Daniele Falcinelli ás Silvia Bazzocchi: Biblioteche e cooperazione internazionale.
La campagna „Biblioteche solidali”. (Bollettino AIB, 47. vol.
2007. 4. no. 485-492. p.) című cikkét Mohor Jenő tömörítette.

Hogyan mérhető egy ország fejlettségének foka? Ilyen mérőeszköznek tartják a GDP egy főre eső növekedését, azaz az ország által termelt gazdagságot osztva az adott lakosság lélekszámával. Ez a mutató azonban nem alkalmas arra, hogy világosan pontosan kifejezze a népesség jólétének fokát. A tény az, hogy az egy főre eső GDP és az emberi jólét (életminőség) között nincs szükségszerű összefüggés, tehát az első adatból nem válik automatikusan mérhetővé a második.
Ezért az első ENSZ-jelentés az emberi fejlődésről 1990-ben bevezette az emberi fejlettségi mutató (olaszul Indice di sviluppo umano – ISU) fogalmát. Az ENSZ dokumentuma szerint az egy főre eső GDP-t két másik paraméterrel kell egybevetni az ISU meghatározása céljából: ezek az életkilátás és a felnőttkori alfabetizáció aránya.
Amikor ez a szisztéma még kidolgozás alatt állt, számos egyéb szempontot is figyelembe vettek, amelyek együttesen pontosabb képét nyújthatták volna a jólétnek. A valódi jólétet további, egyéb kritériumok alapján értékelhetjük, mint például a gyermekhalandóság, a szolgáltatások (egészségügyi, oktatási, kommunikációs stb.) kínálata, a gazdasági egyenlőtlenségek mértéke, a környezeti források megőrzése, az emberi jogok helyzete, a tájékoztatás pluralizmusa, részvételi demokrácia és így tovább.
Az eddig leírt kép azonban nem lehet teljes, ha nem vesszük figyelembe azt a szerepet, amit a környezeti adottságok játszanak a fejlődésben. Már a hetvenes évek elejétől evidensnek tűnt a kapcsolat környezet és fejlődés között, azonban csak az 1987-es Brundtland jelentéssel ért el az ENSZ a két fogalom kifejezett egyesítéséig, megalkotván a „fenntartható fejlődés” fogalmát. A következő években a fenntarthatóság asszociálódott minden, a fejlődésnek szentelt cselekvéshez. A fenntarthatósághoz pedig szükségesnek ítéltetik az olyan közös források megőrzése és jobb kihasználása, mint a levegő, a víz, az élelem, az energiaforrások, a biodiverzitás stb.
Az UNESCO közkönyvtári nyilatkozata rámutat a könyvtár néhány alapfeladatára, amelyek a tájékoztatásra, az írástudásra, az oktatásra és a kultúrára, azaz a fejlődéshez alapvetően szükséges szektorokra vonatkoznak. Anélkül, hogy a 12 pont részleteibe belemennénk, hangsúlyossá tehetjük azokat, amelyek ez esetben a leginkább relevánsnak tűnnek: az olvasás és az alfabetizáció előmozdítása, a számítógép és az információk autonóm használatának elősegítése, a polgárok garantált hozzáférése a közösségi információk minden fajtájához, az egyéni tanulás formális és autodidakta módjainak támogatása. A nyilatkozat a szabadság, a jólét és a fejlődés alapvető értékeit is figyelembe veszi. Ezen kívül hangsúlyt kap, hogy a részvételi demokrácia a megfelelő oktatáson és az információkhoz való szabad hozzáférésen is múlik. Ebből a néhány kiemelt pontból is levezethető az a központi szerep, amelyet a könyvtár be tud tölteni az egyén, és valamely nemzet kollektív jóléte tekintetében.
Ugyanezek az értékek ismétlődnek – és mélyülnek el – az információ kultúrájáról és a folyamatos képzésről szóló 2005-ös alexandriai nyilatkozatban. Ennek néhány pontja teljes mértékben megvilágítja az információ jelentőségét a közösség életében: „Az információ kultúrája:
magában foglal¬ja az információigény felismerésének, az in¬for¬máció lokalizálásának, alkalmazásának és létrehozásának kompetenciáit minden kulturális és szociális kontextusban;
döntő fontosságú a versenyképességi előny szempontjából mind az egyének, mind a vállalatok (különösen a kis- és közepes vállalkozások), a régiók és a nemzetek számára;
a kulcs mindazon  tartalmak hozzáférése, használata és létrehozása hatékony gyümölcsöztetéséhez, amelyek a gazdaság, az oktatás, az egészségügyi és szociális szolgáltatások, és a jelenkori társadalom minden más aspektusa fejlődésének fenntartása szempontjából hasznosak.”1
Egy újabb dokumentum, a 2002-es glasgow-i konferencia alkalmából kiadott IFLA nyilatkozat a könyvtárakról és a fenntartható fejlődésről, együttműködést javasol a fejlett és a fejlődő országok között. Az IFLA hangsúlyozza, hogy „a könyvtári és tájékoztató szolgáltatások elősegítik fenntartható fejlődést, garantálván az információkhoz való hozzáférés szabadságát”; továbbá kijelenti, hogy „a nemzetközi könyvtári és tájékoztatási közösség olyan hálózatot alkot, mely összeköti az iparosodott országokat a fejlődés útján lévőkkel, vállalja a könyvtári és tájékoztatási szolgáltatások fejlődését világ-szinten, és garantálja, hogy ezek a szolgáltatások respektálják a méltányosságot, az élet általános minőségét mindenki számára és a természeti környezetet.”2
A kilencvenes évek folyamán a fejlődés társadalmi és „humán” összetevői fontosságának felismerése erősödött, és egyúttal nagyobb figyelmet kapott egy igen fontos aspektus: az oktatás és az iskolarendszer. Az tűnik meghatározónak, hogy a könyvtár mint intézmény hogyan tud hozzájárulni a tanulás és az önképzés érdekében az eszmék, az ismeretek és a kultúra terjesztéséhez és fejlesztéséhez. Az iskolai és egyetemi szakképzést a könyvtár konkrétan képes támogatni és jobbítani. Úgy jelenik meg mint ingyenes szolgáltatás: a kulturális pluralizmus megosztásának helye, túl minden etnikai, társadalmi, gazdasági stb. különbségen. Mint azt sokan állítják, a fejlődés útján lévő országok népességének kell saját feltételeik megváltoztatásának főszereplőivé válniuk. Saját maguknak kell tudatos és autonóm döntéseket hozniuk, ám ehhez elsődlegesen az emberi erőforrásokba kell beruházni. Az emberi fejlődésről szóló első ENSZ jelentés bevezető kijelentései egybecsengenek az eddig  mondottakkal: egy ország valódi gazdagsága nem más, mint saját népessége; a fejlesztés célja olyan környezet létrehozása, ami a népességnek a hosszú, egészséges és alkotó élet örömét adja.
Richard Burdett városépítész egy interjúban a város fejlődésével kapcsolatban néhány fontos problémát vet fel; miért nehéz a városi¬as központokban élni, és a megoldásra Bogota példáját hozza fel. Ott egy már-már irányíthatatlan várost úgy változtattak meg, hogy először is hatékony buszhálózatot és kerékpárút-rendszert építettek ki, majd minden városrészben iskolákat és könyvtárakat építettek. Csökkent az erőszak és a drogfogyasztás, az írástudás szintje ma Dél-Amerikában itt a legmagasabb.3
Mindazon olasz előrelépések ellenére, amiket a nemzetközi együttműködések terén tettek, ez¬idáig kevés tere volt a könyvekkel kapcsolatos akcióknak, és kevés volt az olyan projekt, amelyek kapcsolatban lennének könyvtárak fejlesztésével, vagy létrehozásával.
Ilyen értelemben pozitív példa a Torinói Egyetemé, melynek már egy ideje megállapodása van a jeruzsálemi Al-Quds Egyetemmel. Konkrétan ez a megállapodás hallgatók és oktatók cseréjét és olasz nyelvtanfolyamok indítását hozta el, először Izrael palesztinok lakta területein. Ezen kezdeményezések sikere nyomán indult el egy olasz nyelvi és kulturális központ tervezése; ennek a programnak egyik fontos része volt az „Egy könyvet Jeruzsálemnek” projekt, az Al-Quds Egyetemen létrehozandó központ könyvtárának megalapozása érdekében. A Torinói Egyetem nyelvi tanszékei által adományozott könyveket (szak- és főként kortárs szépirodalmat) katalogizálva és szerelve, „polcrakészen” juttatják el Jeruzsálembe. A későbbiekre nézve tervezik videokazetták, CD-k, DVD-k és más multimédiás dokumentumok küldését is, miután megszondázták a lehetséges használók igényeit és szükségleteit, akik ott élő olaszok, az olasz nyelvtanfolyamok tanulói, palesztinok, akik ismerik az olasz nyelvet, inkább azért, mert olasz egyetemen, főiskolán tanultak.
A projektet a külügyminisztérium finanszírozza, hogy ezzel is terjessze az olasz nyelv és kultúra értékeit a határokon túl. Ilyen példák persze már léteznek a világ különböző pontjain, melyek felsőoktatási vagy egyesületi keretek között, esetleg kulturális intézetként alakultak, hasonló célok érdekében.
Egészen más eset a római közkönyvtárak „Szolidáris könyvtárak” kampánya. Az utóbbi években Róma városa számos kezdeményezést tett a decentralizált együttműködés és a nemzetközi szolidaritás terén, és ehhez kapcsolódott Róma városának közkönyvtárait fenntartó és irányító hivatala a kampány elindításával. Ezt a komplex kezdeményezést, mely az IFLA és az UNESCO fentebb említett könyvtári elveinek megvalósulásához kíván hozzájárulni, 2006. április 23-án, a könyv világnapján indították el, abban az évben, amelyben a világszervezet Torinót és Rómát nevezte meg a könyv világ-fővárosának.
A kampány fő célja, hogy előmozdítsa és támogassa azokat a projekteket, melyek a világ déli felén szándékoznak támogatni vagy létrehozni köz- vagy iskolai könyvtárakat, illetve e területeken a könyv népszerűsítésén fáradoznak azért, hogy „az olvasás jogát” erősítsék.4 Ezt a végső célt szolgálva hoztak létre Róma közkönyvtárai szoros kapcsolatot azokkal az egyesületekkel, amelyek ilyen projekteket indítottak el, legyen szó csak az állományok összegyűjtésről, ill. olyan kezdeményezésekről, amelyek a közönség számára teszik megismerhetővé azoknak az országoknak a valóságát és az adott projektek jelentőségét, jellemzőit. A városi könyvtárakban így indult el a legutóbbi egy-két évben egy sor, a lakosság és a könyvtári olvasók tájékoztatását és érzékenyebbé tételét szolgáló kezdeményezés. Ennek az egész tevékenységnek az a legfőbb jellemzője, hogy nem alkalmi jellegű: a „szolidáris könyvtárak” kampány nem egyszeri beavatkozás, nem egy adományozás – akár pénzről, akár könyvtári anyagról van szó –, hanem egy olyan akció, mely egy hosszú távú projekt különféle elemeit integrálja.
Az első problémák egyike – és mindjárt a legösszetettebb – az egyes projektek, és következésképpen az azokhoz kötődő egyesületek kiválasztásának módszerei és kritériumai voltak. Ebben az első időszakban a kritériumok csak kísérletiek lehettek, hiszen a könyvtárak meglehetősen ismeretlen terepen, a „harmadik világ” fejlődését segítő együttműködések világában mozogtak, ahol semmilyen korábbi, viszonyulási pontként vagy modellként használható tapasztalatuk nem volt. Azért, hogy se illuzórikus célokat ne tűzzenek maguk elé, se az előkészítés, a tapasztalatlanságból fakadó hibák elkövetése, felismerése, kijavítása ne tegye túl hosszúvá a projekteket, kifejezetten olyan egyesületeket kerestek, amelyeknek már korábban is volt némi közük, kapcsolódásuk a könyvtárakhoz vagy a könyvekhez.
A kampány néhány kiemelendő jellemzője a következő:

a) Ma már általános, hogy a fejlesztést célzó kooperáció mindig érinti a kultúrát és a tájékoztatást is. Kevésbé elterjedt annak felismerése, hogy szükség van a könyv és az olvasás érintésére is. Nem csak a könyvtárról van szó, még ha a helyi partnerek elsődlegesen ezt a szolgáltatást tartják lényegesnek: a megbeszéléseknek ki kell terjedniük a „könyvlánc” más összetevőire: a szerzőkre, kritikusokra, fordítókra és illusztrátorokra, kiadókra, nyomdászokra, tanítókra és tanárokra is. Éppen így kiterjedhet más eszközökre, audiovizuális és multimédiás anyagokra, periodikumokra, számítógépekre és web-összeköttetésre. Róma könyvtárai mindezeket figyelembe vették a projektek kiválasztásánál, és nemegyszer a partner-egyesületek a könyvtár ajánlásai alapján emelte be ezeket a projektbe.

b) A partner egyesületekkel teljes egyetértésben a kampány szigorúan és következetesen egységes kampányként jelenik meg, de oly módon, hogy világossá tegye annak többszereplős voltát. Ennek előnye, hogy a közös fellépésnek nagyobb súlya van; hogy több teret ad az egyes résztvevők kezdeményezéseinek és kreativitásának; korrektebbé – ha nem is egyszerűbbé – teszi a belső viszonyokat, ahol az együttműködők körében is működik a szolidaritás, mivel az erősebb egyesület „segít” a kisebbnek.

c) Az egyesületek és a közintézmények (a köz- és a magánszektor) együttműködése egyben a kultúrák cseréje is: a közszolgáltatások kultúrájának és a szociális önkéntesség, a fejlesztési együttműködés kultúrájának kölcsönösen van tanulnivalója egymástól. A „Szolidáris könyvtárak” eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy az együttműködés gyümölcsöző, és általa mindkét fél gazdagodott. Még szerencsésebb, ha az együttműködés ki tud terjedni a támogatandó irányába is, azaz ha a kiválasztott országban van helyi partner. Megléte kettős garanciát je¬lent: egyrészt a valódi helyi igényeket tud¬ja közvetíteni, másrészt a támogatás (az ado¬mány) használatáról, annak hatékonyságáról tud beszámolni, sőt, segíthet az esetleg „kulturális gyarmatosítás” irányába mutató hibák megelőzésében is. Mindez elvezet annak megállapításához is, hogy sokkal jobb adományként nem könyveket, hanem pénzt gyűjteni, így lehet ugyanis igazodni minden támogatott sajátos igényeihez, beleértve a helyi kiadványok beszerzését is.

d) Kísérleti modellről lévén szó, érdemes néhány szót szólni a projekt méretezésének, dimenzionálásának fontosságáról is. Az első évben egy-egy könyvtár számára kerestek egy-egy projektet. (Ehhez jó tudni, hogy Rómának jelenleg 36 városi könyvtára van, meghatározott területen látnak el kb. egy-egy olasz középvárosnyi lakosságot.) A kampányban részt vevő könyvtárak egész évben a „hozzájuk rendelt” támogatandó ország megismertetését szolgáló rendezvényeket szerveztek, adománygyűjtéssel összekötve. A most folyó második ütem rugalmasabb: a könyvtárak szabadon dönthetnek, hogy rendezvényeiket egy ország/projekt, esetleg valamilyen (pl. földrajzi) szempontból azonos csoportba sorolható több ország vagy akár az egész kampány ismertetése, népszerűsítése érdekében szervezik. Így a projektek több könyvtárhoz is kötődhetnek, a könyvtárak együttműködve szélesebb körű akciókat szervezhetnek stb. Mint minden közösségi kezdeményezésénél, a legnagyobb nehézség az egyes polgárok megszólítása, bevonása, ami nemcsak az adományok mennyiségét, hanem a promóciós költségek gazdaságosságát is befolyásolja. A kezdeti promóciós költség először igen magasnak tűnt az elért eredményekhez képest. Valójában azonban a felhívásra reagáló könyvtárhasználók nem kevesen voltak, és alig több mint egy év alatt 30 000 eurót adtak össze. (Fontos az állandó visszajelzés, a beszámolás a gyűjtés állásáról, az adományok felhasználásáról és a helyi következményekről, fejleményekről egyaránt.) Ennek érdekében indul el hamarosan a római könyvtárak honlapján (www.bibliotechediroma.it) a „Szolidáris könyvtárak” külön oldala. Lényeges lenne, hogy az együttműködés a célterület helyi képviselőivel kiterjedjen az adott országból jött bevándorlók bevonására is. Minderre azonban eddig kevés példa volt, nem csak azért (ami persze valós akadály), hogy nem minden célországból van Rómában (vagy akár Olaszországban) szervezett bevándorló-közösség.

e) A kampány első éve alatt 15 könyvtárban 34 helyi tematikus eseményt rendeztek (egy projektet támogatva, illetve egy országról nyújtva ismereteket), 12 esetben az adott ország képviselői vagy az onnan bevándoroltak részvételével és kettő az egész városra kiterjedő rendezvényt, nem számolva azokat az egyéb rendezvényeket, amelyek „mellékesen” érintették a projektekben szereplő országokat. Kezdettől számítottak a kampány kiszélesedésére, hogy az egyes könyvtárak mellett könyvtárhálózatok, más helyi intézmények, iskolák, egyetemek, közhivatalok is bekapcsolódnak a tevékenységbe. Az együttműködés a hirdetés, népszerűsítés segítésétől a kampány- vagy projekt-ismertető rendezvény szervezésén át az adománygyűjtésben való tényleges részvételig terjed. E téren azonban nem születtek említésre méltó eredmények.
Másfél évvel a kampány kezdete után már közreadható néhány megjegyzés. Az első az időráfordításról: az első szakasz előkészítési hat hónapot vett igénybe. A második (a 2007-2008-as kampány) előkészületei lényegesen rövidebb ideig tartottak. Mindazonáltal érdemes (sőt, szükséges) hosszú idővel számolni, hiszen minden, az előkészítéskor elkövetett hiba biztosan megbosszulja magát a végrehajtás során. A kampánynak legyen meghatározott időtartama, azonban ennek nem kell mereven egy évig tartania. A második szakaszban már vannak egy évnél hosszabb projektek. Ha túl rövid időt szabunk meg, szinte kizárt, hogy célt érjünk; tájékoztatni, ismereteket nyújtani sem tudunk, és a remélt mennyiségű adomány sem gyűlik össze. A másik megjegyzés a hibákról szól: gyakori az egyes projektek megjelenítésénél, hogy hiányzik az egész kampány egységének hangsúlyozása.
Kétségtelen, hogy az első eredmények is láthatók már: új könyvtárak jöttek létre, néhány könyvtár pedig gyarapodott. Éppen ezek a kis eredmények adhatnak erőt a folytatáshoz, a nehézségek ellenére, hiszen adni jó, és valóban nagy öröm, amikor távoli, korábbi vagy most is zajló háborúk és gazdasági nehézségek sújtotta országokból hírek érkeznek beszerzett könyvekről, megtelő könyvtári polcokról. Lehet, hogy mifelénk azért is gyűlik nehezen az adomány, mert a lehetséges adakozók a könyvtárat inkább luxusnak, mintsem szükségnek tekintik, a támogatott országokban azonban éppen úgy értékelik, és éppen annyira óhajtják, mint egy kutat, egy utat vagy egy iskolát.

Jegyzetek

1 Fari nella società dell’informazione: la dichiarazione di Alessandria sulla cultura dell’informazione e l’educazione permanente, 2005. http://www.infolit.org//International¬_Colloquium/alexprocita.doc
2 Dichiarazione IFLA su biblioteche e sviluppo sostenibile, 2002. http://www.ifla.org/III/eb/sust-dev02-it.html>
3 Intervista di Gabriele Beccaria a Richard Burdet = La Stampa, 2007. május 18., 40.p.
4 A kampány projektjei eddig többek között Afganisztán, Brazília, Guatemala, Kenya, Ruanda, Kambodzsa, Marokkó, Tanzánia, Albánia, Argentína, Kongó, Eritrea, Etiópia egyes területeit, településeit illetve intézményeit érintették.