KATSÁNYI Sándor – TÓTH Gyula:
A főváros könyvtárának története
1945–1998 / Katsányi Sándor;
Tóth Gyula ; [közread. a] Fővárosi
Szabó Ervin Könyvtár. – Budapest
: FSZEK, 2008. – 542. p.
ISBN 978 963 581 437 4
Történettudományunk egyre több és mind változatosabb kiadványi formákban vállalkozik a 20. századi magyar historikum átpásztázására, monografikus igényű feldolgozására (amihez szép számú memoár is kapcsolódik). Nyilvánvaló, hogy erre a – lényegét tekintve 1914-gyel kezdődött és a 80-as évek végén lezárult – évszázadra történő visszatekintés az alapvető forrásokhoz való hozzáférhetés gyakorlati lehetőségével, továbbá a traumákkal teli magyar történelem szellemi feldolgozásának igényével áll erős kapcsolatban. Úgy tűnik – pontosabban: az remélhető –, hogy könyvártörténeti írások is kezdenek ehhez a friss tendenciához csatlakozni. Ezt látszik ugyanis igazolni, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár nagyszabású intézménytörténeti monográfiája, amely a mű második kötetének megjelenésével1 vált teljessé, és amelyet Katsányi Sándor és Tóth Gyula készített el. A vaskos kötet lapjain az olvasó a könyvtár utóbbi, több mint fél évszázados históriáját követheti nyomon. (1998 azért lett a kiadvány záró-dátuma, mert Kiss Jenő főigazgató, illetőleg helyettese, Papp István ekkor vonultak nyugállományba, továbbá mert az intézmény felújított, kibővített, modernizált központja is ezt követően kezdte meg a 21. század igényeinek megfelelő működését.)
Hogy miként alakult a FSZEK története a – tudományos könyvtáraink között is kiemelkedő helyet elfoglaló központjával és a fővárost átszövő hálózatával – az paradigmatikusnak, mondhatni modellszerűnek is tekinthető az egész magyar könyvtári rendszer vonatkozásában is. A könyvtár első igazgatója, a később névadóvá is vált Szabó Ervin a múlt század elején a legkorszerűbb (angolszász) közkönyvtári mintákat figyelembe véve alapította meg az intézményt, amelynek (mint azt Katsányi a mű első kötetében kimutatja) a két világháború között is sikerült ezt az irányultságot és a közszolgálat magas szellemi igényét a krízisek dacára megőrizni és a székesfőváros könyvtári ellátását fejleszteni. A Wenckheim-palota birtokba vétele ugyan kényszermegoldás volt, ám mégis reprezentatív központot tett lehetővé, és az intézményvezetés a szociológiai, szellemtudományi gyűjtőköri profilt képes volt fenntartani, az állományt jól gyarapítani, továbbá értékes külön-gyűjteményeket kialakítani, miközben – lassan ugyan, de – a fiókhálózatot is új egységekkel tudta bővíteni. Ki is alakult az igényes könyvtárhasználók tábora. Az igazgatók, vezető munkatársak – noha Szabó marxista világnézetét nem osztották – szakmai tekintetben és a lényegét illetően a könyvtáralapító hagyatékát kamatoztatták, kezdeményezéseit vitték tovább.
Az 1945 és különösen az 1949 utáni idők alapvető vonása, hogy – miközben a könyvtár nevében már Szabó Ervin szerepelt és szüntelenül hivatkoztak is rá – éppen ezt, a főváros könyvtárának progresszív tradícióját törte meg, mivel a szektás, majd a kádári politika a Fővárosi Tanács, illetőleg különböző pártszervek útján évtizedeken át hatalmas súllyal telepedett az intézményre. Ez oda vezetett, hogy – noha a háború utáni magyar könyvtári ellátás országos léptékű kialakításában a közkönyvtárügy mintaadó intézménye hivatása várt rá – a FSZEK az ideológiai irányváltások, kényszer-lépések, személyzeti politikák sanyarú kiszolgáltatottja lett. A könyvtár csak a hetvenes évek közepe, vége felé kezdett kikecmeregni ebből a helyzetből, és kezdhetett a szolgáltatások modernizációjának útjára lépni. Ha egy intézményt felsőbb instanciák a tüzzel-vassal folytatott osztályharc, az ideológiai alapú népboldogítás, politikai nevelés terepére szorítják, s munkatársaiktól is alapvetően ennek szolgálatát kívánják meg, akkor még a célszerű ellátási struktúrán (hálózaton) belüli ellátási pontok is szürke és szűkös egyenruhába kénytelenek öltözni, és olyan „népkonyhákká” válnak, ahol voltaképpen csak egy „kondérban főtt szellemi egytál-étel félét” képesek a könyvtárosok olvasóiknak feltálalni.
A fél évszázad könyvtári folyamatai, életjelenségei azonban a maguk valóságában sokkalta bonyolultabbak, mint amit szemlénk bevezetője (szükségszerűen egyszerűsítő) áttekintése sugall. Katsányi és Tóth munkája – egyebek mellett – abban is példaadó, hogy nem tér le a körültekintő, alapos, objektív történészi feldolgozásmód útjáról. Különösen érvényesül ez a munka 1945 és 1980 közötti korszakait tárgyaló fejezeteiben (az előbbi szerző munkájában), amelyek – a méltányosság jegyében – a kor, az emberi körülmények presszióját és több más körülményt is tekintetbe véve még azt is lehetővé teszik, hogy – paradox módon – a FSZEK históriáját egyfajta szakmai szabadságharc keserves küzdelmének fogjuk fel. (Vagy legalábbis erők és ellenerők folyamatos küzdelmének is. )
A szerzőpáros a „Bevezetés”-ben figyelemre méltó mértéktartással ezt írja: „…valójában a könyvtárosok voltak azok, akik aktívan vagy passzívan elfogadva vagy ellenkezve válaszoltak a társadalom értelmezésünk szerint: a kultúrpolitika FM. igényeire és kihívásaira, akik értékeket őriztek meg, vagy új értékekért szálltak síkra. Egy könyvtár története […] értelmezhetetlen a benne szereplő könyvtáros személyiségek megismerése-bemutatása nélkül. Szeretnénk emléket állítani azoknak az elődöknek, munkatársaknak és vezetőknek, akik tehetségüket a szellemi javak közkinccsé válásának szolgálatába állították. Sok könyvtáros hagyott maradandó nyomot az intézmény életében más-más alkattal, meggyőződéssel, könyvtár-ideával, igyekeztünk őket megérteni, ha a megértés nem is jelent minden esetben egyetértést.” (15. p.) Ez a magyarázata annak is, miért felettébb bőséges a kiadvány ’personália’ vonatkozása. A központi könyvtár vezetőinek, vezetői csapatának felettébb gyakori változásai, sajátos, sokszor aszinkron személycseréi, a hálózati munka irányítóinak nem egyszer változó „harca”, stratégiája, stabilizáló törekvése, majd „utóvéd hadműveletei” egyaránt indokolják a könyvnek ezt a jellegzetes vonulatát.
Persze nemcsak az aktorok, de maga a „történelem” is – különböző áttételeken keresztül és igen sajátos ecsetekkel – mindig is új és új vonásokat fest egy könyvtári intézmény arcára. Természetesen a FSZEK történetében is bőséggel ismerhetünk meg ilyen effektusokat. Az ostrom során roppant sokat szenvedett főváros több könyvtára romokban hevert, kiégve, nem egyszer kifosztva találták a fiókokat, de a koalíciós idők könyvtárosai fáradságot nem kímélve, szinte hősies erőfeszítéssel teszik használhatóvá a szolgáltató helyeket. A háborús veszteségeket tetézte, hogy a „fasiszta művek kivonásának”, a „polgárinak”, „reakciósnak” nevezett művek selejtezését célzó cenzurális indexeknek voltak kénytelenek engedelmeskedni a könyvtárosok – több esetben a megszálló hatóság képviselőjének aktív beavatkozása mellett. A „fordulat évéig” tartó koalíciós időkről szól a kötet első, háromívnyi fejezete (Koalíciós évek a politikában és a könyvtárban 1945–1948), amelyben a háború előtti személyzet alakjai éppúgy megjelennek, mint a ’még régebbiek’ (Szabó Ervin egykori munkatársai), de feltűnnek új szereplők is. Ha az olvasó az itt olvasható részletek meghökkentő benyomásain túljut, az intézménytörténet igazi nagy drámájához érkezik el a két következő fő fejezetben (Kultúrforradalom és diktatúra. Az ötvenes évek indulása 1949–1953; A reformtól a forradalomig 1953–1956).
A Kádár rendszer berendezkedésének időszakát – újabb fordulattal – az ijesztő retorziók, kompromisszumok és a néma, csendes szakmai ellenállás igen összetett momentumai jellemezték (A helyét kereső könyvtár. Válaszutak, pályamódosítások 1957–1959). Ezt követően megint igen terjedelmes, közel hetven oldalt kitevő fő fejezet következik (Differenciáltabb szolgáltatások felé. Utak és zsákutcák az 1960-as években). Történeti visszapillantásban – a politikai konszolidációval – ez az időszak látszik annak a „rejtett időtengelynek” (ez a periódus egyébiránt a félszázados folyamat felezőidejére esik), amelyben lassan, óvatos lépésekkel a depresszív idők utáni – a sztálinista idők reminiszcenciával végleg szakítva – az intézményrendszer egészébe kerül a FSZEK, ami már átvezet a következő évtized még határozottabb fejlesztéseihez (Új stratégia – Régi tehertételek. Az 1970-es évek). Ezek lényegüket tekintve azt jelezték, hogy a főváros nyilvános könyvtári rendszere immár nem „külön világ” az ország megyei, városi könyvtáraitól eltérő közkönyvtári koncepcióval, hanem a főváros és az intézményvezetőség kész határozott lépéseket tenni egy világváros sztenderdjeinek megfelelő intézményi struktúra létrehozásának irányába. (Az eddigi fejezetek Katsányi Sándor munkái.)
Az igazi ”reformkorszakról” (Visszatérés a Szabó Ervin-i alapokhoz és korszerűsítés 1980–1998; A könyvtár működése 1980–1998), amely a rendszerváltás idejét is átíveli, Tóth Gyula írt két magvas fejezetet, melyek már a jelenbe nyílnak. A kerületi főkönyvtári rendszer, a szakrészlegek, a kettős funkciójú könyvtárak létrehozása, a „családi” és a „kétfedelű” könyvtár, a közhasznú tájékoztatás – ezek a válogatott címszavak karakterizálják ezt a periódust, amelyben az intézmény (különösen a központi könyvtár) szinte zökkenőmentesen élte át a rendszerváltást. Hiszen szinte mindaz a reform, amelyre a demokrácia lehetőséget nyitott, féléretten már rendelkezésre állt. A záró rész első felében a könyvtártörténész tüzetesen áttekinti e könyvtár-politikai tényezőket és folyamatokat, hogy aztán a második felében a feltételek, tények és a reáliák terén alapos szemlében összegezze a közel két évtized könyvtári folyamatait. A kötet szövegtörzsét három függelék-fejezet zárja: a nemzetközi és hazai „Kapcsolatok”-ról szóló, az „Összegzés” című (amelyben Kiss Jenő és Papp István tevékenységének sommás mérlegelésre került sor), illetőleg a „Kitekintés”, amelyben a szerző már a 21. századba pillant ki.
Egy nagyszabású tudományos történeti monográfia esetében – mint szemlénk elején jeleztük: ilyen fajsúlyú kiadványról beszélünk – a szerzők komolyságát, kompetenciáját a feldolgozás olyan tényezői (is) szavatolják, amelyeket az olvasó csak a könyv alapos végig olvasása során képes igazán méltányolni. A fentiekben a tagolás, a fejezetrend struktúrájának a históriai logikának megfelelő kialakítását írásunk is igyekezett jelezni. Most még arra a finom mérlegelésre is felhívjuk a figyelmet, hogy e fejezetszerű tagolás a politikai, könyvtári és a személyi összetevőkre is tekintettel van a szakaszolásban.
A főváros könyvtárának története 1945–1998 súlyát, garavamentjét azonban elsősorban és leginkább pregnánsan az a több mint 600 lábjegyzet adja meg, amely az oldalakat kíséri. Kellően nem méltányolható, ahogy a szakirodalmi hivatkozásokat jelentősen kibővítő levéltári forrásokat feldolgozák, illetőleg az „oral history” elérhető anyagait felhasználták. Ebben a tekintetben is példaadó műről van szó, amelynek módszerei remélhetően el fognak terjedni. A képanyag is méltatást érdemel – ezek az archivális, fekete-fehér fotók roppant szemléletesek, és időnként a szöveges közlést vizuálisan is kitűnően egészítik ki. Banális megállapításnak tűnhet, de ez esetben hangsúlyozni érdemes: a könyvtári statisztikák – látszólag száraznak ható – számsorai, grafikonjai a működési mutatók (sok esetben meglepő) változásait is kitűnően tükrözik. A szövegtörzs azonban kellő mérséklettel alkalmazza ezeket a táblázatos betéteket. Teheti: a kiadvány legvégén ugyanis (Somogyi József összeállításában) a FSZEK egész, 1904–2000 közötti működését tükröző számoszlopokban is búvárkodhat a kötet használója.
A könyvtárosi szakma két prominense jegyzi a munkát (és ez nem csak a szerzőkre, a kiadvány lektoraira is áll). Nincs tehát igazán meglepő abban, hogy a kötet függelék-apparátusa ugyancsak mintaszerű. A névmutató mellett – amelybe sajnos több hiba is csúszott a kivitelezés során (e lapszusokat azonban a kötethez mellékelt hibaigazítók korrigálják) – a már említett statisztikai oszloprend mellett két függeléket is tanulmányozhatunk. A FSZEK meglehetősen bonyolult történetében való eligazodást egy intézménytörténeti Kronológia segíti. A Sántháné Antal Sára által elkészített Kiadványjegyzék és bibliográfia több mint negyven oldalt tesz ki. Ennek ellenére a bibliográfus bevezetője csak „ízelítőnek” mondja a fővárosi könyvtár száz évének publikációit regisztráló és az intézményről szóló írásokat felsorakoztató összeállítást. Az előbbi először az önálló kiadványokat (évenkénti tagolásban), majd az évkönyveket, publikált jelentéseket, munkaterveket, híradókat, harmadjára pedig a bibliográfiai sorozatokat, lelőhely- és tartalomjegyzéket regisztrálja. Ebben az esetben szekundér bibliográfiának is nevezhető a könyvészeti apparátus második (válogatottnak nevezett) része, amelyben időrendi elrendezésben (2007-ig) leljük meg az alapvető forrásokat, majd külön-külön a központi könyvtárról, a kerületi és fiókkönyvtárakról, illetőleg a könyvtárosokról szóló publikációkat. Gazdag irodalmi kalauz ez a későbbi könyvtártörténeti kutatásokhoz.
Sokan és sokszor – kellő és elegendő okkal – a könyvtártörténeti munkákat száraz, nem egyszer „poros” olvasmánynak tartják. Íme, egy kivételes kivétel. Ami nem csupán a szerzők felkészültségével, fogalmazásmódjának plasztikusságával, gondosságával magyarázható. A kötet olvasása, tanulmányozása közben – kiváltképpen, ha könyvtáros az illető! – elkapja az embert az érzés: mindaz, ami a szóban forgó intézmény történetének múltjából kibontakozik a lapokon, a szerzők minden visszafogottsága dacára a jelen vitális (vehemens) szemszögéből íródik; tanulságunkra, okulásunkra, esetleg azért, hogy a monográfia olvasója – a végére jutva és letéve a munkát – nem csupán tájékozottabbak, de némileg bölcsebbek is legyünk. A főváros könyvtárának története immár párossá vált (egy zöld és egy barna borítós) kötetével erre az élményre is meginvitál.
Jegyzetek
1 Az első kötet: Katsányi Sándor: A főváros könyvtárának történte 1904–1945. Bp. : FSZEK, 2004.( Ld. Murányi Lajos: Új monográfia született a főváros könyvtárának első negyven évéről. = Könyvtári Figyelő 2005. 4. sz. )