Hídszerepek : Cigány integrációs kérdések / szerk. Nagy Attila, Péterfi Rita. – Budapest : OSZK ; Gondolat, 2008. – 308 p. : ill. ; 20 cm. – (Nemzeti téka, ISSN 1586-1163)
Bibliogr.: p. 303-305. – Összefoglalás angol nyelven
ISBN 978-963-200-553-9

 

Dermesztő aktualitása van 2009 elején ennek a még 2008-ban megjelent tanulmánykötetnek; az ostoba politikával és az emberi őrültséggel szemben más alternatívát kínál: a cigányok tényleges társadalmi beilleszkedésének sine qua nonját, döntő momentumát, a tanulás, a művelődés és a munka kikerülhetetlen, elnapolhatatlan és letagadhatatlan prioritását vetíti (vajon hányadszorra?) a „többségi társadalom” (és persze a cigányság) szemei elé, esze közelébe.
Nagy Attila a kötet bevezetőjében és egy újságcikkében is (Egyetlen esély. = Magyar Nemzet, 2009. jan. 31.) körvonalazza a fő témát, a szerkesztői koncepciót, bemutatja a szerzőket, akik valamennyien arra vállalkoztak, hogy az e tárgykörben átélt tapasztalataik alapján – a végeredményt tekintve – mind-mind pozitív példákat mutassanak be. Az „így is lehet”, a „másképp is lehet” szakmai és morális vállalások sikerességét. Valójában a már sok száz év óta létező és az utóbbi évtizedekben iszonyúan megnövekedett és elvadult „társadalmi probléma” enyhítésének gyakorlatilag egyetlen útját. (Vö.: „Egyetlen esély”.) Felkavaróan szép, egyszersmind tragikusan földhöz vágó világ tárul föl a tizenhárom szerző még talán – így együttesen – valamiféle összképnek is értelmezhető tanulmánysorozatából.

Kikről van szó?

Tudjuk-e valójában, kikről van szó? Pontosabban: ismerjük-e egyáltalán a „cigányokat” (így, idézőjelben, hiszen többféle szocio-kulturális csoportot nevezünk így), egy kalap alá véve a történelmileg, szociológiailag (stb.) egymástól mégiscsak különböző cigány közösségeket. S ahogy – mi, laikus olvasók – elmélyedünk e kitűnő tanulmányok egyikében-másikában, kiderül, hogy ismereteink erről a világról bizony hiányosak.
E tekintetben alighanem Landauer Attila szociológiai (egyben szociográfiai) tanulmánya segít a legtöbbet. Ő adja a legalapvetőbb ismereteket a magyarországi cigányság társadalomtörténeti múltjáról s jelen helyzetbeli állapotáról. Egy közép-tiszavidéki település, K. cigány lakosságán keresztül – cseppben a tenger – mutatja be a laikus olvasóknak ezt a világot. Három cigány csoportról (közösségről) beszél: a magyarcigány, az oláhcigány és a beáscigány típusokról. Az első a magyar anyanyelvű romungro csoport (ősi mesterségük a vályogvetés, a sározás-tapasztás, házépítés). Az oláhcigányok – „mind a magyarok, mind más cigány csoportok által talán leginkább lenézett”-ek – cigány (lovári, romani) anyanyelvűek, fő foglalkozásuk a fémmunkák, az üstfoltozás, a rézművesség. Évszázadokon át vándoroltak. A harmadik csoport a beások köre: ők elsősorban famegmunkálásból (teknővájás, kosárfonás stb.) tartották fenn magukat. Anyanyelvük a román nyelv archaikus változata.
Persze, ez a kép inkább csak az eredettörténetre, a múltra igaz, ma már mindenütt és lényegesen átalakultak, módosultak vagy éppen eltűntek a hagyományos – történelmi – ismérvek. Hiszen a 20. század második fele végképp fölszámolt csaknem mindenféle tradicionálisan származás szerinti közösséget. A városok sokasága, az építkezések (utak, vasutak, lakótelepek), a nehézipar felszívó ereje alapjaiban rendezte át a korábban még bizonyos (legalábbis életmód tekintetében) autonómiával bíró cigány csoportok – voltaképpen az egész magyarországi cigányok életét. Kénytelenek voltak idomulni, kénytelenek voltak saját maguk lerombolni múltbéli életvitelüket. Anyanyelvük elkopott, kultúrájuk megfakult, identitásuk elroncsolódott. Értékviláguk középpontjába részben a fizikai túlélés ösztöne került, a módosabb – főleg kereskedő – réteg pedig a meggazdagodás lehetőségét keresi. Száz- és százezrek élnek el sem képzelhető mélyszegénységben. Ők valóban a „többségi társadalom” számkivetettjei. (Még akkor is, ha nem menthetők fel hibáik, megrögzött logikájú életvitelük, gyakran antiszociális viselkedésük következményei alól.)
Bátori Ágnes remek szociográfiája egy észak-alföldi Tisza-parti faluban „játszódik”. Itt romungrók (azaz magyarcigányok) élnek. A falu népességének 80%-a cigány. A munkanélküliek aránya – ezen a településen – 60% fölötti. A falu polgármestere – a hajdani cigány bíró fia. Helyzete szinte reménytelenül nehéz, akárcsak az egész falué. Az önkormányzat eladósodott, küszködnek a közintézmények fenntartásával s az újra és újra elszaporodó szeméthalmokkal – faluszerte. Virágzik az uzsorakamat, valójában a „kamatozók” a falu informális irányítói. Giccsesen színesre mázolt házakban laknak, drága autókkal kocsikáznak, miközben a falu sáros, elhanyagolt, útjai alig járhatók. A gyes- és gyedosztáskor hosszú a sor a posta előtt, ugyanígy a polgármesteri hivatalnál – segélyosztáskor. „Ott vannak még a leányfuttatók, akik a nem messzire elhaladó főút mellett ťdolgoztatjákŤ a lányokat.” A kislányokat egyébként már 13–14 éves korban „megszöktetik”, s a nagykorúság utáni házasságkötéskor általában már egy vagy több gyerekük van. Az életmód a tárgyi világ szempontjából is ellentmondásos: a házon belül viszonylagos rendezettség, házon kívül viszont (még a házak külső falán is) lepusztultság, elhanyagoltság. A szegénysorúak (azaz majdnem mindenki) házaikat többnyire lopott fával fűtik. Nemigen utaznak sehová, csak ha nagyon muszáj. A közhasznú munka – ha van – semmit se old meg. Volt pénzecske – nincs pénzecske. Különben is: a közmunka szervezetlen és ellenőrizhetetlen. Jellemző az egész falura a bezártság, a világtól való elzártság (és elzárkózás). A helyi hitélet sekélyes, van ugyan – kívülről jövő – lelkipásztor, tevékenysége azonban formális. „Hitoktatás nincs a faluban, sem imakör, sem kórus a gyerekeknek.” Nagyon nagy baj a helyi értelmiség teljes hiánya. Valamennyi értelmiségi munkakört más településről ide járók töltenek be. Az iskolaigazgatók gyakran cserélődnek, cigány tanár alig akad, a pedagógusok fásultak. Az első osztályba nagy tudásbeli különbségekkel érkeznek a gyerekek, így aztán a jobbakat más településekre viszik a szülők. A maradék többség körén belül ijesztően nagy a lemorzsolódás. (Nem is szólva a felsőbb osztályba lépők tényleges tudásáról.) Rengeteg a hiányzás, sokan – főleg a lányok – kimaradnak, végleg eltűnnek az iskolából. Működik a faluban a családsegítő és gyermekjóléti szolgálat, s működik egy idősek otthona is, ám „még nappal is kirabolnak házakat, ha a tulajdonos nincs otthon”. A fiatalok a családi pótlék szaporítására rendezkedtek be (ťBolond vagy te, hogy csak három gyereket akarsz? Hogy akartok így megélni?Ť), ez a biztos jövedelem. Az esetleges munkáért kapott bér a plusz jövedelem, ami persze mindig bizonytalan. A falu népe belenyugodott a sorsába, azt mondogatják, csak ennél rosszabb ne legyen”. Bátori Ágnes pillanatképei tipikusan jellemző állapotokat és gondolkodásmódokat tárnak fel. Írása a kötet egyik kiemelkedő tanulmánya.
Kardos Ferenc könyvtáros kolléga szintén régi kutatója a cigány kultúrának. Itt olvasható esszéje mintegy átmenet a szociológia és szociográfia felől. A tanulmánykötet fő és legnagyobb kérdése a cigány fiatalok tanulása, olvasási kultúrája, szellemi integrációja témavilág felé. Azt próbálja közérthetően (és lehetőleg pontos definíciókban) megmutatni, hogy valójában mi a cigányirodalom, és ki a roma olvasó? A középpontba Orsós Jakabot helyezi, vizsgálódási területe a zalai cigányközösségek élete. Madártávlatból mutatja be a cigány irodalmiság fórumait, a cigány irodalom jellegzetes vonásait, művelőit, képviselőit. Szép ívet rajzol főhőséről, bemutatja kapcsolatait a zalai beásokkal, elemzi műveinek fogadtatását a magyar és a cigány közösségekben. Azt mondja: „Orsós Jakab élete alkalmat adott az olvasó és író cigányember típusának és követendő példájának felmutatására.” A nagykanizsai városi könyvtár következetesen ápolja a beás kultúrát, irodalmat, számos helyen a megyében szerveznek találkozókat, kurzusokat, rendezvényeket. Sajnos – mondja Kardos Ferenc – az oktatásban alig jelenik meg ez a kultúra, ez az irodalom. A szerző bemutat továbbá egy „könyves roma” családot Nagykanizsáról: hogyan vált egy könyveket itt-ott árusító család egyik-másik tagja rendszeres könyvtárhasználóvá, s hogyan tudtak ezek az elkötelezett fiatalok magának a könyvtárnak segíteni (például a fölöspéldányok értékesítésében). Beszámol a szerző arról is, milyen hatással volt a mozgókönyvtári ellátás Zala megyei kistelepüléseken a roma lakosságra.
A cigány kultúra, lelkület, vallás és hiedelemvilág jó ismerőjeként jelentkezik e tanulmánykötetben Varjú Katalin tanító, aki a szlovákiai Komáromból küldte át a Dunán hosszú évek tapasztalatait. (A képlet világos: neveltjei élethelyzete nem ritkán kétszeresen is kisebbségi sors.) A cigány szokásvilág még ma is erős, valósággal életmintát kínáló. Varjú Katalin ezeket a tapasztalatait a ťpérókŤ-ban azaz a nagycsoportban élő cigányok körében szerezte, ahol még mindig élnek a törzsi, kasztbeli megkülönböztetések. És persze az egyéb hagyományok. A nagyobb cigányközösségek még értik és értelmezik ezeket. (Hitvilág, erkölcsi törvények, rokontudat, ellenségkép, barátkép stb.) „Bár lassú a változás, mégis gyakran összezavarodnak tőle, s előfordul, hogy agresszívvá válnak a külvilággal szemben vagy kifordulnak magukból. A közösségből kiköltözők elvesztik a csoport mindennemű további támogatását, s olyan érzésük lehet, hogy már nem tartoznak sehová.” Varjú Katalin beszámol gyakorlati tapasztalatairól is. Pedagógus lévén elsősorban az iskola világából – cigány szemszögből. Pontosabban: hogyan reagálnak a kolléganők–kollégák a cigány témákra, s hogyan a cigány szülők a megkedvelt tanító néni módszereire, gesztusaira. Aki jól bánik (cigány) tanítványaival s azok szüleivel (tegeződik mind a gyerekekkel, mind a szülőkkel), és azt mondja: „ha én más szemmel nézem őket, respektálom a másságukat, […] én is más elbánásban részesülök, mind a gyerekek, mind a szüleik részéről”. Mindazonáltal nem homályosítja el látását s nem teszi részrehajlóvá ez a kiváló viszony: bizony rámutat a cigány életmód számos negatív vonására (például az uzsorázás kegyetlen intézményére).

Könyvtár és iskola

Szép fejezetei ennek a szóban forgó tanulmánykötetnek azok az esettanulmányok, amelyek egy-egy könyvtár szerepét, lehetőségeit villantják fel a cigány integráció rendkívül összetett szellemi küzdőterein.
Németh Judit emocionálisan is hiteles, okos írása a szekszárdi megyei könyvtár ez irányú törekvéseiről és gyakorlati példáiról ad számot. Azt mondhatjuk, ebben az intézménykörben szellemi műhelyként működik a romaprogramokat megvalósító könyvtáros (és más szakemberekből álló) kis közösség, mondani se kell, félig-meddig (vagy tán egészen) ők is „megszállottak”. A hit, az apró sikerek, a morális meggyőződés és az emberiesség elkötelezettjei. (Egyáltalán: ez a munka, az efféle típusú jószolgálat óhatatlanul nagy terheket ró az erre vállalkozó elkötelezettekre.) „Könyvtárunk szerepet vállal a cigánygyerekek olvasóvá nevelésében, a továbbtanulók támogatásában, a cigány identitás erősítésében, s abban is, hogy tanulmányaik befejeztével ne akarjanak feltétlenül asszimilálódni […].” Ezt úgy kell elképzelni, hogy számos helyen jelen vannak a megyében, s az éppen adott körülményekhez szabják programjaikat. (Diákotthon, nevelőotthon, olvasótábor, könyvtári foglalkozások, honismereti tábor, életmód tábor stb.) A módszerek és programok változnak, éppen az adott helyszínre s közösségekhez valók. Verset mondanak, főznek, táncolnak, mesélnek, versenyeznek – egyszóval ismerkednek a kultúra egyre szélesbedő köröcskéivel. Persze olvasnak is. Mikor mit, mikor mennyit. Amennyi jólesik. S egy igazán drámai processzus: „A fogva tartottak könyvtári programra sorakoznak. Előbb az előzetesek, azután az elítéltek.”
Azért is kitűnő könyv ez a tanulmánygyűjtemény, mert valamennyi darabja őszinte és tisztességes. Utaltam már arra, hogy nem hallgatja el (nem tagadja le) a tapasztalati tényen nyugvó „negatívumokat”. Nos ennek egyik legfinomabb (mondhatnám poétikus) megnyilvánulása éppen Németh Judittól való (nem véletlenül olvasható a könyv hátsó borítóján), s így szól: „Elmúlt a nap, ki-ki hazafelé. Az emeletes ház előtti kukából arcig húzott sapkában anya és fia kenyeret válogat. A mesemondóversenyen díjazott fiú és a könyvtáros szeme ismerősen összevillan. Aztán rezzenéstelen arccal az ég felé néz egyik is, másik is…”
Hegedűs Péterné a vásárosnaményi Eötvös József Általános Iskola könyvtári szakkörét mutatja be. Ez egy olyan szakkör, amelyben majdnem mindenkinek komoly tisztsége van. (Ha gyarapodik a résztvevők száma, szaporodnak a tisztségek is.) Azaz: minden résztvevő felelős valamiért. (S áttételesen: valakikért.) Jókedv, fölszabadultság: a szabadság érzése lengi be ezt a szakkört. Igaz az elcsépelt pedagógiai toposz: játszva, játékosan tanulnak. A szakkörvezető tanárnő utaztatja, ide-oda viszi gyerekeit: ahol további ismereteket szerezhetnek, s ahol viselkedési kultúrájuk is formálódik. Mert viselkedni tudni kell. Ez is a kultúra része. De még mennyire. A „szakkör” működési területe tágas, befolyásolja az iskola egyéb tanórán kívüli programjait. Persze, nem valamennyi kolléganő lelkesedik ezért. Be-betartanak a túl sokat akaró és „programoló” pedagógustársuknak. Hiába, nagyon nehéz tolerálni a sajátunkénál jobb, szebb, értelmesebb programokat. Még a kis sikereket is. S különösen nehéz elviselni az ezekhez kötődő munkatársainkat. Akik pedig rengeteg energiával, odaadással, szeretettel küzdenek a cigánygyerekekért, majdnem mindig mostoha anyagi körülmények között.
Szép és találó címet adott vallomásának Villányi Rózsa: A szív bölcsessége. Falusi lányként jól megismerte a cigányokat és életmódjukat. (Még ebédelt is egyszer kis cigány barátnője családjánál.) Aztán könyvtáros lett, több évtizede a pécsi városi könyvtárban dolgozik. Rendszeresen szervezi a találkozókat cigány családokkal, színpadra való „drámai” szituációk közepette. Mely szituációk azonban leggyakrabban nem drámai módon végződnek. Képzeljük csak el: meglett cigány férfiemberek is részt vettek az egyik itt megörökített gyerekkönyvtári foglalkozáson: éppen közös családi játék, kedves vetélkedő volt a program.

Ha a fenti esettanulmányok, szociológiai–szociográfiai leírások, vallomások formálisan a „szabadon választható” szakmai, illetve morális indítékú cselekvési programok keretébe lennének illeszthetők, az ezután szóba kerülők már a „kötelező” minősítést viselhetnék.
Az iskola (illetve a kollégium) semmivel sem fölváltható, az egész cigány integráció kérdéshalmazának legfőbb ugrópontjáról van szó természetesen.
Abonyiné Antal Anna a valódi mélyvilágból hozta több évtizedes tapasztalatait. Képesítés nélkül, kisegítő iskolában kezdte: ha törik, ha szakad, tanár akart lenni. Már csak azért is, hogy bebizonyítsa: verés nélkül is lehet nevelni. Pedig nehezen kezdődött: „Amikor először elindultunk együtt a városba, majd kisült a szemem. Lekurvázták, leköpték a csinos, festett nőket az utcán.” Ezek a 13 és 18 év közötti kisegítősök csaknem kivétel nélkül cigány fiatalok voltak. Abonyiné tényleg bámulatra (és tiszteletre) méltó szelídítőművész. A gyerekek megszeretik, örömmel segítenek neki; emberi közeget képes formálni a roncsjelöltekből. Mosni, vasalni, kötni, mosogatni tanítja őket, moziba, színházba mennek (és így tovább). Gondolhatjuk, nem napi nyolc órában. Azt mondja, nem volt hajlandó büntetni. E helyett mindent megbeszéltek, ígéretet tettek a változásra, megbocsátottak egymásnak, hogy tiszta lappal kezdhessék a napot. – Könyvtárba került, aztán állásba A. A. A., ahonnét azonban közvetlen kolléganője mondvacsinált vádjai következtében – valójában szakmai féltékenység miatt – elüldözték. Harmincnégy évesen került főiskolára – tanári diplomát szerzett. Drámapedagógiát is tanult – ám ez sem nem kellett a pedagógustársaknak. Anna még 40 évesen is tanul. Közben töretlenül aktív, cselekvő humanista: az elesettekért – a cigánygyerekekért hozza nap mint nap áldozatait. De azt is érzi, tudja: nem kell a kollégáknak az új, a más, a sablonból kilógó, a több, jobb, odaadóbb mintára sarkalló pedagógiai hitvallása: „Ma már nem lehet pusztán hagyományos módszerrel tanítani, mert nem működik a tanár mindenhatósága.”
Ungvölgyi János tanulmánya címének első része – Kirekesztődés vagy integrálódás – a lényeg lényegére tapint, a színhely pedig a gyomaendrődi Szent Gellért Katolikus Általános Iskola. (Ha a térképre pillantunk, még feszültebbnek érezhetjük a tágabb környezet légkörét.) Felekezeti iskoláról van szó tehát, fiatal intézményről (1995-ben kezdődött az első tanév), tapasztalataik azonban a vizsgált témakörben számosak és jelentősek. A szerző állami gondozottként nőtt fel (szinte döbbenetes – de valahogy mégis érthető –, hogy leginkább a nehéz sorsú, sanyarú gyerekkort megélt értelmiségiek fordulnak teljes alázattal a cigánygyerekek felé). Giovanni Bosco, a 19. századi, majd szentté avatott nagyszerű közösségteremtő szerzetes alapelveinek szellemében gondolkodik. „A legfontosabb, hogy a nevelő nyerje meg a gyermek bizalmát. Ehhez elengedhetetlen a családias szeretet, az atyai gondoskodás és a bajtársias viselkedés légkörének megteremtése az intézetben.” (Kiemelések a szerzőtől.) Ungvölgyi János a vallásos nevelés híve és gyakorlója. Úgy látja, „a romáktól nem áll messze a vallásosság. Isten nagyon fontos és meghatározó személyiség az életükben.” Az egyházak pedig mint intézmények képesek és készek a cigány integráció segítésére. A szerző a Templárius Alapítvány elnökeként (a Templomos Lovagrend keretén belül) új perspektívát tár elibénk: cigányok – általában szegény, lecsúszott emberek – számára szervezett karácsonyi segélycsomag akciót. Az anyagi érték itt nem életmegváltó nagyságú ugyan, a morális „haszon” viszont lélekfordító hatású: a nem cigány vallásos emberek (társadalmi csoportok) vonzó és hiteles mozdulata. Meg is fogalmazza ezt Ungvölgyi János: „Akkor lehet beszélni az integrálódásról, a romák beilleszkedéséről, ha azt hiteles emberek írják és tolmácsolják számukra. Ha ezt önzetlenül tesszük, akkor meglesz az eredménye.”
Landauer Attila szaktanulmányának a cigányság történelmi–társadalmi múltjáról szóló részét fentebb már érintettük, van azonban még egy fontos fejezete: „A Józsa Móric Református Alapfokú Művészetoktatási Tanintézmény és Óvoda” K. településen (a Közép-Tiszavidéken). Ez az iskola kezdettől fogva a szegények – tehát cigánygyerekek – iskolája. (Bár 2007-ben már „csak” mintegy harmadrészük volt cigány származású, ami persze még mindig óriási aránykülönbség az országos átlaghoz képest.) Az iskolában az osztályismétlés kevésbé jellemző, inkább a „lemorzsolódás” számottevő. A városi könyvtár idős munkatársa szerint a helybeli cigányság „könyvtárhasználata gyakorlatilag az általános- és középiskolások könyvtárhasználatában merült, merül ki”. Azaz: csakis az iskola képes megmozdítani a mégoly csekély olvasási vágyat is.
Méltán került e példaszerűen megírt és szerkesztett tanulmánykötet végére – mintegy zárókőként – a „mánfai” példa, félig-meddig csoda: A Collegium Martineum tíz éve. (Írta Harmat József, a székesfehérvári megyei könyvtár munkatársa.) Mánfa egy Pécs melletti falu, ahol 1996-ban – néhány cigány fiatal lakóval – megnyílt a középiskolai tehetséggondozó kollégium. A katolikus egyház mint az alapítvány fő részese, az egyik németországi érsekség (több más szervezet és egyén) közreműködésével. A fő cél: a tehetséges cigánygyerekek fölkutatása (három megyében), e kollégiumba juttatása és: valamelyik (főleg pécsi) középiskolában az érettségi. Először létrehozták az azóta is egyedülálló pécsi Gandhi Gimnáziumot, aztán ezt a mánfai kollégiumot. A nagy újdonság ez utóbbiban a diákönkormányzat meghatározó szerepe. Már-már uralma. „A nevelők ugyanolyan értékű – egy-egy szavazati joggal rendelkeznek, mint a diákok mindegyike.” Két dolog kötelező: iskolába járni és részt venni a házi konferencián. Ez utóbbi nem más mint népgyűlésféle, demokratikus fórum, amelyen mindenki mindenfélét fölvethet, s a többségi szavazatok döntenek. Még abban a kérdésben is, kit vesznek föl új tagnak a kollégiumba s kit nem. Sőt: a diákok döntik el, hogy a próbaidő után alkalmazzák-e a nevelőt vagy sem. Az egyik jelszó: „Inkább egy tanár, mint egy kollégista!” – már ti. ha távozásról, „lemorzsolódásról” van szó. Továbbá: alapelv – és erre is valók a „konferenciák” –, hogy védeni kell a diákot a tanár mindenáron való nevelési elvei és gyakorlatával szemben. A fiatalokat nem szabad korlátozni, joguk van tévedni. Ezek az alapelvek az első igazgató, az alapító Heindl Pétertől valók, és az ottani nevelők – hiszen csakis így maradhattak a kollégiumban – ezen elvek szellemében dolgoztak. Méghozzá kíméletlenül sokat. (Hogy milyen atrocitások érték őket, arról nemigen tudunk meg semmi.) Fegyelmezni alig kell, a büntetés ismeretlen. A házi konferenciák ezt is megoldják. S ami nem kevésbé fontos szabály ebben a kollégiumban: a szülőknek csupán jelképes összeget kell fizetniök. Minden egyebet az alapítvány fedez – amíg bírja. A kollégium könyvtára teljesen szabadon használható, „nincs könyvtáros, sem kölcsönzési nyilvántartás, az sem tragédia, ha egy-egy könyv elvész, ťlegalább olvassákŤ – mondják a nevelők.” A kapcsolat a cigány családokkal kitűnő, a tanulmányi eredmények figyelemre méltóak. A legnagyobb egyéni konfliktusokat a középiskolás – nem cigány – környezet okozza. Főleg a diáktársak, de előfordul tanárok részéről is. Az integráció, a nem cigány osztálytársakkal történő együtt haladás – a középiskolában él és működik. Ez Mánfa legnagyobb eredménye, ha tetszik: dicsősége.
Árnyoldalaival együtt. Mert azok is vannak. Hatásos dramaturgiai húzással ugyanis néhány, már egyetemista egykori kollégista felidézi kollégiumi éveit. Valamennyiüknél a pozitív elemek dominálnak, ám nem hallgatják el a visszásságokat, nehézségeket, kínlódásokat sem. Például, hogy az évek múlásával „a kezdeti családias légkör ma kevésbé tapasztalható […], és hogy az elmúlt években romlott a tanulmányi eredmény, nagy a lemorzsolódás.” Mert mintha már az is a gyerekekre lenne bízva, hogy van-e kedvük tanulni vagy sem, s az alapítók talán nemegyszer utópiákat kergettek. Az intézményjelleg a bürokratikusan szigorú társadalmi környezet sokat ártott ezeknek az utópiáknak. No és az állandósuló pénzzavar, a kifizetetlen számlák sokasága. (Az állami normatíva az összkiadá­sokŹnak csupán a harmadát fedezi. Innen nincs visszaút a lecsúszásból.) De legalább ilyen súlyú emberi-morális kérdés a nevelőtől megkövetelt munkatempó, a gyakorlatilag megfizethetetlen teljesítmény, az egyéni-családi élet fontosságával nem számoló intézeti regula. A nevelők fluktuációja folyamatos, még ha maradnának is, képtelenek rá. Az Arany János Kollégiumi Programhoz való kényszerű csatlakozás jobb anyagi helyzetet teremtett ugyan, viszont előkészítő osztályt irányozott elő – ahol újratermelődött a szegregáció: a mánfai modell ilyeténképpen elvesztette egyik legfőbb értékét. A konfliktushelyzet súlyosbodott, nem enyhült.
Mindazonáltal eredményeik mégiscsak (példátlanul) szépek: „Pécs középiskoláiban és főiskoláin lassan természetessé válik a cigány fiatalok jelenléte.” Miközben a mánfai kollégium eltömegesedett, egyre többet veszített kezdeti eredményeiből. (Azt már csak egy utólag közbeszúrt mondatból tudjuk meg, hogy a Collegium Martineum időközben megszűnt létezni…)
Van még ennek a tanulmánykötetnek három külön főhőse: Oláh Anna szociálpolitikus, Jónás Etelka óvónő és Palya Bea sztárénekes, akik karrierjük valós történetét, válságaikat és szeretetre vágyódásukat, de mindenekelőtt a kőkemény akaratukból fakadó tömérdek munkájuk eredményeit vázolják fel. Szépen, meggyőzően, példaszerű emberséggel.
Ez a Nagy Attila és Péterfi Rita szerkesztette kötet – miként ezt maguk is jelzik – folytatása egy korábbinak . Nagyon reméljük, hogy e folytatásnak is lesz folytatása.

* A feladatra készülni kell. A cigányság kulturális beilleszkedése és a közkönyvtár. Szerk. Nagy Attila, Péterfi Rita. Bp. : OSZK ; Gondolat, 2008. 244 p. (Nemzeti téka)