Örülök, hogy a szerkesztőség  előre megismertette velem Balogh András írását. Magam is úgy gondolom, hogy felvetései továbbgondolásra érdemesek, függetlenül attól, hogy a kiindulásként szolgáló helyzetet, a Mikulás Gábor által felvetett kérdéseket az MKE etikai bizottságának állásfoglalása és Fehér Miklós írása valamilyen módon lezárta (bár jobb lett volna a támadás színterén, a napilapban helyretenni), ám a helyzet, amelyre ez a tanulmány született, olyan társadalmi jelenség, amelyre a szakma úgy tud reagálni, ha végiggondolt, megvitatott és világos válaszokkal rendelkezik. Mindig is hiányoltam hazai szaksajtónkból a színvonalas vitákat, különösen így érzem ezt a most érintett témákkal kapcsolatosan.
Mikulás Gábor megbolygatta az állóvizet. A szakma viszont folytathatná a továbbgondolást. Erre Balogh András írása jó indítás lehet, mert színvonalasan, szélesebb kitekintéssel, a témát más nézőpontból újra gondolta, jó szándékú koncepciót fejtett ki, alkalmasat arra, hogy jó ízű párbeszédet kezdeményezzen, mely nem egyszerűen állománygondozási/gazdálkodási kérdés, hanem a nagyon is időszerű könyvtárfelfogást is érinti. Ebből a szempontból majdnem mindegy, hogy mennyiben lehet vele egyetérteni, és mely pontokon vitatható írása.Egyetértek azzal, hogy a szituáció azért veszélyes, mert a kellő határok között mozgó menedzserszemléletre ugyan szükség van, de félő, hogy a szakmához nem értők napi érdekek szerint akarnak dönteni évezredes kérdésekben. A szakma nem hagyhatja – mint az élet oly sok területén: közlekedés, egészségügy, stb., stb. –, hogy hozzá nem értők elrontsák azt, amit generációk építettek fel.
Mint valaha gyűjteményszervezést (is) oktató, mint legutóbb a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története kapcsán az 1980-as években lefolytatott, látszólag állományapasztási vitában elmélyülni kényszerülő – érzékeltem, hogy nemcsak arról van szó, hogy az apasztás irodalma töredéke a gyarapításénak, hanem hogy a paradigmaváltáson átmenő új könyvtárfelfogás mennyi új kérdést vet fel, s a dilemma máig le nem zárt (mert nem is lehet az!).
Akár irigyelhetjük elődeinket, mennyivel egyszerűbb (inkább más!) dolguk volt a megőrző könyvtár időszakában, s mennyire más  helyzetbe került az ún. használó könyvtár gyarapító könyvtárosa. Még nemrégiben is az önmagában álló könyvtár gyarapítását oktattuk, pedig mennyire más az ilyen-olyan rendszerek részeként működő intézmények helyzete. Aztán problémák sorát váltotta ki a dokumentumok sokszínűsége, az új típusok növekvő száma, életjelenségei. Változnak a használói szokások. Nálunk sajnos, akkor apadtak el az olvasó/olvasás/használat-vizsgálatok, amikor új helyzet állt elő. (Ma jobban ismerjük a 20. század utolsó harmadának könyvtári környezetét, mint az ezredfordulóét!) Hogy a könyvtárfenntartók éppen akkor kezdték úgy érezni, itt az ideje a könyvtártámogatás csökkentésének (s az új keletű gazdasági válságról ne is essék szó!), amikor a választék és a dokumentumok ára égbe szökött. Ha morbid akarnék lenni, azt mondanám: ma számos könyvtárban jó dolog gyarapítónak lenni, hiszen alig van munkája, vagy olyan keveset költhet, hogy majdnem mindegy, mit ront el!
Nem kívánom részleteiben értelmezni és nem akarom értékelni Balogh András írását, de azt hangsúlyozom, hogy egyetértek a „Mikulás-jelenség”-ről írtakkal. Mikulás tipikus példája a (nemzetközi) szakirodalmat olvasó, de nem gyakorló, a külföldi példát nem adaptáló, hanem másoló,  és sajnos egyre terjedő gyakorlatnak. Egyetértek a jelenséget fogadó reagálás-kritikájával és a teendőket józanul soroló tennivaló-értelmezésével. Harmadik fejezete és a FSZEK adatai engem azon véleményemben erősítenek meg, hogy a magyar könyvtárak nem alulhasználtak (egyesek persze igen!), hanem az 1970-es évektől azért nem bővül érdemben a használói kör, mert ennyihez vannak meg a feltételek. A FSZEK statisztika is azt mutatja, hogy még a legjobb könyvtárban is néhány év után beállnak a mutatók bizonyos szinten, s elhanyagolható ingadozással stabilak. Vagyis ahhoz, hogy a könyvtárak társadalmi kihasználtsága, s ezáltal a társadalmi megítélése javuljon, és a nyugat-európai és skandináv szinthez közeledjen – a szükséges polgárosodás, kulturális környezet mellett – könyvtári kapacitás növelésére és az említett országok színvonalára lenne szükség. (Ezért érzem erőtlennek és kevésbé könyvtári feladatnak azt, amit a kulturális nevelésről és igénykeltésről ír.) Hogy számára a FSZEK példa a kiindulási pont, érthető és nem is alaptalan. (Már másutt megírtam, hogy hiba volt az 1980-as és 1990-es évek elején nem kellően támogatni és követni Kiss Jenő, Papp István és mások erőfeszítéseit.) Az más kérdés, hogy a biblio-pláza hol követhető, de az biztos, hogy az állomány-kérdések csak rendszer keretében oldhatók meg legjobban. A forráselvonás és a radikális selejtezés nem ikerszavak, összekapcsolásuk könyvtárellenes, Mikulás példája vagy tévedésen alapul, vagy nevetséges. Ám mindkét jelenség nagyfokú odafigyelést igényel.
Balogh András írását ajánlom minden felelős könyvtáros figyelmébe, s remélem, hogy a kiváltó okot lezártnak tekintve, józan és hasznos vita indul el a ma aktuális minél pontosabb és árnyaltabb könyvtárfelfogás érdekében és ezen keresztül biztonságosabb fogódzóhoz juthatnak a könyvtárosok az állomány gyarapításához és apasztásához, a szabadpolc és általában a szolgáltatások megszervezéséhez – végső soron a könyvtárak társadalmi hasznosságának javításához.