Elhangzott 2008. december 16-án a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban a Kiss Jenő (1933-2003) főigazgató tiszteletére rendezett emlékülésen.

Nem Kiss Jenőről a barátról, nem a kollégáról akarok beszélni, azt megteszik mások. Nem az otthoni/házi/családi könyvtáráról lesz szó. Kiss Jenő könyvtára a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Az, amit 1998 őszén átadott utódának. Kiss Jenő könyvtára az, melyről 200 lapnyi terjedelemben ír(hat)tam az intézményi monográfia 2. kötetében Visszatérés a Szabó Ervin-i alapokhoz és korszerűsítés címmel.1 Egy korábbi címváltozatban az 1980–1998 közti egész Kiss Jenő-korszakot reformkorszaknak neveztem. Erről mondanék néhány gondolatot. Hozzáteszem, nem csak az övé volt, munkatársaié is, miként a századelő könyvtára – mégis Szabó Ervin neve fémjelzi azt. Kiss Jenő könyvtárán szintén rajta van az általa hívott, kiválasztott vagy befogadott munkatársak keze nyoma, s azoké is, akik korábbról ott voltak, és elfogadták, csatlakoztak törekvéseihez. (Nem sorolom, kik. Nem akarok senkit kihagyni.)
Előrebocsátom azt is, számos elképzelés nem, főleg nem úgy valósult meg, ahogy Kiss Jenő szerette volna. Hiányoztak a feltételek. Nem adatott meg neki, mint nagy elődjének sem, hogy angolszász viszonyok között dolgozhasson. Kiss Jenő sem nyugat-európai körülmények között tevékenykedett. Sőt. Törekvéseinek egyik fő mozgatója, hogy áldatlan körülmények között is fenntartsa azt, s lehetőleg javítsa eredményeit. Vezetésével és számos újításuk következtében, éppen hogy a körülmények ellenére születtek meg az eredmények. Feltételek hiányában kompromisszumra, meghátrálásra, irányváltásra kényszerültek. A Kiss Jenővel nyugalomba vonultaktól az utódok koncepcionálisan kész könyvtárat, a körülményekhez szabott könyvtárpolitikát, a központ bővítő rekonstrukciójához kidolgozott terveket, a hálózat egyes tagjait megszüntetve megtartó, továbbfejleszthető modellt örököltek. Ez nem azt jelenti, hogy mindent készen kapott utód és csapata.
Mérlegelhettem, miként mutassam be Kiss Jenő könyvtárát. Mozaikokból összerakom álmai könyvtárát. Az említett könyvrészletet túlon-túl zsugorítva, tudományos apparátussal kiegészítve bemutatom, milyenné lett a FSZEK 18 év alatt. Leírom, milyen a „magyar” public library fővárosi változata, annak ismét országosan is példás zászlóshajója. Végül úgy döntöttem, saját olvasatomban mutatom be Kiss Jenő könyvtárát, ami a hely- és időszűke miatt, csaknem lehetetlen vállalkozás.
Kiss Jenő könyvtára  közművelődési könyvtár. Ehhez kapott indíttatást pályája elején, először Békéscsabán. Ám az a népkönyvtári fajtából való, sajátosan szocialista népkönyvtár volt. Kőhalmi Béla, s így Szabó Ervin tanítványaként és Lipták Pál mellett Kiss Jenő korán megérezhette, nem ilyen az eszményi könyvtár. Hitvallása másként szólt: „Meggyőződésem, hogy csak egy irányban nem lehet, nem szabad a könyvtárnak politizálnia. (…) én és kortársaim még az ötvenes évek elején [!] (…) komolyan hittük, hogy a könyvtárat a pártatlan tájékoztatás terepévé lehet és kell formálni (…) Akkoriban az egész könyvtárügy ’poros’ volt [én teszem hozzá: porosz is és szovjet is! TGY], tehát bármelyik területéhez nyúltunk is, minden változtatás forradalminak számított. Persze akartuk is a változásokat, és terveink voltak a különböző reformokra…”2
Kiss Jenő könyvtára közkönyvtár, public library. Nem bukkantam nyomára, volt-e 1980 táján, s mit tartalmazott programja. De az biztos, hogy amikor a nem haszontalan, ám mégis csak szerényebb szakszervezeti könyvtárügyben tett kitérő után, majd minisztériumi közművelődési/kulturális irányításbeli tapasztalatok birtokában az ország legnagyobb köz(művelődési) könyvtárában találta meg helyét, az örökölttől eltérő, másfajta könyvtár megvalósításához látott hozzá.
Kiss Jenő könyvtára tehát a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Amikor nyugállományba vonulása alkalmából az interjút készítő Pobori Ágnes megjegyezte, a Szabó Ervin Könyvtár, amely ma létezik, az Ön vezetése alakult ki, és a változások, ha tetszik a reformok az Ön kezdeményezésére indultak el – Kiss Jenő így válaszolt: „Hát igen, sokat kellett változtatni, de nem egyedül csináltam. A Szabó Ervin Könyvtár amikor én idejöttem, mondhatni ’csökött’ volt. Nemcsak struktúrájában, de szellemiségében is (…) Így hát nem mondom, hogy könnyű volt a helyzetem, amikor bármit is meg akartam változtatni. Különben minden, amit elkezdtünk, valóban újdonságnak számított, nemcsak a FSZEK-ben, de a szakmán belül is…”
 Kiss Jenő ízes-találó kifejezésével a csökött, a fejlődésben megakadt, csökevényes, fejletlen, visszamaradt Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár rossz tárgyi-anyagi körülmények közt vergődött. Az egyoldalúan tudományos szakkönyvtári központ és az elaprózott, a központtal és egymással alig kapcsolatban álló népkönyvtári (azaz szocialista nevelőfunkciós) jegyeket magán viselő közművelődési hálózat különállásától, kettősségétől is szenvedett. Halvány remény mutatkozott ugyan a központ elhelyezésének megoldására, de a fény hamar kihunyt. Hálózatában megindult ugyan a kerületenként hierarchiát kínáló főkönyvtári átalakítás – mégis szinte minden területen, ezen is, változtatásra, reformra volt szükség. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, az átvett intézmény állapota, a rossz és romló külső körülmények közötti helytállás kényszere változtatásért kiáltott, a nagyarányú vezetőváltás pedig lehetőséget kínált.
Kiss Jenő reformjaiban három pillérre támaszkodott. 1992-es szakmai programjában3 írta: a FSZEK-ben „eltöltött 12 év alatt igyekeztem megújítani ennek a nagy közművelődési könyvtárhálózatnak a tevékenységét. Egyrészt a főváros lakosságának tényleges igényei, másrészt a mai európai tendenciák, valamint a saját régi hagyományaink alapján olyan új megoldásokat vezettem be, amelyeket az országban elsőként mi alkalmaztunk, és jelentős mértékben hozzájárultunk a könyvtári tevékenység megújításához.” Törekvései sarokpontjait később így foglalta össze: „a használók igényeihez messzemenően alkalmazkodó kínálat, újfajta állomány kihelyezés, családi könyvtárak, bátrabb selejtezési politika, közhasznú információs szolgálat, új típusú szolgáltatások és új dokumentumok bevezetése, a gyermekszolgálat integrálása, központi ellátó szolgálat, stb. (…) kidolgoztuk -a központi könyvtár új funkciórendszerét és megkezdtük annak gyakorlati megvalósítását.”
 Nincs idő a változtatások sorrendjét követni. Kiss Jenő könyvtárának csak jellemzői idézhetők meg. Lényeges, hogy a követett fő irány nem változott, azt sikerült tartani. Részletkérdésekben kényszerült visszafordulásra, kanyarokra, megtorpanásokra Kiss Jenő. A vezetés, a könyvtárpolitika a lehetőségek és realitások művészete.
 A kor levegőjében voltak változásra késztető jelek: erősödő reformszellem, lépések a piacgazdaság felé, második gazdaság, szabad szombat,  stb. Fellendülőben volt a kultúra iránti kereslet, a szociokulturális változások szele érződött (növekvő információszükséglet, változó könyvtárhasználati szokások). Ezek (is) nyitott/abb, utilitárius könyvtárt sürgettek, amely információs, szórakoztató és közéleti fórum, klub, rekreációs és menedékhely, előkerült a szociális funkció, stb. Kiss Jenő a főváros közönsége használói könyvtárát akarta létrehozni. A porosz utas gyakorlat, a tudományos és a népkönyvtári kettősség nyomasztó terhe alatt – ennek megvalósítása a lehető legnagyobb teljesítmény! A változás a központra és hálózatára egyaránt hatással volt. Ebben benne van (és ez magyar novum) az állományapasztás, a Szabó Ervin-i „csak semmi ballasztot ne cipeljen a könyvtár” elvének a hálózatban átütő erejű, a központban (megőrző funkció!) óvatosabb megvalósítása. Benne van a központban több évtizedes késéssel megvalósított, (a névadóhoz méltatlanul sokáig nélkülözött) szabadpolc bevezetése, jóllehet a fiókhálózatban – a körülmények és méretek függvényében – már jóval korábban megvalósult. Más nézőpontból a használói könyvtár megvalósulása az is, hogy a korábbi, nem ritkán erőn felül vállalt, bibliográfiára alapozott, tudományos tájékoztatást átállították a közhasznú tájékoztatásra – az állampolgár mindennapi igényeinek kielégítésére és boldogulására szolgáló, közvetlen, konkrét segítséget nyújtó szolgáltatásra. Ez sem ment könnyen, és az sem véletlen, hogy először a hálózatba tervezték, mégis a központ szervezte meg, hogy azután a technika segítségével  kiterjesszék a rendszerre is.
Az 1980-as évek elején még a főkönyvtári rendszert mindenütt bevezették, ott is – nem kevés fenntartói nyomásra! –, ahol a feltételek hiányoztak, s helyenként a cél karikatúrája jött létre. Az 1980-as és 1990-es évek fordulójának hierarchikus körkörös védelmi rendszere – a családi, a kétfedeles, kerületközi és a Központi Ellátó Szolgálat (KESZ) – már nem vált teljes körűvé és így torzzá. A hálózati tagkönyvtáraknak talán ha fele lett családi, vagy az azt is magában foglaló kétfedelessé, és csak ott, ahol az új elrendezés, a megtisztított állomány, a barátságos környezet hívogató tudott lenni.
Ennél is kevesebb helyen sikerült (a körülmények miatt!) Kiss Jenő közművelődési törekvéseit valóra váltani. Korábbi posztján szerzett tapasztalataira épített, amikor már 1985-ben4, 1986-ban5, sőt még 1999-ben Noszvajon is felrótta a szakmának, hogy az „különféle görcsös elzárkózásai miatt további megújulási lehetőségeket is elszalasztott (…) Ilyennek bizonyult például a népművelés, illetve az éppen akkor közművelődéssé újult tevékenység felfogásának eléggé kénytelen-kelletlen fogadása. Az 1970-ben rendezett Országos Közművelődési Konferencia, az 1974-es párthatározat és az 1976-os közművelődési törvény kínálta a lehetőségeket a könyvtáraknak a közművelődési feladatok) bátrabb vállalására (ami egyébként ’csak’ a korszerű könyvtári felfogás kezdeményezőbb kezelését kívánta volna meg), s ezzel együtt arra, hogy jobb helyre kerüljenek a kulturális irányítás szemléletében és – ami ezzel jár – a feltételek javításában. A könyvtáraknak azonban jórészt ’sikerült’ megőrizniük ’ártatlanságukat’, ezért azután meglehetősen szárnyaszegettek és szegények maradtak.”6  A minisztérium közművelődést irányító posztjáról érkező Kiss Jenőt ez motivál(hat)ta, amikor meghirdette a közösségi ház programot, mert „meggyőződésünk, hogy az érdeklődés és az érdekek azonosságára épülő közösségek létrehozásának egyik útja az, hogy a könyvtárra mint élő szervezetre támaszkodjunk, kihasználva és továbbfejlesztve annak adottságait és kezdeményezéseit” – írta ennek kapcsán.7
A családi és kétfedeles könyvtárak szervezése alkalom volt a gyermekek könyvtári ellátásának újragondolására is. Nem vitatható, hogy a FSZEK által kezdeményezett önálló gyermekkönyvtárak sikeresek voltak – a maguk idején. Az 1980-as évek végére az izolációs politika hátrányai is felszínre, s végül feladásra kerültek: reagálni kellett a gazdaságossági szempontok mellett a gyermekek és olvasási szokásaik változásaira is. Az egész családot kiszolgáló eszmény sikerét viszont akadályozta, hogy nem ritkán a gyerekek és szolgálatuk látta kárát az anyagi nehézségeknek, az audiovizuális hordozók mindent magával ragadó voltának, a hagyományos olvasás és gyermekkönyvtárosi attitűd háttérbe szorulásának.
A Központi Ellátó Szolgálat (KESZ) sem egészen az lett, aminek tervezték: ti. a ritkán keresett, nagy információértékű dokumentumok gyűjteménye, a hálózat gyűjteményjellegét kiteljesítő, Katsányi Sándor szellemesen találó kifejezésével: reciprok könyvtár. A KESZ-ről kialakított kép ambivalens: hatalmas szerepe volt a fiókok jobb ellátásában, hasznos szolgáltatásokat vezetett be, de többször kényszerült alapelveinek módosítására, anyagiak hiányában azok feladására, s lett – éppen fordítva – tömegigények kielégítője. Talán régi reflexek is gátolták, hogy igazán hálózattá szervezze a FSZEK működését.
Kiss Jenő és csapata nem szorgalmazta az amúgy is csak az 1980-as évtized második felére előirányzott kerületközi könyvtárak létrehozását. Hiányoztak hozzá a jól telepített, nagy, lehetőleg megyei könyvtári méretű, megfelelő állományi és személyi ellátottságú, rendszerbe illeszkedő fiókok. Az 1980-as évtized elején épült 1000–1500 négyzetméternyi alapterületű fiókkönyvtárak egy-egy szakrészleg megvalósítását is nehezen tudták teljesíteni. Így számos szakrészleg virtuális összeadásával a központ általános jellegét pótolni hivatott megoldás sem teljesült, legfeljebb helyi előnyöket hozott. Amikor az 1990-es évek közepén, az előző évtizedet is meghaladó mértékű gazdasági nyomásra, nem kis ellenállást legyűrve, létrehozták a hat regioŹnális központot – éppen, mert kényszerhelyzetben és feltételek hiányában születtek –, ezek sem igazán illeszkedtek a korábbi érzékletesen megfogalmazott koncepcióba. Ahogy létrehozták, inkább hasonlítottak az 1949 utáni körzeti könyvtárakra, közvetítő/ellátó, adminisztratív hivatalokra, mintsem a megálmodott rendszer fontos, talán eltúlzott lépcsőjére.
A többször szóbahozott elégtelen feltételek, a gazdasági nyomás kikényszerítettek további változtatásokat. Pl. költségtudatos szemléletet, s vele a túlhierarchizált szervezet lebontását és a döntési mechanizmusok cselekvési szintre delegálását. Kiss Jenő 1992 őszi pályázatában írta, hogy ezen célkitűzések elfogadtatása is heves viták közepette zajlott, hiszen gyökeresen különböztek attól, amit a munkatársak tanultak, megszoktak. Kiss Jenő következetesen törekedett a munkatársak részvételén, bevonásán alapuló vezetési stílus kialakítására. Nehéz körülmények között, folyamatos alkalmazkodással sikerült elérni, hogy a könyvtár ezen a területen sem maradhatott azonos az 5–10 évvel korábbi önmagával.8
Anélkül, hogy a modern menedzsment-elveket túllihegték volna, a munkatársakat bevonták a döntési folyamatokba. Vitatkozós könyvtárt csináltak.  Papp István szavaival: „participatív” vezetést vezettek be.9 Magyarországon mindenkit megelőzve készítettek stratégiai terveket. Nem kevés gondot, tanulási időt igényelt a civilszervezetekkel megosztott vezetési módszerek kialakítása. Ezt is a rendszerváltás első éveiben zajló gyors változások kényszerítették ki.
Költségvetési bevételi kényszer (is) hozta a térítéses szolgáltatások bevezetését. Ezek eleinte szinte intézményfenntartó túlzásokat eredményeztek. Mivel az új, nem nyomtatott ismerethordozók szinte kínálták magukat, s az állampolgárok sem tiltakoztak, sőt kifejezetten igényelték, legalizálták a térítéses szolgáltatásokat. Mintegy „melléktermékként” végbevitték, Magyarországon ismét elsőként, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár multimédiássá tételét. Hozzájárultak a paradigmaváltáshoz: a könyv felőli értelmezés helyett és a hordozó  zárójelbe tételével, a könyvtárnak ismeret/tudás/információ gazdálkodó intézményként tételezéséhez.10
 Kiss Jenő leckéje volt, hogy kialakítsa a szakmai irányelvek – 1972-ben elmulasztott – budapesti megfelelőjét, helyreállítsa a FSZEK-ben a klasszikus (fővárosi) public library modelljét, megtalálja a szakkönyvtár (a szociológia, a helyismereti/helytörténeti Budapest és a zenei gyűjtemény), valamint a hierarchikusan rétegzett fiókhálózat egységét. Mire megbízatása véget ért, ez is megtörtént. A használói könyvtár azért a legnagyobb paradigma-váltás, mert nyomában nem lehetett központi sémára, a hatalom által befolyásoltan, központilag irányítottan könyvtárt csinálni. A használóra figyelő, az őt képviselő könyvtárban mindennek meg kellett változnia: a gyarapításnak éppúgy, mint a feltárásnak, az „állomány kihelyezésének” ugyanúgy, mint a szolgáltatásoknak, az állampolgárhoz, a használóhoz való viszonyulásnak. A könyvtárfenntartásnak. A könyvtár egész megszervezésének. Ezért Kiss Jenő könyvtára más, mint elődeié vagy legtöbb kortársáé.
Ha visszapillantunk Kiss Jenő 18 évére, az általa indított reformokra, újításokra,  kimutatható, hogy nem állt mellé rendesen a szakma sem. Ez nemcsak az állománykivonásra érvényes, mint panaszolta, de a családi könyvtári, kétfedeles könyvtári akcióra és KESZ-re, vagy a közhasznú tájékoztatásra, vagy a nem nyomtatott dokumentumok, ráadásul térítéses, vagyis az ingyenes könyvtárt megkérdőjelező akciókra egyaránt igaz. Kevés támogatást kapott a központ megújítására való törekvések esetében is. Megvallom, a családi könyvtár, a térítéses szolgáltatások esetében én – a Szabó Ervin irodalomon felnőtt, belőle egész szakmai életemben élő, s a public library iránt végig lelkesedő – is meginogtam, s nem mindig értettem Kiss Jenő és munkatársai törekvéseit. Igazak Noszvajon mondott szavai: „A[z 1997-es] törvény lényegében visszaigazolta azokat a törekvéseket, amelyek az utóbbi évtizedben a megújulást jelezték a könyvtárügyben (pl. a helyben használat ingyenessége, a gyerekek ingyenes könyvtárhasználata, térítéses  szolgáltatások, országos ellátórendszer működtetése stb.)” Talán az én tévedéseimnek is némi helyreigazítása volt, amikor korszaka történetének zárásaként így összegeztem: „A Kiss Jenő-korszak (…) évtizedes lemaradások pótlása, romló körülmények kivédésére irányuló előremenekülés időszaka volt. Hazahozták, a főváros körülményeire alkalmazták a polgári demokratikus, a használót középpontba helyező liberális közkönyvtár eszméjét, szellemét és gyakorlatát. (Meglehet, már az 1960-70-es években és ebben a korszakban is, és vidéken is voltak számosan hívei az igazi public librarynak – lásd a békéscsabai szabadpolc, a megyei könyvtárakban megszervezett tájékoztató szolgálat, stb.). Számos esetben megelőzték környezetüket, például szolgáltak a hazai könyvtárügy számára.”11
Mindezek alapján, magam, s talán a kortársak nevében is, megkövetem Kiss Jenőt: akkor nem ismertük fel igazát, nem álltunk eléggé szorosan mellé korszakos törekvéseiben. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár történetéről szóló kötetben – utólag – talán sikerült igazságot szolgáltatni Kiss Jenőnek.

Jegyzetek

1. KATSÁNYI Sándor – TÓTH Gyula: A főváros könyvtárának története 1945–1998. Bp.: FSZEK, 2008. 256–454. p.
2. POBORI Ágnes: „A feladatok önmagukban meghatározzák a jövőt.” Beszélgetés Kiss Jenő főigazgatóval nyugdíjba vonulása előtti utolsó pillanatban. = Könyvtári Híradó, 1998. 10. sz. 1–4. p.
3. Szakmai program a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár működtetésére és fejlesztésére. 1992. október 15. 5 p.
4. KISS Jenő: A magyar könyvtárak negyven éve. = Könyvtári Figyelő, 1985. 4. sz. 361. p
5. KISS Jenő: Hagyományos és új szellemi szolgáltatások. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. = Társadalmi Szemle, 1986. 5. sz. 80–84. p.
6. KISS Jenő: Emlékek, élmények, észrevételek – az ötvenéves közművelődési könyvtárügyről. = Könyvtári Figyelő, 2000. 1–2. sz. 81. p.
7. KISS Jenő: Hagyományos… i.m. 83. p.
8. 1992. október 6-én kelt KISS Jenő: Beszámoló az 1988–1992. között végzett vezetői munkámról c. 5 lap terjedelmű gépirat a FSZEK irattárában.
9. PAPP István: Ha halkan szól a zene, akkor is lehet táncolni. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 1999. 1. sz. 15. p.
10.  POBORI Ágnes i.m.  1–4. p.
11.  KATSÁNYI Sándor – TÓTH Gyula i.m. 451–452. p.