Nézetek a női olvasásról Magyarországon

Fülöp Géza 1986 és 1994 között vezette az ELTE Könyvtártudományi Tanszéket, olyan időben, amikor kétféle “rendszerváltoztatás” is történt Magyarországon, a kétségtelenül fontosabb politikai-társadalmi mellett ekkoriban integrálódott a számítástechnika a könyvtárak mindennapi munkájába. Ezekre a nagy jelentőségű átalakulásokra és kihívásokra a felsőoktatásnak, azon belül a könyvtárosképzésnek is megfelelő válaszokat kellett adni. A Tanár Úr az 1990-es évek elején az oktatás tartalmi és infrastrukturális megújításán dolgozott, illetve új posztgraduális képzési formákat kezdeményezett és indított el. Ekkor létesült a könyvtörténet-könyvmuzeológia szak, melynek alapításával kettős célja volt: egyrészt úgy gondolta, hogy az átalakuló tudományos képzéssel, a meginduló doktori iskolával lesz majd összekapcsolható, másrészt pedig a régi, 1800 előtti állománnyal rendelkező bibliotékák könyvtáros szakképzettséggel már rendelkező munkatársai számára kívánt kellő elméleti és gyakorlati ismereteket nyújtó szakot teremteni. A négy féléves képzéshez kiváló tanári gárdát szervezett, csak azokat említve, akik már nem lehetnek közöttünk: a Tanár Úr adta elő a 16–18. századi könyvkultúrát tárgyaló tanegységet, Soltész Zoltánné volt az oktatója az antikváknak és a 16–17. századi könyvművészetnek, Bogdán István vezette be a hallgatókat a papírkészítés és vízjelkutatás rejtelmeibe, Haiman György a könyvnyomtatás és a könyvillusztráció technikáját, valamint a könyv tipográfiai megformálásának elméleti és gyakorlati tudnivalóit ismertette, a 18. században kialakuló folyóiratokat és a sajtót pedig Kókay György mutatta be.
Ennek a képzésnek voltam magam is hallgatója. A tanulmányoknak annak rendje és módja szerint szakdolgozat írásával kellett zárulnia és amikor felkerestem Fülöp Gézát elképzelésemmel – Sándor István munkásságáról kívántam diplomamunkát írni –, ő javasolta, hogy bibliográfiai érdeklődésemnek megfelelően foglalkozzam a felvilágosodás korában kiadott könyvek előszavaival, ajánlásaival, ugyanis azokban nem ritkán olvasmányokat ajánló könyvjegyzékek is találhatók. Így készítettem el szakdolgozatomat Szerencsi Nagy Istvánról, aki egy 1783-ban megjelent, női olvasóknak szánt német erkölcstani munka fordítója volt, és az eredeti mű bibliográfiai tételei mellé terjedelmes, több mint 80 művet tartalmazó, a magyar olvasóközönség számára összeállított ajánlóbibliográfiát készített.
A 18. századi olvasóközönséggel, a női olvasással azután nem igazán foglalkoztam, az elmúlt időszakban azonban – mivel egy Kármán József nevét viselő városi könyvtár munkatársa  vagyok – figyelmem ismét e korszak és kérdéskör felé fordult. Előadásomban  arra vállalkozom, hogy Fülöp Géza maradandó és a felvilágosodás kori olvasóközönséget tárgyaló írásait is hasznosítva bemutassam (az előzményekre is kitérve) az 1770-es évek végétől az 1780-as évek közepéig keletkezett vélekedéseket a nők olvasásáról, ezzel tisztelegve a nyolcvan esztendeje született Tanár Úr emlékének.

Az “olvasás forradalma” és a női olvasóközönség

A szakirodalomban újabban elfogadottá vált az olvasás jellegének 18. századi radikális változására az “olvasás forradalma” terminus technikus használata.  Az elnevezés alatt azok a folyamatok foglalhatók össze, amelyek során tömeges formában megtörtént az áttérés az intenzív, vagyis a közösség által szabályozott, kevés számú, normatív, főként vallásos szövegek olvasásából  az extenzív, a modern, szekularizált, individuális, sokféle és változatos, többnyire szórakozás céljából történő olvasásra. Az “olvasás forradalma” Nyugat-Európában elsősorban a nők és a fiatalok között jelentkezett, Magyarországon némi időbeli késéssel és kevésbé kiterjedt formában ugyan, de szintén érzékelhető a jelenség.
A 18. század közepe előtti korokban női olvasóközönségről nem lehet beszélni, rendszeresen olvasó, a könyvvel, irodalommal vagy éppen a tudományok valamely területével foglalkozó hölgy – néhány kivételes személyt leszámítva – nem volt, illetve olvasmányaik a hitéleti irodalomra korlátozódtak. A lányok és asszonyok írásbelisége a nemesség és a polgárság körében is jelentősen elmaradt az azonos társadalmi rétegbe tartozó férfiakétól, Tóth István György megállapítása szerint a női alfabetizáció hozzávetőleg azonos volt a nő társadalmi státusa alatti férfi népesség írni-olvasni tudásával. Más szavakkal: a felvilágosodás előtt – legalábbis Magyarországon – a főrangú nemesasszonyok műveltségi szintje megfeleltethető a köznemesi férfiakéval, az ő asszonyaik írásbelisége és olvasása viszont a jobbágy férfiakéval mutat hasonlóságot.  Ez az egész Európára érvényes tendencia – természetesen jelentős regionális eltérésekkel – változott meg a 18. században, amikor az új műfajok – mindenekelőtt a regény és az immár a nőknek is szánt moralizáló lapok  – elterjedése miatt egyre többen váltak olvasóvá, méghozzá irodalmi műveket olvasókká a hölgyek körében is.
Angliában a század közepén a felsőbb társadalmi osztályokba tartozó nők már klubot alapítottak azzal a céllal, hogy közösen vitassák meg az új könyveket. Kezdeményezésüket csakhamar követték a polgári osztályhoz tartozó nők is.  A női olvasóközönség bővülése egyébként magának a regénynek a szerkezetére is visszahatott, Löwenthal jegyzi meg, hogy “A nők különösen szerették, ha a regényt három kötetre osztották fel, mert egy ilyen kötetet kényelmesen átolvashattak, amíg a fodrásznál ültek”.  A hölgyek olvasmányaikat a könyvesboltok mellett a megalakuló kölcsönkönyvtárakból szerezték be. Az intézményről egy angol könyvkereskedő a következőket írta: “A kölcsönkönyvtárak is nagyon sokat tesznek a szép nem szórakoztatásáért és műveléséért; hovatovább minden nőben kialakul az ízlés a könyvek iránt [..]. Általános szokás, hogy az asszonyok olvasnak, s a regények mellett, amelyek között vannak egészen kiemelkedő műalkotások is, megáldva a kedély és a szellem minden jó tulajdonságával, az angol nyelven megjelent legjobb könyveket, s talán a különböző idegen nyelveken írt legjobb műveket is elolvassák; s a néhány ezer előkelő hölgy, akik könyvkereskedésemet rendszeresen látogatják, éppolyan jól ki tudják választani a könyveket, s van olyan érzékük az esztétikailag és szellemileg értékes művek iránt, mint bármelyik művelt férfinak a Királyságban, jóllehet gyakran lebecsülik a regényolvasó asszonyokat”. 
Elsősorban a női olvasók és a fiatalok voltak azok, akik egyes regényekből az érzések, a viselkedés egészét befolyásoló kultuszműveket teremtettek. Franciaországban ilyen volt Rousseau Új Héloїse című regényének hatása 1761-ben, olvasói közül sokan idegösszeroppanást, sírógörcsöt kaptak. A könyv megjelenése előtti napokban már izgatott várakozás volt Párizsban. A város “türelmetlenül várta a regényt; a Saint-Jacques utca és a Palais-Royal könyvkereskedőit hírekért ostromolták. Végre megjelent. Sikere – nem úgy, mint rendesen történni szokott – megfelelt az izgatott várakozásnak. A trónörökösné az elsők közt olvasta, s mint elragadó műről beszélt róla Luxembourg hercegnek. Az írók világában vegyes érzelmekkel fogadták, de az előkelő társaság véleménye egyértelmű volt. Különösen az asszonyok részegültek meg a műtől és szerzőjétől, s kevés akadt még a magasrangúak közt is, akit nem hódítottam volna meg, ha vállalkozom rá” – írta Rousseau a Vallomásokban.  A német irodalomban Goethe 1774-ben megjelent regénye, Az ifjú Werther szenvedései töltötte be évtizedekre a kultuszmű szerepét (melynek hatásától egyébként maga az író is szeretett volna szabadulni. Zavarta, ha úgy emlegették, mint “a Werther írója”; ő a köztudatban “a Faust írója” akart lenni). Valóságos Werther-láz keletkezett; Werther-csészék készültek, sokan öngyilkosságokat követtek el, ünnepségeket tartottak a regény feltételezett modelljének sírjánál, a lányok mind Lotték szerettek volna lenni, az ifjak pedig kék frakkban és sárga harisnyában jártak. Az Új Héloїse-hoz vagy a Wertherhez fogható olvasmánysiker magyar szerzőtől persze nem volt, de csíráiban azért mindez kimutatható például Kazinczy 1789-ben napvilágot látó szentimentális levélregényének, a Bácsmegyeynek öszveszedett levelei  recepciójában, amelyről az író is elismerte, hogy elsősorban “szerelemben olvadozó ifjacskáink s leánykáink” vitték sikerre és kétségtelenül részben e nagy siker miatt támadták oly sokan.  A  Bácsmegyeyt csodálták és támadták, ugyanis a felvilágosodás ideológiája nem általában az olvasást, hanem a hasznos, vagyis a személyiséget építő, gazdagító, a világ új ismereteit közvetítő, az erkölcsöket megnemesítő olvasást propagálta – és a hasznosság elvének jegyében találkozhatott egymással az 1770-es, 1780-as évek különféle szemléletű és a felvilágosodáshoz is eltérően viszonyuló hazai értelmisége.
 
Vélekedések a női olvasásról MaŹgyarŹországon a felvilágosodás kora előtt

A nők olvasáshoz – vagy tágabban: művelődéshez – való jogának hazai elismertetésében három fejlődési szakaszt lehet megkülönböztetni. Némileg ironikusan fogalmazva, az első stádiumot úgy jellemezhetjük, hogy a férfiak ugyan felismerték a 18. század közepén a könyv és a társadalom kapcsolatának megváltozását, az új műfajok, mindenekelőtt a “románok” megjelenését, azok nagy hatását az olvasókra, de ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – kezdetben többnyire elutasították, hogy a hölgyek regényt olvassanak. A második, az  1770-es évek végével kezdődő korszakban a férfiak voltak azok, akik a női művelődés, olvasás fontosságára felhívták a figyelmet, és írásaikban immár a gyönyörködtető és az erkölcsöket gazdagító regények olvasására is buzdították a lányokat és asszonyokat; végül a harmadik szakasz az volt, amikor az 1790-es évek végétől immár ők vitatkoztak egymás között arról, hogy kell-e olvasni és, főleg mit. A továbbiakban az előzményekkel és az első szakasszal, illetve a második első felével fogok foglalkozni. Terjedelmi korlátok miatt figyelmen kívül hagyom Péczeli József kezdeményezéseit, mindenekelőtt a női olvasóközönség érdeklődésére számító és általa 1789-ben indított Mindenes Gyűjteményt, illetve Kármán József nagy jelentőségű munkásságát. Kettőjük működésétől számíthatjuk azt a periódust, amikortól kifejezetten a hölgyek számára írt kiadványok látnak napvilágot, illetve a polgárosodó irodalmi élet és könyvkultúra jeleként egyes városokban szalonok keletkeznek, amelyekben immár az olvasó nők nem elhanyagolható tényezőivé válnak a művelődésnek és az irodalmi művek recepciójának.
A nők olvasásáról még a 17. században Pázmány Péter fejtette ki gondolatait, és nézetei hosszú időre meghatározták nemcsak a katolikusok, de a protestánsok vélekedését a lányok könyvhöz való viszonyáról. Az érsek több prédikációjában foglalkozott ezekkel a kérdésekkel 1636-ban megjelent gyűjteményes kötetében.  A fiaknak istenes nevelésérűl című prédikációban általánosságban foglalkozik a gyermekek értelmi nevelésével; a könyveket illetően nagyfokú óvatosságot ajánl a szülőknek. Szerinte a régi keresztények gyakorlatát kellene követni, azt, hogy az ártalmas és veszedelmes könyveket elégették. Most is “minden hivolkodó és veszedelmes énekeket s könyveket úgy meg kellene vonni az ifjúságtól, hogy csak neveket se tudná.”   Egy másik, Mint kell a keresztyén leányt nevelni című beszédében azután kifejezetten a leányok olvasmányaival is foglalkozott. Hosszabban idézem a vonatkozó részt, mert érzékelhető, hogy Pázmány, kortársaival és a korábban idézett sommás véleményével ellentétben, igenis fontosnak tartotta a lányok – természetesen korlátozott és az erkölcsi épülést szolgáló – olvasását: “Tudom, a községnek nagy része azt ítíli, hogy nem jó írnia és olvasni tanulni a leánynak; mert félő, hogy az olvasásból gonoszt tanuljon; és olyakat ne írjon, amiket nem kellene. De én üdvösséges dolognak ítílem (…). Soha egy asszony sem vetemedett gonoszságra, hanem csak aki nem értette: mely drága kincs a tiszta élet, mely veszedelmes az emberek szívét és fohászkodó kívánságát maga után vonni; mely gyalázatos a rövid gyönyörűségért holtig való gyalázatot viselni. Ezeket, és ezenkívül, valami tartóztathat a gonosztúl, valami a jóra izgathat, künnyen megtanulja, aki könyveket olvas. Mert miképpen írva hagyta Szent Ágoston, egy fertály óráig való olvasása a Szent Antal életének, teljes életre szentség tüzét gerjesztette sokakban. Annak okáért, az én ítíletem szerint, igenis tanulja a gyenge leányka az olvasást: csak arra vigyázzanak a szülék, hogy ne valami hívságot és feslettséget olvasson, hanem imádságos könyveket, ájtatos tanúságokat, Krisztusnak és az ő szentinek életét. Egyszóval, egyebet ne olvasson, hanem amiből erkölcsét jobbíthassa. Bolondság az asszonyembernek hadakozó dolgokat olvasni: kárhozat a szerelmes históriákat forgatni, melyekből halálos méregnél, azaz veszedelmes gonoszságnál egyebet nem vehetni. Ah! Mely nagy esztelenség az atyáktúl vagy férjektűl, ha virágénekeket, szerelmeskedésről írt könyveket adnak feleségek, leányok kezébe!” Mikes Kelemen 1719-es keltezésű 27. levelében írt a leányok írni-olvasni nem tudásáról. Kárhoztatta azt a gyakorlatot, hogy nem oktatják, nevelik a lányokat, így megakadályozzák, hogy a valláshoz a szükséges jó könyveket olvashassák. De egy másik érv is megjelenik nála. A távollevő férjjel sem tud levelezni az asszony, hacsak nincs mellette a tiszttartó. De meg kell nézni, milyen levelet ír az úr a tiszttartónak és az olvasni nem tudó feleségnek: “meglátnók, hogy mindenik egy húron pendül és nem sok különbség vagyon közöttök”.   Az írás-olvasás tehát a házastársak közötti intimitás szempontjából válik fontossá nála. Érinti a lányok nevelését 1725-ben írt 62. levelében is; itt jelenik meg az a később sokaknál szintén olvasható érv, hogy a lányokat azért kell gondosan oktatni, mert ők fogják majdan fiaikat is nevelni,  és az eszes leány asszonnyá válva, jobban tudja gyermekeit a haza szolgálatára felkészíteni.
A genfi református teológus, Jean-Frédéric Ostervald 1700-ban írt és magyar fordításban 1745-ben napvilágot látott A keresztények között ez idő szerént uralkodó romlottságnak kútfejeiről való elmélkedés című munkájában a romlottság hetedik “kútfejeként” tartotta számon a könyveket. Igyekezett azonban különbséget tenni a könyvek között, és elismerte, hogy “nagy keménység volna a szerelemről írott minden tréfás könyveket a tisztátalan könyvek közé számítani, és azok olvasását kárhoztatni”. Granasztói Olga megállapítása szerint a nyíltan erotikus és pornográf könyvek ellen intézte támadását, és megpróbálta elkülöníteni a szerelem ábrázolásában a még elfogadhatót az
elfogadhatatlantól.   Ostervald nézetei azután nagy mértékben befolyásolták a 18. századi hazai, katolikus és protestáns szerzők felfogását a regények olvasásáról. Faludi Ferenc Nemes asszonyában arról ír, hogy a házi munka végzése mellett az asszonyok elővehetnek ugyan valamely könyvet, mert “szép és dicséretre méltó dolog egy asszonyban, mikor érti a beszédet s okos feleletet tud osztogatni”, de óvakodjanak a sok olvasástól, mivel az asszonyokhoz jobban hozzáillik a “valamicske, mint a sok”. Tanácsot is ad, milyen könyveket olvashatnak a nők: “A könyvekben okos választást kell tenni: hagyjunk békét azoknak, amelyek hit és religió dolgát illetik […]. Vegyük elő azokat, amelyek áhétatosságra kisztetnek, világosítják értelmünket, a jóra lágyítják s tüzesítik akaratunkat […]“. Kifejezetten tiltja azonban a regényolvasást. Az ifjú leány anyját a legnagyobb óvatosságra inti: “Hogyha azért Nagyságod nem akarja, hogy históriákat mondjon, írjon a világ egyetlen leányáról, a fabulás könyveket oly magos polcra tegye, hogy el ne érhesse a kisasszony”.

A felvilágosodás és a női olvasás

A magyarországi felvilágosodás időszakában kezdődött el az a hosszú évtizedekig tartó folyamat, amelynek végén megteremtődött a polgári jellegű könyvkultúra intézményrendszere. Létrejöttének egyik feltétele az olvasóközönség bővülése volt, ahogyan Fülöp Géza megfogalmazta: “Az olvasóközönség tetemes gyarapodása, igényeinek emelkedése és fizetőképessége volt szükséges ahhoz, hogy biztos társadalmi és anyagi bázisa legyen a könyvkiadásnak, a nyomdász-kiadók és a kiadó-könyvkereskedők haszonnal vállalkozhassanak a könyvek köz-readására, s mellettük megjelenhessenek majd az önálló, főfoglalkozású könyvkiadók is.”  Az olvasóközönség bővülése elválaszthatatlan volt a nyelvi megújulástól, így és ezért vált az 1770-es évektől kezdődően különösen fontossá a nyelvkérdés, legalábbis a felvilágosodás polgári ideológiáját képviselő értelmiségiek számára, hiszen a felvilágosodásnak több változata volt; az udvar képviselte felvilágosult abszolutizmus a feudális államot igyekezett hatékonyabbá tenni és magasabb szintre emelni, a nyelvkérdés iránt közömbös volt. A vele szemben kialakuló felvilágosult rendiség céljait illetően a feudális képviseleti rendszeren belül maradt, de saját pozícióit kívánta erősíteni a nyelvi kérdés fontosságának felismerésével, a felvilágosodás polgári ideológiáját képviselő értelmiségiek viszont már a feudalizmus rendszerén kívántak túllépni, és a nyelvi megújulást összekapcsolták a társadalom egésze modernizálásának nagy programjával.  Számukra végső soron arról volt szó, hogy miként lehet kialakítani a korai polgári nyilvánosság színtereit, és hogyan lehet egy olyan új nemzetfogalmat teremteni, amelyben a területi, a koronához és az országhoz való kötődés – ahogyan a korábbi századokban a “hungarus” fogalomban kikristályosodott – átadja helyét a közös nyelvre és kultúrára alapozódó nemzetfelfogásnak. II. József halála után, 1790-ben a kibontakozó nemzeti mozgalom ideológusai az akkoriban keletkezett röpiratokban azután már a nők – természetesen a nemesi származásúak – korlátozott politikai részvételét is felvetették, indítványozva, hogy a hölgyek passzív résztvevőként jelen lehessenek az országgyűlés ülésein, és hogy ha csak ilyen formában is, de szereplőivé váljanak a közéletnek.  Ehhez elengedhetetlennek vélték a nők művelődését, vagyis felfogásuk szerint a nők műveltsége, tanultsága – elsősorban persze a gyermekek nevelésében betöltött szerepük miatt – előfeltétele a haza boldogulásának.
Ebbe a folyamatba szervesen illeszkedett az egyházi értelmiség kultúrájának laicizálódása, mind a katolikusok, mind a protestánsok között növekedett azok száma, akik felismerték, hogy a tradicionális vallási normák a hívek számára csak akkor jelentenek értéket, ha feltárul előttük evilági hasznuk is. Különféle műfajú – és immár magyar nyelvű – műveikben előtérbe kerültek a mindennapi élettel összefüggő kérdések, egyfajta életvezetési és nevelési tanácsadók keletkeztek, amelyek a hasznosság elvének jegyében próbálták olvasóikat felkészíteni az új idők kihívásaira. 
Az olvasás ebben az összefüggésben különösen fontos szerepet kapott. Természetesen nemcsak az egyházi értelmiség képviselőinek írásaiban, hanem a felvilágosodás valamennyi hívének gondolataiban, de náluk hangsúlyosabban figyelhető meg az “olvasás forradalmának” megjelenésére adandó válasz, hiszen az akkoriban napvilágot látó könyvek tekintélyes része a tradicionális vallási normákkal szemben állt. A hasznos olvasás elvének jegyében találkozhatott a kultúrájában, de természetesen nem hitében laicizálódó egyházi értelmiség egy része a jozefinizmus évtizedében az elsősorban társadalmi reformokat sürgető világi értelmiséggel és az udvar felvilágosult abszolutizmusával.
A lassú változás jelei már Bod Péternél megfigyelhetők. 1760-ban megjelent Szent Hilárius, vagy szivet vidámító […] dolgok, mellyek mind az hasznos időtöltésre […] ki-botsáttattak című kötete terjedelmes előszavában nemcsak az olvasás hasznossága mellett tesz hitet, hanem részletes bibliográfiát is közöl, melyben felsorolja az olvasásra méltó könyvek adatait. Nem utal külön a női olvasókra, de nem is tiltja őket a regények és mesés történetek olvasásától.  A Magyar Athenasban azután már találkozhatunk női írókkal is; igaz, szerepeltetésük miatt még szabadkozik: “Más országokban a tudós asszonyok nem oly ritkák, mint a fekete hattyúk vagy a fejér csókák, akik a tudós férjfiak között előszámláltatnak s dicsértetnek. Ha azért itt is egy-kettő megemlíttetik, hogy másoknak légyen jó példa a követésre, s a tudományt azoknak példájokkal ne szégyenljék, nem illő, hogy amiatt senkinek illetlen vádja vagy ítélete alá essem”.
A női olvasás – immár regényolvasás – jelentőségének felismerésében a felvilágosodás írói között is Bessenyei volt az úttörő. 1777-ben publikált Anyai oktatás című, eredetileg egy angol mű francia fordításából készített magyarításában még nem utalt a hölgyek és az olvasás kapcsolatára , de a következő évben megjelentetett Magyarságban már érintette a kérdést: “Mi kár lenne benne, ha a német Gellertet is a debreceni, kecskeméti, kassai polgárnék olvashatnák magyarban?” Nyelvi, kulturális programjában a fordítások fontossága mellett érvelt, felfogása szerint az átültetések lehetnek azok az eszközök, melyek segítségével emelni lehet az ország műveltségbeli viszonyait: “…ha Volfust, Flörit, Monteskiöt, Vilándot, Kroneket, Miltont, Donátot sat. magyarul lehetne olvasni, fogadom, hogy egynéhány esztendő múlva az asszonyoknak is több tudományok, értelmek lenne, mint most sok doctusnak van az országban”.  Fülöp Géza megállapítása szerint innentől lehet számítani a tudatos hazai közönségszervezést, hiszen a testőrírók az olvasókat az irodalmi élet szerves részének tartják, és ennek a közönségszervezésnek immár a hölgyek is megszólítottjai.  Bessenyei hevenyészett névsorát persze aligha tekinthetjük egyfajta női olvasmányjegyzéknek, kulturális kánonnak, azt azonban világosan jelzi, hogy az írásos kultúra egészét alkalmasnak tartotta arra, hogy hölgyek olvassák azokat és épüljenek belőlük.  Nála az olvasás, a női olvasás tehát az irodalom szerves tartozéka, és a nemzeti művelődés csak akkor gazdagodhat, ha a hölgyek is részeseivé válnak.

Erkölcstanok a női olvasásról

Bessenyei gondolatai és érvei majd később válnak a női művelődés mellett elkötelezettek fő argumentumaivá; az 1780-as évek első felében több olyan munka is napvilágot látott, amelyek ugyan felismerték a nők olvasásának fontosságát, de azt még nem kapcsolták össze a nemzeti művelődés alapvető kérdéseivel, és természetesen elutasították a felvilágosodás deizmusát és erkölcsi szabadosságát. Ezek az írások megmaradnak a tradicionális erkölcstanok keretein belül, ám azok korábbi komor, aszketikus hangneme enyhül, derűsebbé válik, és egyre inkább megjelenik bennük az élet teljességének igénylése és elfogadása. Arra vállalkoznak, hogy a művelődés új jelenségeit összekapcsolják a hagyományos erkölcsi világképpel, vagyis nem utasítják el a szépirodalmat, a regényeket, inkább megpróbálják a jó példák felmutatásával orientálni a hölgyeket. Egy új, a műveltséget az olvasás révén birtokba vevő nő képe körvonalazódik ezekben az írásokban, többnyire egyébként fordításokban. Ennek az új irányzatnak egyik példája a Josintzi Sándor báró magyarításában 1781-ben megjelent kötet, a francia Louis-Antoine de Caraccioli márki németből átültetett és fiktív élettörténet keretébe ágyazott erkölcstani munkája, a hosszú című A** főhadi vezérnének halálos ágyában gyermekeihez tett utolsó tanításai, mellyek által arra kívánnya őket megtanítani, hogy mivel légyenek vallásokhoz, királyokhoz és a társalkodó-élethez kötelesek.  A címben szereplő sorrend lényeges: legfontosabb kötelesség a hűség a valláshoz és a királyhoz, ám az ifjúnak fel kell készülni társadalmi életére, hivatására is, és ehhez ismeretek szükségesek. A lányok oktatásáról ugyan az a véleménye, hogy matematikára és filozófiára “nincs szüksége az asszony-embernekˇ”, ám a saját példáját hozza fel az olvasás hasznáról, ugyanis “a jó könyvek olvasásában” van “szív nyugalmam” és azok vezettek el “tulajdon magam” megismerésére. Az olvasás “mestersége” abban áll, hogy “mit kellessék olvasni”, mert oly sok kötet jelenik meg, hogy nehéz közülük a valóban jót kiválasztani. A könyvek olvasásában négy fokozatot javasol a haldokló anya szerepét magára öltő Caraciolli, illetve a fordító. Először az erkölcs és a szív megjobbítását célzó műveket kell kézbe venni, ezután következzenek azok az írások, amelyek “a ti állapototok felől tanítanak”. Az érettebb korú ifjaknak hasznosak a világ és a történelem megismerését szolgáló könyvek, végül lehet olvasni “az idő töltésére való” írásokat is. Fontosnak tartja a versek ismeretét, mert a költészet “az elmét frissíti, a képzelődést éleszti”. Szükséges a különféle zsurnálok tanulmányozása, “nehogy azon dolgok felől, mellyekről a társaságokban beszélnek, az ember tudatlan legyen.” Josintzi Sándor nem egészítette ki az eredeti munka konkrét címeit magyar művekkel, viszont a kötetet gróf Bethlen Ádámné özvegyének, Losontzi Bánffi Zsuzsannának ajánlotta.
 Néhány évvel később, 1783-ban jelent meg Andreas Meyer német lelkész nőneveléssel foglalkozó erkölcstani művének magyar fordítása Szerencsi Nagy István tollából Barátságos oktatás, hogy kellessék egy ifjú asszony embernek magát a díszes erkölcsökben méltóképpen formálgatni címmel. A Benedickt Mihály által pozsonyi és budai impresszummal kiadott ízléses kötet elegáns rézmetszetével is sugallja az új nőideált: vonzó ifjú hölgyet láthatunk a képen, mögötte könyvekkel zsúfoltan teli szekrény, az értelmes és vidám tekintetű leány hárfát tart a kezében, az asztalon toll, tintatartó és papír. A fordító, Szerencsi Nagy István a műveltségében laicizálódó és II. József egyházpolitikáját támogató protestáns lelkészek jellegzetes képviselője. Apja a Ráday, majd Teleki-család uradalmi intézője volt, és minden jel szerint Ráday Gedeon támogatásával folytatta egyetemi tanulmányait német földön. Benkő Józsefhez írt egyik leveléből ismert, hogy egy időben Ráday Gedeon könyvtárának rendezésével foglalkozott, és ekkor tett szert alapos könyvészeti ismeretekre, olyannyira, hogy tervezte Bod Péter Magyar Athenasának új, bővített kiadását. II. József egyházpolitikai intézkedési tették lehetővé, hogy Győr városában református gyülekezet működjön, mely 1783-ban Szerencsi Nagy Istvánt választotta első lelkészévé. Ezekben az években került kapcsolatba  a kor irodalmáraival, Rát Mátyással, Révai Miklóssal, Pálóczi Horváth Ádámmal. A jozefinista egyházpolitika támogatására több egyházjogi munkát fordított magyarra, és elkezdte az anyaggyűjtést a Magyar Athenas új kiadásához. E terve megvalósításában 1789-ben, 42 éves korában bekövetkezett halála akadályozta meg. 

Meyer András: Barátságos oktatás c. könyvének illusztrációja
Témánk szempontjából legfontosabb Andreas Meyer művének átültetése. A kulmbachi lelkész első alkalommal 1773-ban jelentette meg írását, sikerére jellemző, hogy nyolc év alatt tizenegy új kiadása látott napvilágot. A kötet az ifjú leányok erkölcsi fejlődésével, társaságbeli viselkedésével, a másik nemmel való érintkezésével, szórakozásaival kapcsolatban ad világos és a kor protestáns egyházi értelmiségi szemléletéből következő tanácsokat. A szerző a jó tulajdonságok kifejlesztése és megerősítése egyik eszközeként az olvasást jelöli meg: “A szép és az elmés írások mind a ti elmésségteket mind gusztustokat pallérozzák”. A kötet 65–71. pontja foglalkozik az olvasással; az eredeti szöveget Szerencsi Nagy István lefordította, viszont a mű német nyelvű ajánlott olvasmányait lábjegyzetben magyarokkal kiegészítette. Az általa készített változat így elsősorban az idegen nyelveken nem tudó, polgári származású és állású “módos” leányoknak adott “barátságos oktatást”.
Meyer, illetve Szerencsi Nagy István álláspontja világos: “Amit én még továbbá a ti nemeteknek egy kiváltképpen való hasznos foglalatosságnak tartok, ez a jó könyveknek olvasása”. De – teszi hozzá – “nem minden elmésen írt könyv olvasása egyszersmind hasznos is”. A továbbiakban a német szerző irodalmi műfajok szerint haladva fejtette ki gondolatait az ajánlható olvasmányokról. A 66. pontban röviden áttekintette a korabeli francia, angol és német regényeket, és megállapította, hogy míg régebben nem igazán íródtak olyan művek, melyeket “ifjú szűzek” is kézbe vehetnek, most már – hála Gellertnek és Millernek – vannak ilyen “románok”. Szerencsi Nagy első terjedelmes bibliográfiai kiegészítése ehhez a ponthoz kapcsolódott. Mintegy húsz eredeti magyar regényt vagy fordítást sorolt fel, utóbbiaknál röviden nyelvi szempontból is értékelte a magyarítást. A 67. pont a költészettel foglalkozik. A fordító ehhez fűzött jegyzete szerint “Poéták, szoros értelemben vélvén ezt a nevezetet, a magyaroknál igen kevesen vannak, ha pedig azokat is annak nevezzük, akik valamely históriát vagy románt magyar versekbe foglaltak, így többeket találunk”. Ennek megfelelően e résznél Heltai Gáspár Históriás énekeivel indítja ajánlását, rögtön megjegyezve, hogy “Ez igen ritka régiség, és csak az olyan gazdag könyves tárházakba találtatik mint a méltóságos B[áró] Rádai Gedeon úr őnagyságáé”.
Nincs elegendő tér arra, hogy részletesen elemezzem a Szerencsi Nagy István által összeállított magyar olvasmányjegyzéket.  Összefoglalóan annyit lehet mondani, hogy iparkodott “elég ártatlan”, vagyis olyan könyveket ajánlani, amelyekben “a szeretetre méltó dolgok mindig magához édesgetőbbek” mint a “megutálást érdemlők”. Műfaji vagy tartalmi megszorításai csak annyiban voltak, hogy elfogadva Meyer rendszerezését, figyelmen kívül hagyta például a gazdálkodással vagy gyógyítással foglalkozó, nem nagy számban, de mégiscsak létező magyar nyelvű munkákat. De ez részben érthető, hiszen megcélzott olvasói a polgárság városi életformát élő ifjú hölgyei voltak. A regények és a verses művek mellett Meyer az egyik pontban “a szakaszonként vagy darabonként való (periódusos) írások” olvasásával foglalkozott. Láttuk korábban, Josintzi Sándor fordításában is szerepelt ez a tanács. A fordító a hölgyek érdeklődésére is számot tartó magyar nyelvű újságokat, folyóiratokat még nem igazán tudott ajánlani, így e részben az életvezetési tanácsokat sorolja fel. Meyer javasolja nemcsak a színművek olvasását, hanem a színházba járást is, mert az “jó erkölcsökre oktató mulatság”, hacsak nincs valami “ügyetlen elmésséggel” megrútítva. Szerencsi Nagy e ponthoz az akkor nyomtatásban elérhető magyar nyelvű eredeti vagy fordított színdarabok jegyzékét csatolja, sőt néhány, még csak kéziratban olvasható darabot is említ. Meyer szövegének két utolsó pontja a levélírással és a történelmi, valamint a földrajzi munkákkal foglalkozik. A magyar közönségnek szánt kiegészítésben néhány levelezésgyűjtemény adata is olvasható, illetve Szerencsi Nagy viszonylag terjedelmes kommentárban fejtette ki nézeteit a történelem és a földrajz ismeretének, olvasásának hasznosságáról: “Csak is ez a két tudomány dicsekedhetik azzal a tulajdonsággal a többiek felett, hogy nemcsak hasznos, hanem még e felett gyönyörködtet is […]. Én hát ennek […] tanulását kiváltképpen való módon javaslom az én olvasóimnak”. Összesen mintegy húsz művet ajánlott a hölgyeknek e két terület irodalmából, de hozzátette: “Nem elmúlhatatlanul szükség ezek közül mindeniket megszerezni, hanem avagy csak az egyiket, amelyhez könnyebben lehet jutni”. Egyáltalán, mint írta, azért is ajánlott ily bőségesen olvasnivalót, mert ha “az én olvasóim közül találkoznak olyanok, akik a magok mulatságára magyar könyvekből álló könyv-tár-házacskát /bibliotékácskát/ akarnának gyűjteni, mind a jó m[agyar] könyvekkel ismerkedhetnének meg, mind pedig azt tudhatnák meg, hogy hol kellessék azokat megszerezni”. 
A következő évben hagyta el a sajtót A nemes kis asszonyoknak való emlékeztetés a szerző neve és megjelenési hely nélkül, csupán az 1784-es évszámot megadva.  A szöveg bizonyos részei megengedik azt a feltételezést, hogy fordításról van szó.  A kis kötet írója-fordítója a textusból kikövetkeztethetően Szerencsi Nagy Istvánhoz hasonlóan protestáns lelkész lehetett, a józsefi reformok lelkes híve, aki írásában az ideális keresztény leány képét próbálja felvázolni: “Se célom, se hivatásom nem hozza magával a kereszténységben való hasonlításokat elédbe terjeszteni, hanem csak egy keresztényt neked mutatni”. A vallási toleranciára inti olvasóját: “Ne kötekedj vallásáért senkivel, mert az Isten a békességet és egyességet szereti”. Kevésbé összefogott írás, mint Meyer műve, helyenként ismétlődnek gondolatok, nincs világos szerkezete, nyomdai kivitelezése is gondatlanabb, ugyanakkor az olvasást meglehetősen részletesen taglalja. Konkrét műveket ugyan alig említ, inkább elvi síkon foglalkozik a kérdéssel. Rögtön a kötet elején leszögezi az ismeretlen auktor: “Kell jó könyveket olvasnod, tudni illik olyanokat, melyek bölcs [jó]akaróktól ajánltatnak”, vagyis szükséges, hogy egy tanult és tapasztalt személy irányítsa a leány olvasmányait. A szerző ebből a pozícióból fogalmazza meg tanácsait, időnként egy rezignált, a világ megannyi csalfaságát és hiábavalóságát már megismerő és az ifjú leányokat ezektől a csalódásoktól megóvni akaró tekintélyes férfiú hangnemére emlékeztető stílusban. Az olvasásnak több haszna lehet: “A gyönyörködtetés mellett gondolataidat kormányozza, a tétovázásban értelmedet világosítja, s lelkedet az eséstől óvja, a jó erkölcsökben gyarapít, minden lépésedet vezérli, ajándékaiddal élni tanít, egyszóval a könyv legjobb barátja az embernek, amely az ő hibáit kivilágosítja és távoztatni tanítja”. Segít a jó tulajdonságok kiteljesítésében és a rosszra való hajlam leküzdésében, de a társasági életben is hasznos lehet: “aki az olvasást szereti, csak többet lát”. A kötet 36–41. oldalán foglalkozik azután szerzőnk részletesebben a kérdéssel. Fontosnak tartja a szövegek hangos, jól tagolt olvasását, és célszerű a könyvből a lényeges dolgokat le is írni, mert “ez által az embernek elméjében sok jó marad”.
Mit olvasson az ifjú leány? Első a Biblia, az a legfontosabb, majd a “jámbor emberek” életleírását említi. A francia Marie de Beaumont írásait is azon művek közé sorolja, melyek “kisebb s nagyobb növendékeknek, s férjhez menendőknek valók”. A regényekkel kapcsolatban óvatosságra inti olvasóját: “vannak hasznos románok is, de ezeket ne olvasd, míg ugyan egy bölcs jóakaród nem ajánlja”. Javasolja a szerző a történelmi könyvek forgatását, mert azokból “megtanulhatod, hogy vette eredetét minden állapot, hogy nőttek a birodalmak, egy királyság szűntével más hogy lett és hogy nőtt”. Érinti az idegen nyelvű könyvek olvasását; az ő elképzelt olvasója elsősorban a majdan a nagyvilágban is forgolódó előkelő kisasszony, akinek azért célszerű idegen könyveket olvasni, mert az bővíti a tudását, és az ész, “ha nem épül az olvasásból, eltompul, vagy az érzékenységek elragadják”. Kárhoztatja a szerző a lányok fölösleges csacsogását: “Nincs csúnyább a kisasszonyban, mintha minden értelem és rend nélkül beszél. Ettől elszokni nincs jobb, mint jó könyveket olvasni és a csacsogó személyektől őrizkedni”. Némileg meglepő módon egy francia nyelvű természettudományi munkát is említ, hozzátéve: “Ez ugyan első szemlélettel látszatik csak úrfinak valónak lenni, de akinek kedve tovább olvasni van, igen jó könyv”.
Az 1780-as évekre az olvasás a hölgyek számára az akkoriban keletkezett életvezetési tanácsadóknak is köszönhetően sokak számára elfogadott és bevett tevékenységgé vált, olyannyira, hogy például Csokonai Vitéz Mihály a magyar írósors mostohaságát ecsetelő színművében, A méla Tempefőiben az egyetlen értő olvasó, sőt egyáltalán olvasó Rozália, az idősebb Fegyverneki kisasszony, akinek tudásvágya és olvasási szenvedélye apja, húga és a gavallérok számára egyébként még bosszantó haszontalanság.  Mindenesetre az 1793-ban keletkezett darabban Fegyverneki Rozália oktatja ki az üresfejű báró Sertepertit, rövid előadást rögtönözve “kisded magyar könyvtára” előtt Voltaire-ről valamint magyar fordítóiról, Péczeli Józsefről és Szilágyi Sámuelről.
Csokonai talán nem teljesen a vágyait vetítette ki a magyar irodalmat és kultúrát értő és támogató Rozália alakjára; akkor már voltak művelt olvasó hölgyek, és ha lassan is, de egyre fontosabb szereplőivé váltak a hazai olvasóközönségnek. Annak az olvasóközönségnek, amelynek – Fülöp Gézától tudjuk – számszerű gyarapodása, igényeinek emelkedése és fizetőképessége volt előfeltétele a polgárivá váló könyvkultúra kialakulásának.

A bejegyzés kategóriája: 2008. 3. szám
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!