Művelődési törekvések az erdélyi reformország-gyűléseken, 1834–1848 / Bényei Miklós. – Debrecen : Erdély-történeti Alapítvány, 2008. – 270 p. – (Erdély-történeti könyvek,
ISSN 1417-7234 ; 7.) ISBN 978-963-87-87074-9-9
 
Az Erdély-történeti könyvek sorozat 7. köteteként üdvözölhetjük a 19–20. századi magyar művelődés- és eszmetörténet kutatójaként (is) ismert Bényei Miklós könyvét, mely a címben foglalt rövid, mintegy másfél évtizedet (1834–1848) felölelő időszakon túlmutatva sokkal többet nyújt, mint amennyit maga a cím sejtetni enged. Arról van szó ugyanis, hogy a bevezetőt és a külön tanulmányként is felfogható összegzést leszámítva, a tizenegy  fejezetre osztott munka, szükségszerűen mélyebbre tekint vissza az erdélyi történelembe, hogy megérthessük azokat az összetett társadalmi, politikai, kulturális összefüggéseket, amelyek alapjául szolgáltak az említett korszak mentalitásváltoz(tat)ású politikai cselekvéseinek. A tanulmánykötet olvasásakor óhatatlanul felmerül az olvasóban a kérdés, hogy egy „elvetélt”, vagy egy „teremtő” korszak-előkészítő időszak tanúfaggatásával van-e dolgunk. A szerző egy olyan korszak elemzését adja, amikor a hatalmi pozícióinak őrzéseként megmerevedett, kiutat nem találó és nem is kereső feudális örökség szemben találja magát a kemény ütközetet vállaló polgárosodó szellem gondolat- és érzésbomlasztó/építő kezdeményezésével, amelyet viszont – ekkor még – vissza tud szorítani. Ez az a kor, amikor a feltételezett állami kötelezettség, az erősödő nemzeti igény, a jogos jussát követelő, ébredező népakarat, az országos és provinciális (helyi) szintű, egyre gyakoribbá váló, javító szándékú – nálunk éppen a szabadelvű, liberális nemesség által képviselt – (reform)kezdeményezések vektorai egyirányú eredőben összpontosulnak. A tanuláshoz (népnevelés révén), a kultúrához (intézmények, „tudós társaságok” alakítása révén), a szabad nyelvhasználathoz (a nemzeti nyelvek érvényesíthetősége révén), az alkotmányos élethez (szabad véleménynyilvánítás révén) való jog ekkor nyeri el létjogosultságát és ekkor keresi a megvalósulásához vezető utak lehetőségeit. Bényei Miklós mélyen beleásva magát ebbe az izgalmas korba – értve azt – helyesen tapint rá arra tényre, hogy ebben az újfajta, átfogó erdélyi, nemzeti-polgári művelődési vonal körvonalazódásában diétán belüli és kívüli erők egybehangzó cselekvéséről van szó. Éppen ezért szélesebb alapokra helyezi kutatását. A bevezetőjében is megfogalmazott kiinduló pontja az, hogy a magyarországi és az erdélyi reformtörekvések édes testvérek, egyiket a másik nélkül nem lehetne sem megérteni, sem tárgyalni. Ezek szervesen összefüggnek és a nemzetté válás folyamatának velejárói. Egyébként ez a bevezető azon túl, hogy kormentalitási összefoglalót nyújt, egyben módszertani vázlatot is kínál a kötet olvasásához, megértéséhez. Szükséges is, mert a tárgyalási és a szerkesztési módnak köszönhetően interaktív olvasásra kényszerülünk, ugyanis a szerző, a felsorakoztatott tudományos apparátusban a historiográfiánkban jelentkező vitákat, értelmezésbeli különbségeket is elénk tárja, amelyeket kár volna kihagynunk. Bényei Miklós nem volna igazi (helytörténész) bibliográfus, ha nem kápráztatna el a történelem és a jelenkor folyamán keletkezett, több mint 400 tételt számláló irodalomjegyzékével és a fejezetenkénti nagyszámú lapalji jegyzetével, melyek alapos ismerőjének bizonyul. Az országgyűlési jegyzőkönyvek, naplók és iratok, követi jelentések adatai számtalan levéltári, vagy más forrásból nyert adattal egészülnek ki, úgy, hogy közben információt nyerünk az 1834 júniusa és 1848 júliusa közti országgyűlések dokumentumainak születéséről, fenntartásáról, használhatóságáról.
Figyelemre méltó az, a történelemírásunk általános gyakorlatához képest eltérő rendszer, ahogyan a szerző a források felhasználásakor során nagyobb teret enged a korabeli sajtótermékek nyújtotta – helyükön és rangjuknak megfelelő módon kezelt – információknak. Ezzel nemcsak szélesíti az elemzés és értékelés lehetséges skáláját, de visszaadja és elfogadja ezeknek azon történeti forrásérték-rangját, melyről hajlamosak vagyunk mostanság annyira megfeledkezni. Erre csak olyan szakavatott történész-bibliográfus képes, aki ismeri ezen források szerkezetét, születésük körülményeit és a korban betöltött médiatikus szerepüket. Bényei ilyennek bizonyul.
A szerző természetesen tudatában van a vizsgált anyag kínálta határoknak és korlátoknak; ezeket jelzi is. Azt is figyelembe veszi, hogy a téma tárgyalásánál az egyes szerzők következetlenül és nem egyöntetűen használják az adminisztratív területi beosztás egységeinek megnevezését. Fogalmazása helyenként éppen ezért óvatos és csak a leginkább jellemző jegyeket vázolja fel.
Könyvének bevezetőjéből és első fejezetéből (Az erdélyi országgyűlés) megismerjük a köznemesi reformellenzék születését, tevékenységét, az erdélyi művelődést és közintézményeit, számot vethetünk a polgárság megerősödési folyamatával és képet nyerünk a közgondolkozás jelesebb alakjairól (Wesselényi Miklós, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, Teleki László, Gyulay Lajos, Zeyk József, Szabó Lajos, Szentkirályi Zsigmond és sokan mások). A könyvben tárgyalt vagy említést nyert személyek megkeresését névmutató is szolgálja.
A Műveltségi viszonyok a reformkor elején című fejezetben az erdélyi műveltség jellegzetességeit tárgyalja. Rá irányítja figyelmünket a népesség elemi szintű tudáshiányára, az értelmiség szerepének növekedésére. Akárcsak arra az erőfeszítésre, amely a hagyományos, egyoldalú, humán műveltségi eszményt, a latin tannyelv elsődlegességét, a jogi és teológia képzés túlsúlyát próbálta megingatni a polgári átalakulásnak megfelelőbb reáliák irányába. Érdekes megállapításai, melyek az iskolákra, a művészetekre (különösen a zeneművészetre), a szépirodalomra, az irodalmi nyelv kikristályosodásra, a könyvkiadásra, a sajtóra, az akadályt, de nem áthághatatlan gátat jelentő cenzúrára, a városok szerepére vonatkoznak az erdélyi művelődéstörténet jó ismerői közé sorolják a szerzőt.
Azt is tisztázza, hogy a magyar társadalomtudomány is abban a korban volt születőben, így tehát nem csoda, hogy annak nem éppen legmegŹbízŹhatóbb adatait óvatossággal kell kezelnünk.
Érdekes részét képezi a könyvnek az anyaŹnyelv(ek), a magyar nyelv, a magyar és latin tanítási nyelv viszonyát tárgyaló része. Az erdélyi olvasó számára különlegességgel bír a mai erdélyi (romániai) politikai célzatú (anya)nyelvhasználat körüli kérdés és vita, korabeli fordított irányú, visszahallása.
Az országgyűléseken elhangzó és tematikánként csoportosítható témák fejezetenkénti tárgyalása (művelődési intézmények irányítása és fenntartása, a magyar tannyelv és a magyar nyelvtanítás kérdése, a tanulás szabadsága, a népoktatás fejlesztése, az oktatási szerkezet korszerűsítése, oktatásügyi önrendelkezés, a tudományos élet intézményesítése, színházügy, sajtójog) minden esetben egy szélesebb művelődéstörténeti körképbe (előzmények, célkitűzések, tervezetek, ötletek, javaslatok, országgyűlési viták, társadalmi közegek fogadóképessége, utóélet stb.) ágyazódnak be, ezáltal olvasmányosabbá téve a tudományos igényű szöveget. A fejezeteken belüli alcímek jelzik a tematikák szétágazását és szerzőnk szakszerű módszertani munkáját.
Külön üdvözölhetjük, hogy az erdélyi nemzeti törekvések sorozatában Bényei Miklós teret enged, ha érintőlegesen is az erdélyi szászság és románság törekvései felvázolásának,  ezzel is érzékeltetve az adott kor bonyolult viszonyait. A szerző elemző képességét igazolja az erdélyi és magyarországi viszonyok, lehetőségek, a kölcsönös befolyásolási területek értékelő összehasonlítása, az erdélyi sajátosságok kiemelése. A hatalmas anyag feldolgozása során a szerző oly következtetésekre jut, amelynek során finomítani tudja fontos (kultúr)politikai irányzatok árnyaltságát, pl. a konzervativizmusét a művelődés terén.
Végül visszatérve ismertetőnk elején megfogalmazott kérdésre, mindazok dacára, hogy a bemutatott könyvünk olvasása során, a reformpolitika teljes kudarca bontakozik ki előttünk, méltatott szerzőnk végkövetkeztetései mégis is arra mutatnak, hogy ezen korszak országgyűlési munkálatai során a nemzeti művelődést támogató majdani intézmények (múzeum, akadémia, színház, konzervatórium, egyetem) létrehozásának gondolata bele került a nem deklarált, de születő/létező, későbbi meghatározó művelődéspolitikai gondolkozás körforgásába. Ugyanígy a nemzetfogalom tisztázása is megtörtént a „nemzetkeret” bővülése által. És még egy valamit tett nyilvánvalóvá a korabeli haladó nemzedékek számára, mégpedig azt, amire Wesselényi Miklósnak a diétai napló kőnyomatos sajtó általi – 1835-ös – kiadási bravúrja is rámutatott: a tettek mezejére kell lépni! A polgári demokratikus forradalom erre adott válasz volt. A nemzet ekkor lépett ki a pubertásból.
Tiszta szívemből ajánlom olvasásra a könyvet.