BRUIJNZEELS, Rob – TIGGELEN,
Nicoline
Bibliotheken 2040 : die Zukunft
neu entwerfen / [red.]
Rob Bruijnzeels und Nicoline van
Tiggelen ; aus dem
Niederlandischen von Ute
Klaassen. – Bad Honnef : Bock,
Herchen, cop. 2003 –83 p.
ISBN 3-8847-227-1
 

Az Amsterdamba igyekvő turista nemigen áll meg útközben Hollandia déli részén, Brabant tartományban, a szétszórt kis települések nem ígérnek különösebb szenzációt. A könyvtárügy képzeletbeli útikönyvében azonban Brabant újabban többcsillagos helynek számít: e tartomány könyvtárosainak akciójára nemcsak a holland könyvtárügy figyelt fel, hanem a nyugat-európai szaksajtó is. A brabantiak megtervezték, sőt néhány modellben be is mutatták „a jövő közkönyvtárát”, s mindezt Könyvtárak 2040, a megtervezett jövő címmel könyv alakban is publikálták. A kritikák szélsőségesen megoszlottak: egy német szaklap „A nagyokat mondó hollandok” címmel, szokatlanul csípős iróniával ismertette a kiadványt, mások viszont lelkesült elismeréssel számoltak be róla. „Korábban úgy gondoltam, hogy a nyilvános könyvtáraknak nincs távolabbi jövőjük, e könyv mégis meggyőzött arról, hogy van” – írta egyikük. Ha egy mű – kezdeményezés, könyv – ilyen szélsőségesen eltérő véleményeket vált ki, akkor az lehet értékes vagy értéktelen, de semmiképp sem érdektelen.A könyv története is megérdemli figyelmünket. 1960-ban Brabant tartományban Könyvtári Központot alapítottak, elsősorban a kistelepüléseken történő könyvtárszervezés céljából. 2000-ben a Központ fennállásának negyvenedik évfordulóját készült megünnepelni. Először az ilyenkor szokásos emlékülésre gondoltak, elégikus emlékbeszédekkel, emlékcikkekkel és emlékkönyvvel, mert a nosztalgikus visszaemlékezéseknek Hollandiában (is) divatjuk van. Ekkor azonban váratlan fordulatok történtek: nem is egy, hanem három ponton szembefordultak a dolgok megszokott menetével.
Először is lemondtak arról, hogy a múltba nézzenek vissza, helyette a jövőbe tekintést választották, a negyvenéves múlt helyett a negyven év múlva várható, 2040 körüli könyvtárakkal akartak foglalkozni. Az a meggondolás vezette őket, hogy a visszaemlékezések túlburjánzása az elaggás tünete, az elszaporodó könyvtári megemlékezések melankóliához vezetnek és visszavágyódáshoz „a régi szép időkbe”. A jövő tervezése viszont, ha bevonják az érintett könyvtárosokat is, kiemel a jelen körülmények szülte rezignációból, új kedvet, bizakodást, lendületet ad a „jövőalkotásban” résztvevőknek.
A másik eredeti fordulat akkor történt, amikor a jövőkutatás szokott útja, a jelen trendjei által kikövetkeztethető „valószínű jövő” helyett a „kívánatos jövő” fürkészésére vállalkoztak. Megfogadták Hölderlin költői szavait – a könyv első mondata őt idézi – „Koldus az ember, mikor gondolkodik, Isten, mikor álmodik.” Abból indultak ki, hogy a valószínű jövő felrajzolásával a tétlen elfogadás szerepe jár együtt, míg a kívánatos jövő, melyet mi magunk alkotunk ideákból, fantáziából, álmokból, önmagát beteljesítő jóslattá válhat. ”Álmodozva elhagyni a realitást, hogy a jövőben elnyerjük az álmodott realitást” – foglalta össze egy ismertetője a kezdeményezés lényegét.
És még egy meglepő fordulat történt, s ez talán a legeredetibb. A jövő könyvtárait illető elképzelések nem maradtak papíron, hanem azokból néhányat meg is valósítottak. Ezek a modellek (inkább könyvtári kezdemények, mint hagyományos értelemben vett könyvtárak) mintegy illusztrációként szolgálnak a jövő teóriájához.
Minderről a brabantiak egy színes könyvben számoltak be 2001-ben, kiadója a Holland Közkönyvtárak Egyesülete volt, majd két év múlva megjelent a Könyvtárak 2040 német nyelvű kiadása is. (A jelen ismertetés ez utóbbira épül.)
Milyen könyvtárak lépnek elénk e könyv lapjairól? Először is egy monumentális, nagy könyvtár, a „Brabant Könyvtár”, mely a mai legnagyobb és legmodernebb könyvtáraink tovább növelt és gazdagított utóda. Ezt veszi körül hat kicsi, fantázianevet viselő könyvtár. A Bibliothèque d’Amis könyveit egy irodalombarát asztaltársaság gyűjtötte össze, találkozásaikra ki-ki elhozta a legkedvesebb könyveit, ezekből válogatta ki a kis közösség a Baráti Könyvtár anyagát. A Partizán Könyvtár alapítói gyerekek voltak, akik a hasonló módon kiválasztott kedvenc könyveiket, egy természetvédelmi terület különböző pontjain rejtették el, bájos titkolódzások közepette. (Ez a „könyvtár” a Kamarás István – Nagy Attila szervezte olvasótáborokra emlékezteti a magyar könyvtáros olvasót, azzal a különbséggel, hogy a brabantiak még nagyobb teret adtak a gyerekek önállóságának, és a könyvek fizikai mivoltukban is szerepet kaptak.) A fiatalok könyvtárát, a Hormon-Könyvtárat ugyancsak a fiatalok találták ki önmaguknak. A könyvtári tereket és a bennük lévő dokumentumokat a fiatalság tulajdonságai szerint alakították ki, külön sarkot kaptak a visszavonult elmélkedésre vágyók, más helyet a szerepelni kívánók, mást az agresszivitásra hajlók, a fülig szerelmes tinédzsereket pedig a „Szerelem és szex” szoba várta. A Hotel Alfabét könyvtár egy régimódi, jómódú ház meghitt könyvtárszobájára emlékeztet, hagyományos könyvállványokkal és süppedő bőrfotelekkel, azzal a különbséggel, hogy egy szálloda ad neki otthont, és bárki által látogatható. Ez a kísérlet a magánerőből létesített és fenntartott nyilvános könyvtárat modellezi. A Túlélő Könyvtár könyvei egy természetvédelmi terület különböző pontjain elrejtve találhatók, A Jövő Virtuális Könyvtára pedig a technika mindenhatóságával szemben a kollektív értelem és emlékezet fontosságát hirdeti, némileg a sci-fikre emlékeztetve, elsősorban Bradbury „élő könyveire”.
Mi a közös ebben a kavalkádban? Először is egy hiány ötlik az olvasó szemébe: egy szó sem esik itt az új digitális információs technikáról, a napjainkban zajló könyvtári modernizációról, s a tervezők nem aggódnak a hagyományos könyv, a könyvolvasás, a személyes könyvtáros-olvasó kapcsolatok várható elsorvadása miatt. E vízió szereplői már természetesnek tartják a digitális úton mindenki számára közvetlenül hozzáférhető tájékozódási lehetőséget, ugyanakkor nem kérdőjelezik meg a könyv, a könyvet olvasó ember, a szépirodalom továbbélését. Egy hasonlattal érvelnek: az ember nem hagyott fel a gyaloglással a kerékpár, az autó, a repülő felfedezése után sem, akár a compostellai utat is végigjárja. Nagyon sok ember nem tudja vagy nem akarja elképzelni a jövőjét könyv nélkül, miért engednénk meg, hogy a technika diktálja ellenünk a jövőt? Túllépve a modernizáció kérdésén, a brabantiak azt feszegetik: milyen szerep vár a könyvtárakra a megvalósult modernizáció után, az átalakult, urbanizálódott társadalomban. Ezek már a modernségen túli, posztmodern könyvtári víziók. (És tegyük hozzá, hogy az ismertetett könyv tartalma, stílusa is a posztmodern művekre emlékeztet: logikusan felépített szerkezet helyett szerteszórt, játékos ötletek követik egymást, a konzervatív olvasó szemében mindez komolytalannak, már-már a blődség határát súrolónak tetszhet. Mindenesetre a könyv mélyebb mondanivalója csak a második olvasás után tárulkozik fel.)
Melyek ennek a Hollandiában megtervezett könyvtári jövőképnek a legjellemzőbb vonásai?
Legszembetűnőbb a nagy és a kis könyvtárak ollójának végletes szétnyílása. A nagyok még nagyobbra nőnek, a kicsik karcsúbbakká, ezzel mozgékonyabbá válnak. E folyamatnak, amely napjaink könyvtári valóságában is jól megfigyelhető, itt a végpontjával találkozunk: a terv egyetlen monumentálissá növesztett szuperkönyvtárral számol („Brabant Könyvtár”), mely a tartomány valamennyi korábbi hagyományos könyvtárát magába szippantotta, s így szinte határtalan lehetőségekkel rendelkezik. A tér azonban nem marad üresen, falak nélküli új dinamikus kis könyvtárak csíráznak ki, olykor csak egyetlen feladathoz, érdeklődési körhöz, témához kapcsolódva. Az elképzelés kötődik a régió távlati települési tervéhez, mely szerint Brabant tartomány (mint egyébként egész Hollandia is) egyetlen hatalmas várossá válik, hetvenegy kisebb „városrésszel”.
Az épület megtervezésére az ország egyik sztárépítészét kérték fel, Winy Maast (aki a hannoveri világkiállítás holland pavilonját is tervezte). Maas hatalmas üvegtornyot képzelt el, egy ötven emeletes háznál is magasabbra nyúlót, melyben 17 km hosszú spirálban tekergőzik 4 millió könyv. A torony nemcsak könyvtár lenne, hanem a tartomány legtágabb értelemben vett információs központja és a kultúra palotája is, helyet adva előadásoknak, kiállításoknak, tanfolyamoknak, szakköröknek. Mindez kiegészülve éttermekkel, kávézókkal, kisebb speciális üzletekkel.
Dèjá vu, mondja a tervek könyvtáros olvasója, a brabanti üvegtoronyban a könyvtár visszakapja azt a helyet, amiről a szakma egy-egy feltörekvő korszakban álmodott. Emlékezzünk pl. a Szabó Ervin-Lajta Béla féle tervre, a monumentális könyvtári és művelődési palotára, magasra szökő toronnyal, benne csillagvizsgálóval. A holland tervező nem is titkolja: az épület a könyvtár apoteózisa, hangsúlyozott monumentalitással a tartomány jelképévé kívánja emelni. Minden kor megalkotta a maga legmagasabb építményét, egykor templomot, ma bankházat, a brabanti könyvtárosok optimistán hisznek benne, vagy akarják hinni, hogy egy jövendő korban a tudás, a műveltség és az azt megtestesítő könyvtár fog a legmagasabbra emelkedni.
Amíg a toronykönyvtár sok szállal kötődik a múltbeli álmokhoz is, a kis könyvtárak radikálisan elszakadnak a megszokott formáktól. A brabanti látomás szerint ezek nem lesznek állandó jellegű gyűjtemények, melyek falaik közé várják a betérő olvasókat, viszont a legváratlanabb helyeken is megjelennek, a társadalmi élet minden olyan szituációjában, mely igényli a könyvet. Állandóan mozgásban levő, változó, dinamikus kis könyvtárak ezek, az igényekre gyorsan reagáló, de még inkább figyelmet keltő akcióikkal. Ezekhez az amőba-lényekhez képest – melyeket a társadalom bármely tagja, egy baráti társaság, intézmény, akár egy szálloda is létre hívhat és működtethet – a mai, falak közé zárt könyvtárak merevnek, megdermedtnek tűnnek.
Ebben az új könyvtári vízióban a statikát jelentő nagy könyvtárra épülve a többi mind dinamikus mozgásban van. „És mégis mozog …” A könyvekről és a szükséges dokumentumokról a nagy toronykönyvtár gondoskodik, mely az egész tartományra kiterjedő ellátórendszerként működik. Nem szűnik meg tehát a könyvtári hálózat, csak átalakul, a korábbi hierarchikus irányító funkciót az ellátói feladatok váltják fel.
Az új könyvtári képződményekben alapvetően megváltozik a könyvtáros-olvasó kapcsolat. Ezek már nem „olvasóbarát könyvtárak”, hanem az olvasók könyvtárai. A használó itt nem barátságosan fogadott kívülálló, hanem alakítója, működtetője, fejlesztője ezeknek a kis gyűjteményeknek, amint azt a megvalósított modellek jól mutatják. A gyerekek és a fiatalok itt maguk gondolták el és alakították is ki saját könyvtárukat, egyszerre voltak ötletadók, könyvtárberendezők és könyvtárosok. A könyvtáros és az olvasók közötti határ átjárhatóvá válik, ami radikális szakítást jelent a múlttal, a használó személyisége új, rendkívül felértékelődött szerepet kap. (Aligha véletlen, hogy az olvasónak mint szuverén személyiségnek nyújtott maximális szabadság gondolata éppen Hollandiában fogalmazódott meg.)
Az olvasó aktivizálódása azonban nem vonja maga után a könyvtáros passzivitását. A könyvtár a brabanti tervek szerint „a használók tudásának és ismereteinek szervezője lesz” vagy még távlatosabban: „a társadalmi gondolkodás egyik organizátora”. A gyerekkönyvtáros pl. maga szervezi meg a gyerek és az irodalom élményszerű találkozását, mint azt a könyv példája mutatja. A könyv megjelenésével egy időben Hollandiában egy újabb gyerekkönyvtárt is szerveztek a brabanti elvek alapján: itt a központban már nem az olvasóterem van, hanem egy „műhely”, mely sokféle kreatív foglalkozásra ad alkalmat. „Itt tényleg mindent lehet csinálni, ami érdekes” – nyilatkozott az egyik kis látogató, és ezt tartották a szervezők törekvéseik legpontosabb megfogalmazásának, a legnagyobb elismerésnek. A könyvben olvasható elméleti írásokból kiderül, hogy a jövő könyvtárosai tudatosan vállalják majd az iskolai olvasástanítás problémái közepette „a fiatalok új alfabetizációját”, a külföldi népcsoportok olvasás-fejlesztését, az öregekkel való foglalkozást. Ebben a dinamikus könyvtárügyben a ma még inkább csak periférikus szociális feladatok a könyvtári tevékenység központjába kerülnek.
A könyv olvasójában mindvégig ott bujkál a kérdés, mi ebből a felvázolt jövőképből a bizarr vágyálom, és mi az, ami valóra is válhat? „Ez vajon a közkönyvtár búcsúdala vagy a jövő ígérete?” – kérdi egy recenzens. A könyv egyik kísérő tanulmánya részben válaszol e kérdésre. Ennek szociológus szerzője, M. Langeveld a holland társadalom várható jövőjével összevetve feszegeti a tervek megvalósíthatóságát. Nézete szerint a nyugati társadalom távlati jövőjének két forgatókönyve képzelhető el: az egyik a jelenlegi, a termelés és profit érdekei által mozgatott társadalom továbbfejlődése a maga belső törvényei szerint, a másik lehetőség viszont az életminőség, a „lakható világ” megőrzése érdekében a környezetvédelmet, a szociális ellátást és a kultúrát előbbre soroló, a termelést és a profitot korlátozni is hajlandó jövő. Bár a szociológus szerint a brabanti jövővízió mindkét szcenárióban megvalósítható, az utóbbi azonban összehasonlíthatatlanul kedvezőbb jövőt ígér a kulturális intézményeknek, így a könyvtáraknak is.
A brabantiak hagyománytörő kezdeményezése óta csaknem egy évtized telt el, hatása azonban máig érezhető, gondolataik részben beépültek az európai közkönyvtárak egyik-másikába. A Holland Közkönyvtárak Egyesülete elemeket emelt be belőlük az ország könyvtárainak távlati tervébe; a svájci Állami Könyvtár tervezésénél figyelembe vették a Brabant Könyvtár építészeti tervét; angol építészeti kiadványok, folyóiratok ugyancsak ismertették Maas elképzeléseit; a Partizán Könyvtár ideáit tükrözi a Heerhugowaardban (Hollandia) létrehozott új gyerekkönyvtár; a münsteri Városi Könyvtárban a brabantiakra hivatkozva átvették a kívülállókat is érdemben bevonó kollektív tervezés gyakorlatát. Mi magyarok egy külföldi kolléga, Georg Ruppelt előadásának keretében találkozhattunk a brabanti elképzelésekkel az elmúlt év MKE vándorgyűlésén.
De mond-e ez a brabanti álom valamit nekünk magyar könyvtárosoknak, akik a holland (angol, dán stb.) könyvtárak jelenlegi képét is szinte sci-fiként elérhetetlennek érezzük? Egyvalamit biztosan közöl: a jövő szabadon csapongó tervezése a résztvevő könyvtárosokat lelkessé, aktívvá, bizakodóvá tette, egységes szakmai csapattá formálta. A jövőbe vetett hit képes megváltoztatni a szürke rutint és a rezignációt, s a hollandok hite szerint ezzel magát a jövőt is. A brabanti vállalkozás szervezője, R. Bruijnzeels ezt így fogalmazta meg: „Azt a jövőt, amit akarunk, nekünk magunknak kell megterveznünk, mert különben olyan jövőt kapunk, amit nem akartunk.”