Az alábbi  sorok  három – egymást erősítő – célt tűznek maguk elé. Fel kívánják idézni Ferenczi Zoltán, a múlt századelő egyik legtekintélyesebb könyvtárosa, könyvtárpolitikusa tevékenységét. Felhívják az olvasó figyelmét Ferenczi fő könyvtárpolitikai művének publikálása kapcsán  a megértést segítő összefüggésekre, történésekre – mai szóval kontextusra, végül pedig röviden jellemzik ezt a hasznos embert, személyes sorsa vázlatával. 
Ferenczi Zoltán 150 éve született (Szinnyei biobibliográfiája: „szül. 1857. okt. 7. Borsán Ko-lozsmegyében”). Hosszú és termékeny életének fő vonulata a szélesen értelmezett irodalomtörténetet gazdagította (legalább kétezer oldalt publikált a felülmúlhatatlan kedvenc Petőfiről, közel másfél ezret Deákról, sokat Eötvösről, Zrínyiről, Csokonairól, Jósikáról, Széchenyiről, Kossuthról, Wesselényiről, Rimay Jánosról, Mikszáthról, s a névsor még hosszan – szinte végtelenül – folytatható lenne). Számos tudományos és irodalmi társaságnak volt tagja, tisztségviselője (Móricz Zsigmondot ő ajánlotta a Kisfaludy Társaság tagjai közé). Még számosabb kiadványnak, könyvsorozatnak (Petőfi Múzeum, Petőfi Könyvtár, Shakespeare Tár stb.) szerkesztését vállalta magára. A kolozsvári nyomda- és színháztörténetet alapvető művekkel gazdagította. Írt népszínművet, színdarabot, verseket, sőt regényt is. 1921-ben megjelent Dante-fordítását (Az új élet) nemrég újra kiadták.1

Előbb kolozsvári középiskolákat szervezett meg és igazgatott, majd az ottani egyetemen tanított. Az MTA Könyvtár kézirattárában átnézhettem levelezését Szinnyei Józseffel – különösen szívmelengető érzés volt megtapasztalnom e két hallatlanul szorgalmas és önérzetes ember kedélyes közeledését egymáshoz a közös munkálkodás (Petőfi-emlékek közzététele stb.) közben.
Ferenczi bő negyedfél évtizedig első emberként felelt jelentős könyvtárak működéséért, igazgatta:

  • előbb az Erdélyi Múzeum-Egylet, illetve a Kolozsvári m. kir. Ferenc József Tudomány-egyetem könyvtárát (1891–1899, az egyetemi könyvtári kinevezés uralkodói szentesítése 1896-ban);
  • majd a fővárosban az Egyetemi Könyvtárat (1899–1924) – talán nem felesleges arra emlékeztetni, hogy nyilvános pályázat eredményeként nyerte el az egyik legtekintélyesebb hazai könyvtár vezetését 42 éves korában;
  • végül, utolsó éveiben a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárát (1925–1927).

Az Egyetemi Könyvtárban nála hosszabb ideig csak Toldy Ferenc (1843 és 1874 között) és Mátrai László (1945 és 1980 között) működött igazgatóként, – aligha vállalt azonban magára egyik is annyi konkrét munkát vagy szervezési feladatot (címleírás, katalógusszerkesztés, olvasószolgálat átszervezése stb.), mint Ferenczi. Délelőttje a könyvtáré, délutánja a kutatásé, estéje a családé volt, – írta róla a visszaemlékező.
Ferenczi könyvtári pályafutása kezdetén, még a kilencvenes évek első felében, kéthónapos tanulmányúton járta be az összes fontos nyugat-európai könyvtárat. Tapasztalatait azon melegében számos tanulmányban fogalmazta meg (A könyvtárak berendezéséről. In: Magyar Könyvszemle, 1892.; Modern könyvtárak vezetéséről. In: Magyar Könyvszemle, 1894.), de ennél még lényegesebb, hogy benyomásai az 1903-ban napvilágot látott kézikönyvének – A könyvtártan alapvonalai – életszerűségét is nagyban gyarapították. (Érdemes azt is megemlíteni, hogy ekkoriban, vagyis a századforduló előtt és után szinte minden évben ment valaki a hazai szakértőink – Erdélyi Pál, Esztegár László, Gyalui Farkas, Gulyás Pál és mások – közül ilyen érdemi nyugati portyára, ami nyilván hozzájárult a következő évtizedben tapasztalható hazai szakmai pezsgéshez.)
A kézikönyv nem választható el a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelőségének (MKOF), Szövetségének (MKOSZ), illetve Tanácsának (MKOT) létrejöttétől és működésétől: Ferenczi könyvtárpolitikai aktivitása pedig Wlassics Gyula (1852–1937) megértő támogatásától. Wlassics majd kilenc éves (1895 eleje – 1903 vége) minisztersége idején, az ő egyetértő támogatásával 1897 decemberében jött létre a MKOF, mely kézikönyvsorozatának első egységeként jelentette meg Ferenczi kézikönyvét (kivonatos ismertetése: Könyvtári Figyelő, 2006. 4. sz. 501–502. p.). Wlassics „1902-ben elrendelte, hogy minden állami és községi népiskola szervezzen ifjúsági könyvtárt”.2 A miniszteri tárcától megvált Wlassicsot 1904-ben megválasztották a  MKOSZ és a MKOT élére, s e funkcióját 1919 elejéig, a szervezet megszűnéséig végezte. Megkockáztatható: a következő évtizedben Ferenczi volt Wlassics első számú elnöki bizalmasa könyvtári ügyekben.
A MKOF 1898-tól rendszeresen szervezett könyvtárosképző tanfolyamot, 1913-ig összesen hétszer. A harmadiktól, 1902-től kezdve Ferenczi rendszeres előadó lett: kézikönyve elsőrendű funkciója is e tanfolyam céljainak szolgálata.3 A MKOT 1907 júniusában indította el saját folyóiratát, a negyedévenként megjelenő, gazdagon illusztrált Múzeumi és Könyvtári Értesítőt (MKÉ, megjelent 1918-ig évi 30 ív terjedelemmel). A nyitó évfolyam első három számában egy-egy Ferenczi-tanulmány olvasható.4 Ezek beható elemzése a hazai könyvtártörténet aktuális feladata lenne, hiszen Ferenczi a huszadik század elejének korszerű nyilvános- vagy köz- könyvtári elveit önti veretes szavakba. Mindazt, ami akkor az európai – és főként amerikai!– levegőben volt, s amit fontosnak tartott hazai viszonyaink közé plántálni.
Ferenczi volt a szabadtanítás 1907 őszén Pécsett rendezett országos kongresszusán a második – könyvtári és múzeumi – szekció (akkori terminológiával: „szakosztály”) vezető előadója. Előadása5 a kongresszus legterjedelmesebb írása. E szekcióban adott elő – Móczár Józsefet követően – Szabó Ervin is: köztudottan a legnagyobb vitát kiváltva. A szekció két ülésen összesen 8,5 óráig vonzott érdeklődést, vitáinak „rövid” jegyzőkönyve is 15 oldalt tesz ki, messze meghaladva a többi „szakosztály” aktivitását.
A most közlésre választott írás két évvel későbbi: a három korábbi írás szinte minden lényegi eleme itt egy gondolatmenetbe sűrűsödik. Kiemelésünket még az is indokolja, hogy a MKOT (két)évenkénti országos (vándor) közgyűlésén, Nagyenyeden hangzott el. Ezeknek a közgyűléseknek a dramaturgiájához hozzátartozott, hogy mindegyiken bevezető előadást tartott az elnök, Wlassics Gyula: gondolatmenete politikai, ideológiai és szakmai töltetet egyaránt hordozott (egyszer ezek elemzése is feladatunk lesz). Majd elhangzott egy reprezentatívnak szánt szakmai előadás (korábban, például az 1904. évi temesvárin Gyalui Farkasé (szövegét ld.  Könyvtári Figyelő, 2004. 1. sz. 17–25. p.).
Szakmatörténetünk alig emlegetett alakja, Mihalik József (a MKOF felügyelője, a MKÉ szerkesztője) a MKÉ 1918-as évfolyamában6 ezeket írta: „Wlassics Gyulához hasonlóan Ferenczi Zoltán már tizenegy év előtt nemcsak hozzászólt e nagy fontosságú kérdéshez, hanem – s tudtommal először (kiemelés tőlem. – S.P.) – ő tárta fel előttünk széles perspektívában a hazai könyvtárügy rendezése, javítása, de különösen a vidéken létesítendő könyvtárak körül reánk várakozó óriási feladatokat s mélyen szántó egyéb gondolatai kapcsán kifejezte azt a konkrét kívánságát is, hogy hazánk minden legalább is 10.000 lakójú és nagyobb városában amerikai mintát szem előtt tartó olyan városi könyvtárat kell létesíteni, amely központja legyen a városi s esetleg a közelebbi vidék összes népkönyvtári működésének” (kiemelés eredetiben. – S.P.).
Ferenczi a MKOF felügyelői tisztségét vállalva mintegy tíz éven át fáradhatatlanul járta az ország könyvtárait, javaslatokat és tanácsokat osztogatva,  s mindenkor tapasztalatokat gyűjtve. Szinte nem volt olyan városa vagy szeglete az országnak, ahol ne fordult volna meg. 7
Ferenczi közvetlen és derűs atmoszférát teremtett egyetemi könyvtárában. Ezt már korabeli szemtanúk – olvasók, kollégák – is örömmel tették szóvá. Legalább ilyen fontos, hogy munkatársai számára mintát, példát mutatott. A Magyar Könyvszemle nekrológja kiemeli: „bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években két nagy könyvtárunk élére olyan férfiú került, aki büszkén vallja magát Ferenczi Zoltán tanítványának.8 Talán nem tévedünk, ha a nekrológ írója Fitz Józsefre – ekkor pécsi egyetemi, később nemzeti könyvtári igazgatóra – és Pasteiner Ivánra (Országos Könyvforgalmi és Bibliográfia Központ, majd Egyetemi Könyvtár), a következő korszak meghatározó szakmai vezetőire utalhatott.
A magyar könyvtártörténet, a hazai könyvtár-politikai fejlődés emlékezete nem nélkülözheti Ferenczi Zoltánt.9
Ferenczi 1899-ben szeretett Erdélyéből a fővárosba költözött. A tízes évektől sorra záporoztak rá a sors csapásai. 1913-ban elhunyt írólánya, Magda (1890–1913), aki tüdőbajával Davost is megjárta, s Fehér árnyak című regényének témája Thomas Mann Varázshegye felé mutat. Azután fia, felesége, majd kedvenc unokája követték a sírba. Elveszett Erdély is. Sztánához fűzött, versbe öntött reménye („Szerelmem, Erdély, idejön a nyáron / Keresni enyhülést egy ifjú lány…”) csalódásba fordult. Császár Elemér lírai nekrológja egy rejtekező Ferenczit idéz, ki egész életében nem szűnt meg érzéseit versbe foglalni.10 Ki feltételezné egy tudós könyvtárosról, egy Szinnyeihez hasonlóan folyton adatokat gyűjtő szorgalmas filoszról?
Vessük pillantásunkat a közlésre kerülő tanulmányra.
Fő célkitűzése: a Széchenyi-féle „kiművelt emberfő”. Gondolatmenete az iskolai oktatás kiegészítésének szükségességét hangsúlyozza („kell tehát valami, ami az iskolából […] kikerült ifjat megóvja attól, hogy […] visszasüllyedjen abba a tudatlanságba, melyből az iskola valahogyan kiemelte”). Ennek pedig leghatékonyabb megoldását az anyanyelven történő olvasás, s ezen olvasmányokat nyújtó könyvtár adja. Milyen legyen a mindenkit hívó könyvtár? Mely „külső és belső kiállításával vonz”, mely rendszeresen gyarapodik, „hívogató olvasóterme van”, „melyben a jelszó legyen az, ami Amerikában: szabad tanulhatás, szabad olvasás, ingyen s lehetőleg a nap minden, de legalább minden szabad órájában, még pedig mindenkinek”.
Úgy látja, az út legelején áll a hazai fejlesztés. A MKOT „közismertető füzetecskét adjon ki s ingyen terjessze, ha kell, százezer példányban is…” Itt nem kísérletezésről van szó, hisz tények állnak rendelkezésre, „tüneményes eredmények a világ legelőrehaladottabb nemzeteinél”, ezeket  a példákat kell követni, de „… nem mint holmi népkonyhai intézményt…”

Jegyzetek

1.  A halál másnapján őt búcsúztató Hatvany Lajos szerint „Ferenczi Zoltán halottas ágya köré […] egész könyvtár sorakozik föl…”, mármint saját műveiből. In: Magyar Hírlap, 1927. június 1.; újra kiadva: Emberek és korok. Bp.:  Szépirodalmi, 1964. 263. p.
2.  Csapodi Csaba – Tóth András – Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. Bp. : Gondolat, 1987.  262. p.
3.  Vö. a kézikönyvről megjelent recenziót a Magyar Könyvszemlében (1903. 299–303. p.) A V. E. szignó bizonyára Varjú Elemért jelöli.
4.  A nép- és városi könyvtárakról. In: Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1907. 1. sz.  13–18. p; Az olvasásról a köz- és népkönyvtárakkal kapcsolatban. In: Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1907.  2. sz. 73–80. p.; A népkönyvtárak nemei. In: Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1907. 3. sz. 155–163. p. (Csak egy adalék Ferenczi friss tájékozottságához: a harmadik írásban – még megnyitása előtt – felhívja a figyelmet a New York Public Library új épületére.)
5.  Népkönyvtárak, vándorkönyvtárak, azok szervezése és az esteli iskolák kérdése. In: Az 1907. évi Szabadtanítási Kongresszus naplója. Szerk. Vörösváry Ferenc. Bp.: Franklin, 1908. (hasonmás: Bp. – Pécs, Dialóg Campus, 1997.). 352 –378. p.
6.  Mihalik József: Még egy szó a magyar közművelődési könyvtárakról. In: Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1918. 1. sz. 94. p. (az egész dolgozat: 94–112. p.)
7.  1913-ban a következő városokban tett szemlét: Alsókubín, Bártfa, Eperjes, Felka, Kassa, Késmárk, Lőcse, Debrecen, Hódmezővásárhely, Sárospatak, Szatmár, Zilah, Marosvásárhely, Máramarossziget, Nagyvárad, Nagyenyed.
8.  Ferenczi Zoltán. Magyar Könyvszemle, 1927. 203–204. p.
 Érdekes szakmatörténeti adalékról tájékoztat a Könyv és Nevelés 2006. 3. számában Gráberné Bősze Klára: Czeke Marianne dr., az első magyar könyvtáros nő (1873–1942) című írása: 1906-ban alkalmazta Ferenczi az Angliát és     Franciaországot is megjárt bölcsészdoktort könyvtárában, jócskán kiváltva ezzel az egyetemi könyvtári bizottság maradi tagjainak „morgását”.
9.  Alakját érdemben utoljára születésének 100-ik évfordulóján idézte Bereczky László ( A Könyvtáros,  1957. június, 13–16. p.) és Léces Károly (Magyar Könyvszemle, 1958. 74–75. p.). Kovács Máté kézikönyve  – A könyv és könyvtár  a magyar társadalom életében – lényegében  mellékszereplőként kezeli. A Magyar könyvtártörténet is ugyanezen paradigma  jegyében emlegeti. E vonulathoz csatlakozik újabban Voit Krisztina előadása (A nyilvános közkönyvtár  eszményének alakulása a 20. század fordulóján. In: A város könyvtárnoka. Konferencia Szabó Ervin születésének 125. évfordulója alkalmából. 2002. október 10. Bp. : FSZEK, 2003. 108–120. p. ), ahol a szerző „konzervatívnak tartott könyvtári teoretikus”-ként aposztrofálja Ferenczi Zoltánt (113. p). Biztos, hogy a kortársak ezt a minősítést visszaigazolnák? Vajon akkor miért épp Ferenczi Zoltán írta a Szabó Ervin munkatársa, Kőhalmi Béla által szerkesztett Könyvtári Szemle legelső számában (1913.) a programadónak tekinthető tanulmányt, „Pár szó a könyvtárakról” címmel (1913. május 20. 1. sz. 3–5. p.) A Könyvtári Szemléről vö. Katsányi Sándor: A főváros könyvtárának története 1945-ig. (1. köt. Bp.: FSZEK, 2004. 179. p.) Katsányinak ez a hatalmas értékű, itt kellően nem dicsérhető munkája is tovább cipel nem megalapozott állításokat (ilyen például a 133. oldalon olvasható kitétel a „beolvasztás és a kooperáció” kérdéséről: aki figyelmesen elolvassa Ferenczi harmadik tanulmányát 1907-ből, nem érzi megalapozottnak Katsányi szembeállítását: Szabó Ervin kontra Wlassics, Ferenczi etc.).
10.  Császár Elemér: Ferenczi Zoltán emlékezete (1857–1927.). In: Budapesti Szemle, 1930. 20–57. p.