Francia könyvek Magyarországon a felvilágosodás korában

Francia könyvek Magyarországon a felvilágosodás korában
GRANASZTÓI Olga
Francia könyvek magyar olvasói : a tiltott irodalom fogadtatása Magyarországon, 1770–1810 /
Granasztói Olga. – Budapest : OSZK : Universitas, 2009. – 319 p. (Res Libraria, ISSN 1788-2311 ; 3.)
ISBN 978-963-200-570-6

Az Országos Széchényi Könyvtár az Universitas Kiadóval közösen 2006-ban indította el Res Libraria elnevezésű sorozatát. A vállalkozásban PhD vagy akadémiai doktori disszertációként benyújtott könyv- és könyvtártörténeti, olvasástörténeti monográfiák látnak napvilágot, az egyes kötetek tudományos fedezetét ennek megfelelően hosszú évekig tartó alapkutatások jelentik. 2006-ban Viskolcz Noémi tette közzé Reformációs könyvek. Tervek az evangélikus egyház megújítására című, illetve alcímű kötetét; 2008-ban látott napvilágot Heltai Jánostól a Műfajok és művek a XVII. század magyarországi könyvkiadásában (1601–1655) és 2009-ben vehették kézbe az érdeklődők Granasztói Olga kutatásainak összegzését: Francia könyvek magyar olvasói. A tiltott irodalom fogadtatása Magyarországon 1770–1810.A felvilágosodás korának olvasástörténete nem véletlenül került az elmúlt évtizedek kutatásainak fókuszába. A könyvnyomtatás kialakulása, majd elterjedése jelentősen bővítette az olvasóközönség számát és a 18. században új fejlődési szakaszba jutott ez a mintegy háromszáz éven keresztül tartó folyamat: az újabb szakirodalom egyenesen az „olvasás forradalma” elnevezéssel jelöli a korszakot. Ha a modern politikaelméletet megalapozó Montesquieu működése kezdetétől, az 1720-as évektől számítjuk a felvilágosodás korát, úgy őt tekinthetjük az elsők egyikének, aki felfigyelt a könyv, az irodalom, az olvasás megváltozott szerepére kora társadalmában. 1721-ben publikált szatirikus levélregényében, a Perzsa levelekben a nyugati, vagyis francia világ furcsa sajátosságai között perzsiai utazói észreveszik, hogy a párizsiak elsősorban szellemesek akarnak lenni. Bár a természet bölcsen úgy intézkedett, hogy az ostobaság mulandó legyen, ők az utókort is gyötörni akarják és ezért „dühödt szenvedéllyel könyveket írnak”, (Perzsa levelek. Bp. 1981. 150. p. Rónay György fordítása); a perzsa Üzbég felfigyel a náluk még ismeretlen újságra, amely olvasóját azáltal boldogítja, „hogy harminc köteten is átfuthat röpke negyedóra alatt” és rosszallóan állapítja meg az újdonságok utáni csillapíthatatlan vágy kapcsán, hogy „amíg valaki nem olvasott el minden régi könyvet, semmi jogcíme sincs rá, hogy az újakat többre becsülje” (uo.249. p.), vagy a másik utazó, Rika több levélben számol be könyvtári tapasztalatairól. (uo.309–319. p.) E néhány idézetből kitűnik mindaz, amit a szakkutatás az „olvasás forradalma” jellemzőjének tart: az áttérést a kevés könyv intenzív olvasásáról a változatos tartalmú és műfajú kiadványok társadalmi kontroll alól kiszabaduló extenzív olvasására, a korábbinál felületesebb befogadását a szövegnek és nem utolsósorban a kiadványok számának növekedését, új kiadványtípusok és műfajok gyors térhódítását.
Granasztói Olga monográfiájában a társadalmi, pontosabban hatalmi ellenőrzés alól kikerülő francia könyvek, az ún. tiltott irodalom magyarországi olvasásával, recepciójával foglalkozik. Elsősorban nem a klasszikus irodalmi kánonba tartozó művek hazai ismertségét vizsgálta, hanem a mindennapi mentalitást legalább akkora mértékben meghatározó, a kánonon kívüli, az alatti művekét. Hiszen a kor olvasója (a maihoz hasonlóan) nemcsak azt olvasta, amit az irodalomtörténészi értékítélet esztétikailag értékesnek tart. Hogy mi tartozott ebbe az irodalomba, azt persze maguk a kortársak sem tudták pontosan definiálni, bár Franciaországban épp úgy, mint Európa többi országában, így a Habsburg Birodalomban és Magyarországon is időről időre keletkeztek elvi állásfoglalások, jegyzékek, ilyen-olyan jogi rendeletek a veszedelmesnek tartott és ezért az államhatalom részéről tiltottnak tekintett könyvek forgalmazásáról, olvasásáról. Kétségtelen tény, hogy a szerző által elsősorban vizsgált évtizedekben a hatalom hajlamos volt arra a vitathatatlanul leegyszerűsítő, de nem minden alap nélküli logikai műveletre, miszerint a francia könyv eleve erkölcstelen és ebből következően tiltott. Ugyanakkor a hangsúlyok máshova kerültek, a magyarországi felvilágosodás évtizedei alatt a tiltás intenzitása módosult az állam-, egyház- és erkölcsellenesnek tartott művek megítélésével kapcsolatban, állandóság csupán a pornográf irodalom elutasításában és tiltásában figyelhető meg.
A szerző monográfiájában a „tiltott könyv” valamennyi életmegnyilvánulását három aktor összetett kölcsönhatásában vizsgálja, vagyis a tiltást elrendelő hatalom, a tiltást kijátszva a művet megszerző és forgalmazó könyvkereskedő, valamint az olvasó kapcsolatát kutatja. Granasztói Olga e hármas rendszer elemzéséhez felhasználja a kérdéssel foglalkozó gazdag szakirodalmat Eckhardt Sándortól Köpeczi Bélán át Fülöp Gézáig, azonban új, primer levéltári forrásanyag felhasználásával nemcsak az eddigi összképet árnyalja, de számos új tényt sikerült felkutatnia. Ezek elsősorban a II. József uralkodása utáni korszakot világítják meg jobban. 1792-től, Ferenc király trónra lépésétől kezdődően a cenzúra sokkal szigorúbb lett és sor került a nagybátyja uralkodása alatt engedélyezett olvasmányok felülvizsgálatára, tiltására is. Hogy Ferenc hosszú uralkodásának kezdete a reakció megerősödését jelenti minden szempontból, az egyértelmű és nyilvánvaló. Történelmietlen és így némileg értelmetlen a kérdés, hogy mi történt volna Magyarország vagy tágabban a Habsburg-birodalom cenzurális ügyeivel, ha a felvilágosodás nem egy gondolatával rokonszenvező II. József nem hal meg viszonylag fia¬talon. Valószínűleg nagyjából ugyanaz, hiszen a francia forradalom kiteljesedését, a jakobinus diktatúrát, húga kivégzését aligha figyelhette volna távolságtartó érdeklődéssel. Mindenesetre már II. Lipót rövid uralkodása alatt új irányelvként fogalmazták meg a „köznyugalom megőrzésének” elvét, ami a következő években, évtizedekben meghatározta a könyvekhez való viszonyát a hatalomnak. Granasztói Olga bemutatja az ezekben az években megjelent felvilágosodás ellenes röpiratokat, Alexovits Vazul, Szaitz Leó, Molnár János írásait és a levéltári forrásokat. A Magyar Országos Levéltárban őrzött Helytartótanácsi Levéltár iratai között megtalálta és részletesen elemzi a szakirodalom által eddig csak részleteiben ismert és feldolgozott, Riethaller Mátyás cenzor által készített jelentést a pozsonyi Weissenthaler és Schwaiger-féle olvasókabinetekben talált tiltott könyvekről. Az ismertetett iratból és a cenzúrahivatal működéséből jól érzékelhető, hogy a többé-kevésbé nyilvános olvasókabinetek állományában a felvilágosodás emblematikus szerzőinél és műveinél szinte veszedelmesebbnek tartották a „mocskos bujaságot” népszerűsítő műveket. A szerző elemzése nyomán a korábbi szakirodalom megállapításainál árnyaltabb kép bontakozik ki az olvasó előtt a cenzúra működéséről és a hivatásukat komolyan vevő cenzorokról; Riethaller ugyanis minden elvi szigora mellett fontosnak tartja az olvasókabinetek működését, szerinte az volna a feladatuk, hogy a fiatalok csekély fizetség mellett klasszikus műveket, jogi, filozófiai, természettudományos, matematikai és történeti könyveket kölcsönözhessenek.
A kötet jelentős értéke a Weingand és Köpf-féle könyvkereskedő cég francia könyvek forgalmazásával foglalkozó fejezete. Granasztói Olga nemcsak a Fővárosi Levéltárban őrzött és a kutatás által (Gárdonyi Albert, Pavercsik Ilona) már korábban feldolgozott iratanyag alapján mutatja be a cég szerepét az 1780-as években a francia könyvek behozatalában, hanem megtalálta a svájci Société Typographique de Neuchâtel (STN) szinte hiánytalanul fennmaradt levelezésében a pesti cég tizennégy levelét. Az 1769 és 1789 között működő kiadó egyúttal a korabeli Európa egyik legnagyobb könyv-nagykereskedő vállalkozása volt. Mint a szerző írja, működése alatt a kontinens szinte valamennyi könyvkereskedőjét ellátta tiltott francia könyvekkel. A Svájcban fennmaradt levelek képet adnak egyrészt a magyarországi könyvkereskedelem helyzetéről, lehetőségeiről, másrészt megvilágítják a francia könyvek iránti hazai érdeklődés mélységét és jellegét. A levelekben többnyire konkrét könyvrendelésekkel kapcsolatos közlemények vannak. Az igényelt művek között a felvilágosodás nagy generációjának alkotói (Voltaire, Rousseau, Condillac, d’Holbach, Raynal, Montesquieu, Diderot) szerény mértékben szerepelnek, a zöm az őket követők, egy „köztiszteletben álló írói elit” és mellettük „egyre hangosabban és egyre fenyegetőbben volt jelen az irodalmi >alvilág<”, akik – ahogyan a szerző megfogalmazza – „nyomukba sem értek elődeiknek”, de „Európa-szerte népszerűségnek örvendtek a radikális nézetekre nyitott franciás műveltségű olvasók táborán belül”.
Kik voltak ezeknek a könyveknek olvasói? Elsősorban a kor kulturális elitje, a francia civilizáció vonzáskörébe kerülő főnemesség és csekélyebb számban a köznemesség. Granasztói Olga jelen munkájában elsősorban az arisztokrácia szerepét vizsgálja, de a szerző hangsúlyozza, hogy kutatásait később két további irányban kívánja folytatni és elmélyíteni. Ahhoz, hogy a francia irodalom magyarországi recepciója a maga teljességében megismerhető legyen, vizsgálni kell a középnemesség, az értelmiség és a polgárság olvasási gyakorlatát, másrészt pedig elemezni kellene a fordítások szerepét. A francia felvilágosodás műveinek nem elhanyagolható része ugyanis megjelent németül, így olyanok is megismerhették ezt az irodalmat, akik franciául nem olvastak.
A jelen kötet tehát az arisztokrácia néhány jeles képviselőjének olvasási gyakorlatát és a francia kultúrához való viszonyát taglalja (Viczay-Héderváry-, Sztáray-, Orczy-könyvtár). Legrészletesebben a szerző a Csáky István és Erdődy Júlia grófi házaspár gyűjteményét tárgyalja. A házaspár tekintélyes francia könyvtára lényegében hiánytalanul fennmaradt Aradon, jelenleg az ottani A. D. Xenopol bibliotéka régi gyűjteményének része. A kollekcióval ugyan a régebbi szakirodalom már foglalkozott; az aradi születésű Eckhardt Sándor még 1917-ben bemutatta az akkor még Aradi Közművelődési Palota francia könyveit (ott található egyébként az Orczy-könyvtár is) és több írásában később is foglalkozott a témával, többek között A francia forradalom eszméi Magyarországon című összegzésében 1924-ben. Granasztói Olga azonban megtalálta a házaspár könyvtárának eredeti katalógusát és a Magyar Országos Levéltárban őrzött iratokat is felhasználta elemzésében. Ezek a könyv- és olvasástörténetnek mondhatnók klasszikus forrásai, a szerző azonban módszertani szempontból figyelemre méltó módon új forráscsoport bevonásával tágította a kutatás eszközeit. Felfogása szerint a recepciókutatás célja nem más, mint a könyvnek, olvasásnak az egész személyiséget átformáló hatásvizsgálata, vagyis elemezni kell a mentalitásból következő életforma egészét; ahogyan a szerző írja, a házaspár összes, a műveltségtől elválaszthatatlan, abból (is) következő „alkotó” tevékenységét kívánta feltárni. Az elemzésben ezért kiemelt helyet kapott a házaspár Illésfalván kialakított Sans Souci kertje, amely egyszerre volt kertművészeti alkotás és korabeli irodalmi művek ihletője.
A monográfia igazi nóvumát ez a szemlélet jelenti. Az olvasástörténetnek végső soron nem lehet más célja, mint azoknak a személyiséget átformáló hatásoknak a feltárása, amelyek először az individuumot érik, majd – és persze a kutatás által ez a jóval nehezebben feltárható – átalakítják egy korszak mentalitását, új szellemi paradigmát hoznak létre. Hallatlanul nehéz, de persze nem eleve reménytelen megragadni adott történelmi korszakban azt a pillanatot, amikor az extrémből, az egyediből, a különösből összeáll valamiféle kollektív vélekedés, amikor megszületik egy új kulturális paradigma. Nem kétséges, hogy a 18. században ilyesmi történt, hiszen az akkori, a kulturális kánonba tartozó és az azon kívüli „tiltott” irodalomban felbukkanó kérdések jó része (mint például az államhatalom formája, az egyén joga, a véleménynyilvánítás szabadsága, a tekintély szerepe a társadalom életében, a jogok és a kötelességek viszonya, a hit és a ráció ellentéte, a „másság” a szexualitásban és a mindennapokban) átformálta a következő századok képét, új közvéleményt teremtett. Ezekről a kérdésekről több mint kétszáz éve nem lehet ugyanúgy gondolkodni és vélekedni, mint azelőtt.
 Az olvasás- és recepciótörténet célját végső soron már a 2. században megfogalmazta Terentianus Maurus, amikor híres – de többnyire csak csonkán idézett – gondolatát leírta: „Pro captu lectoris habent sua fata libelli”, vagyis „minden könyv sorsa az olvasó felfogóképességétől függ”. De – talán hozzátehetjük – az olvasó sorsa is függ a könyvektől. Granasztói Olga ezt a kölcsönhatást és szerves összetartozást kiválóan érzékelteti munkájában és méltó folytatója a korszak könyv- és olvasástörténetét alapvető munkákkal feltáró Fülöp Géza és Kókay György kutatásainak.

A bejegyzés kategóriája: 2010. 3. szám
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!