterület iránti mély elkötelezettsége, kivételes munkabírása, felkészültsége és rendkívüli nemzetközi tájékozottsága, az új iránti fogé-konysága, szellemes vitakultúrája, íráskészsége, emberi jóindulata és egyéb pozitív tulajdonságai mindig elismerésre késztették a hallgatót, a partnert. Egyetlen konkrét példa: mi, hajdú-bihariak odaadó figyelemmel szemléltük azt a javaslatát, amelyet a hetvenes évek végére beígért, ám meg-hiúsult debreceni megyei könyvtárépület kivitelezésére kidolgozott. Vele együtt álmodoztunk, és bár az álom elszállt, a tanulság megmaradt, és úgy hisszük, ez a terv az elektronizáció korában is időszerű, apróbb módosításokkal megvalósítható lenne.

Amikor egy kissé hosszúra nyúlt vargabetű után a nyolcvanas-kilencvenes évtized fordulóján ismét visszatértem a könyvtáros pályára (amitől persze sosem szakadtam el igazán), egy újabb, a KMK által indított akció részese lehettem. Még az ún. rendszerváltozás előtt, pontosabban annak éppen a küszöbén a kulturális kormányzat engedélyezte a Kossuth Lajos Tudományegyetemen az informatikus könyvtáros szak létesítését. Újdonság volt; az egyetem vezetői az általuk megismert külföldi példák nyomán a megnevezéssel is érzékeltetni akarták, hogy a számítástechnika könyv-tári alkalmazására is fel kell készíteni a hallgatókat. Alighogy 1989 őszén megkezdődött a tanítás, a KMK oktatási osztálya, név szerint Csapó Edit osztályvezető megkereste az egyetemet azzal a kéréssel, hogy elsősorban a fővárosi könyvtárak azon diplomás munkatársai számára, akik nem rendelkeznek könyvtáros szakképzettséggel, megszervezhessen egy humán informatika kiegészítő szakot. Gyors előkészítés, kellő érdeklődés, egyértelmű siker. Később a vidéki kollégák is jelent-kezhettek a levelező képzésre, és többen éltek is ezzel a lehetőséggel. A hazai könyvtárügy szá-mos vezető személyisége emlegeti jó szívvel ezt a kurzust, amely néhány éves működése során jelentős szerepet játszott az informatikai szemlélet meghonosításában, elterjesztésében. Engem eleinte annyiban érintett a dolog, hogy a debreceni egyetem külső oktatójaként a Könyvtártörténet című tantárgyat tanítottam. Tanítottam? Ez így, a szó szoros értelmében semmiképpen sem igaz. Valójában a hallgatók házi dolgozatot írtak, ki-ki szabadon választott könyvtártörténeti témáról (természetesen megszabott követelményekhez igazodva), és ezt a munkát értékeltem, osztályoz-tam. A tanulságokról a szaksajtó hasábjain is beszámoltam. A dolgozatok némelyike kifejezetten tudományos igénnyel született, és vagy teljes egészében, vagy rövidítve nyomtatásban is napvilá-got látott. A módszer bevált, és miután a KMK tapasztalatait hasznosítva a levelező tagozatot (kiegészítő és másoddiplomás változatban) áthelyeztük Debrecenbe, a történeti stúdiumot itt szin-tén így teljesítették.

Nagyjából ez idő tájt zajlott le a Könyvtártudományi és Módszertani Központban az a komoly visszhangot kiváltó, feszültségektől sem mentes szakfelügyeleti vizsgálat, amelybe az átvilágítás kezdeményezője és vezetője, Horváth Tibor engem is bevont. (Fiatal kutatók figyelmébe ajánlom: érdemes lenne egyszer történetileg feldolgozni a közelmúltnak ezt az érdekes epizódját.) Nagyon szép, megtisztelő feladatot kaptam: a KMK, azon belül főként a könyvtártudományi szakkönyvtár bibliográfiai tevékenységéről kellett véleményt formálnom. Kettős élményben volt részem: éle-temben először (és mindeddig utoljára) közelről láthattam e műhely munkáját, érdemi beszélgeté-seket folytathattam a munkatársakkal, betekinthettem a kívülálló elől elzárt titkokba; egyúttal igen kedvező benyomásokra tettem szert, a jelentésemben csupa jót írhattam mind az Új Könyvek és az Új Periodikumok c. állománygyarapítási tanácsadóról (holott az elsőről éppen egy válságos szitu-ációt követően kellett nyilatkozni), mind az Eseménynaptár negyedéves füzeteiről, mind a MAKSZAB (A magyar könyvtári szakirodalom bibliográfiája) c. összeállításról és a MANCI (Magyar és nemzetközi cikkek) c. számítógépes adatbázisról, mind a Könyvtári Figyelő külföldi és a HLISA (Hungarian Library and Information Science Abstracts) hazai referátumairól. Talán sza-bad idéznem az 1993. december 12-én kelt beszámolóm végső summázatát: „A KMK szakkönyv-tárának bibliográfiai tevékenységében a keretek kialakultak: a hazai szakirodalomról teljességre törekvő tájékoztatást nyújtanak a magyarországi könyvtárosoknak és a válogatott anyagról in-formálják a külföldi szakembereket; a nemzetközi szakirodalomról egyrészt a bibliográfiai leírás szintjén, másrészt referátumokban adnak szelektív felvilágosítást.

Minekutána a kilencvenes évek elejétől a szakmai közélet sűrűjébe kerültem (a Hajdú-Bihar Me-gyei Könyvtár helyismereti osztályának vezetőjeként, pár év múlva igazgató-helyetteseként, köz-ben másodállású egyetemi oktatóként, majd szakfelelősként, társadalmi megbízatással az Magyar Könyvtárosok Egyesülete Bibliográfiai Szekciójának elnökeként, később az MKE Elnökségének tagjaként, és így tovább), a Könyvtártudományi és Módszertani Központtal, illetve az 1997-es törvény alapján ebből átszervezett Könyvtári Intézettel állandó kapcsolatot tartottam. S immár nyugdíjasként tartok még ma is. Az intézet jóvoltából – egyebek között – közreműködhettem a könyvtárpolitika stratégiai célkitűzéseinek kimunkálásában, közelebbről a könyvtáros pályakép távlatos vonásainak megrajzolásában. Jegyzetet írhattam a helyismereti munka alapjairól az asz-szisztensképző tanfolyamok számára. Csakis hálás lehetek azért, hogy a Könyvtári Intézet a „To-vábbképzés felsőfokon” című remek sorozatában két tanulmánykötetemet is kiadta (Genius loci – A helyismereti tevékenységről, Legyen minden helységben olvasóintézet). Mint könyvtárosnak és történész-kutatónak egyaránt nagy elismerést jelentett, amikor felkértek a Könyvtári Figyelő ta-nácsadó testületében, későbbi szerkesztő bizottságában való részvételre. Szeretném hinni, hogy olykor-olykor én is hozzájárulhattam a KMK, illetve a Könyvtári Intézet feladatainak színvonala-sabb ellátásához.